Hermione, Nicole és Melanie nagyon jól érezte magát a bevásárlóközpontban. Nicole és Hermione jó sok ruhát kaptak, a nap vége felé pedig beültek a moziba is. A film nagyon jó volt, Hermionénak mégis fájt a szíve a romantikus jeleneteknél. A történet lényegében arról szólt, hogy egy fiúnak rendkívüli képességei folytán lehetősége nyílt megvédeni az embereket, mindezt csak egy álarc mögött tette, hogy családtagjait és szerelmét megvédje az ellenségei bosszújától. Sőt, később szakított is a lánnyal csakhogy megvédje az esetleges megtorlásoktól. Hermione még mindig a csalódás súlya alatt volt, nem tudta elképzelni, hogy egyáltalán léteznek ilyen emberek.
- Mikor lesz nekem ilyen szerelmem? Aki feláldozza magát, csakhogy megvédjen? Látszólag unalmas élete van, igazából pedig egy „hős”? Ugyan… dajkamese. -gondolta keserűen.
Nem is sejtette, hogy az ő története nem sokban tér el ettől a mesétől…
A film vége persze „happy end” lett, a lány rájött hogy a fiú ki is valójában és biztosította, hogy ő nem fél az ellenségek bosszújától. Hermione gombócot érzett a torkában miután kijött a moziból. Utált sírni a filmek végén, és nem akarta, hogy rokona nemcsak strébernek, de még szentimentálisnak is nézze.
- Na lányok hogy tetszett? Ugye milyen fantasztikus volt? –kérdezte csicseregve Melanie. Ő bezzeg nem is próbálta elrejti a meghatottság könnyeit.
- Nagyon jó volt, bár egy kicsit sok volt a csöpögős jelenet. –válaszolt fura hangon Nicole. Hermione nem igazán tudta, hogy ez a meghatottság vagy az unalom jele a lánynál.
- Szerintem csodás volt. –mondta mosolyogva Hermione. Nagyon hálás volt édesanyjának, ezért elhatározta, hogy mindenképpen meghálálja kedvességét.
- Siessünk haza, mert anyád megfojt, ha nem leszünk időben otthon. –fordult Nicole felé az asszony.
- Persze, menjünk. –bólintott a két lány.
Daniellék pár perccel a kis csapat után érkeztek.
- Költözünk. –jelentette ki a néni elégedetten. –Találkoztam egy ismerősömmel a belvárosban és megbeszéltük, hogy éppen eladná a liverpooli házát, amire kislánykorom óta vágytam. Holnap el is megyünk megnézni, de szóban már megállapodtunk. Franciaországból áthozatom a bútorokat, tehát az egész nem lesz több egy-két hétnél.
- Gratulálok. –felelte őszinte örömtől sugárzó arccal Melanie.
- Holnap mentek megnézni? –kérdezte Nicole minden érdeklődést elhagyva hangjából.
- Megyünk, drágám, veled együtt. Vagy mire gondoltál, hova mész? –kérdezte fellengzősen az anyja. Danielle meg volt győződve róla, hogy lánya csupán fenyegetőzött, mikor a családjával való végleges szakításról magyarázott neki. Most azonban cseppet sem volt nyugodt a lány „túl” magabiztos hangjától.
- Elintéztem az iskolaváltást. –vágta rá Nicole örömtől ittas hangon. - A második félévet bentlakásos iskolában fogom tölteni, utána pedig végeztem. Már nem tudsz magadhoz láncolni! –jelentette ki magabiztos mosollyal.
- Akármilyen az az iskola, drágám, 18 éves korod előtt nem nyújt érettségit. És az egyetemig mit csinálsz? –mondta már-már lesajnálóan Danielle, utolsó –meddő- próbálkozásként.
- Megoldom. De veled nem akarok többé együtt élni. Amint munkát kapok, viszem Melody-t is. –vágta dühösen a szemébe Nicole.
- A neve Élodie! És nem viszed te sehova az én lányomat! Ha annyira akarsz, menj abba az iskolába, amelyikbe akarsz, de utána hazajössz és punktum. Most pedig együnk, nem akarom folytatni ezt az értelmetlen vitát. –fejezte be Danielle ellentmondást nem tűrő hangon.
Élodie nem evett egy falatot sem, csak szomorúan meredt maga elé. Hermione nagyon megsajnálta a kislányt, akinek most valami reményvesztettség látszott a tekintetében.
Vacsora után Danielle és Nicole lent maradt még egy kicsit veszekedni.
- Különben is, melyik iskola fogadna szívesen téged?! Olyan vagy, mint egy neveletlen tuskó! Mit gondolsz, szívesen a nyakukba vesznek egy ilyen gyereket? –hallatszott fel a néni haragos kiabálása. Hermione még a lépcsőn felmenet is hallotta az artikulálatlan üvöltést. Danielle tényleg kijött a sodrából.
- Képzeld, szívesen fogadnak. Már kaptam levelet az igazgatótól és a tankönyvlistám is megvan…
- És mégis mi a neve ennek a te drágalátos iskoládnak? És milyen képesítést ad egy 17 éves lánynak?
- Ne érdekeljen. –felelte Nicole szűkszavúan, hangját egy cseppet lehalkítva. Hermione már a szobája előtt állt, de valahogy mégsem akaródzott bemenni. Csendben kémlelte a folyosóra kifüggesztett képet, amit még édesanyja festett valamelyik francia nyaralásuk körül. Így meggyőzhette magát, hogy nem hallgatózik, csupán véletlenül lesz fültanúja a nénikéje és unokatestvére vitájának.
- Olyan vagy, mint… apád! Ő is ilyen akaratos! –mondta Danielle dühtől fuldokolva.
- Ugyan már! –nevetett fel gúnyosan Nicole. – Apa egyáltalán nem jó dumálásban, de mindegy… Figyelj, hagyjuk abba, semmi értelme. Ezentúl megszabadulunk egymástól. Mindenkinek jobb lesz így. Neked nevelgetésre ott van Belle, igazgasd az ő életét, úgyis mindig ilyen gyereket akartál. -zárta le a vitát a fekete hajú lány, különösen hangsúlyozva az "ilyen" szót.
A hangok alapján Nicole már a konyhaajtót lépte át, így Hermione gyorsan belopózott a szobájába. Eltűnődött rajta, hogy vajon hogyan lehet ennyire különböző két ilyen közeli rokonságban lévő személy. Akárhogyan gondolkodott, sem külsőleg, sem belsőleg nem talált hasonló tulajdonságot Nicole és Danielle között.
Nicole pár perc múlva beért a szobába és lustán elterpeszkedett az ágyán. Hermione rögtön arra gondolt, hogy tértágítóbűbájt kellene alkalmaznia, de persze mugli unokatestvére valószínűleg nem díjazta volna az ötletet, így gyorsan elvetette és rávetette magát a saját ágyára.
Mivel Nicole nem szólt hozzá, úgy döntött, hogy korán lefekszik. Megírta a naplóját (régóta nem volt már ideje rá) majd ismét elterült a puha alvóalkalmatosságon.
Ez most egy új kis könyv volt, mikor Draco szakított vele, vett egy másik naplót, mivel képtelen volt a régit folytatni. Erős kísértést érzett, hogy elégesse a régi emlékeket, de végül képtelen volt megszabadulni a könyecskétől, így magánál hordta, hogy senki se találhassa meg a távollétében. Most először a szakítás óta előkotorta a kis füzetet és hanyagul belelapozott. A közepe felé nyílt ki, a lány pedig nem tudott ellenállni a kísértésnek és belenézett.
Először azért óvatosan a háta mögé pillantott, de Nicole valami angol útikönyvet olvasott, így vonakodva bár, de belekezdett régi irománya olvasásába.

December 1., szerda

Sajnálom, kedves naplóm, hogy csak most írok, de annyi dolgom van hogy lélegzetet is alig bírok venni.
A mai napom hihetetlenül jó volt. Már csak két hét van a szünetig!!! Már semmit sem várok jobban, Draco végre hazamegy és bevallja a szüleinek, hogy szeret! A várakozás már teljesen idegbeteget csinált belőlem, Ron meg is jegyezte, hogy ma még magamhoz képest is furcsa vagyok.
Hát persze, hogyne lennék, amikor Draco ma kézbesíttetett nekem egy kis ezüst gyűrűt. Mit is mondott? A „szerelme jeléül”!!! Hát nem édes?!
És a téli szünet után hordhatom is!!! Szerencsére csak Parvatiék látták, ők pedig rögtön megértették a helyzetet. Nagyon örülök, hogy ilyen rendesek velem, nem is értem, miért foglalkoznak ennyit velem.
Vacsora után megbeszéltünk egy találkát Dracóval. Lavender kimenekített valami lehetetlen ürüggyel, de azt mondta, Harryék hittek neki. Szerinte tavaly tényleg olyan sokszor mentem könyvtárba, mint amennyiszer ő alibit szolgáltatott nekem ezzel. Persze bűntudatom van, hogy nem mondok nekik igazat, de tudom, hogy ez csak időleges és nemsokára végre újra őszinte lehetek! Nem csak velük, mindenkivel.
Így is rengeteg a tanulnivaló, de Dracóval mindig van időnk egymásra. Este elmentünk a Szellemszállásra és rengeteget beszélgettünk. Azt mondta, hogy bájitaltanból szeretne tovább menni, de még döntött semmilyen állás mellett. Majd utánanézek, hogy tudjak neki tanácsot adni. Én viszont még mindig nem tudom, hogy mihez van tehetségem, vagy mi érdekel igazán. Ez már kezd kétségbeejtő lenni!
Ehhez már túl álmos vagyok. Na megyek, mert mindjárt leragad a szemem! Jó éjt kedves naplóm!
Hermione Granger, a boldog tinédzser

Hermione éppen végére ért az oldalnak, amikor hallotta, hogy Nicole összecsapta a könyvét. Ettől a hangtól úgy megijedt, hogy inkább befejezte az olvasást, és beledobta a könyvet a táskájába.
- Na én lefekszem, eléggé fárasztó volt ez a nap. Jó éj’t! –mondta halkan, kissé remegő hangon. Kicsit még hatása alatt volt az olvasottaknak, hiába próbálta meggyőzni magát az ellenkezőjéről.
- Ahogy gondolod. Nem zavar, ha halkan zenét hallgatok? –kérdezte szintén nem a legéberebb hangján unokatestvére.
- Dehogyis. –rázta a fejét a lány.
- Köszi. –mondta Nicole, majd bekapcsolta a hifit.
A bús szerelmes dallam volt az utolsó csepp a pohárban, Hermione a párna alatt halkan pityeregni kezdett.
Szerencsére Nicole nem hallotta -vagy csak nem akarta tudomásul venni- a sírását, mert nem ment oda hozzá megvigasztalni.
Végül a kimerültség győzött, a lány lassan álomba sírta magát…
Hermione hajnalban kiabálásra ébredt. Először azt hitte, csak álmodta az egészet és zavartan pislogott egy párat.
- Neee! –hallotta Nicole ágya felől az újabb -immár halkabb- kiáltást.
Reflexszerűen ugrott az ágyhoz ruhája alatt a pálcájához kapva. Majdnem ki is húzta a varázslóeszközt, de látta, hogy Nicoleon kívül senki nincs a szobában.
- Mi történt? –kérdezte némi rémülettel a hangjában.
- Csak rosszat álmodtam. Bocsi. –válaszolta furcsa, szégyenkező hangon Nicole.
- Semmi baj. –legyintett Hermione majd leroskadt az ágyára.
- Anyukádék ugye nem kelnek fel? –kérdezte tétován Nicole, elhagyva szokásos hanyag stílusát.
- Nem hiszem. Anya már biztos idefutott volna, ha felébredt. –rázta meg a fejét Hermione. –Már jobban vagy? –tette hozzá pár perc múlva.
- Persze. Csak egy álom volt. Vagyis már megtörtént, de igyekszem elfelejteni… -mondta Nicole zavartan, elpirulva.
- Nem hiányzik a régi otthonod? –kérdezte Hermione újabb súlyos percet elmúltával. Remélte hogy végre szóra bírja a lányt, és betarthatja az ígéretét, amit anyjának tett.
- Franciaország? Nem, dehogy… -rázta meg a fejét hevesen a lány, már színteltebb hangra váltva. –Örülök, hogy eljöhettem. Ha maradni akartam volna, akkor most nem itt lennék.
- Ó! Hát… nagyon talpra esett vagy, az biztos. –mondta elismerően Hermione.
- Kösz. –bólintott Nicole, egy halvány mosoly kíséretében.
- Nem akarok tolakodó lenni de… nem akarod elmondani az álmodat? –kérdezte Hermione az újabb csönd beállta után.
- Bonyolult lenne elmagyarázni, és nem akarok neked hazudni. Legyen elég annyi, hogy mindent el akarok felejteni és új életet kezdeni. –mondta Nicole halkan.
- Rendben. –adta meg magát Hermione. Ő sem szerette, ha faggatják, így beérte unokatestvére „szegényes” válaszával.
- Hány óra van? –érdeklődött Nicole.
- Hajnali négy óra múlt két perccel. Szerintem aludjunk. –vetette fel Hermione egy ásítás kíséretében.
- Oké, nem tudnék tükörbe nézni, ha szünetben 10 előtt kelnék. –hasalt vissza Nicole.
- Jó éj’t… vagy hajnalt! –búcsúzott Hermione bágyadtan.
- Neked is! –mosolyodott el fáradtan Nicole.
A következő napokban a lányok egyre többet beszélgettek. Melanie mindenfelé elcipelte őket, de egy idő után már maguktól is kirándultak mindenfelé. Hermione megmutatta Nicolenak az összes nevezetességet, Nicole pedig kinézett mindenféle jó helyet, ahova elmehettek együtt. Egyre jobban mélyült a barátságuk és bár nagyon különböztek, már szinte testvéreknek érezték magukat.
Hermionét egyre jobban bántotta, hogy vissza kell térnie a Roxfortba Nicole nélkül, sőt még csak nem is szólhat neki a varázslóvilágról.
Egyik nap azonban mindent megváltoztatott. Ezen a napon elsődleges úticéljuk a Madam Tussaud’s Panoptikum volt. Csodásan érezték magukat a filmcsillagok között, és persze rengeteget nevettek. Észrevettek két helyes srácot, akik sokszor néztek feléjük, és rengeteget viccelődtek is, hogy melyiküknek milyen srác tetszik.
- Na Hermione, átadom a választás jogát! –mutatott Nicole a két fiú felé.- De szerintem mindketten egyformán helyesek.
- Hagyd már abba! –dörzsölte meg Hermione a sok nevetéstől már fájó arcát. -Ha akarsz, menj oda hozzájuk. Én addig Mellel társalgok. –mutatott Gibson szobra felé mosolyogva.
- Oké. Rámfér egy kis pasizás. –kacsintott Nicole. Hermione gúnyosan elmosolyodott, de egy szót sem szólt. Inkább elfordult és Mel Gibson szobra felé vette az irányt.
A lány nem volt annyira oda a férfiért, de Melanienak ő volt a kedvenc színésze és ezért szinte kötelességnek érezte, hogy több figyelmet szenteljen a szobrának. Mikor utoljára itt járt, még kisgyermekkorában, Melanie egy csomó érdekes dolgot mesélt kedvenc sztárjáról, de most valahogy nem ugrottak be Hermionénak a szavai.
Hirtelen nagy csattanást hallatszott, Hermione pedig rémülten fordult a hang irányába. Már csak azt látta, hogy az egyik fiú feje felett eldől a viaszbábu. Gyorsan megmarkolta a pálcáját, de a szobor egy másodpercre megállt, majd a másik irányba dőlt. Döbbenten konstatálta, hogy a varázslatot valaki más követte el, de ahogy körbenézett a teremben, csak egy biztonsági őrt látott Nicoleon és a két srácon kívül. Mire odaért unokatestvére mellé, Nicole már gyorsan felállította a műremeket. Csodálkozva vette észre, hogy egy karcolás sem esett a szobron. Felébredt benne a gyanú, hogy talán nemcsak neki vannak érdekes titkai a családban…
- Lehetséges volna? Lehet hogy Nicole varázsolt? –gondolkodott lázasan. Nem talált sem meggyőző érvet, sem ellenérvet a feltételezés mellett.
- Mi történt? –kérdezte hasonlóan döbbenten az egyik biztonsági őr.
- Semmi! –mondta gyorsan Nicole. – Ne aggódjon, csak véletlenül meglöktem a szobrot, de nem történt baja.
Az őr gyanúsan méregette Nicolet, körbe sétálta a szobrot, majd amikor megállapította, hogy igaza volt a lánynak, megszólalt:
- Azt hiszem, jobb lesz, ha mentek.
- Rendben. –ragadta meg Hermione csuklóját Nicole. – Visz’lát’!
- Ez meg mi volt? –kérdezte Hermione miután kiértek a múzeumból.
- Az a szemét megfogta a fenekemet! Azt hittem, hogy felrobbanok! –fintorodott el undorodva Nicole.
- Nem az! A szobor! Mit csináltál vele? –kérdezte türelmét vesztve Hermione.
- Ööö, hát megfogtam. –érkezett a zavart válasz.
- Figyelj, szeretném, ha őszinte lennél velem. Kérlek, válaszolj! Varázsoltál? –fürkészte a szemeit Hermione.
- Micsodaaa? Honnan…? Te is…? –kérdezte elkerekedett szemekkel Nicole.
- Igen! –válaszolt most már kitörő örömmel a barna hajú lány.
- Juhúúú! –ugrott barátnője nyakába Nicole. –Ezt nem hiszem el!!! Ezt a mázlit!
- Jesszusom, megfojtasz. –figyelmeztette még mindig mosolyogva Hermione.
- Ezt meg kell ünnepelnünk. Nem is sejtettem… annyira örülök, ’Mione!
- Jajj ez olyan klassz, ’Cole! Egy csomót őrlődtem rajta, hogy hogyan mondjam el a dolgot.
- Én is. –bólintott Nicole helyeslően. –Menjünk, keressünk valami jó helyet, beszéljük meg a dolgokat.
A lányok rövid keresgélés után egy helyes kis mugli kávézóba ültek be.
- És te hova mész iskolába? –kérdezte Nicole, mikor már teáját szürcsölgette.
- A Roxfortba.
- Tényleg? Én is!
- Ez tényleg fantasztikus. Akkor együtt mehetünk a King’s Cross-ról jövő héten. –álmodozott őszinte boldogsággal Hermione.
- Pont azon gondolkodtam este, hogy megkérdezem, hogy hol van az a nyamvadt pályaudvar. –nevetett megkönnyebbülten Nicole.
A lányok a teájuk végeztével már indultak is a Rock Circusbe, hogy lefényképeztessék magukat az élő és halott rock legendákkal. Féktelen jókedvüket az iskola közeledése sem csökkentette. Sőt, így már kifejezetten örültek az egyébként nem várt eseménynek.
Este, vacsora után otthon Hermione részletes beszámolót tartott Nicolenak a Roxfortról.
- Már nagyon várom, hogy induljunk. Annyira kíváncsi vagyok erre a kastélyra. –mondta Nicole az eddig rá nem jellemző naivitással hangjában.
- Én is várom már. Megismerheted Harryt és Ront, sőt szerintem a süveg majd téged is beoszt az egyik házba. Jesszusom, tényleg… mit csinálunk, ha nem leszel Griffendéles? –nyilalt bele Hermionéba a felismerés.
- Szerinted nem vagyok elég bátor? –kérdezte őszintén kétkedve Nicole.
- Dehogynem! Egy percig sem kérdés, Griffendéles leszel. Legalábbis nagyon remélem. –mondta Hermione magát is bíztatva.
- Én is remélem. Figyelj, újév után nem nézünk ki az Abszol útra nézelődni egy kicsit? Úgyis vennem kell pár dolgot. 3-án már úgyis indulunk. –vetette fel Nicole.
- Szerintem is klassz ötlet. Majd szólok anyának. –egyezett bele vidáman Hermione.