A következő napok sebesen teltek el a szünet kezdetéig. Hermione nem találkozott Dracóval és Viktorral, csak étkezésekkor, és akkor is mindig Harryékkel volt, hogy „megközelíthetetlen” legyen.
Két teljes hét szünet… ez már nagyon hiányzott a lánynak. Mint mindig, most sem érezte jól magát, hogy el kell hagynia a kastélyt, de örült, hogy egy kis időre megszabadulhat a problémáitól. Vagy legalább elfelejtheti őket.
A szünet első reggelén Harry és Ron segített neki lecipelni a bőröndjeit egy sima "Locomotor"-ral. Szerencsére Viktor még nem volt a Nagyteremben, de Malfoy pillantásával találkoznia kellett. Gyorsan elkapta a tekintetét és próbált nem arra figyelni.
Délben már a vonaton ült és szendvicsét majszolta. Parvatiék sokat kacagtak, néha ő is közbeszólt vagy velük nevetett, de nem lélekben nem volt velük. Valahogy elhagyatottnak és üresnek érezte magát. Ez az érzése csak akkor csillapodott le, mikor már érezte, hogy az állomáson vannak.
- Gyerünk, Hermione, leszállás! –kurjantotta boldogan Padma.
- Szia, Hermione, két hét múlva ugyanitt! –búcsúztak felvidultan a lányok.
A vonat mellett, mint rendesen, most sem várta senki. Nem is zavartatta magát, nehéz csomagjaival elindult a fal felé.
A tekintete találkozott egy hideg, gyűlölködő szürke szempárral. A hányinger kerülgette, ha Lucius Malfoyt meglátta és ez most sem volt másképp. A férfi szeme gúnyos mosolyra húzódott amint meglátta a lányt, és ettől Hermionénak rémisztő ötlete támadt. Talán az idősebb Malfoy tud róla és Dracóról…
- Nem, az lehetetlen… -sietett megnyugtatni magát.
Állt még egy lány Malfoy előtt, aki unott képpel pásztázta a leszállókat.
Draco amint lelépett a vonatról, elkiáltotta magát:
- Apám! –már az ablakból látta hogy Hermione megtorpant az apja előtt de csak remélni merte, hogy nem fogja sértegetni a lányt.
- Draco! –üdvözölte hideg mosollyal Lucius. –Siess, vagy tíz perce álldogálunk itt Tiffanyval!
Hermione eközben magához tért és sietve elindult a fal irányába. Nem akarta hallani hogy ki az a Tiffany. Csak minnél messzebb innen…
- Granger kisasszony! –hallotta jobb felől a hideg hangot.
- Mr. Malfoy! –válaszolt viszolyogva a lány.
- Csak nem vakációzni megy haza, kedvesem? Veszélyes manapság a mugli környék… -mondta gúnyosan mosolyogva a férfi.
- Manapság már nem, Mr. Malfoy. –válaszolta az indulattól remegő hangon.
- Nem? Akkor nyugodt vagyok. –húzta össze gúnyosan szemöldökét az idősebb Malfoy.
- Milyen kedves… most pedig megyek, ha megengedi… - fordult gyorsan el a lány. Szinte futólépésben gázolt át a falon. Neki is ütközött egy fiúnak, Morag MacDougalnek, az iskolaelső „társának”. Szabadkozva bocsánatot kért és rohant kifelé.
-Most mit vártam? Hogy megvéd az apjától? Mikor úgy otthagyott… miért remélek még mindig?–gondolta keserűen, de egy kicsit felvidult mikor megpillantotta az anyukáját.
Melanie boldogan sikkantott mikor meglátta egy szem „kislányát”.
- Szia, drágám! Na mesélj! –„támadta le” a nő Hermionét.
- Néha mintha egy kissé Parvatira emlékeztetne. –könyvelte el mosolyogva a lány.
Amíg a kocsi hazafelé zötykölődött, Hermione beszámolót tartott az útról meg arról, ami általában az iskolában történt (természetesen kerülve a Malfoy- és a Krum-témát).
Mikor a ház elé értek, Hermione pont befejezte mondanivalóját, Melanie pedig feszengve kezdett beszélni.
- Kicsim –mikor így kezd beszélni az általában nem jelent semmi jót- sajnálom, hogy csak most mondjuk, de előbb nem volt megfelelő az időpont. Ismered a nővéremet, Daniellet –húzta össze a száját kimérten. – A drága nővérem kitalálta, hogy Angliába költözik és amíg nem talál lakást, nálunk fog lakni. Természetesen a gyerekeivel együtt. –hadarta nem kis megvetéssel a hangjában.
Hermione tudta, hogy idősebb nagynénje és anyukája között sohasem volt jó a viszony, utoljára 6 éve járt itt látogatóban a néni, akkor is üzleti út miatt.
- Persze anyu, semmi baj. –válaszolta inkább habozva, mint őszintén.
- Tudod Daniellenek van három lánya, az egyik csak egy hónappal idősebb nálad. Emlékszel rájuk? Nicole, Belle és Élodie. Sajnos Nicolet kénytelenek voltunk a te szobádba szállásolni. Ugye nem haragszol? –nézett rá bűntudatosan Melanie.
- Dehogyis, anya. Nagyon jó lesz. –mondta a lány egy erőltetett mosollyal.
- Tudod, hogy a nénikéd előbb megözvegyült, aztán kétszer elvált. –magyarázta Melanie. –Nicole apjával nem igazán jönnek ki, de Belle és Élodie apját szerintem még mindig szereti. Kérlek, vedd figyelembe a tényeket, nehogy Danielle megsértődjön. Ne emlegesd az előző férjeit, nehogy megbántsd. –mondta, bár látszott rajta hogy nem igazán zavarná, ha a nő megsértődne és távozna az életéből. –Még elkezdene szekálni valakit.
Hermione régi bizalmas beszélgetéseikből tudta, hogy Melanie soha ki nem állhatta a nővérét. Általában mindig ráhajtott azokra a pasikra, akik Melanienak tetszettek és így szinte soha nem volt barátja. Hermione apján kívül csak egy olyan barátja volt, aki tudott „ellenállni” a nővérének. El sem tudta képzelni, hogy ki lehetett az a vakmerő nőszemély, aki annyi éven át háttérbe szorította az ő nagyszerű édesanyját.
- Légy kedves a lányokhoz, kicsim, bírd ki őket. –kacsintott Hermione apukája. –Én is csak most találkozom velük. Hat éve megúsztam…
- Semmi baj, örülök nekik. –kacsintott vissza Hermione erőltetett lelkesedéssel.
Benyitottak a házba.
- Jajj, drágám, hogy te milyen csinos vagy! –hallott egy csilingelő édeskés hangot. –Gyere hagy nézzelek meg!
A nőnek érezhető francia akcentusa volt, de igyekezett szépen ejteni a szavakat.
- Szia, Danielle néni! –mondta zavartan Hermione. –Örülök a találkozásnak.
Danielle James Harris Shanahan Février őnagysága egy szőke, kövérkés asszony volt, nem olyan amilyenre Hermione a régi képek alapján emlékezett. Őt magát nem látta csak egyszer, csak a lányok jöttek néha látogatóba hozzájuk, ha az anyjuk nyaralni ment. Látszott rajta, hogy párszor feküdt már kés alatt, hogy minnél jobban nézzen ki. Valamitől alaposan meghízhatott. Nagynénje zöldesbarna szemei kritikusan mérték végig a sovány lányt.
- Anya ezerszer csinosabb. –nyugtázta Hermione elégedetten.
A néni nem épp az ő méreteire való rövid ujjú fekete felsőben volt hozzá egy térdig érő vörös szoknyával. Mellette egy gyönyörű szőke hajú lány állt, akin látszott, hogy roppant beképzelt és gőgős.
- Még biztos nem ismered a kislányomat, Bellet. –mondta mézes-mázosan az asszony. – Ő pedig Élodie és Nicole Stefanie. –mutatott maga mögé két karcsú fekete hajú lányra.
- Nicole. –javította ki őt a nagyobbik. Neki egyáltalán nem volt francia akcentusa, ellentétben anyjával és két húgával.
Nicole első látásra szimpatikus volt Hermionénak. Nagyon szép lány volt, de nem úgy nézett ki, mint aki egy divatlapból lépett elő (mint a családja többi tagja). Fekete koptatott farmert viselt egy színes-fekete csíkos felsővel, ami nagyon jól illett hozzá. Fekete haja szép hullámokban omlott a vállára, egészen olyan volt, mint egy ideje rég nem látott unokatestvéréé.
A kislány, Élodie szégyenlősen nézett Hermionéra. Ő egy fehér topot húzott fekete miniszoknyával, bár látszott rajta hogy nem szívesen viseli.
- Sziasztok, csajok, ő itt az én lányom, Hermione. Nicole, tudod, te az ő szobájában fogsz lakni. Menjetek csak, barátkozzatok össze. –mosolygott zavartan Melanie. Hermione döbbenten konstatálta anyja feszült és semmiképpen nem mindennapi viselkedését.
- Majd később. Kislányok, gyertek, megyünk vásárolni. –adta ki a parancsot „Madam Février”. –Még bezárnak az üzletek idő előtt. Tegnap is hogy megjártuk. –sopánkodott. A griffendéles lánynak rögtön Madam Pomfrey jutott róla eszébe.
- Nicole Stephanie Shanahan, ha elcsászkálsz, tizenegyre itthon légy. –mondta a nő már az ajtóból visszafordulva.
- Aha. –vont vállat a lány.
- Nem kéne együtt mennünk? Mindannyian? –kérdezte rosszallóan Melanie.
- Nem. Én nem tudok együtt vásárolni Nicole Stefanieval. A fejébe vette, hogy ilyen idiótábbnál idiótább göncöket vesz. Kap pénzt az apjától, majd ő megveszi magának. –felelte fintorogva Danielle.
- Ne, Melanie, kösz én nem megyek. –tiltakozott a lány gyilkos pillantást vetve anyjára.
- Melanie néni, Nicole Stephanie!!! Ennyire lehetnél jól nevelt. Este jövünk. –csukta be végre maga után az ajtót Danielle.
- Jajj, istenem, megőrjít ez a nő! –mondta Nicole megvetően.
- Engem is. –nyugtázta Melanie. A két lány csodálkozva nézett rá, Nicole tekintetében pedig elismerés csillogott. –Na, menjetek csináljatok valami klasszat, addig én megnézem mit lehet itt enni. –mondta végül a nő zavarában elvörösödve.
- Oké. –indult fel Nicole, majd egy kis idő múlva Hermione is követte.
A helyiségben nagy káosz uralkodott, Hermione még sosem látta ilyennek a szobáját. Rémülten hőkölt vissza az ajtóból.
- Mi a baj? –kérdezte unottan a fekete hajú lány.
- Nekem el kéne kezdenem a leckét. –mondta a griffendéles kínos zavarában.
- Persze, menj csak. –fintorodott el Nicole. –A hifidet használhatom, ugye?
- Ja, persze. –válaszolta Hermione, majd gyorsan átment a másik szobába, anyukája asztalához.
Már a mágiatörténet dolgozata fele készen volt, amikor kopogtattak az ajtón.
- Tessék. –motyogta a válla fölött.
- Jajj, kicsim –na itt Hermione gyorsan felkapta a fejét- kivagyok tőle. A közelsége rossz hatással van rám. Nem tudok megcsinálni semmit. Segíts! –nyafogta Melanie kislányosan. Hermione rögtön érezte, hogy édesanyja nem viccből beszélt ilyen hangnemben.
- Anya! Nem gondolod, hogy egy kicsit túlliheged a dolgot? –kérdezte némi elfojtott döbbenettel, inkább hihetetlenkedve bámulva Mellyt.
- Idejött és máris kritizálással kezdte a kiborításomat. Kritizálta a hajamat, a sminkemet, a házamat, és még abba is belekötött hogy miért neveztelek el ilyen ostobán. Ezt hosszú távon nem fogom kibírni. –panaszkodott Melanie higgadtságot erőltetve magára.
- Figyelj, használd ki, hogy nincs itt és pihenj le. Nem hiszem, hogy sokáig maradnak. –nyugtatgatta Hermione az asszonyt.
- Jól van, na. Igazad van. –szedte össze végre magát Melanie. –Látod, milyen hatással van rám a nővérem? Csodálod, hogy nem akartam neked testvért? –próbált Mel –kínosan- viccelődni.
- Nem. –sóhajtott lemondóan Hermione. –Na, nekem még be kell fejeznem ezt.
- Várj, figyelj, nagyon örülnék, ha összebarátkoznátok Nicole-lal. Nem volt könnyű élete…
- Mintha nekem az lett volna. –gondolta magában Hermione.
- Majd ő elmondja, ha akarja… tudod, ő sem bírja elviselni az anyját…nem is csodálom… hidd el, nagyon rendes lány. Csak azt nem tudom, hogy hogy magyarázzuk meg neki, hogy nem mehettek egy iskolába, úgy hogy ne bántsuk meg. –húzta össze gondterhelten a szemét a nő.
- Majd kitalálok valamit, ne aggódj. Van egy-két ötletem. –nyugtatta meg egy bíztató mosoly kíséretében anyját Hermione.
- Rendben, köszi. De ne tanulj már! Ebéd után csinálhatunk valami klasszat. Mit szólnál egy kis mozizáshoz? Vigyük el Nicolet is! –vidult fel Melanie.
- Nem lenne jobb túlesnem a leckén? –keresett gyorsan kifogást a magányra vágyó lány.
- Nem, mert utána meg olvasni fogsz. Kicsit lazíts! Olyan vagy, mint apád. –rázta meg a fejét a nő.
- Akkor ebédig olvasok valamit. –adta meg magát a lány.
- Megyek ebédet csinálni. –búcsúzott Melanie, s már megnyugodva lépett ki a szoba ajtaján.
Hermione éppen befejezte a dolgozatát mikor Melanie elkiáltotta magát.
- Kész a kaja!
Sietve futott le, már elég éhes volt. Melanie a kedvenc kajáját csinálta, tojásos nokedlit friss salátával.
Evés közben nem sokat beszéltek, csak Melanie kérdezgette Nicolet.
- És tudjátok már, hogy merre kerestek lakást?
- Elle valahova vidékre akar költözni. De én maradok Londonban. –jelentette ki egykedvűen a lány.
- Tényleg? Megengedi, hogy maradj? –kérdezte Melanie döbbenten.
- Dehogy! De nem érdekel, már felnőttem, úgyhogy nekem nem parancsolhat. Majdnem 17 éves vagyok és tudom, mit akarok. –vont vállat Nicole.
- És hova akarsz menni? Mit akarsz csinálni? –faggatta kíváncsian a nő.
- Már beíratkoztam egy iskolába két hét múlva pedig ... megyek koleszba. –mondta gyorsan. -Ha addig maradhatok. –tette hozzá gyorsan.
- Persze, hogy maradhatsz. Tetszik ez az önállóságod. Nekem is előbb kellett volna szembeszállnom a nővéremmel… -mondta elmélázva Melanie.
- Miért? –kérdezte csodálkozva Hermione, aki csak most fejezte be az evést. Szokatlan étvágya nem keltett feltűnést a zavart édesanya számára.
- Mindegy… szóval akkor benne vagytok egy kis mozizásban? Olyan régen láttam egy szép romantikus filmet. –vetette fel álmodozó szemekkel Melanie.
- Nem, kösz. Most biztos nem tudnék megnézni egy romantikus filmet. Hányingerem van tőle. –tiltakozott hevesen Nicole. Hermione nem tudta nem észrevenni, hogy a lány percekig csak szomorúan meredt maga elé. Melanie tapintatból nem faggatózott, csak kérdőn meredt a lányára.
- Én sem. –törte meg a griffendéles a csendet.
- Most nem tudtok romantikus filmet nézni… –ismételte Melanie a most szóra téve a hangsúlyt. Kíváncsi tekintettel pásztázta a lányokat. - Na jó, de egy kis fantasyról lehet szó? –kérdezte végül izgatottan.
- Azokat szeretem. –mosolyodott el Nicole, felébredve mélázásából.
- Kinéztem a Pókember folytatását. Láttátok? –lelkesült fel Melanie.
- Nem. De ha szerinted jó, megnézem. A filmekben egyezik az ízlésünk. –mosolygott Hermione.
- Én láttam az első részt. Nem volt rossz. Tetszik benne a pasi. –bólintott Nicole.
- Foglalok jegyet az esti vetítésre. –zárta le a témát Mel.