- Kérem, segítsen valaki!!! –kiabált Draco Malfoy.
Szombaton késő délután nagyon meglepte, hogy senkit nem talál a parkban. Aztán eszébe jutott, talán a hideg idő miatt nincsen kint senki, ráadásul már majdnem vacsoraidő volt. Karjában hozta szerelmét, aki élettelenül feküdt. A fiú nagyon félt, nehogy valami baja essék, nagyon óvatosan vitte. Nem volt könnyű feladat, de érte mindent megtett volna.
A tölgyfaajtón belépve sem vett észre senkit, maga cipelte fel a lányt a lépcsőn a gyengélkedőig. Az eddigi sok sport meghozta az eredményét, megállás nélkül, vigyázva a lány épségére, óvatosan tette le az egyik ágyra.
Kicsit gondolkodott, majd végül arra jutott, hogy elmegy, a javasasszony biztos nemsokára megjelenik. Ekkor léptek zaját vélte hallani, ezért gyorsan kisietett a teremből.
- Van itt valaki? –hangzott Madam Pomfrey méltatlan hangja.
- Te jó ég! Hermione Granger?- nézte a lányt megütközve. –Ébren vagy, drágám?
Semmi válasz. Madam Pomfrey megtapogatta Hermione homlokát.
- Jézusom! Ide azonnali segítség kell. –mondta mostmár inkább magának. – Riasztom Perselust.
Adott egy elég erős főzetet a lánynak, hogy addig se legyen rosszabbul. Azzal lerohant a Nagyterembe.
Draco borzalmasan érezte magát, hogy otthagyta Hermionét, de nem akart magyarázkodni Madam Pomfreynak, hogy mégis hogy került a lány lázasan a karjaiba. Nem bírt enni, nem bírt inni, nem tudott rendesen koncentrálni semmire. Társai persze semmit nem vettek észre szokatlan viselkedéséből, hiszen már régóta elzárkózott tőlük.
A Nagyteremben ült és várta a híreket kedveséről. Potter, Weasley meg az összes „griffendéles tetű” ott ültek és étvágytalanul meredtek az ennivalójukra. Néha beszélgettek egy keveset, de tapintható volt közöttük a feszültség.
Mindenki az ajtó felé fordult, mikor Madam Pomfrey sietve lépett be rajta és szinte futva igyekezett a tanári asztal felé.
- De jó, hogy utolértem, Perselus, kérem, nagyon sürgősen szükségem lenne egy erős bájitalra Miss Granger számára. –magyarázkodott szaporán véve a levegőt.
Piton fáradtan nézett a javasasszonyra.
- Miért, mit csinált már megint az a lány, Poppy?
- Nem tudom, de nincs eszméleténél és attól félek, a láza felülmúlja a még megengedhetőt. Nagyon rosszul van. Nincs olyan főzetem, ami elég gyorsan gyógyítana. –fogta könyörgőre a dolgot a kedves asszony.
- Persze, mindjárt befejezem és megyek, Poppy. –bólintott Piton.
- Hálás vagyok. –köszönt el Madam Pomfrey.
Harry, Ron, és a griffendéles barátaik rögtön odarohantak a javasasszonyhoz.
- Hermione előkerült? –kérdezte mohón Ron.
- Amennyiben elveszett, igen. –kezdte korholását Madam Pomfrey. –De azt nem értem, miért nem vigyáztak rá. Még nem volt teljesen jól, erre máris megjelenik nálam magas lázzal, eszméletlenül. Legközelebb figyelhetnének rá…
- Megint beteg? –kérdezte fásultan Lavender.
- Sajnos, attól tartok. És nem is akármennyire. Ma már ne is próbálkozzanak a látogatásával. –lágyult el kissé a hangja mikor meglátta a griffendélesek csalódott és bűnbánó arcát.
- Hát ezt elintéztük. –szólalt meg először Harry miután a javasasszony eltűnt.
- Holnap reggel majd meglátogatjuk. –szögezte le Parvati. –Addig is, legalább jó kezekben van… -mondta jóval hangosabban az átlagosnál. Ez most nem tűnt fel senkinek.
- Na jó, menjünk lefeküdni. –döntött Ron.
Draco hálás pillantást vetett Parvatira aki mintha kissé elpirult volna, majd alig láthatóan kacsintott egyet.
Hermione remegve ébredt fel álmából. Iszonyatosan meg volt ijedve, ugyanis a szoba teljes sötétségbe burkolózott. Nem tudta hogy hol van… utolsó emléke az volt, hogy Dracóval csókolóztak a vadőrlakban.
- Talán a kunyhóban vagyok? Nem, ez a helység túl hideg… különben is, Draco még mondott valamit… hogy segítséget hoz… Akkor talán… Hát persze! Biztos a gyengélkedőben vagyok! –fellélegzett és egy kicsit elszégyellte magát. Ezért megijedni…
Kicsit jobban érezte magát, mint a kunyhóban, de tudta, hogy még mindig meleg a feje. Nem akarta megzavarni álmában Madam Pomfreyt éjnek évadján, ezért megpróbált valami kellemesre gondolni… például hogy mennyire jól esett neki Draco közeledése.
- És milyen aggódó arcot vágott, annyira édes volt…
Nemsokára el is aludt, boldog mosollyal az arcán.
Délelőtt csodálatos dologra ébredt. Egy csokor sárga rózsa állt egy gyönyörű vázában.
- A sárga rózsa az örök szerelem jele. De honnan az ördögből szedhette? –gondolkodott hangosan Hermione miközben beszívta a virág émelyítő illatát. Észrevett a váza alatt lévő kis gyűrött pergamenfecnit.

Édesem!

Sajnálom, hogy a gyengélkedőn hagytalak, nem tehettem mást. Gyógyulj meg minnél előbb, hogy tudjunk beszélni.

Csókol: Tudodki

Hermione talán még semminek nem örült annyira az életben, mint annak a pár szál virágnak, amit Draco küldött. Teljesen levette a lábáról…
- Ááá, felébredtünk, Miss Granger? –mosolygott Madam Pomfrey a virágok láttán.
- Igen. –a lány lesütötte a szemét és kissé elpirult. –Ööö, már sokkal jobban vagyok, Madam Pomfrey, kérem szépen, engedjen vissza, teljesen tönkre megyek, ha még egy napot ki kell hagynom. Kérem szépen! –ismételte reménykedve és bűnbánóan a lány.
- Piton professzor olyan erős bájitalt csinált magának, hogy egy éjszaka alatt elmúlt a láza? –csodálkozott Madam Pomfrey.
- Úgy tűnik, mert teljesen jól vagyok. –felelte magabiztosan a lány.
- Na, jó, rendben, este elmehet, ha már jól lesz. –egyezett bele kurtán a javasasszony. –De mostmár vigyázzon magára, ha kérhetem!
Hermione tudta, hogy Madam Pomfrey csalódott benne. Alig engedte el, másnap újra betegen kell látnia.
Harryék aznap kétszer meglátogatták, tisztázták a félreértéseket. Hermione választ is küldött Dracónak Lavenderrel.

Draco!

Ha kedves az életed légy a Fúriafűz közelében ma este tízkor.

H.

- Ezt, ha valaki megtalálja, maximum fenyegetésnek fogja érteni. –gondolta Hermione elégedetten.
Nagyon várta az este tíz órát, mikor megint láthatja a fiút.
- Keresve sem találhatnának jobb helyet… -mondta Hermione bujkáló mosollyal.
Kilenc óra tájban kimászott az ágyából, köntösére kapta a talárját és kisietett a Fúriafűzhöz. Út közben Hagrid kunyhójánál meglátta Dracót.
- Hála az égnek, itt vagy! –mondta boldogan a lány.
- Brown elég feltűnően belém kötött, úgyhogy rögtön fogtam, hogy mi a helyzet. –kacsintott Draco.
- Menjünk, megfagyok. –siettette Hermione.
A lány meg sem állt a Fúriafűzig.
- Mit csinálsz? –döbbent le a mardekáros. -Hermione, vigyázz!
A Fúriafűz éppen felkapta volna Hermionét, ő azonban megfogta a jól ismert helyen a fát. Az megdermedt.
- Merlin szent szakálla! –adott hangott megrökönyödésének Draco.
- Itt akarsz letáborozni? –mosolygott Hermione. –Menjünk be!
- Hova vezet? –tért észhez a fiú.
- A Szellemszállásra. –mondta a griffendéles lány, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. –De ha sokat állsz itt, nem tudunk egy percet sem ott lenni.
- Induljunk. –mostmár Draco is boldog volt. Itt legalább nem zavarják meg őket…
Hosszú ideig mentek, alig-alig szóltak egymáshoz, miután megérkeztek a házba.
- Legközelebbre ki kéne takarítani. –próbált viccelődni Draco.
- Hát ráférne. –nézett körbe Hermione. Nyomasztó emlékeket rejtett ez a ház számára.
- De tökéletesen megfelel a célnak. –vigyorodott el a mardekáros.
- Na és mi a cél? –kérdezte Hermione.
Draco erre magához húzta és megcsókolta.
Majdnem két órát töltöttek a házban, terveket szövögetve a jövőről. Későn tértek magukhoz, már hajnalodott mikor visszatértek szobájukba, de senki nem vette őket észre.
A jól sikerült találka után a következő hónapokban sokszor találkoztak a Szellemszálláson. Rengeteget beszélgetek a jövőjükről, az álmaikról és egyáltalán szinte mindenről. Hermione nem is gondolta, hogy egy Malfoy ilyen is lehet. Nagyon tetszett neki ez az új arca, amit most mutatott neki a fiú.
Draco sem képzelte volna, hogy Hermione ennyire elragadó tud lenni. Már egyáltalán nem tartotta okoskodónak. Csak okosnak. Nem tartotta nagyszájúnak, csak fecsegősnek. Belészeretett, visszavonhatatlanul és örökre.
December eleje volt, de már esett a hó. Egyik este megbeszélték, hogy ismét találkoznak a jól ismert helyen. Draco egy szál virágot is „lopott” Hagrid kunyhójából. Büntetőfeladatnak annak idején azt kapta, hogy a vadőr teendőinek végzésében segítsen, és egy idő után szinte „barátok” lettek Hagriddal. Tél elején lejárt a büntetése de a fiú szívesen (mindenféle pocsék indokkal) tél végéig segített a vadőrnek.
Az óriásnak azt mondta, hogy egy bájitalhoz kell.
- Persze, persze, vidd csak. –bólogatott nagy vidoran a vadőr.
- Köszönöm. –mondta Draco kurtán.
- Én is köszönöm a mai segítségedet.
- Nem kell. Nekem ez csak kötelesség. –mondta lemondóan Draco, mintha a félóriás értelmi képességeiben nem lenne biztos, holott legszívesebben „Szívesen” -t mondott volna. De azt nem teheti…
- Tudom. –válaszolta gyorsan a vadőr. Kiismerte már annyira Malfoyt hogy értse: nem vallaná be, hogy önként segít egy „magafajtának”. Nem is firtatta tovább a témát, bár nagyon kíváncsi volt.
Hermione nagyon örült a virágnak, hát még a szokásos levélkének, ami vele érkezett! Egy gyors bólintással válaszolt a fiúnak, hogy ne fedezzék fel őket.