A gyengélkedőn ébredt. A nap betűzött az ablakon és olyan erővel sütött, hogy az nem lehetett reggeli napsütésnek nevezni. Hermione még mindig nem tudta mozgatni semmiét. Teljesen ledöbbent, hirtelen eszébe sem jutott a reggeli „párbaj”, most pedig szörnyű fájdalmat érzett. Óvatosan megpróbált felülni. Nem volt kellemes, de sikerült neki.
Madam Pomfrey csak most vette észre, hogy fölébredt és eltorzult ábrázata láttán azonnal sajnálkozni kezdett.
- Jaj, kedveském, ne erőltesd magad, még rosszabbul leszel nekem. –kezdte sajnálkozó hangon a javasasszony.
- Mi történt? –kérdezte Hermione kíváncsian.
- Az a… -kereste a szalonképes jelzőt. - .. Malfoy megátkozott téged, kedvesem valami félelmetes varázslattal.
- Emlékszem…
- Lényeg a lényeg, remélem megkapja a magáét az igazgató úrtól… szegénykém… Thomas elmondta, hogy te nem is tehettél semmiről… -folytatta szokásos hangnemében.
- Dumbledore professzornál?! –mondta Hermione meglepetten. –Ugye nem lesz baja? Mármint Deannek és Seamusnak…- tette hozzá gyorsan.
- Nem tudom, most már órán vannak, majd megtudod valamelyik kis barátodtól, ha bejönnek hozzád. Fél óra múlva kezdődik az ebédszünet, szerintem mérget vehetsz rá, hogy itt lesznek. Potter és Weasley minden második szünetben rohantak fel, hogy felébredtél-e már.
- De kedves tőlük. –mosolyodott el erőtlenül Hermione. –Mikor mehetek leckét írni, Madam Pomfrey? Tudja, nem szeretnék lemaradni…
- Kedvesem, fölülni is alig bírsz, nemhogy járni! –mondta felháborodottan a javasasszony. –Előbb idd meg ezt a bájitalt, aztán meglátjuk, hogy milyen iramban javulsz…
Hermione lemondóan sóhajtott egyet.
- Pihenj, nemsokára úgyis itt lesznek, hogy lássanak. Úgyis értesítenem kell az igazgató urat, hogy végre felébredtél. Ő is aggódik érted. –mondta Madam Pomfrey, majd felkelt és elsietett a szobája irányába.
Tényleg, bele sem telt fél óra, már léptek zaját hallotta a folyosón. Kis idő múlva feltűnt Harry és Ron.
- Hermione, végre felébredtél!! Nagyon megijesztettél minket, tudod? –kezdte Ron.
- Sajnálom, fiúk azt hiszem, túl erős volt az az átok… -kezdte Hermione.
- Sajnálod?? Te?? Sajnálja az az idióta görény…-Ron itt megcsillogtatta tudását a káromkodás terén.-
Hermione erejéből csak egy megrovó pillantásra futotta. Harry sietett a segítségére.
- Elég Ron! Hagyd pihenni Hermionét, ha kifárasztjuk, megkapjuk a magunkét Madam Pomfreytól. –állította le barátját.
Hermione köszönetképpen halványan elmosolyodott. Megpróbált feljebb csúszni, de a fiúk észrevették, hogy mennyire nehezére esik.
- Ennyire rossz? –kérdezte Harry kicsit dühösen.
- Ááá, nem, csak még nem pihentem ki rendesen…
- Fel tudsz állni? –Ron arcáról őszinte aggodalom sugárzott, akárcsak Harryéről.
- Hát… azt még nem nagyon… de ne aggódjatok. Már sokkal jobban vagyok. –a fiúk kétkedő hümmögését hallva másfelé próbálta terelni a beszélgetést. - Mit mondott Dean és Seamus?
- Elmesélték az egészet, hogy hogyan támadott meg téged Malfoy, meg hogy nem is szándékos volt… -kezdte Ron a beszámolót.
- Milyen büntetést kaptak? – a lány igyekezett nem izgatottnak tűnni.
- Pontlevonást, Malfoy pedig büntetőfeladatot. Remélem, valami nagyon kegyetlen büntetést eszelnek ki neki… -mosolyodott el kárörvendően Harry.
- Legszívesebben kitekerném a nyakát, de ha megátkoznám, akkor biztos rám is sóznának valamit. Nézni érdekesebb. -kontrázott Ron.
- Na, fiúk, ne ragadtassátok el magatokat… -azért egy halvány (bár nem éppen őszinte) mosolyt ő is eleresztett. –Nektek nem kellene indulnotok, még lekésitek az ebédet? Menjetek, én megleszek itt egyedül…
- Oké, akkor tanítás után jövünk. –mondta Ron.
- És hozzuk a leckét. –tette hozzá Harry, mert tudta mire gondol Hermione.
- Köszi szépen, sziasztok. –búcsúzott el fáradtan a lány.
Ígéretükhöz híven Harryék eljöttek megmutatni a leckét Hermionénak. Olyan sokat mulasztott (szerinte) hogy alig maradt ideje másra figyelni, csak az foglalkoztatta, hogy ne maradjon le. Barátai egészen vacsoráig ott voltak vele, csak néha mentek el, akkor is csak a könyvtárba. Hermione boldog volt, hogy ennyire törődnek vele, és nagyon jól esett neki.
Parvati, Lavender és az összes hatodéves lány meglátogatta őt, ezenkívül Ginny, Dean, Seamus és Neville is benéztek hozzá.
Madam Pomfrey többször rájuk szólt, hogy azonnal kiürítteti a kórtermet, ha valaki még egyszer hangosan szólal meg. Tudta hogy talán jót tenne Hermionénak ha barátai vele lennének, addig sem jut eszébe hogy ágyhoz van kötve, ezért volt olyan „megértő”.
Vacsorára azonban mindenkit leparancsolt, majd vacsorát hozott Hermionénak.
- Egész nap nem ettél semmit, láss hozzá, kedvesem.
- Köszönöm. –mondta a lány azzal letette a vaskos könyveket az ágy mellé és enni kezdett. Egyáltalán nem volt étvágya, minden falatot le kellett küzdenie a torkán. Tudta hogy Madam Pomfrey csak aggódna, ha nem enne, de a harmadik falat után olyan rosszul lett, hogy lerakta a tányért.
- Köszönöm, elég volt. –mondta halkan.
- Kedvesem, csak nem vagy rosszul? Enni kell! Egész nap nem volt a szádban egy falat sem.
- Majd reggel. –felelte álmosan Hermione. –Jó éjszakát!
- Rendben van, aludd ki magad. –mondta aggódva a javasasszony. – Jó éjszakát!
Hermione szinte azonnal álomba zuhant. Nyugtalanul aludt, rosszat álmodott és zilálva felébredt.
- Van itt valaki? –kérdezte kicsit félénken.
A hold besütött az ablakon szegényesen megvilágítva a szobát, de senkit sem látott. Most azonban (megint) nyikorgást hallott, mint álmában. Idegesen nézett ide-oda.
Még vagy egy húsz percig fülelt de nem hallott más zajt, ezért kicsit félénken, de elaludt.
„Biztos az egyik kísértet volt. De akkor miért bújt el? Vagy képzelődtem?” –gondolkodott.
Másnap reggel megint furcsa álomból ébredt, de nem emlékezett rá. Mostmár könnyebben ült fel és szabadon tudta mozgatni a kezét. A lábával még nem próbálkozott, de „délutánra biztos az is rendben lesz és akkor akár…”.
Gondolkodásából azonnal kizökkentette a látvány. Malfoy ált az ágya mellett.
Draco Malfoy.
- Szia. –mondta álmosan Hermione. Elhatározta, hogy ha törik ha szakad sem fogja kimutatni örömét melyet a fiú látása váltott ki belőle.
- Szia. –mondta Draco is. –Csak azt akartam kérdezni, hogy hogy vagy…
- Kedves tőled… –kezdte tárgyilagosan Hermione, de Malfoy rögtön közbeszólt.
- Dumbledore mondta, hogy be kell néznem hozzád…
- Ó, persze, ilyen cselekedetet nem is néztem ki belőled… -válaszolta csípősen a lány palástolva csalódottságát.
- … de látom élsz, úgyhogy semmi baj.
- Nincs is baj, Malfoy. Csupán alig bírok mozogni. És órákra sem tudok menni egy ideig, de minden csodás, semmi baj, ugyan, köszönöm kérdésedet, jól vagyok, menj csak, biztos jobb dolgod is van. –mostmár nyoma sem volt a kezdeti tárgyilagos beszédének. Most jött ki belőle a Viktor levelének megérkezése óta érzett feszültség. Keserűen ömlött belőle a szó. Már az sem érdekelte hogy könnyes a szeme.
- Hogy mert ez az alak ide pofátlankodni, aztán kijelenteni, hogy csak kényszerből van itt és… Áh, nem is érdekel. –gondolta füstölögve.
- Sajnálom. – mondta egy kis idő múlva Malfoy. -Bocsáss meg, nem akartalak bántani. Thomas és Finnigan feldühítettek és te kaptad a nekik szánt átkot…-mondta tettetett kelletlenséggel.
- Ezt is be kellett magolnod? –kérdezte még mindig idegesen a lány.
- Nem. –és megint úgy nézett Hermionéra, mint elsején… a lány teljesen megborzongott ettől a szempártól.
Hermionét annyira meglepte ez a válasz, hogy egy hang se jött ki a torkából. Csak bámult Dracóra…
- Nem, nem, Malfoyra… -
Csak várt, hogy a fiú mondjon valamit.
- Malfoy, remélem, nem meríti ki a betegemet… -törte meg a csendet Madam Pomfrey vészjósló hangja.
- Nem, azonnal megyek, de az igazgató úr megkért, hogy látogassam meg Grangert és kérjek bocsánatot, megtettem, úgyhogy megyek is reggelizni.- sietett a magyarázattal a mardekáros.
- Rendben van, mehetsz. –Madam Pomfrey nem is próbálta elrejteni ellenszenvét a fiú iránt.
Azzal Malfoy kisétált, Hermione pedig még rosszabbul érezte magát.
- Ugye nem bántott meg az a jómadár? –kérdezte a javasasszony érdeklődve.
- Nem, nem, semmi érdekeset nem mondott. –hazudta kábultan.
- Kedvesem, enned kéne, mert már kótyagosabb vagy, mint tegnap. Mindjárt hozok neked valamit…
Hermione még mindig az ajtót figyelte, mintha csodát várna.
-Mit érdekel engem Malfoy? Normális vagyok? Kit érdekel, hogy hogy néz, ő is csak egy ellenség…-szajkózta Hermione magának. Ezen a napon már olyan sokszor mondogatta magának, hogy már majdnem el is hitte.
- Nem is értem hogy miért jött. Most tényleg csak Dumbledore professzor küldte? Vagy ez csak magyarázkodás volt? És ha igen, akkor miért érdeklem? – Hermione agyában ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak egész nap.
Délelőtt befejezet pár esszét, ami tegnapról maradt, utána volt ideje pihenni, bár ő ezt nem bírta, mert csak Malfoyra tudott gondolni. Egyszerűen nem bírta őt kiverni a fejéből. Nem értette hogy most miért ilyen más a mardekáros fiú…
A délután hamar elment, a leckék nagy részét megírta, a gyakorlást másnap délelőttre hagyta. Harryék is elmentek vacsorázni.
Miután megvacsorázott, próbált elaludni, de nem jött álom a szemére. Egy mardekáros járt az eszében állandóan… nagyon meglepődött mikor be is lépett az ajtón.
- Helló! –köszönt kicsit félénken. –öhm… alszol?
- Nem, dehogy. –mondta palástolt izgalommal Hermione.
- Szerettem volna látni, hogy javultál-e…
- Mi ez a hirtelen változás? –gondolta Hermione nyugalmat erőltetve magára. Rémülten vette észre, hogy kapkodja a levegőt és a szíve is hevesebben ver.
- Ó, hát, holnap majd megpróbálok leülni az ágy szélére. Ma még fáj. De Madam Pomfrey szerint gyorsan javulok. –mondta kábán a gúnyosnak szánt mondatot. –Kicsit furcsán hangzik, tudom, holnapután már esetleg meg is állok a lábamon…
Draco mosolygott.
- Hát én… örülök, ha javulsz.
- Köszi.
- Na jó, nekem mennem kell. Szia!
- Szia. –mondta csalódottan Hermione. Szeretett volna még valamit mondani, de nem tudott semmit kipréselni.
Draco elindult az ajtó felé aztán megtorpant. Visszafordult és odalépett az ágyhoz. Hermione szíve olyan hevesen dobogott, hogy már a fülében visszhangzott.
- Nem tudom kiverni a fejemből, hogy milyen béna voltam. Tényleg sajnálom. –suttogta a fiú.
- Semmi baj. –rázta meg a fejét Hermione.
Ahogy Draco közeledett az arcához, a szíve egyre gyorsabban dobogott. Tudta, hogy a fiú mit fog csinálni, de nem volt ereje, nem is akart ellenkezni. Amikor az arcukat már csak egy milliméter választotta el, behunyta a szemeit.
A fiú könnyed csókolt lehelt az ajkára.
Hermione úgy érezte, mintha életében először csókolózna. Soha nem érzett vágy kerítette hatalmába, így hát nem tudta megállni, hogy ne viszonozza a fiú nyelvének játékát.
Draco hirtelen kapta fel a fejét, mint aki most jött rá, hogy mit csinált.
- Sajnálom. –nyögte.
Gyorsan kisietett a szobából, otthagyva a döbbent Hermionét.
A feje még mindig dübörgött a szívverésétől. Csak egy gondolata volt.
- Mi a fene volt ez?