A Roxfort Expressz zötykölődve haladt London felé, vidáman pöfékelt útja során, de érződött a levegőben a feszültség.
A trió és Ginny egy kupét foglaltak el, nevetgéltek, elmulatták az időt, s így az mintha szárnyra kapott volna, csak úgy száguldott. A sok kacagás közt hárman fájdalommal tekintettek vissza az elmúlt évekre, melyeket szeretett iskolájukban tölthettek. Hermione már az elinduláskor idegeskedett, de azzal nyugtatta magát, hogy ebben a két napban sikerült elérnie a fiúknál, hogy ne ellenségként kezeljék szerelmét. Valahogy mindig beleszőtte a mondókájába, s ennélfogva a ők is felfigyeltek Draco furcsa viselkedésére. Amikor csak lehetett szem előtt tartották, követték minden mozdulatát, hogy meggyőződjenek róla, hogy valóban megváltozott. Hiába jártak a nyomába, semmi gyanúsra nem akadtak, még egy rossz szava se volt a társai felé. Aztán tegnap vacsora után a klubhelyiségben ücsörögtek semleges témákról beszélgetve. Szinte fel sem fogták Hermione szavait, mikor az bejelentette, hogy végre megtalálta azt a fiút, akit a sors minden bizonnyal neki szánt.
- Azt hiszem, hogy rosszul hallottam, barátod van? – kérdezte Ron meghökkenve, felvonva a szemöldökét, miután szóhoz jutott a döbbenettől..
- Igen, bármennyire is hihetetlen. És ha, minden összejön, akkor holnap megismeritek – közölte mosolyogva, fülig érő szájjal.
- Huh – szólt Harry, majd egy kis álmélkodás után folytatta: - Erre nem számítottam, de epekedve várom azt a pillanatot, hogy találkozzak álmaid hercegével – sóhajtotta kedvesen, magához húzva barátját. - Tudod, nekünk is van beleszólási jogunk, nem adhatod oda bárkinek a szívedet – suttogta a fülébe, majd később a vörös hajú fiú is csatlakozott hozzájuk.
- Bizony, Harrynek igaza van. Előbb be kellett volna mutatnod nekünk, hogy mi a véleményünk róla, aztán talán járhatnál vele – fogta humorosra a dolgot, mire az válaszul játékosan meglökte.
- Ő kiérdemelte ez biztos. Remélem, hogy elfogadjátok őt, nekem ez nagyon sokat jelentene – súgta halkan, majd mindkettőnek adott egy cuppanós puszit, s elszakadt tőlük. – Harry, talán még sose kértem tőled semmi komolyabbat, de most rákényszerülök – kezdte akadozva, lehajtva a fejét.
- Mondd csak, és ha tudok, akkor segítek – rántotta meg a vállát, s várta, hogy a barátja folytassa.
- Szóval, ott van az a nagy ház, és ő nem mehet haza – magyarázta kissé hebegve. - És ha lennél olyan rendes, s megengednéd, hogy ő is velem jöjjön, persze csak addig maradnánk, amíg a háború véget nem ér. Szeretném most magam mellett tudni, féltem őt, nagyon – fejezte be szemlesütve. Igazából nem akarta mutatni a kicsorduló könnyeit, viszont a legjobb barátait nem ejthette át, azonnal még közelebb húzódtak hozzá.
- Te sírsz? – emelte fel az állát a fekete hajú fiú, s a szomorú arc, a kipirosodott szemek láttán belefájdult a szíve. – Ne búsulj, mindenre találhatunk megoldást – bizonygatta barátságosan, a hátát simogatva. – Szóval, először is beszélj lassabban! – szólította fel az előbb már-már hadaró lányt. – S kezdjük az elején. Miért nem mehet haza? – kérdezte átható tekintettel. Hermione hanyag mozdulattal letörölte a leszánkázó könnycseppeket, s belefogott.
- Tudod, a családja Voldemort oldalán áll, és harcol. Az apja már a beavatását tervezi, s előbb-utóbb sor is kerülne rá – válaszolta meg a kérdést, de aztán hozzátette. – Nem akarom, hogy emiatt helytelenül elítéld, mert ő más. Ő nem ért egyet azokkal az eszmékkel, próbál ellenszegülni, de egyedül nem sikerülne neki. Mellette kell, hogy álljak.
- Nagyon szeretheted őt – suttogta végigsimítva az arcán. - Amiket most elmondtál, hát… nem éppen pozitív dolgok. Biztos vagy benne, hogy ő olyan, mint amilyennek mutatja magát? – tudakolta, ezzel viszont a lányt feldühítette.
- Teljesen megbízok benne – vágta rá gyorsan. - Nem árulna el engem, mert szeretjük egymást, érzem, hogy őszintén szeret – mondta egyre halkabban. – Harry, én nem várom el tőled, hogy miattam belemenj, ha te nem látod jónak, akkor rendben, elfogadom. Még úgysem tudja, hogy mit tervezek, mivel inkább ki akar venni egy szobát valahol, de ezt nem engedhetem – rázta a fejét gyengéden, aztán felcsillant a szeme. - Olyan jó lenne, ha együtt maradhatnánk, ha titeket és őt sem veszíteném el. Az a ház lenne a megoldás – suttogta átszellemülten.
- Bocs, hogy beleszólok, nem rám tartozik, de valamire emlékeztetnélek, Hermione. Az a Rend főhadiszállása, és talán nem kéne… – szólt közbe Ron kissé zavartan, azonban a lány hamar elnémította.
- Te ezt nem értheted, tudom, hogy nem hazudik – sóhajtotta. – Harry, ha te sem pártolod ezt az egészet, akkor vele megyek bárhova, nem érdekel, ha menekülnünk kell, majd csak kitalálunk valamit – szomorodott el kétségbeesetten.
- Te aztán tudsz hatni az emberre – jegyezte meg a szemüveges srác, és átölelte őt.
- Kösz, tehát mit válaszolsz? – nézett a szemébe, mintha a próbálna a gondolataiba olvasni.
- Mivel nem engedhetem, hogy veszélynek tett ki magad, beleegyezek – sóhajtotta, s látta ahogy annak arca felderül.
- Köszönöm – ugrott a nyakába boldogan.
- De csak egy feltétellel: csak akkor jöhet, ha Dumbledore elfogadja. Ha ez megtörtént, akkor semmi akadálya – tette hozzá, de az ennek is örült.
- Ez is több, mint a semmi – mondta mosolyogva. – Még egyszer köszönöm, nah, felmegyek összepakolok, ti is nekiállhatnátok – szólt figyelmeztetően, majd felpattant és a lépcső felé szaladt, szinte repült. A lépcsőnél még visszafordult: - A reggel találkozunk. – azzal két puszit dobott nekik, akik vigyorogva elkapták.
- Nem tudom, hogy te, hogy vagy vele, Ron, de engem egyre jobban furdal a kíváncsiság – töprengett, miközben a szobájuk felé tartottak.
- Ahogy engem is. Vajon ki lehet? – morfondírozott hangosan.
- Majdnem száz, hogy mardekáros. Azon belül passz – válaszolta, majd lehuppantak az ágyukra, s le is zárták ezzel a beszélgetést.
- Hermione, úgy elgondolkodtál. Tán valami baj van? – kérdezte Harry a szemközti ülésről. Több, mint két és fél órája tartott az út, s egyre nyugtalanabb lett. Félt a barátai reakciójától, hogy ezzel romba dönti a hét éve virágzó barátságukat. Már nem halogathatta tovább…
- Nem, dehogy. Mindjárt visszajövök, addig készüljetek fel – szólt mosolyt erőltetve az arcára, majd az ajtó felé indult.
- Mire? – értetlenkedett Ron, miközben egy csokibékát próbált a szájába tömni.
- Erőltesd meg a kis agyacskát, s akkor rájössz – mondta a lány, s kilépett a folyosóra.
- Miről van szó? – érdeklődte a vörös hajú hatodéves, a barátja azonban rögtön felvilágosította.
- Hermione most fogja bemutatni nekünk a pasiját – jelentette ki természetességgel, mire az elámult.
- Ez most komoly? Nekem miért nem szóltatok erről? – mérgelődött durcáskodva.
- Azért, mert mi is csak tegnap este óta tudjuk – adta tudtára a bátyja, kissé mogorván. Fogalma se volt, hogy Harry hogyan bírja ki vele. Hisz állandóan hisztizik, inkább egy púpot a hátára, mint sem, hogy ilyen csaja legyen.
Hermione a vonat vége felé vette ballagott, sorra tekintett be a fülkék ablakán, s az utolsó előttiben meg is találta a keresett személyt. Az ott ült egymagában, egykori csatlósait rég lerázta, ahogy a drága Pansyt is. Most kifejezéstelenül bámult előre, de aztán mintha megérezte volna, hogy figyelik a belépő felé tekintett.
- Szia – csukta be a kupé ajtaját, majd mikor a fiú hívogatóan felemelte két kezét, beljebb lépett, s az ölébe fészkelte magát.
- Szia – suttogta az immáron közvetlen közelről. – Már nagyon hiányoztál – sóhajtotta, miközben átölte szerelmét.
- Te is nekem – mondta, majd egy lágy csókot nyomott a fiú szájára, aki először bizonytalanul viszonozta, aztán szenvedéllyel folytatta ajkaik táncát. Nyelveik élvezettel simítottak végig újra és újra a másikén, csak óráknak tűnő percek múltán váltak el egymástól. A fiú a nyakát vette birtokba ezután, míg a lány a selymes szőke tincsek közé fúrta ujjait. – Nem félsz, hogy meglátnak? – nyögte egy sóhajtás kíséretében, ugyanis léptek zaját hallotta a folyosóról.
- Nem, hisz hozzám tartozol – suttogta gyengéden, majd ujjait végigfuttatta annak hátán.
- Állj, stop – állította le épp időben a volt mardekárost, és erőt véve magán felkászálódott a helyéről. – Gyere, itt az idő – jelentette ki, az pedig értetlenül összeráncolta a homlokát.
- Mire, mit tervezel? – dőlt végig az ülésen, s a lányt is sikerült magára húznia. – Felejtsd el, bármi legyen is az – súgta kis csókokkal lepve be az arcát. – Én sokkal jobb elfoglaltságot tudok – ölelte át szorosan.
- Elég – tiltakozott hevesen. – Itt bárki megláthat, és már várnak ránk – lökte el a derekát kényeztető kezeket. – Kérlek, bízz bennem – súgta egy puszit nyomva annak szájára, s ez úgy tűnt meggyőzte a fiút.
- Jó, legyen – egyezett bele nagy nehezen. – De máskor nem úszod meg ilyen könnyen – vigyorodott el, mire az csak megcsóválta a fejét.
Egymás kezét fogva vergődtek át a diákokon, majd a megfelelő ajtó előtt megtorpantak.
- Ugye nem azt akarod, hogy bemenjek veled, oda? – nyögött fel felismerésében, de a lány a kezét az ajkai elé tette.
- Kérlek – súgta, s az akaratlanul is bólintott. Félve nyitotta ki az ajtót, majd beljebb lépett a fiúval.
- Harry, Ron, Ginny, szeretném bemutatni a barátomat, Draco Malfoyt – jelentette ki határozottan, mire azok csak tátott szájjal bámultak rá. Kínos csend támadt hirtelen, s a szőkeség is egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
- A józan eszemre kellett volna hallgatnom – állapította meg végül. – Mindenki úgy néz ránk, mint ha űrlényeket lennénk, vagy mi. Anyám, csak ezt éljem túl – rimánkodott magában.
- Na ne – hallották a vörös hajú fiú hangját, mivel először ő fogta fel az elhangzottakat. Harry aztán feltápászkodott a helyéről és közelebb sétált hozzájuk.
- Örvendek, Draco Malfoy. Már sokat hallottam rólad – folytatta a kis játékot jobb ötlet híján a srác, s a kezét nyújtotta a ledöbbent fiúnak.
- Hermione, ezt nem mondhatod komolyan, ő lenne az? – hitetlenkedett a „ Kiválasztott ”, majd megdörzsölte a szemét, annak reményében, hogy biztos csak rosszul lát.
- Igen – bújt oda szerelméhez kissé csalódottan, majd ismét megszólalt. – Szeretném, ha jobban megismernétek egymást. Nem lennék tökéletesen boldog, ha ti elleneznétek a kapcsolatunkat. Kérlek, csak próbáld meg megismerni – nézett szinte már könnyező szemekkel, mire a fiú megenyhült.
- Örülök, hogy végre találkozunk, Harry Potter – fogadta el a felé nyújtott jobbot. – Hermione, már sok jót mesélt rólad – folytatta arcvonásait rendezve, aztán lehalkította a hangját. – Ne okozz neki fájdalmat, különben búcsút mondhatsz az életednek – mondta vigyorral az arcán.
- Nem fogok – mosolyodott el halványan, majd tekintete kedvesére siklott, aki boldogan figyelte őket. Harry visszaült a helyére, és megbökte Ginnyt, aki felocsúdott az ámulatából, de a következő másodpercben már előttük állt vidáman.
- Ginny Weasley – mutatkozott be, majd váratlanul megölelte Dracot, aki igencsak meglepődött. – Remélem, hogy ez az igazi éned, mert ez felettébb szimpatikus – suttogta a fülébe, ő pedig bólintott. A lány befeküdt Harry ölébe, s jelentőségteljesen néztek hallgatásba burkolózott barátjukra.
- És te, Ron? – kérdezte a volt iskolaelső lány, mikor az már több perce bámult ki az ablakon. Tudta, hogy vele lesz a legnehezebb dolga, annyira gyűlölte az a szerelmét. Végre valahára viszonozta az a pillantását.
- Mégis mit vársz tőlem, ha? – állt elé szinte kiabálva. – Én is álljak be a sorba, s kezdjem el szoktatni magam a gondolathoz, hogy ő életed szerelme? – mondta egyre erőteljesebben.
- Én ezt nem várom el tőled – hajtotta le szomorúan a fejét.
- De mit tehetnék? – halkult el a hangja. - A barátságod az egyik legfontosabb dolog az életembe, és nem akarok lemondani róla. És ha a választásod ez a görény, – bökött balra a fejével – hát, jó, elfogadom – majd kezét nyújtotta felé, aki viszonozta a gesztust . – Remélem, nem akarod, hogy én is a nyakadba ugorjak – szólalt meg aztán vigyorogva. – Az már túl sok lenne a mai napra – jegyezte meg ironikusan.
- Nem, dehogy. De, ha szeretnéd, én a rendelkezésedre állok... egy bizonyos fokig, ugyanis a szívem már foglalt – reagált az előbb elhangzottakra, és közelebb húzta magához Hermionét.
- Oké, ezt nem felejtem el – sziszegte Ron, míg a többiekből kitört a nevetés.
- Látod, túl vagyunk rajta – súgta oda neki a lány. – Nagyon köszönöm nektek – fordult barátai felé. – Harry, még mindig… - tette volna fel a kérdését, azonban a fiú közbevágott.
- Igen, ha Dumbledore rábólint, akkor jöhet. Istenem mi lesz ebből? – csendült fel a kétségbeesett hangja, miközben a plafont fürkészte.
- Miről beszél Pot… vagyis Harry. Oh, anyám, de fura – jegyezte meg eltűnődve.
- Arról, hogy velünk jössz, és együtt fogunk lakni – szólt vidáman Hermione, miközben a szembefordult vele.
- Ez most komoly? - döbbent le a hírtől.
- Emlékszel? Azt mondtad, hogy majd kiveszel egy szobát a Foltozott Üstben, de én ezt nem hagyhatom, mert az apád ott bármikor rád találhat. Velünk nagyobb biztonságban vagy. Persze csak akkor, ha az igazgató belemegy, s reméljük így lesz – magyarázta csillogó szemekkel.
- Biztos, majd meggyőzzük – szólt Harry rájuk kacsintva.
- Te, nem lehet, hogy ez csak egy vicc? – kezdte Ron elgondolkodva, s mondatát a fiúnak célozva. – Még meg sem bizonyosodtunk róla, hogy ők valóban egy pár. Engem nem sikerült meggyőznötök eléggé, szóval…
- Mit szeretnél? – vigyorgott a lány a szemeit forgatva.
- Egy röpke csók, csak, hogy biztosak legyünk – húzta kaján mosolyra a száját, s kérdőn tekintett feléjük.
- Hát abba talán nem halunk bele – szólt a mardekáros, majd karjaival közelebb húzta a lányt, s derekát átfogva láncolta még jobban magához. Hermione a nyakát ölelte át, míg ajkaival kis puszikkal látta el a mardekáros száját, de mikor a többiek elégedetlenségüknek hangot adtak, a fiú érzékien vette birtokba annak ajkát. Nyelveik csatát vívtak, tán meg is feledkeztek arról, hogy közönségük is van, szinte elvesztek egymásban.
- Nah, jó ennyi bőven megtette – szakította meg a pillanatot Ron, és közéjük állt. – Hülye voltam, inkább kihagyom az életemből az ilyen élményeket. Szóval engem kíméljetek – mondta határozottan. – Na, üljetek már le, vagy ott akartok ácsorogni egész nap? – szólt rájuk, míg ők vigyorogva megrázták a fejüket.
Helyet foglaltak mellettük, Hermione Ginnyhez hasonlóan szerelme ölébe hajtotta a fejét, míg Draco mosolyogva simogatta a haját.
- Még mindig nem fogtam fel – hallotta szerelme halk hangját, és ráemelte a pillantását.
- Hát még én sem. Annyira hihetetlen, mint egy álom – suttogta annak fülébe.
- Én pedig csak téged akartalak, erre még kaptam három talán-barátot. Azt hiszem, hogy megérte – mondta nagy komolyan.
- Hát igen, most már nem szabadulsz meg egykönnyen tőlünk – folytatta.
- Nem is akarok – mosolyodott el.
- Ebben reménykedem – suttogta, majd ajkához húzta a szőkeséget, és ismét elmerültek az egymás iránt érzett szerelmükben. Észre se vették, hogy ketten mosolyogva tekintenek feléjük, a harmadik viszont egy kviddiccsel foglalkozó könyvbe mélyedt, de aztán a hirtelen csendre felfigyelt, és ekkor vette észre az önfeledten csókolózó párost.
- Neeeeeee