Egy hónap telt el a bizonyos éjszaka óta. Hermione maga se tudta, hogy valóban megtörtént, vagy csak a képzelete szárnyalt ilyen magaslatokban. De akkor megváltozott benne valami, még akkor is, ha mindössze egy csodálatos álom. Egyre többet töltött fantáziálgatással, melyekben Dracoval lehetett, azzal a fiúval, aki megérintette a szívét. Nem a rideg, távolságtartó felsőrendűségével, hanem azzal a mérhetetlen vággyal a szemében. A csókjaival, simogatásaival, s a belőle áradó szenvedéllyel, melyek elvették az eszét, s kitöltötték teljes valóját. Rettegett attól, hogy egyszer majd kiderül, hogy csak álmodta az egészet, ez napról-napra jobban mardosta a szívét.
A griffendéles iskolaelső már órák óta feküdt az ágyán lehunyt szemmel. Ettől a naptól félt már hetekkel korábban. Azt akarta, hogy újra év eleje legyen, hogy ne kelljen elmennie innen. Hisz ma látta utoljára, soha többé nem fog úgy rátekinteni, s nem fog akarva, vagy akaratlanul hozzáérni, s nem érezheti azt a bódító illatát. Önkéntelenül is felelevenedett előtte a nem sokkal ezelőtti jelenet:
Épp könyvtárban üldögélt, s egy vaskos könyvet tartott a kezében. Megpróbált elmélyülni az olvasmányában, hogy elterelje a gondolatait, de nem sikerült. Szeme előtt a sorok összefolytak, nem is igazán érdekelte, csak le akarta kötni a figyelmét. Egy idő után megunta az értelmetlen időpocsékolást, és úgy döntött inkább a barátaival tölti az utolsó napokat. Bizony, már csak két nap volt az év végéig, és különben is a vasárnap úgyis csak pakolással, meg persze utazással telik el. A könyvet visszatette a helyére, majd lassú léptekkel haladt végig a folyosókon, egyenesen a Griffendél toronyig. Alaposan végigjáratta tekintetét a falakon, úgy, mintha először járna itt. Emlékezett rá, hogy kezdetben milyen csodálattal viszonyult minden aprósághoz, de persze ez az érzés nem tűnt el. Egy egyszerű mugliként lépte át az iskola küszöbét, de mostanra a mágia ott csörgedezett az ereiben, s ez lett az élete.
Ahogy az első sarkon befordult, valaki nagy lendülettel beleütközött, s mind a ketten a földön végezték. Hermione feje nagyon koppant a hideg kövön, míg az igencsak siető egyén szorosan belékapaszkodva könnyebben megúszta.
- Auu – nyögött fel fájdalmában, miközben egyik kezével a tarkójához kapott.
- Jaj, ne haragudj! Minden rendben? – kérdezte egy fiú, s ahogy beszélt a nyakán érezte annak leheletét, bár szemeivel elég homályosan látott, de ez a mély, bársonyos hangot akár ezer közül is megismerte volna.
- Draco? – suttogta, majd megerősítésként észrevett egy mozgó szőke foltot. A mardekáros azonnal feltérdelt róla, lábait a lány két oldalára helyezte, s felé hajolva kezdte vizsgálgatni.
- Megütötted valamid? – kérdezte gyorsan, s a válasz nem is késlekedett sokáig.
- Hát a fejem nagyon fáj – felelte a griffendéles, s megpróbálta ülőhelyzetbe tornázni magát.
- Leviszlek Madam Pomfreyhoz, ő majd segíteni fog. – javasolta jobb ötlet híján. Észre se vette, hogy kezei a lány arcán nyugodtak, aztán már arra eszmélt, hogy gyengéden simogatja a puha bőrt..
- Á, hagyd csak, nem szükséges. Mindjárt jobban leszek, a látásom is kezd tisztulni – próbálkozott, csakhogy elkerülje a gyengélkedőt. De aztán érezte, hogy felhúzzák a földről, majd a következő pillanatban két erős kar közt találta magát.
- Mindjárt ott leszünk – jelentette ki, miközben szorosan átfogta kedvesét. – Nem hagyhatom, hogy miattam bajod essen. Kapaszkodj – hangja olyan lágyan csengett, Hermione majd elolvadt tőle, csak most mintha százszoros hangerővel hallotta volna. Fejét a fiú szaporán emelkedő mellkasára hajtotta, érzékeit átjárta annak szédítő illata, s ettől máris jobban érezte magát. Az ütemes szívverés némileg megnyugtatta, s karjai önkéntelenül is annak nyaka köré vándoroltak.
- Madam Pomfrey, kérem – szólongatta a javasasszonyt a mardekáros belépve a gyengélkedőre, és letette Hermionét a közeli ágyra, de az csak egy kis idő elteltével szakadt el tőle.
- Köszönöm – szólt halkan a lány, majd kezeivel a homlokát kezdte dörzsölgetni, hogy elmúljon a fejfájása, de legalább már élesebben látott.
- Semmiség, ez a legkevesebb. Madam Pomfrey! – kiabálta. – Meg áll az eszem, hogy lehet ilyen felelőtlen? Az a dolga, hogy a rendelkezésünkre álljon, erre lelép. – mérgelődött egyre hangosabban Draco.
- Nyugodj meg! Menj csak el, én megvárom egyedül – ajánlotta fel, de aztán minden forogni kezdett körülötte, mintha egy körhintán ülne, így nem volt más választása, minthogy visszadőlt a párnák közé.
- Baj van? – a fiú figyelmét ugyanis nem kerülték el ezek az apróbb jelek, így rögtön mellette termett.
- Nem, dehogy – füllentette késlekedéssel, de közben a hangja meg-megremegett, s ez elárulta.
- Figyelj, ha nem mondod el, nem tudok segíteni – mondta komolyan, és egy csepp szemrehányással a hangjában.
- Jól van na. Csak egy kicsit szédülök, és csak úgy dübörög a fejem – adta be végül a derekát.
- Madam Pomfrey – ordította, kezdett kijönni a béketűréséből, és az előbb hallottak nem igazán nyugtatták meg.
- Ne kiabálj! – nyöszörögte halkan, és hosszan behunyta a szemét, mivel úgy érezte, hogy menten szétrobban a feje.
- Ne haragudj! Az is lehet, hogy agyrázkódásod van, és mindez miattam. Sajnálom – súgta, miközben az ágy mellé térdelt, és kissé habozva összekulcsolta az ujjaikat. Hermione még a lélegzetét is visszafojtotta, szemei nem bírtak elszakadni a mardekárosétól, mert azok fogva tartották, s szinte szikráztak az elfojtott vágytól. Mintha egy lassított felvételt nézne, úgy peregtek az események. Érezte, ahogy a fiú a kezét az ajkaihoz emeli, szemeit azonban nem vette le a lányról, csak mikor egy gyengéd csókot nyomott rá, majd visszahelyezte az ágyra.
Megszűnt minden, az időt mintha megállították volna, csak ők léteztek ebben a szent pillanatban. Először Hermione eszmélt fel a kábulatából, és akadozva megszólalt.
- Nem történt semmi. Nem haragszom, hisz jobban is figyelhettem volna, csak máshol járt az eszem – suttogta.
A lány csak most jött rá, hogy pontosan ez az ágy, ahol olyan boldognak érezte magát. Draco akkor is így nézett rá, ilyen őrjítően, csak akkor még nem érezte ezt iránta, ezt a fura érzést, mely egész testét átjárta. A lelkét is eladta volna még egy olyan éjszakáért, csak, hogy ismét a karjai közt legyen.
- Miért, min gondolkoztál? – érdeklődött, s egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Csak nézte a lány zavarát, mérhetetlen vágy öntötte el, mely arra ösztönözte őt, hogy megérintse az előtte fekvő szépséget. Félénken emelte fel a szabad kezét, s simított végig kedvese arcán. Mozdulatait halk sóhaj követte, ezért is bátorodott fel annyira. Lassan feltápászkodott a földről, és hevesen dobogó szívvel hajolt Hermione fölé. Úgy érezte, hogy képtelen megálljt parancsolni magának, s ahogy arra az éjszakára gondolt csak még jobban vágyott a lányra.
- Hmm? – egyéb hang nem jött ki a torkán, hisz elérte annak arcát, az orraik is egymáshoz simultak, míg a szemeiket a másikéba fúrták.
- Azt hiszem, hogy rajtad – suttogta erőtlenül, de aztán nem mozdultak. Percekig maradtak így, arra várva, hogy a másik lépjen először. Aztán Draco szánta el magát a cselekvésre, Hermione állát közelebb húzva ajkai rázáródtak a lányéra. Abban a pillanatban kivágódott a gyengélkedő ajtaja, mire azonnal elhúzódtak egymástól.
- Mégis miért kellett ennyire sietnem? Dumbledore professzor szerint sürgős – morogta a javasasszony, majd rápillantott a betegre, s rögtön elszállt a mérge. – Rosszul vagy, kislányom? – lépett oda a ziháló lányhoz, Dracot picit meglökte, aki ezt szó nélkül tűrte.
- Hát csak megütöttem a fejem – suttogta, hisz még mindig az események hatása alatt volt, aztán a fiúra nézett, aki láthatóan kerülte a tekintetét, de ekkor az asszony is rápillantott.
- Á, mindjárt gondolhattam volna, hogy önnek is köze van hozzá. Ugye nem bántott? – fordult a lány felé, és fejével a srác felé bökött, aki csak nézte a gyengélkedő kövét. De amikor felnézett rá, olyan szomorúság ült a szemében, mint mikor egy hónapja lehozta ide.
- Ezt nem hagyhatod – szólalt meg egy hang a fejében. – Nem, dehogy. Egy újjal sem ért hozzám. – sietett a válasszal, de úgy tűnt ez nem igazán győzte meg a nőt, így folytatta a magyarázást. – Csak siettem, és nagy erővel neki mentem. Elestünk, bevertem a fejem, ő pedig azonnal lehozott. – utált hazudni, főleg olyannak, aki valamilyen módon közel állt hozzá. De nem akarta, hogy fájdalmat okozzanak a fiúnak, hisz csak segített neki. Mikor aztán fel mert nézni annak szemeibe, akkor ott értetlenséget pillantott meg, majd mikor a mardekáros szólásra nyitotta a száját, a lány beléfojtotta a szót.
- Kérem, Madam Pomfrey, higgyen nekem, Draco csak segíteni akart – mondta, mikor észrevette, hogy az asszony még mindig gyanakvóan tekint a fiú felé.
- Biztos?
- Igen. – válaszolta kissé dühösen.
- Jó, akkor sajnálom. Öntől is bocsánatot kérek Mr. Malfoy. Csak nem ilyennek ismertem, nem tudtam, hogy megváltozott. – a mondatot kijelentésnek szánta, de aztán mégis kérdés lett belőle.
- Hát, igen. Senki sem tudja – szomorodott el, fejét pedig egy rövid ideig lehajtotta. – Most mennem kell, remélem, még tudunk találkozni. – szólt reménykedve, aztán elköszönt.
- Hát, én is remélem. Szia – válaszolta csalódottan, majd visszahanyatlott az ágyra.
A kis álmodozás után visszatért a valóságba. Ajkai közt kiszakadt egy sóhaj, ujjai az ajkát érintették, ahol még mindig égett Draco csókja. Igaz, csak néhány másodpercig tartott, de ez nem rajtuk múlott. Annyira szeretett volna ismét a közelében lenni, csak még egyszer, még ha utoljára is. Tudta jól, hogy a háború már az ajtón kopogtat, de ha kitör és szembetalálja magát vele, nem tudná megtámadni.
- Nem akarok hazamenni, annyira fog hiányozni. Főleg a szemei, azokba szerettem bele – sóhajtott fel akaratlanul, de rögtön a szája elé kapta a kezét.
- Tudtam, tudtam. De nem akartad beismerni, bár már tök mindegy – szólalt meg ismét az immáron diadalmas hangocska.
- Már miért lenne mindegy? – csattant fel dühösen.
- Mert vége a sulinak, talán sose fogsz vele találkozni. Lehet, hogy tehettél volna valamit, hogy ne álljon be halálfalónak, persze csak, ha már nem Voldemort csatlósa.
- Van benne valami. De nem hiszem, hogy már beavatták, hisz nem láttam a karján a jegyet – próbálkozott, de aztán hamar elbizonytalanodott:
- Ja, ja persze. Csak azt ne mondd, hogy egyszer is eszedbe jutott megnézni, és különben is sötétség borított be mindent, a saját orrodig se láttál, nemhogy egy fekete foltot ki tudtál volna venni – gúnyolódott, s ezzel sikerült elkeseríteni a lányt.
- Inkább fejezd be, nem érdekel! Szeretnék tovább álmodozni. – azzal újra lecsukta a szemét. – Tegnap is olyan szép álom talált meg, hogy ott voltunk a Szükség Szobájában, és – fogott bele a mesélésbe, pedig az előbb még le akarta zárni ezt a „beszélgetést”, de aztán váratlanul abbahagyta, s alig látható pír jelent meg az arcán.
- Mit és? – kezdeményezte a folytatást.
- Na, úgyis tudod. Szeretkeztünk. Először olyan gyengéden érintett meg, aztán annyira megváltozott, nem lehetett vele bírni – szavait kacaj követte, de nem foglalkozott vele. – Nem is értem, hogy miért mondom el neked az egészet - mérgelődött, de aztán elkomorodott. - De kivel osztanám meg, ha? Talán Harryvel, vagy Ronnal? Bele se merek gondolni, hogy milyen fejmosást kapnék tőlük. Az igaz, hogy ott van Ginny, de biztos, hogy nem értene meg, és e nélkül is sok a baja – keseredett el, és fejét a párnába fúrta.
- Próbáld meg elfelejteni, hisz nem történt végül is semmi komoly köztetek. Csak néhány csók, és ott van Ron, ő szeret, tudod jól – próbálkozott ily módon vigasztalni.
- Igen tudom, de én nem érzek iránta mást, mint barátságot. De hagyjuk ezt a témát, inkább alszok. Legalább ott Dracoval lehetek, és szerethetjük egymást.
- De ez nem élet.
- Az lehet, de ez jelen pillanatban nem izgat, megelégszek ennyivel – suttogta, mire szeméből egy parányi könnycsepp indult útnak, hogy bejárja a halványrózsaszín arcát, és végül halálát lelje a lány szája szegletében.
- Jaj, te lány…
Draco fáradtan huppant le az egyik fekete bőrfotelbe a klubhelyiségben. Nagyon bántotta, hogy mindenki csak rosszat feltételez róla, de jólesett neki, hogy a lány a védelmébe vette, még hazudott is miatta. Látta a vágyat a szemeiben, ő is akarta a csókot, efelől semmi kétsége sem volt. De még csak el sem merülhettek benne, mert a javasasszony megjelent, pont a legrosszabbkor. Egy hónapja annak az éjszakának az emléke éltette, amikor olyan felszabadultnak, és szerelmesnek érezte magát. És kedvese akkor csak az övé volt, senki másé, egyedül az övé. Vissza akarta fordítani az időt, hogy újra átélje a simogatásait, és azokat a felejthetetlen csókokat. Ott annyira kívánta a lányt, minden porcikája sóvárgott annak testéért, de akkor nem tartotta helyesnek. Megelégedett annyival, hisz ez is mennyit jelentett a számára. Mindig is tudta, hogy ilyenről csak álmodozhat, nem gondolta, hogy egyszer majd megcsókolhatja Hermionét, azt meg főleg, hogy ő viszonozza. De azóta úgy érezte, hogy hozzá tartozik, hogy csak ő érhet hozzá. Ahányszor csak a közelébe tartózkodott, nem tudott betelni a látványával, oda akart rohanni hozzá, hogy aztán a csókjaival elnémítsa, de még idejében leállította saját magát. El se tudta mondani, hogy hányszor felejtette rajta a tekintetét, és hányszor fojtogatta a féltékenység, mikor a két barátját ölelgette. Szüntelenül járatta az agyát, hogy mihez kezdjen, hogy, hogyan tovább. Tudta jól, hogy csak Hermione adhatja meg neki azt a boldogságot, melytől az apja megfosztotta.
- Most meg miattam van a gyengélkedőn – fakadt ki. – Mindenkinek csak fájdalmat okozok, ezért sincs senki, akire számíthatnék. De nem érdekelnek mások, nekem csak rá van szükségem. Azt akarom, hogy tudja, el kell mondanom neki. Lemegyek hozzá – döntötte el hirtelen, így sietősen felpattant, hogy minél hamarabb a gyengélkedőre érjen. Az ajtó előtt egy mélyet lélegzett, összeszedte minden bátorságát, és benyitott, azonban csak Madam Pomfrey tevékenykedett a helyiségben.
- Á, jó napot Mr. Malfoy. Tán rosszul van? – lépett oda hozzá a javasasszony kedvességgel a hangjában. Lehet, hogy így akarta elnyerni a bocsánatát…
- Nem, csak Hermionét keresem – felelte természetességgel. – Hogy, hogy nincs itt?
- Az a helyzet, hogy a kisasszony a barátai társaságában kívánta tölteni a hátralévő napokat. Olyan esdeklően könyörgött, hogy nem bírtam nemet mondani. Bár szerintem, az lett volna a legjobb, ha az éjszakát itt tölti.
- De hát rosszul érezte magát! – háborodott fel mérgesen.
- Valóban, de készítettem neki egy bájitalt, melytől elmúlt a fejfájása, de a szédüléseit nem szüntette meg – magyarázta lelkesen.
- Értem, azért köszönöm. Viszontlátásra – sóhajtotta, s csalódással ugyan, de kissé megkönnyebbülten hagyta el a kórtermet.
- Most meg mit csináljak? – bosszankodott a saját maga szerencsétlenségén, sokkal egyszerűbb lett volna, ha itt marad a lány, akkor megint lejöhetett volna hozzá, hogy újra a karjaiba vegye. - Beszélnem kell vele, de majd vacsora után elintézem – jutott eszébe, így már jókedvűen folytatta az útját.
- Hermione, jól vagy? Most hallottuk csak, hogy a gyengélkedőre kerültél – futottak oda hozzá a fiúk, mikor a klubhelyiségben ücsörgött elgondolkozva. Ők persze azonnal mellette termettek, és egy nagy ölelésben részesítették.
- Igen, már remekül érezem magam – válaszolta mosolyogva, és jó szorosan bújt a barátaihoz.
- Mondd, meg mit tett veled! – hallotta Ron szinte parancsoló hangját.
- Ki? – tettetett teljes értetlenséget.
- Tudod, te azt. Az a görény csúnyán megkeserüli, ha bántani mert – vicsorogta, még a kezét is ökölbe szorította.
- Tessék? – lepődött meg a lány felvonva a szemöldökét.
- Hát nekünk azt mondták, hogy Malfoy tehet róla, hogy bajod esett – magyarázta Harry, miközben egy hajtincset próbált elsimítani a szeméből.
- Félreinformáltak titeket. Az én hibám az egész – kezdte, majd ugyanazt a történetet előadta nekik, mint Madam Pomfreynak, de persze ők is kételkedtek.
- De nem kötött beléd? Nyugodtan mondd meg, és majd ellátjuk a baját – folytatta Ron, mintha nem is hallotta volna a korábbiakat.
- Elég legyen, hagyd abba! – rivallt rá a lány. – Miért olyan nehéz elhinni, hogy csak segített nekem? Mondjátok meg őszintén, milyen rég történt az, hogy utoljára gúnyolódott velünk?
- Hát kábé az első félév vége táján – szólt Harry a kínos hallgatás után.
- Úgy van. Megváltozott, nem az, aki egykor – vette védelmébe Dracot, majd ismét megszólalt. – Ti nem láttátok azt a szomorúságot a szemében, őszinte volt – halkult el a hangja. – Kérlek, higgyetek nekem.
- Hiszünk neked, csak olyan nehéz ezt belátni. De miért véded így? – kérdezte váratlanul Ron, miközben újra magához vonta a lányt.
- Nem tudom, ő tehet róla. Megmutatta nekem az igazi oldalát, a kedves, és segítőkész Draco Malfoyt – búgta halkan, hogy csak ők hallhassák.
- Ha te mondod, csak azt ne várd, hogy kebelbarátok legyünk – mondta a fekete hajú fiú, s ő is csatlakozott hozzájuk.
- Oké, nem várom el, még nem – mosolyodott el, s ez a srácokra is átragadt. – Na, menjünk le vacsizni, éhen halok – sóhajtotta az iskolaelső, és kibontakozott kettejük gyengéd szorításából.
- Nem, nem. Mi jobbra gondoltunk Harryvel. Először konyha, aztán meg kitudja. Benne vagy? – vigyorogta, majd meg sem várta a válaszát, már kifelé húzta a toronyból.
Fél tízkor értek vissza a klubhelyiségbe, mint kiderült a „kitudja” magában foglalta a Csillagvizsgáló toronyba tett kiruccanást, aztán a parkbeli sétát, sőt még Hagridhoz is beugrottak. Vidáman lépett be a szobájába, s meglepődve vett észre egy fehér borítékot az ágyán, melyhez egy sárga rózsát csatoltak. Rögtön ott termett, és szemei falni kezdték a sorokat.

Emlékszel még arra az éjszakára? Én sose tudtam elfelejteni, miatta él bennem egy kis remény, hogy az álmaim talán valóra válhatnak. Hihetetlen, de még érzem bőröd puhaságát, ajkad melegét, a csókod ízét. Minden vágyam az, hogy egy hasonló éjszakát eltölthessek veled, csak, hogy még egyszer magam mellett tudjalak. Ezért is szeretnék találkozni veled ma este tízkor a Szükség Szobájában. Megértem, ha nem jössz el, nem fogok haragudni rád, s ha így lesz, és nem akarsz látni, ne küldj baglyot. Hagyd, hogy addig is abba a hitbe ringassam magam, hogy újra a karjaimban tarthatlak. Ott várlak. D.M.