Hermione Granger immáron a hetedéves griffendélesek közé tartozott. Az egykori bozontos hajú, lapátfogú lány az évek során egy gyönyörű nővé vált. Természetes szépsége sokak fantáziáját megmozgatta, még olyan személyekét is, akikről senki se gyanította volna. Egy ilyen fiú volt Draco Malfoy. A mardekáros bár nem mutatta ki a vonzalmát, de belül tombolt, hogy nem zárhatja karjaiba a lányt, kitől mindig hevesebben ver a szíve. Ezt a furcsa érzést a lelke legmélyére rejtette, hogy más még csak ne is sejthesse. Nem tudta pontosan mi is ez tulajdonképpen, de minden erejével azon munkálkodott, hogy megszabaduljon tőle. Gyűlölte Grangert, amiért ezt tette vele, hogy sose bírja levenni róla a szemét, hogy álmaiban mindig megjelenik. S a bennük átéltek után még a szemébe se mert nézni a griffendélesnek, mert attól rettegett, hogy akaratlanul is, de folytatná a korábban átélteket. Ilyenkor a legbiztosabb megoldásnak a hátraarc bizonyult, de ezt a bátrabb társai nem néztek jó szemmel. De meg is lett a büntetésük, hisz senki se merjen szembeszállni Draco Malfoyjal. Azonban mára már belefáradt, nem tudta elfelejteni őt, a mindennapi találkozások se könnyítették meg a helyzetét, s feladta a hiába való küzdelmet.
Május közepe táján járt az idő, alig egy hónap és évvége. A fiú keserűen gondolt a jövőre, hisz hamar elszaladnak a napok, és be kell majd állnia halálfalónak, nem lesz választási lehetősége, követnie kell az apját. Akármit is akar kezdeni az életével, az semmit sem nyom a latba. Éveken át büszkén viselte a Malfoy nevet, végtelen tisztelettel áradozott édesapjáról, de megváltozott minden, egy lány miatt. Pedig még év elején bizton tudta, hogy ő Voldemort csatlósának született, de mostanra megingott a magabiztossága. Azokat az elveket, melyeket eddig elfogadott, azok ellen minden egyes porcikája tiltakozott.
- A mai dupla órán a Fájdalom eszenciáját készítik el, vagyis csak azok, akiknek meg van hozzá a képessége – húzta el a száját gúnyosan, s közbe egyértelműen Nevillere nézett. - Mire várnak? Kezdjék már el! - adta ki az utasítást, s pálcájával a táblán lévő összetevőkre bökött.
Draco szomorúsággal, ugyanakkor őszinte csodálattal bámulta az előtte alig két méterre tevékenykedő lányt. Félt, félt, hogy ezt a kis keveset is elveszíti.
- Draco, hahó! - szólongatta Blaise, de ezzel kivívta a barátja szikrázó tekintetét.
- Hagyj békén! Inkább láss hozzá – mutatott az üst felé, és ismét a gondolataiba mélyedt, ezért is nem vette észre a közben kialakult kisebb balesetet. Elbűvölte a lány segítőkészsége, hisz ezen az órán mindig Neville mellett foglalt helyet, próbált segíteni neki, de valamikor, mint például most is, rosszul sült el. A griffendéles fiú ügyetlenségével a többiek már nem foglalkoztak, de ez most kivételt képezett. Alig néhány pillanatra tekintett a tőle nem messze ülő Parvatira, de ez épp elégnek bizonyult, mivel ez idő alatt az üstjének tartalma bugyborékolni kezdett, majd a szintje megemelkedett, s végül rajtuk kötött ki. Hermione se figyelt épp, mert a sisakvirág gyökerét darabolta fel, s már csak azt érezte, hogy a valami marja a bőrét, akkor pillantott az üst felé, s rögtön felsikoltott. A talárja alulról mállani kezdett, s a folyadék egyre feljebb haladt.
Piton azonnal kapcsolt, s mellettük termett.
- Finite Incantatem – mondta unottan, mire a kiömlött főzet eltűnt. - Jól vannak? - kérdezte, de hangjából egy csepp aggodalom se mutatkozott. Hermione a könnyei közt a társára pillantott, de neki nem volt nagyobb baja, láthatóan őt nem érte el annyira a folyadék.
- A lábam nagyon fáj – suttogta, maga előtt látta a vigyorgó mardekárosokat, a kárörvendő mosolyukat, s egyszer csak elsötétült előtte a világ, és leájult a székéről. Ron és Harry rögtön felpattantak, s megpróbálták ébresztgetni. Draco csak dermedten nézte végig az eseményeket, de legjobban az bosszantotta, hogy nem mehet oda hozzá, hogy nem segíthet neki.
- Vigyék fel a gyengélkedőre – sziszegte a tanár érzelemmentes hangon, mire a két fiú bólintott. - Ne maguk, így is elég gyengén teljesítenek az órámon, hát még ha el is lógnak róla. Draco, vidd le Madam Pomfreyhoz.
- De hát, ő... - kezdte Weasley, de Piton közbevágott.
- Mr. Malfoyt kértem meg, és nem engedtem meg, hogy megkérdőjelezze a döntéseimet. Így tíz pont a Griffendéltől – mondta gúnyosan, majd a mardekáros felé fordult, aki szó nélkül felállt, odébb lökte Potteréket, és egy laza mozdulattal a karjaiba vette az alélt lányt, s kilépett vele a teremből. Gyorsan szedte a lépteit, nem akarta, hogy valami komolyabb baja legyen a griffendélesnek. Aggódva pillantott a falfehér arcára, az ernyedten lógó testére, aztán meg is érkezett a gyengélkedőre.
- Madam Pomprey! - szólongatta egyre hangosabban, míg az végre előjött a szobájából. Pillanatok alatt felmérte a helyzetet, és odasietett hozzájuk.
- Mi történt vele? - tudakolta, s jelezte a fiúnak, hogy tegye le a legközelebbi ágyra. Draco óvatosan, mégis egy picit bánatosan engedte ki a karjai közül a lányt, majd észrevétlenül végigsimított annak arcán.
- Ráfolyt egy bájital. Tud rajta segíteni? - kérdezte, de le se vette közben a szemét a lányról.
- Már hogyne tudnék. Csak azt nem értem, hogy miért ájult el. - tanácstalankodott, majd tekintete a lány lábaira vetődött. - Ez nagyon csúnya. Minél gyorsabban meg kell főznöm a szükséges bájitalt, azonnal neki is látok. Addig kérem, maradjon itt vele – kérte meg, majd visszaindult a szobájába, hogy elkészítse a főzetet.
- De, én nem... - kezdte, de aztán nem fejezte be, mikor meglátta, hogy a javasasszony távozik. Az ágyhoz odahúzott egy széket, és onnan szemlélte Hermionét. Aztán már nem elégedett meg ennyivel. Túl régóta vágyott egy ilyen pillanatra. Tekintete elkalandozott a lány lábai felé, tényleg nem nyújtott valami szép látványt, de nem is azzal foglalkozott. Figyelmét inkább a hiányos öltözete kötötte le, mivel a főzet eltüntette róla a talár, és a szoknyája nagy részét, ez szabad utat engedett a kíváncsi kezeinek. Alig-alig érintette a lány bőrét, de szemei csak úgy csillogtak az elfojtott vágytól. Ujjai egyre feljebb kúsztak, majd a combja felső részén megtorpantak, s elhúzódott tőle.
- Nem, ezt nem csinálhatom. De miért nem? Hiszen egy szemét mardekáros vagyok. Tiszta hülyeségeket beszélsz, te is tudod, hogy az csak látszat – gondolkodott, majd jobb ötlete lévén az ágy melletti ablakba ült fel, s innen szemlélte a fényárban úszó parkot, a tó vízén játszadozó napsugarakat. Az agya szüntelenül zakatolt, főleg azon, hogy mióta tart nála ez az egész, de erre nem tudott konkrét időpontot mondani, csak abban volt biztos, hogy ez hosszú folyamat eredménye. Nem tagadta, hogy korábban is tetszett neki a lány, hogy egyszer-egyszer szívesen elszórakozott volna vele, de amit most érez az sokkal több ennél. Nem csak testi vágyról miatt vonzódott hozzá, erre nem rég jött rá, hisz olyan nyugtatólag hatott rá a lány közelsége.
- Hol vagyok? - kérdezte egy kómás hang, mely visszazökkentette a valóságba.
- A gyengélkedőn – válaszolta teljes higgadtsággal a hangjában. Hermione lassan felnyitotta a szemeit, de értetlenül pislogott, ugyanis senkit sem látott. A fiú feltápászkodott, és leült a nem sokkal ezelőtt odahelyezett székre.
- Te? - csodálkozott, majd egy pillanatra hosszan becsukta a szemeit, ami a mardekáros figyelmét sem kerülte el.
- Valami baj van? - hangjában érződött, hogy mennyire aggódik, de ezt a lány arra fogta, hogy biztos csak képzelődött.
- Mi van a lábammal? - tette fel hirtelen a kérdést, majd megpróbált felülni, de Draco visszanyomta fekvőhelyzetbe.
- Szerintem ne nézd meg, Madam Pomprey már készíti a gyógyszert – ahogy kimondta az említett meg is jelent, és sebes léptekkel feléjük igyekezett.
- Örülök, hogy felébredt Miss. Granger. Sajnálom, de ez nem lesz kellemes, fájni fog – mondta, mire Hermione félősen Dracora pillantott, aki azonnal felpattant, és összekulcsolta az ujjaikat. A lány még csak reagálni se tudott rá, nem bírt kinyögni egy árva szót sem, annyira elvarázsolta a szürke érzelmes szempár. De aztán a javasasszony ráöntötte a lábára az elkészített bájitalt, amit a bőre rögtön be is szívott, de igaza volt a nőnek a fájdalom iszonyú volt. Erősen szorította a mardekáros ujjait, s a szeméből egy kis könnycsepp indult útnak, amit a fiú a másik kezével egy bizonytalan mozdulattal letörölt, de mikor befejezte a műveletet nem húzta vissza, hanem a lány arcán pihentette, s lágyan simogatta.
- Sss, mindjárt megvan – nyugtatgatta, mire az egy picit bólintott, s közben az asszony is végzett. A szenvedésnek azonban meg is lett az eredménye, mert még egy kis heg sem emlékeztetett a korábbi sérülésére.
- Kész is vagyunk. Jól van kisasszony? - kérdezte, elég furcsán nézett a párosra, de aztán csak elmosolyogta magát. A két fiatal zavartan pislogott egymásra, de aztán Draco elhúzta a kezét a lány arcától, mire az kiszabadította sajátját a fiú szorításából.
- Igen, köszönöm – szipogta. - Elmehetek? – reménykedett Hermione, de csalódnia kellett.
- Sajnálom, kis drágám. De még itt kell maradnia erre az egy napra. Holnap reggel elmehet. Addig is pihenje ki magát – a javasasszony finoman elmosolyodott, majd jelezte, hogy a szobájában lesz. - És még valami: ne felejtse el megköszönni Mr. Malfoynak, hogy ilyen gyorsan idehozta. – majd eltűnt az ajtó mögött.
- Ez meg mi volt? - támadt neki a lány, s furcsán méregette a fiút.
- Mire gondolsz?
- Miért vagy itt velem? Miért segítettél? - nézett bele a szürke szemekbe, mintha ki akarná olvasni belőlük a kérdésére a választ, de hiába próbálkozott.
- Hát Piton mondta, hogy hozzalak ide.
- Nem úgy gondoltam. Hanem, hogy most miért vagy itt?
- Nem tudom. Nem az vagyok, akinek te hiszel – suttogta letörten, majd visszahanyatlott a székére. Hangja őszintén csengett, ami nagyon megrémítette a lányt.
- Ezt az arcodat nem ismerem – mondta lágyan, de aztán valami szöget ütött a fejébe. - Talán ez is csapda. Mondd meg, hogy mire készülsz, hisz te semmi olyat nem teszel, ami ne a te javadat szolgálná. Mit akarsz elérni? -
- Talán igazad van. De csak egy percre próbáld magad a helyembe képzelni, és meglátod majd, hogy milyen is az életem. Jegyezd meg jól, hogy semmi sem az, aminek látszik. - azzal köszönés nélkül az ajtó felé indult, de még egyszer visszafordult. A szája szólásra nyílt, de aztán csak megrázta a fejét, és távozott pont mikor kicsengettek . Bár az utolsó óra előtt szünet alig tíz percig tartott, Harryék megjelentek, szinte feltépték a kórterem ajtaját.
- Hermione, jól vagy? Az a görény nem bántott? - kezdték köszönés helyett, mire ő csak enyhén elmosolyodott.
- Sziasztok. Nem, nem bántott. Inkább olyan furcsa volt, még segített is.
- Ezt most komolyan mondod? - döbbentek meg.
- Aha, teljesen másnak tűnt – felelte, de a fiúk még mindig kételkedve nézték őt. - Higgyétek csak el.
- Jézus, Ron! Mindjárt kezdődik az óra. Mennünk kell, de majd benézünk órák után.
- Persze, hogy sietnünk kell, mert az a ronda denevér nem akart elengedni minket, most mondd meg egy csomó hülyeséget összehordott, hogy minél később távozhassunk - mérgelődött a fiú. - Na szia Hermione.
- Persze menjetek csak, és ügyesek legyetek ám – köszönt el mosolyogva a beteg, majd visszahanyatlott a puha párnák közé.
Hermione szemét lehunyva feküdt az ágyban, nem tudott aludni. Mindig nehezen jött álom a szemére a saját ágya nélkül. Már jóval elmúlt éjfél, de csak a mardekáros fiú arcát látta maga előtt. Amikor olyan közel hajolt hozzá, miközben fogta a kezét, és simogatta az arcát. Nem tudta, hogy miért is gondol rá, de volt a szemeiben valami, ami nem hagyta nyugodni. Talán szomorúság, de persze a fiú mindig is nagyon értett a színészkedéshez, lehet, hogy most is akar valamit.
- Miért nem tudlak kiverni a fejemből? Hisz nem történt semmi, csak olyan másnak láttam, mintha megváltozott volna. Á, nem akarok rá gondolni. Aludni akarok! - kiabálta magában. De aztán egy közeledő halk cipőkopogást hallott, először azt hitte, hogy képzelődik, de aztán kinyílt a gyengélkedő ajtaja. Hiába borított be mindent a sötétség, így is tisztán ki lehetett venni a szőke tincseket. A fiú lassan lépdelt feléje, közben Granger gyorsan lehunyta a szemeit, és alvást színlelt.
- Ez meg mit keres itt? Hisz már nagyon késő van. Lehet, hogy most akar megfojtani, amikor azt hiszi, hogy nem tudok védekezni?