- Hello – hallott egy ismeretlen nõi hangot.

Oldalra nézve egy hosszú fekete hajú lányt pillantott meg. Sötétkék szemei érdeklõdve pásztázták õt.

- Te vagy Draco Malfoy, ugye?

A kérdezett bólintott.

- Halottam, hogy Hermionenál vagy és gondoltam, hogy… - a lány valamiért elhallgatott.
- Mit gondoltál? Megnézed, hogy nem bántom-e éppen? – kérdezte Malfoy idegesen.
- Semmi ilyesmit nem hittem, ha éppenséggel tudni akarod.

Mielõtt a vita folytatódhatott volna, Ron jelent meg Natalie mögött. A lány egy dühös pillantást vetett a szõkére, és beviharzott Hermionéhoz.

- Malfoy, mégis mit csinálsz itt?
- Hadd gondolkozzak… talán egy helyben állok és egy értelmetlen beszélgetést folytatok?
- Én nem vagyok olyan elnézõ veled, mint Harry – sziszegte a vörös hajú auror, miközben Dracora emelte a pálcáját.
- Ugyan Weasley, csak nem fogsz egy fegyvertelen emberre támadni?
- Nem szokásom, de lehet. Veled kivételt teszek.
- Nem hiszem – mondta Malfoy magabiztosan.
- Különben Grangernél voltam. Potter szólt, hogy beszélni akar velem, de mielõtt bemennél hozzá, hogy hogy van, biztos lehetsz benne ha gond van, az elõbbi csaj már kijött volna.
- Malfoy, semmit sem változtál.
- Ha te mondod… és ha most megbocsátasz – szólt Draco kissé gúnyosan mosolyogva, majd elindult a szobája felé.

Meglepetésére Weasley nem mondott semmit, sõt még a szobájába is be tudott menni. Ott azonban meglepetés fogadta. A helyiség nagyobb lett, s így több ablakkal is rendelkezett már. Az ágy is megnyúlt egy kicsit, valamint az egyik fal elõtt egy szekrénysor húzódott, a sarokban pedig egy asztal és egy szék állt. Draco ahogy kinyitotta a szekrényt, még jobban elcsodálkozott, ugyanis ruhák sorakoztak benne. A helyiségbõl nyílt még egy ajtó. Draco gyanította, hogy mögötte egy fürdõszoba található, s amint benyitott oda, errõl is megbizonyosodott. Jobb dolga nem lévén a fiatal férfi kihasználta az alkalmat, mielõtt eltûnne a fürdõ, s letusolt. Közben mindvégig Granger szavai visszhangoztak a fejében, az ajtókról, a házról, a védelemrõl. Szóval még is van benne valami jó? Letagadni se tudta volna, hisz biztos volt benne valami, mert az aurorok rendszerei biztosan tökéletesen mûködnek. Nem becsülte le õket.

Vajon mi lesz most vele? Elengedni biztos nem fogják, megölni se, hacsak valamelyik dühös auror neki nem esik. Potter… mégis mit mondhatott volna neki? Persze szívesen beállna az aurorok közé, akik legszívesebben kiiktatnák, hogy a halálfalók ellen harcoljon, akik szintén így gondolkodnak. Mindkét oldal ellene van. De hát õ akarta ezt. Ha nem hozta volna el Grangert, most otthon lehetne a kényelmes házban, körülötte szolgákkal, akiket ugráltathat, és lányokkal, akik mindent megtesznek neki. Nos ennek az életmódnak vége, méghozzá örökre. De végülis nem bánja.

Közben kijött a tus alól , majd megtörülközött. Ahogy az ingét gombolta be, pillantása megállapodott a hasán, ahol még mindig volt egy kis nyoma Potter átkának. Eszébe jutott az akkori beesett arcú Hermione, és az, akit most látott. Kezdett hasonlítani arra a lányára, akit a Roxfortban megismert. Arca már-már felvette régi formáját. Szeme is visszanyerte eredeti színét, bár még most is teli voltak fájdalommal, mintha életteleknek lettek volna, talán az a fekete hajú lány kicsit vágta le kicsit a haját, hullámos barna tincsei válla alá értek. Draco megrázta a fejét. Miért gondolkodik most õ azon, hogy Granger, hogy néz ki? Jobban van, s ez a lényeg. Mikor kiment a fürdõbõl az asztalon ott találta a szokásos reggelijét. Miután elfogyasztotta, az ablakhoz sétált. Jó lenne kimenni a levegõre, gondolta, miközben beletúrt a még mindig vizes hajába. Egyszerûen elképzelhetetlen volt számára, hogy Granger, hogy bírhatta ki ott lent a sötétben annyi ideig.

A fiú nem tudta, az aurorok, hogy közlekednek a házban, ezért megvárta a délelõtt elteltét, mielõtt kijött volna a szobából. Úgy gondolta, akik éjjel kint lehettek, most már mind megjöttek, s talán a többiek is elmentek. Elégedettséggel nyugtázta, hogy az ajtó rögtön kinyílt. Miután a földszintrõl nem hallott semmilyen hangot felszûrõdni lement a lépcsõn. Megpróbálta kinyitni a bejárati ajtót, de nem sikerült. Nem mintha pálca nélkül bárhova is el akart volna menni. Nem szándékozott minden szobába benézni, inkább végig sétált a folyosón, s végül a konyhában kötött ki. Gyanította, hogy ezen a házon elég sok tértágító varázslatot hajtottak végre. Azon gondolkodott, hogy vajon hova rejtették el a pálcáját pálcáját - persze csak, ha nem semmisítették meg - és a köpenyét, ami eltûnt a szobájából. Tárgyai teli voltak fekete mágiával, ezért megpróbált rájuk koncentrálni, hátha megérzi az erejüket. Fél perc múlva egy jól ismert hangot hallott a háta mögül.

- Nem fog menni.
- Micsoda? – kérdezte Draco.
- A pálca. Potter nem ostoba.
- Mindenki hibázik – felelte a szõke hajú fiú.
- Nem kéne kóborolnia a házban – mondta a fekete ruhás férfi.
- A szobában sem ülhetek tétlenül.
- Meglep, hogy itt látom, Mr Malfoy.
- Ahogy engem is az Ön jelenléte… professzor.

Piton továbbra is ugyanolyan rezzenéstelen arccal nézett a fiatal férfire.

- Nem hittem, hogy még valaha életben látjuk Miss Grangert.
- Nagyon erõs akaratereje és szervezete van – mondta Draco.

Az egykori bájitaltantanár összeszûkült szemein keresztül vizslatta Dracot, miközben leült az asztalhoz, s egy pálcasuhintással egy kávé jelent meg elõtte. Draco követte a férfi példáját, legalábbis, ami a helyfoglalást illette.

- Ahogy hallottam, jól helyben hagyta Luciust.
- Valóban. Nem volt mit tenni.
- Azt hiszem legközelebb, akkor látják egymást viszont, ha az egyikõjük megöli a másikat. Persze, ha ezt nem teszi meg valaki más elõbb.
- Arra céloz, hogy itt meg fognak ölni?
- Ezt nem mondtam, de ahogy látom nem igazán fél.
- Nincs mit vesztenem. Talán beállok maguk közé – mondta Draco hirtelen, kíváncsi volt erre mit fog szólni Piton.
- Valóban? A többiek biztos örömmel veszik majd ezt a bejelentést.
- Magát is elfogadták.
- Nem vagyunk egyformák.
- Egy jelentõs dologban azért mégis csak hasonlítunk – mondta Draco, s feltûrte az ingjét. – Ebben – tette hozzá, s Piton felé mutatta a Sötét Jegyet.
- Azt ne felejtse el Mr Malfoy, hogy nálam ennek már nagyon sok éve vége, maga viszont tegnap még halálfaló volt.

A férfi felállt, s az ajtó felé indult.

- Ha rám hallgat, inkább a szobájában marad.

A fiúnak persze esze ágában sem volt ezt tenni. Nem telt egy újabb fél perc, s megjelent a fekete hajú lány.

- Malfoy.
- Hello.
- Mégis mit mûvelsz itt?
- Egy helyben állok.
- Azon kívül?
- Épp ki akartam menni a kertbe.
- Nem tanácsolom – szólt a lány.
- El tudom dönteni egy magam is, hogy mit akarok.
- Felõlem menj csak, ha akarsz. Ott az ajtó.

Draco lenyomta a kilincset, s kilépett a szabadba. A kert valóban szép volt. Fû borította az egész terepet, nagy lombkoronájú fákkal együtt. Egynek az árnyékában egy hintaágy állt. A tó enyhén hullámzott a kis széltõl. A távolban lévõ fák tényleg egy erdõ képzetét nyújtották. Az egész környezet olyan nyugtató hatással rendelkezett, amely nem illet bele ehhez a világhoz.

- Te is érzed? – kérdezte mögüle egy hang.
- Igen – felelte a fiú.
- Nem tudom, mit csinált Hermione, de az embernek, legalábbis a legtöbbnek, mindig ilyen érzése van, ha kijön ide, mintha kint nem lenne semmi baj.
- Pedig más nincsen is. Szoktál harcolni öhm…
- Natalie.
- Szóval Natalie.
- Mostanában nem. Az aurorképzõt nem fejeztem be és Harry sem engedi meg.
- Potter? Milyen alapon? – kérdezte meglepõdve Draco.
- Malfoy, neked ehhez aztán végképp semmi közöd – mondta a lány úgy, mintha meggondolta volna magát a társalgást illetõen.
- Ha te mondod… - felelte a szõke hajú fiú.
- De ettõl még tudom, hogy miféle vagy.
- Oh valóban? – kérdezte a volt Mardekáros felhúzott szemöldökkel.
- Csak egy halálfaló vagy, méghozzá az egyik legõsibb családból, akiknek mindenki a halálát kívánja.
- Nos az lehet, de mégse öltek meg.
- Nem tudom, miért nem.
- Dehogynem. Idehoztam Grangert.
- Most azt kéne mondanom, hogy ezt csak azért tetted, hogy beférkõzz ide, de ez nem így van.
- A híres védelmi rendszeretek.
- Honnan tudsz róla? – kérdezte meglepetten a lány.
- Granger mesélt róla.
- Oh.
- Te nem voltál Roxfortos.
- Írországból jöttem, de most jobb, ha mész, nemsokára gyûlés lesz.
- Kösz, hogy ügyelsz a testi épségemre, de nem szükséges.
- Jó hát akkor maradj, nekem aztán mindegy. Kíváncsian várom, hogy a többi auror mit fog hozzá szólni – azzal Natalie visszament a házba.

Draco még egy percig kint állt, beszívta magába a hûvõs õszi idõt, majd visszament a szobájába. Ha ez így halad, unalmában fog meghalni. Elképzelte, ahogy beállít az aurorok közé az ülés közepén. Na az nem semmi jelenet lenne, az biztos. Feldobná a hangulatot. Végül aztán úgy döntött, a mai napot mégis inkább a szobájában tölti. A fiatal férfit már nagyon zavarta ez a tétlenség, ülni a szobában és gondolkodni. Mert mást nem igazán tudott. És ez a sok gondolkodás egyáltalán nem tett jót neki. Most olyan dolgokat is felfedezett magában, amiket eddig nem. Mióta az élete összefonódott Grangerével teljesen megváltozott. Ha még nem is akarta magának bevallani, de elõbújt a jobbik éne, ami egyáltalán nem is akart eltûnni. Ez nem minden esetben tetszett neki, mert így sokkal sebezhetõbbnek érezte magát. Azelõtt õ volt a megközelíthetetlen, kemény Draco Malfoy, most pedig az a halálfaló, aki megment egy aurort, akit régebben gyûlölt. Ez a két dolog pedig egyáltalán nem illett egymáshoz.

Az órák gyorsan teltek Draco számára. Nemrég volt, hogy délután hangzavart hallott kintrõl, feltételezte, az aurorok jöttek gyûlésre, s már be is sötétedett. Ahhoz képest, hogy egész nap a szobájában volt hirtelen aludt el, ráadásul ruhástul.

Dracot egy csörömpölés, majd egy sikítás ébresztette fel álmából. Ezer közül is megismerte volna ezt a félelmet tartalmazó hangot, Hermionéé volt.

*

Hermione, miután Draco elment tõle, elfogyasztotta a reggelijét, pontosabban csak egy kis részét. Még mindig nem tudott annyit enni, mint régen, a gyomra nagyon összeszûkült. Megmentõjének látogatása kissé felkavarta érzelmeit. A fiú megint bocsánatot kért tõle, s azt mondta, hogy neki semmit nem kell megköszönni. Õ tényleg szeretne neki megbocsátani, de a lány úgy érezte, hogy akkor nem csak az ifjú Malfoy bocsánatkérését fogadná el, hanem az idõsebbét is, és az egész halálfaló társadalmét. Tudta, hogy a fiú nem önszántából kínozta meg akkor lent a pincében. Ha nem tette volna meg, valószínû, hogy most egyikõjük sem élne. S érezte, nem szívébõl csinálta, hogy nem élvezte, százszor gyengébb volt az az átok, mint Luciusszé.

Bár, amikor megütötte… igaz akkor sem tudta, hogy õ az. S miután megtudta, segített rajta. Méghozzá nem kis áldozattal. Az egész életét feldobta azért, hogy megmentse õt. A Roxfortban pedig… nos ilyen apa mellett egy percig nem csodálkozott a volt Mardekáros viselkedésén. De tulajdonképpen most mit is csinál? Magának próbálja bizonygatni Draco Malfoy ártatlanságát? Miért van erre szüksége? A fiú idehozta, õ megköszönte, sõt az életét is megmentette, ezzel le van zárva. Hisz neki semmi dolga nincs Malfoy-jal, legalábbis ezt próbálta magának bemesélni, pedig tudta, hogy ez egyáltalán nem igaz. Sorsuk mintha örökre összefonódott volna. Ekkor még csak nem is sejtette, mennyire közel járt az igazsághoz.

Hermione nyugtalanul forgolódott az ágyában. Kegyetlen szavak, fájdalmas átkok, durva tettek, nyirkos levegõ. A lány újból a gyûlölt pincehelyiségben találta magát. Maga elõtt látta Lucius dühtõl eltorzult arcát. Úgy érezte, testét szétszabja a fájdalom, érezte a halálfaló érintését a testén…

Szemei hirtelen pattantak fel. Csak egy rémálom volt. Itt fekszik a szobájában. Egyedül. Egész teste verejtékben úszott. Lepedõjét teljesen összegyûrte maga alatt. A levegõ is fullasztó volt. Hermione érezte, ha nem szabadul ki innen, azonnal megfullad. Magára húzta köntösét, belebújt a papucsába, majd felállt. A járás már egész jól ment neki. Az elején annyira erõtlen volt, hogy nem bírta megtartani magát. A félelem most még jobban hajtotta. Fél pillanat alatt kiért a folyosóra, ahol már lassan haladt, biztos léptekkel. A lépcsõn a korlátba kapaszkodott. A konyhába igyekezett egy pohár friss vízért. A levegõt gyorsan szedte, még mindig nem nyugodott meg. A keresett helyiségben teljes sötétség honolt. Felgyújtotta az egyik lámpát, ám tettét azonnal meg is bánta, a hirtelen jött világosság szinte elvakította, így lekapcsolta a fényforrást. Azelõtt még õ javasolta az áram bevezetését, amelyet több mugli származású auror el is intézett, egy kis mágiát is bevetve. Szerencsére sötétben is tudta, hogy hol keressen magának egy poharat. Vizet töltött bele, ám az ivásig nem jutott el. Nem tudta, miért, de keze elkezdett remegni, fejébe ismét betódultak az álomképek, s a valódi szörnyû emlékek. Egész testében rázkódni kezdett. Kezébõl kicsúszott a pohár, észre sem vette, ahogy felsikoltott. A rettegés váratlanul uralkodott el rajta. A fal mentén lecsúszott, térdeit maga elé húzta, s fejét rájuk hajtotta. A lehetõ legkisebbre próbált összezsugorodni. Mintha már azt se tudta volna, hol van, csak sírt, és félt, félt attól, hogy ismét át kell élnie az elmúlt szörnyû évet.

Észre sem vette, ahogy bejött valaki a konyhába, s leguggolt elé.

- Hermione, mi történt? Jól vagy?

Ahogy felnézett, Malfoyt pillantotta meg maga elõtt.

- Hagyj békén, menj innen – kiáltotta hisztérikusan a lány.
- De csak én vagyok az, nincs mitõl félned – a fiú megérintette a lány karját, ám az auror reakciója miatt rögtön megbánta ezt.

Hermione a volt Mardekáros érintésére arrább húzódott a fal mentén, s jobban remegni kezdett.

- Ne érj hozzám, ne érj hozzám még egyszer!

A lány közben már zokogott is, Draconak fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen, de nem is volt ideje semmire, mert a következõ pillanatban az asztalon meggyulladt egy gyertya, s többen is megjelentek a helyiségben.

- Malfoy, mégis mi a fenét mûvelsz? – kiabálta Harry.
- Semmit, így találtam Grangert.
- Hermione nincs semmi bajod? – kérdezte a fekete hajú fiú, aki szinte fellökte a szõke férfit, úgy térdelt le barátja elé.
- Harry – szólt a lány alig hallhatóan. – Kérlek… én… nem kapok levegõt.
- Hermione, nyugodj meg. Adjatok már egy pohár vizet – rivallt rá a többiekre.

Natalie eleget tett a fiú parancsának, míg Ron Dracora szegezte a pálcáját.

- Én megmondtam. Már akkor meg kellett volna ölni, mikor betette ide a lábát.
- Gyerünk Weasley, mire vársz, tedd meg. De mellesleg közlöm, hogy hozzá sem értem a barátnõtökhöz, csupán megint valami rohama van. Jobban oda kéne rá figyelnetek.
- Hidd el, szívesen megtenném.

Harry látta Hermione szemeiben a rettegést, de ismerte már annyira a lányt, hogy tudja, nem Malfoy miatt van ez a félelem. A fekete hajú fiú felemelte a volt Griffendélest a földrõl, aki kétségbeesetten fonta karjait barátja nyaka köré, arcát pedig a fiatal férfi mellkasába fúrta, s halkan zokogott.

- Ron hagyd. Nem miatta van. Mindenki menjen a dolgára – azzal Harry Hermionéval a karjában elhagyta a konyhát, felment a lépcsõn, majd be a lány szobájába.

Lassan letette az aurort az ágyára. A fiú barátja szemeiben zavartságot látott.

- Mi történt? – kérdezte.
- Nem tudom… rosszat álmodtam, alig kaptam levegõt, lementem a konyhába, és aztán hirtelen még rosszabb lett. Én, én… komolyan nem tudom…
- De most már megnyugodtál, ugye? – kérdezte Harry kedvesen, s közben megsimogatta Hermione arcát.
- Valamennyire... Szegény Malfoy, szerintem, most már tényleg azt hiszi, hogy õrült vagyok.
- Azért annyira ne sajnáljuk – mondta mosolyogva a fekete hajú fiú.
- Maradj velem, kérlek
- Tessék?
- Aludj itt, légy szíves.
- Biztos ezt akarod?
- Igen, nem szeretnék egyedül lenni, és ezen az ágyon három felnõtt is bõven elférne.
- Jól van, ha ettõl jobban leszel.
- Szóval olyan rémes a legjobb barátoddal aludni? – kérdezte Hermione mosollyal a szája szegletében.

Harry kimondhatatlanul megörült ennek az apró mozzanatnak, mely azt sejtette, talán barátnõje egyszer mégis olyan lesz mint régen, vagy legalábbis hasonlítani fog önmagára.

A fiú viszonozta a mosolyt, majd lefeküdt Hermione mellé. A lány oldalra fordította a fejét, csak ránézett barátja nyugtató, zöld szemeibe, majd szinte rögtön elaludt.

A fiatal férfi még jó ideig nézte a másik auror arcát, ami most már nyugodt volt. A fiú tudta, hogy még hosszú ideig nem lesz jól lelkileg, és talán sohasem gyógyul meg igazán, de õ mindent el fog követni annak érdekében, hogy visszakapja régi barátnõjét.

*

Draco, miután Potter elviharzott a konyhából, s Weasley sem akarta már megölni, visszament a szobájába. Dühösen vetette magát az ágyra. Miért kell mindenért õt okolni? Csak azért, mert Grangernek folyton rohamai vannak? Ilyenkor mindig mintha félne tõle. De vajon meddig lesz ez így? Mi történhetett a lánnyal, ami így felzaklatta õt? Mivel az idõ már jócskán az éjszakában járt, a fiú rögtön egy rémálomra gondolt. Viszont, ha csak hirtelen került ilyen állapotba, akkor még nagyobb gond van vele, mint azt gondolták. A fiatal férfit, bármennyire is tagadta, megijesztette a volt Griffendéles látványa, ahogy ott kuporgott az üvegszilánkok között, remegve és zokogva. S a szemei teli voltak fájdalommal, s gyûlölettel, ahogy azt mondta, neki, hogy tûnjön el. Ha folyton ilyen rossz hatással van rá, az, amikor meglátja õt, akkor nem maradhat itt, mert ez csak akadályozza a gyógyulását, felépülését. Luciusra, a kúriára, a kínokra emlékezteti. Pedig ha tudná, hogy õ mennyire más, mint az apja. De erre senki sem kíváncsi, õ pedig nem fog magyarázkodni. Inkább hagyja, hogy az emberek annak lássák õk, aminek akarják. Az igazság elõbb vagy utóbb úgyis kiderül. A fiatal férfi remélte, hogy akkor már nem lesz túl késõ.