Késő délutánra járt az idő a Grimmauld téren. Ősz lévén az ég már sötétbe burkolózott, a szelek be-beszöktek az ablakréseken a ház falai közé. Az esőcseppek hangosan kopogtak az ablaküvegen.

A főhadiszálláson ehhez hasonló komor hangulat uralkodott. Harry és Ron a konyhában beszélgettek.

- Már másfél hete - sóhajtotta Ron.
- Tudom. Madam Pomfrey szerint jobban van. Gyógyul.
- Akkor mégis miért nem ébred fel? - kérdezte idegesen a fiú.
- Talán, mert nem akar felébredni.
- Ezt, hogy érted?
- A gyógyító azt mondta, hogy ez egyfajta lelki megterhelés is, hogy nem akar újból ebben a világban lenni. Annyira megviselték a történtek.
- Ez szörnyű… Egyszer úgyis elkapom azt a szemetet, vagy pedig a másikkal fogom kezdeni. - mondta Ron ökölbe szorított kézzel.
- Nem tudom, mit higgyek Malfoyról.
- Pedig egyértelmű... Kényszerítette Hermionét, hogy idehozza, csak félrecsúsztak a számításai.
- És hogy jött be? Nem mondhatod, hogy a bűbáj rossz a házon.
- Valaminek történnie kellett…
- Ron, te is tudod, hogy ez lehetetlen. És gondold el. Malfoy csak úgy egyedül idejön? Még ha csak magának akart volna dicsőséget szerezni, akkor sem ostoba, hogy csak úgy besétáljon ide. Ráadásul nagyon meglepődött, mikor meglátott, ez biztos. Szerintem tényleg jó szándékból hozta ide. Az igazságszérum is… Szerintem fogalma sem volt róla, hogy idejönnek.
- Malfoy és a jó szándék két külön dolog.
- Tudom, de a házba sem lehet öncéllal bejönni, legalábbis nem olyannal, ami ránk nézve ártalmas lenne.
- Ugye nem bízol meg Malfoyban?
- Dehogyis - rázta meg a fejét. - Csupán azt mondom…
- Harry, Harry! - rontott be a konyhába Natalie. - Hermione…

A fekete hajú fiú nem várta meg a befejezést. Olyan gyorsan pattant fel, hogy a széke is hátracsapódott. Hoppanált a szoba elé és egy villámgyors kopogás után már be is nyitott.

- Mi történt? - ahogy kimondta a kérdést már látta is rá a választ.
Hermione kétségbeesve forgolódott balra-jobbra az ágyában. Homlokáról patatokban folyt a verejték, és mintha beszélt is volna. A varázsló leült az ágy szélére és megszorította a lány kezét.

- Hermione, én vagyok az Harry. Ébredj fel!
- Ne, ne… hagyjon békén - mondta halkan a boszorkány, miközben az egész teste remegett. - Segítsen valaki… valaki - a könnyek végigfolytak az arcán.
- Hermione ébredj fel! Már biztonságban vagy. Ébredj fel, én vagyok az Harry. Kérlek, ébredj fel!
- Ne… hagyjon… maga - a lány fél másodpercre elhallgatott, majd a következő pillanatban egy hatalmasat kiáltott, miközben felült az ágyban.
- Hermione… - suttogta kedvesen Harry, mikor a lány rémülten nézett rá. - Már itthon vagy. Nincs semmi baj.

A lány szemeiből patatokban folytak a könnyek. Mozdulatlanná dermedve ült az ágyban. Nem nézett semerre csak barátjára zavartságot tükröző zöld szemeibe.

- Oh Harry… - suttogta, miután eljutott a tudatáig, hogy hol van. - Harry – mondta újból, majd még jobban zokogva ölelte át barátját.

Karjait a fiú nyaka köré fonta, s minden erejét arra használta fel, hogy minél szorosabban az aurorhoz bújjon. Igazából erre nem is volt szükség, mert Harry erős karjaival teljesen magához szorította a lányt. A volt Griffendéles nem is akarta elengedni barátját. Az ő ölelésében teljes biztonságban érezte magát, s attól félt, ha elengedi újra vissza fog zuhanni a sötétségbe.

- Nyugodj meg, most már nem lesz semmi baj, itt vagy velünk - mondta a fiú, miközben megsimogatta Hermione fejét.

A lány nem tudott semmit sem mondani, hangos zokogása szinte az egész házat betöltötte.

*

Draco unottan feküdt az ágyán, s szokásos tevékenységét végezte, azaz a plafont kémlelte. Már fejből meg tudta mondani, pontosan hány repedés található a falakon. A napsugarak halványan megvilágították a kicsi szobát. Már másfél hete feküdt itt, és azóta nem történt semmi. Potter egyszer bejött hozzá, de akkor is csak pár szót váltottak. Az idő csigalassúsággal vonszolta magát. Úgy érezte, ha még egy napot így kell eltöltenie, abba beleőrül. Ilyenkor mindig belegondolt abba, hogy Grangernek ennél ezerszer rosszabb lehetett, és ő nem szólt semmit, csak küzdött Lucius ellen. Úgyhogy neki aztán végképp nincs joga arra, hogy panaszkodjon. Ekkor ismerős, ám mégis valahogy újfajta kiáltást hallott. Hermione! Azaz Granger…

Draco úgy pattant fel az ágyból, mint akibe belecsíptek. Ezek szerint magához tért. Potter azt azért elmondta neki, hogy a lány mióta itt vannak egyszer sem ébredt fel és a fiú félt tőle, hogy nem is fog, persze tudta, hogy az auror erős, de hát akkor is… Most viszont úgy látszik szerencsére tévedett. Odaugrott az ajtóhoz és gyorsan lenyomta a kilincset, ám nem történt semmi. Idegesen rángatni kezdte, de ez sem segített semmit. Mérgében még bele is rúgott egy nagyot, ám ettől csak a lába fájdult meg. Mit is mondott Potter? Ha annyira szeretnék, kijöhetnék. A mondat mintha most elnyerte volna az értelmét. Hisz ő semmi mást nem akar, csak látni Grangert, és tudni, hogy jól van e Újból megfogta a kilincset, s lassan lenyomta. Az ajtó pedig kinyílt. A fiú úgy vélte, ráér később is elgondolkodni a történteken, most meg kell találnia a fiatal nő szobáját. Ez egyáltalán nem volt nehéz feladat, mivel a sírást valószínűleg még a következő városban is hallották. Draco lassan benyitott a helységbe, ahonnan a hangok származtak, s félig belépett az ajtón. A szoba legalább ötször akkora volt, mint az övé. A szemben lévő ágyon meglátta az összeölelkezett párost. A lány kétségbeesetten sírt, míg Potter megpróbálta megnyugtatni, nem sok sikerrel. Hermione összeszorította a szemét, amiből patakokban folytak a könnyek. Az auror mintha megérezte volna, hogy figyelik felpillantott, s meglátta a kissé megilletődött Malfoyt. Abbahagyta a sírást, s tágra nyílt szemekkel meredt a fiatal férfire. Róla teljesen megfeledkezett, s nagyon elcsodálkozott, hogy itt látja.

- Menj innen – szűrte a fogai között a mondatot.
- Tessék? – kérdezte meglepődve Harry.
- Nem akarlak látni – mondta mérgesen a lány.
- Hermione, mi ütött beléd? – tudakolta a fekete hajú varázsló, miközben ránézett a lányra.

Draco ugyanoly értetlenül nézett rá. Vajon most mi ütött belé? Még a kúrián sem volt ilyen, és a szemei… teli voltak félelemmel. De hát miért félt tőle? Hisz ő sosem bántotta, pontosabban nem önszántából.

Harry észrevette, hogy a lány tekintetén, hogy nem rá néz, hanem valahova a háta mögé. Félig megfordult, s meglátta a szőke fiút.

- Te, hogy jöttél ki? – kérdezte.

A volt Mardekáros erre összeráncolta a szemöldökét.

- Harry, küldd el innen, nem akarom látni, küldd ki – kérte Hermione szinte hisztérikus hangon, majd arcát belefúrta barátja mellkasába.
- Malfoy hallottad, menj ki – mondta Harry. – Most – tette hozzá, mikor a fiú nem mozdult.

A fiatal férfi még egy utolsó pillantást vetett a párosra, majd elhagyta a szobát. Vajon mi történt a lánnyal, hogy így reagált arra, hogy meglátta őt? Persze mit várt? Azt, hogy, mert megmentette, és idehozta, majd a nyakába borul? A fiú közben visszament a szobájába, majd leült az ágyára. Kíváncsi volt a házra, de inkább nem kockáztatatta azt, hogy összefut valakivel. Nem azért, mert félt volna bármelyik aurortól is, de egyelőre nem akart meghalni. Hátradőlt a falnak, s várta, hogy Potter berontson a szobába, mert tudta, hogy ez perceken belül bekövetkezik.