Draco, ahogy kilépett kastély kapuján, nem a birtok főbejáratához felé igyekezett, mivel nem akart őrökbe botlani, hanem az erdő felé vezető út felé szaporázta lépteit. A védővarázslatoktól nem kellett tartanai, hisz azok csak az illetéktelen behatolókat akadályoztatták.

Bármilyen könnyű is volt Granger, tudta így nem fognak sokáig eljutni. Kapkodva szedte lépteit, hogy minél beljebb jusson az erdőbe. Mikor már csak fákat látott mindenhol maga körül, s a Hold fénye sem világította már meg az útját, leguggolt, s óvatosan lefektette a lányt a földre, s szólongatni kezdte.

- Granger, Granger… hallasz? Ha igen, mondhatnál valamit!

Nem jött semmilyen válasz. Csak a halk lélegzetvétel akadályozta meg Dracot abban, hogy hallottnak higgye a fiatal nőt. A fiúban, ahogy nézte a lányt, hirtelen tudatosult a dolog. Merlinre, leütöttem az apám, majd elkábítottam, megkötöztem, s megsemmisítettem a pálcáját. Enyhén szólva bajban vagyok. Draconak semmi kétsége nem volt afelől, hogy ha még egyszer találkozik a férfival, az habozás nélkül megkínozná, majd megölné. Mindenkit ezzel büntette, aki ellenszegült neki, ő pedig ennél jóval többet tett.

A fiatal férfi megrázta a fejét. Nem szabad most ilyeneken gondolkodnia. Nincs vesztegetni való idejük. Egy kis szerencsével Luciusra senki sem talál rá holnap reggelig, délelőttig.

- M… Malfoy… te… - hallotta hirtelen Hermione hangját.

A lány szinte beszélni sem tudott.

- Igen, én vagyok – felelte. – Jól sejtem, ugye, hogy nem tudsz megmozdulni?

A boszorkány hallgatását beleegyezésnek vette. A távolból hirtelen furcsa neszekre lett figyelmes a fiú.

- Jobb, ha megyünk. Nem ajánlatos ilyenkor kint lenni – mondta, bár nem hitte, hogy ezt Granger hallja is.

Ismét felemelte a lányt, aminek köszönhetően a fiatal nő felszisszent. Draco látta, ahogy az alsó ajkát harapdálja fájdalmában. Szerette volna enyhíteni Granger szenvedéseit, de ehhez ő már kevés volt. Az erdőt úgy ismerte, mint a tenyerét. s tudta, hogy a közelben áll egy kis házikó. Ott megbújhatnak pár órára hajnalig. Draco még gyorsabban sietett a fák között, mint eddig, bármennyire megerőltető volt ez számára. Már egy bő fél órája haladt előre, mikor meglátta a házhoz vezető ösvényt. Nem telt el öt perc, s már az erdei lak falain találta magát. Kifújva fektette le Grangert az egyetlen ott található ágyra. Miután jó pár védővarázslatot kimondott a kicsi épületre egy széket húzott a fekvőalkalmatosság mellé, s helyet foglalt rajta.

Az ablakon beszűrődő Hold fénye megvilágította a lány arcát. A szája széle ismét fel volt dagadva az apja ma esti ütésétől. A fiú felállt, majd odament a szekrényhez, s kivett onnan egy takarót, amit ráterített a lányra. Érezte, ahogy Hermione megremegett az érintésétől.

- Ne… - nyöszörögte halkan. – Hagyjon békén…

Draco leült az ágy szélére, s enyhén megszorította a lány kezét.

- Granger, én vagyok az. Malfoy. Draco Malfoy. Ne aggódj, már biztonságban vagy.

Bár a helyzetük cseppet sem volt veszélytelen, a fiú megpróbálta megnyugtatni a lányt.

- Elhagytuk a kastélyt, soha többé nem kell visszamenned. Ígérem.

A boszorkány szemei továbbra is csukva voltak, de szapora légzése mintha lelassult volna. Draco úgy gondolta, ha a lány nem is hallott mindent abból, amit mondott, de biztos megértette a lényegét.

A varázsló visszaült a helyére, s onnan nézett ki az égre, amin egy sötét árnyat látott elrepülni. Draco még jobban megszorította a pálcáját. Cseppet sem lenne ínyére, ha valami az éjszaka kellős közepén támadná meg.

Az elmúlt események olyan gyorsasággal történtek, hogy még ideje sem volt gondolkodni. Az egyik pillanatban még csak hazafelé tartott, a másikban pedig már menekült. Nem tudta, mi lesz ezután, és azt sem, hogy egyáltalán jól döntött-e. Csak abban volt biztos, hogy le kellett állítania az apját, és ilyen hirtelen helyzetben nem tudott mit rögtönözni. De ahogy nézte a már-már békésen alvó lányt, tudta, helyesen cselekedett. Remélte, a boszorkány nem ébred fel hajnalig, legalább addig sem érez fájdalmat. A fiú bájitalai csak enyhítették a lány szenvedését, de elmulasztani nem tudták azt.

Dracoban annyi érzés kavargott egyszerre, mint ezelőtt soha. Eddig mindig elfojtotta magában azokat, amelyek megingatták határozott, kemény jellemét. Volt iskolatársa felbukkanása azonban teljesen felbolygatta az életét, s az érzéseit is összezavarta. Nem is tudta, hányadán áll velük. Granger jelenléte pár hét alatt olyan változást idézett elő benne, aminek nem is hitte, hogy részese lesz, és olyan tettekre késztette, amiket ő már több mint másfél éve nem mert megtenni. Mindig is tudta, hogy ha elég bátorságot össze tud majd gyűjteni, elhagyja a halálfalókat. Gyűlölte társaságukat, ha hozzájuk jöttek, gyűlölt az ő oldalukon harcolni a csatákban. Persze azt nem gondolta, hogy átáll az aurorokhoz, csupán el akart tűnni a világ szeme elöl, s egyedül, de legalább nyugalomban élni, de ezt eddig nem sikerült elérnie. Bár ez a cél most sem került hozzá közelebb, de megtette az első lépést a kiugrás felé. Most már teljesen biztos volt benne, hogy maga mögött hagyta a halálfaló múltját, s ez mintha megkönnyebbülést okozott volna neki, először érezte magát szabadnak. Nem függött senkitől és semmitől. Csupán életveszélyes helyzetben volt most, ami azért nem elhanyagolható tényező.

És mindezt Grangernek köszönhette Már rég rájött, hogy a boszorkány nem olyan ember, mint amilyennek régebben hitte. Mennyire nevetséges lehetett a Roxfortban, ahogy állandóan a Griffendéleseket, s főleg a triót gúnyolta, bántotta. Mindketten megváltoztak. Nem csak külsőleg, belsőleg is. A fiúnak eszébe jutottak a múlt éjjel történtek, pontosabban csak a csók, ami szinte nem is volt annak nevezhető, hisz amilyen gyorsan elkezdődött, olyan hamar vége is lett. De vajon miért tette? Vonzódik a lányhoz? Nem, az nem lehet. Biztos csak az ital váltotta ezt ki belőle. Még ha Granger szép és ráadásul okos is volt, ez lehetetlen. Soha nem kezdene viszont egy aurorral, főleg nem ezzel a fiatal nővel. A jelen helyzetben ez képtelenségnek tűnt, az élet szembefordította őket egymással, egy hatalmas fal választotta el őket. Talán egy másik világban, más körülmények között akár barátok is lehettek volna.

Draco hirtelen vágyat érzett arra, hogy megérintse a lányt, ha csak egy másodpercre is. Leguggolt mellé, s alig érezhetően megsimogatta a boszorkány arcát. Hermione erre megmozdult, azonban most nem kezdett el remegni, csupán a fejét fordította oldalra, így az arca teljesen belesimult a varázsló tenyerébe. Draco egy pillanatra meglepődött, majd nagyon halványan elmosolyodott. Ez a gesztus nem volt hasonlítható a szája szegletében mindig megbúvó gúnyos vigyorhoz, ez egy igazi mosoly volt.

A fiatal férfi még néhány másodpercig elgondolkozva nézte a boszorkány arcát, majd visszaült a székre. Perceken belül leragadtak az ő szemei is, majd álomba merült.