Az elkövetkezendő napokban Draco többször lent járt Hermionenál, aki tüntetően süketet játszott. Általában éjjelenként látogatta meg, vagy akkor, ha az apja nem tartózkodott otthon.
Így történt ez a ma este is. Tudta, Lucius reggelig nem tér haza. Elhatározta, ma végre szóra bírja a lányt, bármi történjék is. Már legalább negyed órája álldogált a cellában, mikor először fordult a lányhoz.

- Ahogy akarod Granger, én tudok várni – mondta, majd egy széket varázsolt magának, s helyet foglalt rajta.

Újabb negyed óra telt el, mikor váratlan dolog történt. A lány végre megmozdult, s felemelte a fejét.

- Mit akarsz Malfoy? – kérdezte halkan.

Draco még mindig látta Granger szemében a mérhetetlen fájdalmat, szenvedést és a gyűlöletet.

- Nem is tudom. Talán csak beszélgetni – felelte hanyagul, mire Hermione gúnyosan felhorkantott.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan.
- Már miért ne? Lucius nincs itthon.

A fiatal nő szemeiben a név hallatára még nagyobb gyűlölet jelent meg, és ezt az ifjú Malfoy is látta.

- Ne légy nevetséges. Találsz te nálam sokkal jobb beszélgetőpartnereket is – mondta Granger.
- Arra a sok üresfejű libára gondolsz? – kérdezte a varázsló, miközben felállt a székről, ami aztán magától eltűnt. – Halálra untatnak.
- És én nem vagyok az?
- Ugyan Granger. Mindenki tudja, hogy hosszú idő óta te voltál a legértelmesebb, legokosabb boszorkány a Roxfortban.

A volt Griffendéles lány erre nem szólt semmit. Egyrészt, mert Malfoytól soha nem hallott dicsérő szavakat, a másik pedig az iskola említése. Annyi szép emlék fűzte oda. Harry, Ron, és ezek ilyenkor mindig előfurakodtak az emlékezetéből.

- Rég volt már, ugye? – kérdezte hirtelen a volt Mardekáros, mintha csak leolvasta volna a boszorkány arcáról, hogy miről gondolkodik.
- Túl rég – felelte Hermione.

Igazából fogalma sem volt róla, hogy mint mondhatna Malfoynak. Hisz utálta őt. Vagyis az apját gyűlölete teljes szívéből, de a fiút is, mert ő is ugyanolyan gyilkos volt, egy halálfaló. Látta a fiún, hogy ő is diákkorára gondol.

- Emlékszel az utolsó találkozásunkra? – kérdezte a fiatal férfi hirtelen ötlettel.
- Igen – felelte Hermione, miközben az egyik sarkot bámulta szüntelenül.

Dracot ez meglehetősen zavarta, de nem tett szóvá, hanem odaállt a lány elé, aki erre ráemelte a tekintetét.

- Igen?
- Rámnéznél, ha hozzád beszélek? – kérdezte kicsit emeltebb hangon, de szemében a düh legkisebb szikráját sem lehetett látni.
- Malfoy… nem mennél inkább el?

A fiú mintha meg se hallotta volna a kérést, újból elővarázsolta az ülőalkalmatosságot, és helyet foglalt rajta.

- Nem kell neked is egy? - tudakolta.
- Mi? – kérdezett vissza a lány.
- Hát szék.

A boszorkány meghökkentette a válasz. A fiú már megint segíteni akar neki. Mi üthetett belé?

- Nem – felelte. - Utána rosszabb lenne.
- Ahogy gondolod.

Fél percig fürkészték egymást, mikor Hermione szólalt meg.

- Mi járt a fejedben akkor?
- Mikor? – kérdezett vissza Draco.
- Tudod jól.

A szőke fiú sóhajtott egyet, majd a plafonra pillantott.

- Nos, úgy éreztem, az az utolsó alkalom arra, hogy visszahátráljak. Ha akkor cselekedtem volna, most nem itt lennék.
- Ezt hogy érted pontosan?
- Nem akartam halálfaló lenni, de nem volt más választásom.
- Már, hogy ne lett volna! – mondta mérgesen a lány – Egyszerűen azt mondod nem, és kész!
- És szerinted Lucius Malfoynak lehet azt mondani, hogy nem? Nem tudtam senkihez sem fordulni!
- Ott lett volna például… például… Piton!
- Oh persze… elég gondja volt nélkülem is.
- Akkor ott a tóparton… miért nem mondtál semmit? Segítettem volna!
- Aha… ezt te sem gondolhatod komolyan. Még ha annyira jó ember is vagy. Különben pedig akartam mondani valamit, de semmi nem jött ki a számon.
- Azt észrevettem. A könnyebb utat választottad. Ahelyett, hogy küzdöttél volna – mondta Hermione, miközben megvetéssel nézett Dracora.
- Nehogy azt hidd Granger, hogy annyira okos vagy. Fogalmad sincs róla, milyen az életem, és hogy milyen volt akkoriban.
- Ebben igazad van. De akkoriban, mi csak azt láttuk, hogy mennyire nagyra vagy magaddal, a származásoddal. Mindig sértegettél minket, pedig mi semmit nem ártottunk neked.
- Ez igaz. Egyszerűen ti magatok, hárman idegesítettetek, az a fene nagy barátságotok.

Hermione mélyen belenézett a fénytelen szürkéskék szemekbe. Újból azt a szomorúságot vélte felfedezni bennük, mint a tóparton. Lehet, hogy Draco Malfoy mégsem az, akinek látszik? Talán egész életében egyedül volt, nem kapott senkitől sem szeretetet. Talán azért vált ilyen érzéketlenné?

A fiatal férfi zavartan kapta el a fejét. Tudta, hogy Granger belélátott, s ez rendkívül feszélyezte. Egy másodperc alatt összeszedte magát, s már kifejezéstelen arccal, tekintettel fordult vissza a lányhoz.

- Az egész életedet halálfalóként akarod leélni?
- Granger… azt hiszem, erről már elkéstem. Mégis mit tehetnék? Rajtam a Sötét Jegy. Ha itt is hagynám ezt az egészet, nem tudnék hova menni.
- Valaki biztos segítene…
- Ne légy naiv. Rögtön megölnének, te is tudod. A helyzet nem túl rózsás odakint.

Hermione tudta, a fiúnak igaza van. Az aurorok kezdetben csak elfogták a halálfalókat, s az Azkabanba zárták őket. De miután azt lerombolták, nem tudtak mit tenni. Ráadásul sok auror, rendtag, varázsló szerette volna megbosszulni szeretteik elvesztését, s ezt meg is tették.

- Azt hiszem, túl sokáig voltál itt Malfoy – mondta hűvösen Hermione.
- Szóval menjek el? – kérdezte Draco felhúzott szemöldökkel.
- Nem ártana…
- Jól van, de még visszajövök – felelte a fiatal férfi.

Megállt az ajtóban, majd néhány pillanat habozás után visszafordult.

- Nincs szükséged valamire?
- Amint látod, jól vagyok – felelte gúnyosan Hermione.
- Hülye kérdés volt – mondta Draco, inkább magának, mint a lánynak.

Mielőtt felment volna a szobájába, meghagyta az egyik szolgálónak, hogy vigyen Grangernek valami ennivalót.

A fiatal férfi kiült az erkélyére. Ez volt a kedvenc helye. Rengeteg éjjelt töltött itt, figyelve a sötétség hangfoszlányait. A Malfoy-kúria melletti erdő felöl enyhe szél fújt, ami bele-belekapott a hajába. Felnézve az égre meglepetés érte. Egy apró csillagot pillantott meg. Az egyetlen egyet az égbolton. Vajon mit akart ez jelenteni? Mintha egy apró reményt jelképezne ebben az elveszett világban.

Draco teljesen össze volt zavarodva. Már más szemekkel tekintett Grangerre. Most már nem egy okoskodó, kibírhatatlan kis sárvérűt látott benne, hanem egy meggyötört, szabadságától megfosztott fiatal nőt. Az a három év rengeteg idő, s hogy eltelt. Malfoy emlékezetében még mindig élénken élt az az éjszaka, mikor csuklójára égették a Sötét Jegyet. Hirtelen enyhe fájdalom szúrt a fiú karjába. A fiú már szinte meg se érezte ezt az apró dolgot, annyira megszokta már. De vajon miért pont most jelentkezett? Granger felbukkanása óta, sokkal jobban foglalkoztatta a tény, hogy mi lesz az életével, és a mélyre leűzött érzések is néha felbukkantak. Ez a két dolog egyáltalán nem tetszett neki. A lány megjelenésre felborított mindent. Azt is tudta, hogy ez nem mehet így sokáig. A boszorkány, ha itt marad, előbb-utóbb meghal. Egyedül viszont nem tud megszökni, ahhoz az ő segítéségére van szükség. Granger abból, pedig nem fog kérni. Előbb azonban a bizalmát kellene elnyernie, ami azonban lehetetlen. Ördögi kör… Először azonban azt kell tisztáznia magában, hogy ő egyáltalán el akar e innen menni.

Draco mielőtt bement volna a szobájába, egy utolsó pillantást vetett a csillagra, ami most még fényesebben ragyogott, mint az elmúlt egy órában.