Másnap reggel Draco feszülten ébredt, bár ez már megszokott dolog volt nála. Sosem tudta, mit hoz neki a következő nap. Letusolt, majd miután felöltözött, átment az étkezőbe, ahol már az elkészített reggeli várta. A terítékekből ítélve több vendégre is számított. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy halálfalók társaságában egyen, így gyorsan elfogyasztotta a reggelijét. Épp indult volna vissza a szobájába, mikor Lucius megjelent az ajtóban.

- Apám – mondta Draco üdvözlésképpen.

Az idősebbik Malfoy fejbiccentéssel viszonozta a köszönést, majd egy kézmozdulattal jelezte fiának, hogy foglaljon helyet. Így a volt Mardekáros visszaült a helyére, miközben megpróbálta elrejteni nem tetszését a dolog iránt.
- Amint látod vendégeket várunk. Te már ettél? – kérdezte a ház feje.

A fiú egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha azt mondaná: Persze, nem látod, mégpedig azért, mert nem akarom a délelőttöt a szánalmas halálfalóid között tölteni. Végül így szólt:

- Igen, apám. Nem akartam később zavarni.

- Nem zavarsz. Igazán folytathatnál egy kis társasági életet – a hangsúlyból rögtön kiderült, hogy ez nem kérés, hanem parancs volt.

Draco bólintással jelezte, hogy tudomásul vette apja óhaját. Ezek a gyűlésekből megpróbálta mindig kihúzni magát, de egy-két alkalomtól eltekintve nem nagyon sikerült neki. Apja már hónapok óta győzködte, hogy nősüljön meg, de ő ekkor mindig más vizekre terelte a témát. Jelentkező lett volna bőven, mivel a sötét varázslók családjában rengeteg fiatal boszorkány volt, azonban neki senki sem nyerte el a tetszését. Ha egyszer nősülésre adja a fejét, akkor legalább olyan nőt vegyen el, akit legalább egy kicsit szimpatikusnak talál. Ezzel az apja is egyetértett, bár kikötötte, hogy sokáig már nem halogathatja a választást.
Lassan-lassan megérkezett az összes várt halálfaló, akik az asztal két hosszabb oldalán ültek le egymással szemben, míg a két Malfoy a két végében ült le. A fiú rögtön felismerte McNairt, Crakot, Monstrót és azokat, akikkel szinte minden nap találkozott, de volt olyan is közöttük, akiket most látott életében először. Miután végeztek az étkezéssel, s két lány leszedte a terítéket Lucius helyzetjelentést kért a külvilágról McNair elmondta, hogy közeli barlangban két bujkáló családot találtak, akiket rögtön megöltek. Valamint azt is, hogy összeütközésbe kerültek egy kisebb aurorcsapattal és két emberüket elveszítették. Draco nem érzett szánalmat se a család, se a két halálfaló iránt sem. Az évek során a hidegvérű gyilkoláson kívül ezt is megtanulta, az érzéketlenséget. Ám amint meghallotta két volt évfolyamtársának a nevét érdeklődve, hallgatta tovább a beszámolót.

- Potter és Weasley is ott volt. Ők voltak a tettesek. –No, lám – gondolta magában Draco. - Mik vannak, bravó. – És megint meglógtak a kezünk közül. Elmenekültek.

- Vagy hagytátok, hogy elmenjenek, ahelyett, hogy cselekedtetek volna – fűzte hozzá Lucius.

- Még mindig nem tudjuk pontosan, hogy hol található a rejtekhelyük, de értesüléseim szerint az embereim már nyomon vannak.

- Persze ahogy az elmúlt években is – Draco tudta, hogy McNair hazudik, bár ez nem különösképpen érdekelte.

Élvezte, ahogy ezek az emberek az aurorok után kutatnak, reménytelenül. Hisz ők sem lehetnek olyan ostobák, ha mindig túljárnak a halálfalók eszén. Vegyük csak Pottert. Mégis csak lehet benne valami, ha már ennyi mindent túlélt. Legyőzte a Sötét Nagyurat. S bármennyire is utálta a fiút, azt elismerte, hogy ez nagy tett volt. De mire ment vele? Csak még nagyobb káosz lett a világban. Persze így már nem kellett attól tartania, hogy folyton az ő és barátai életére törnek. Most már mindenkiért aggódhat, aki él és mozog. Hisz a világ egy valódi időzített szerkezet. Sose tudhatják, hogy hol robban éppen a bomba. A mindenkori veszély. A jó és a rossz, az aurorok és a halálfalók, az ártatlanok és a sötét varázslók küzdelme. Egyszer valaki felül fog kerekedni, s így vagy úgy, de a világ helyre fog állni. De mi alapján dönti el az ember, hogy mi a helyes, és mi a helytelen? Hisz mindenki a saját érdekeit tartja szem előtt, és mindenki a maga ösvényét követi. Potter és csapata is ezt teszi. Mentik a menthetőt, és védik is azt. Draco nem kívánta a halálát. Igaz, hogy még mindig utálta, de már kinőtt régi, gyerekes énjét. Húszévesen az ember nem gyűlölhet valakit azért, mert az diákkorában jobb volt nála mindenben – kivéve a bájitaltant - , és mert mindenki hősként nézett rá. Eléggé nevetséges lehetett akkoriban. Most már felnőtt, és akármennyire is az apja befolyása alatt áll, van saját véleménye, és nem a Lucius által belénevelt elveket hajtogatja.

- És persze a feladatot elvégeztük – tette hozzá McNair.
- Milyen feladatot? – csúszott ki rögtön Draco száján, bár miután pillantása találkozott apjáéval rögtön meg is bánta.
Lucius egy alig látható bólintással jelezte McNairnek, hogy válaszolhat.
- A Parkinson családot.
- Megöltétek őket? – kérdezte meglepetten Draco.
Azért ez már csak mégis túlzásnak tartotta.
- Akadt egy kis gond velük Már nem voltak megbízhatóak. Remélem ennyi elég volt – Lucius befejezettnek tekintette a témát.
Bőven.
- Igen, és ha megengeded, én most távozom. Elmegyek körülnézni.
- Viszlát – a ház urán látszott, hogy cseppet sem volt ínyére fia magatartása, azonban nem tett rá semmilyen megjegyzést.

Draco egy fejbiccentéssel elköszönt a többiektől, majd felsietett a szobájába. Nem tudta elképzelni miért kellett az egész családot megölni. Az anyát és lányát igazán életben hagyhatták volna, mit ártotta ők nekik? Semmit. A fiúnak eszébe jutott az utolsó évük a Roxfortban. Az, hogy Pansy milyen sokszor megpróbálta elcsábítani, de ő sosem vonzódott hozzá. Nem találta eléggé szépnek. Egyetlen éjszakára sem méltatta, és most már ő is halott. Felvette a védővarázslatokkal megbűvölt talárját, majd miután egy utolsó dühös pillantást vetett, kiviharzott a főbejáraton. Miután maga mögött hagyta az őröket, megállt egy fa mellett. Felhúzta fejére a csuklyáját és úgy hoppanált egy közeli városba.

Maga sem tudta mit akar, azt remélte, hogy történik valami, bármi. Azonban csalódnia kellett. Utcáról utcára járta a kihalt helyet, minden saroknál óvatosan körbekémlelte a terepet, de egy teremtett lelket sem látott. Lehet, hogy vágyott egy kis izgalomra, de azért mégsem akart egy tucat aurorba botlani. Bár szerinte az apja pontosan ezt kívánta, hogy ő is tűnjön el, és akkor egyedül élhetné világát, de ezt az örömömet ő nem fogja megadni neki. Az egyik saroknál közeledő léptekre lett figyelmes. Behúzódott az egyik kapualjba, ahol nem vehették észre. A hangokból ítélve ketten vagy hárman lehettek. A kis csapat megállt ott, ahol egy perccel ezelőtt még Draco állt. Elővették pálcáikat és körbenéztek a terepen. A fiú feszülten hallgatózott. Nem látta, hogy kik lehetnek azok, mert a három alak szintén csuklyát hordott. Ez már megszokott viselet volt az elmúlt időkben.

- Erre kell lenniük, biztos vagyok benne – az első hang kicsit mély volt, és nagyon ismerősen csengett Draconak.

- Igen, tudom a lány körülbelül ezt a helyet írta le, valahol itt van a család többi tagja.

- A lány már kora reggel átvitték a Roxfortba. Nem voltak komolyak a sérülései.

Roxfort. Szóval több, mint valószínű, hogy aurorok lehetnek azok, és a hangokból ítélve…

Na ne… Nevetnie kellett. Csak nem Potter és Weasley áll tőlem néhány méterre? Ha ezt az apja tudná, és ha az a két szerencsétlen észre venné, hogy a hírhedt Draco Malfoy, volt évfolyamtársuk, mostan halálfaló itt áll a közelükben. Biztos megint valami életmentő akción fáradoznak… A harmadik személyt azonban nem ismerte fel.

-Figyeljetek minden apró neszre – figyelmeztette őket Harry.

A trió tovább folytatta az útját. Draco kilépett a menedékéből, majd a sarok fedezékéből is, és a három távolodó alak után nézett. Ha azok hátrafordulnának, most szembetalálhatták volna magukat vele. Elfogása biztos nagy örömet okozna nekik. Azonban a fiú nem tett semmit, csak dehoppanált.

Már hosszú órák óta rótta a köröket a Malfoy-kúria mellett erdőben, mikor észrevette, hogy besötétedett. Semmi kedve nem volt hazamenni. Potter és Weasley jelenléte nosztalgikus hangulatot ébresztett fel benne. Sok minden az eszébe jutott. Szinte miden napját azzal töltötte, hogy fejfájást okozzon ennek a két fiúnak és persze Grangernek. Igaz, akkor élvezte is ezt. Sokszor legszívesebben meg tudta volna ölni őket, főleg mikor Potter mindig előle kapta el a cikeszt. Gúnyos nevetés szakadt fel belőle. Kviddics. Mit számít már ez? Akkor még az volt a legnagyobb gondja. Ha előre látja, hogy ilyen élet vár rá, jobban kihasználta volna a diákéveit. De miért elmélkedik a múlton? Attól semmi sem lesz más, és az emlékezés érzelgőssé teszi az embert. Már pedig neki nincsenek érzései. Kihaltak belőle, vagy talán soha nem is voltak.

Lépteit a kúria felé vette, miközben pálcájából idegesen tűzlabdákat lövellt ki, amelyek felperzselték a földet. Beérve a házba síri csend fogadta. Miközben a lépcső felé indult az étkező ajtajában megjelent egy lány, és közölte, hogy a vacsora tálalva. Draco egy pillantásra sem méltatva ment fel a szobájába. Észre sem vette, hogy ennyire elszaladt az idő. Az ebédet is kihagyta, s most, hogy ez tudatosult benne, kezdte éhesnek érezni magát. Az asztalnál már várt rá az apja.