Az éjszaka ijesztő csendjét csak a hangos dörgés törte meg. A koromfekete égen villámok cikáztak. Az este szinte semmiben nem különbözött a nappaloktól. Napfényt már hosszú idők óta nem lehetett látni. Mióta elszabadult a pokol minden sötétségbe borult. Még a levegő is baljóslatú volt. Az utcára csak a legbátrabbak merészkedtek ki, mindenhonnan veszély leselkedett. Fákra, növényekre igen ritkán lehetett bukkanni, szinte minden felperzselődött. A legtöbb házat lerombolták, bár még most is használnak egy-kettőt rejtekhelyül. Csak a legügyesebbek tudnak életben maradni, akik képesek harcolni, küzdeni. A háború szinte mindent és mindenkit elpusztított, az élet, mint fogalom, szinte megszűnt létezni.
Voldemort Nagyúr halott, azonban a hívei megmaradtak, s a legerősebb halálfalók még mindig ölik az ártatlanokat, és senki sem tudja megállítani őket. A jók oldalán már igen kevesen maradtak, és kicsi az esély a túlélésre. Sok kiváló aurort megöltek, nőket, gyerekeket szintén, de vannak olyanok is, aki fogságban vannak, azonban ők a megmentő halálért könyörögnek, ami megszabadíthatná őket a kínzásoktól, megaláztatásoktól, gyötrelmektől.
A Mágiaügyi Minisztériumot már másfél éve lerombolták, úgyszintén az Azkabant is. Nem tudták az összes dementort elpusztítani, egy kettő még ma is szabadon kószált. A törvények már régóta nem léteztek, mindenki az életben maradásért küzdött, minden módszerrel.
A Roxfort viszont még állt. Ha nem is egykori fényében, de még állt. Sok családnak, nőnek, egykori és új diáknak adott menedéket. Azonban már rég nem funkcionált iskolaként. Mióta Dumbledore életét vesztette a Voldemort elleni harcban, s kirobbant a valódi háború, már csak lakhelyként szolgált. A régi tanárok közül is sokan meghaltak, az épület McGalagony és Piton professzor vezetésével állt fent. Rengeteg védővarázs vette körbe, sokkal több, mint hajdanán. A romladozó iskola köré hatalmas fákat telepítették, amely sűrűn határoltak a Roxfortot, s ezek még inkább nehezítették a bejutást. S az erdőbe csak az juthatott be, akit a jó szándék vezérelt. Persze a halálfalókat sem lehetett megfélemlíteni egy könnyen, így volt egy-két csoport, akik a közelbe férkozött, ám azoknak aurorokkal és több bátor varázslóval, boszorkánnyal kellett szembe néznie. Így többé-kevésbé, de a Roxfort mégiscsak azon kevés helyek közé volt sorolható, amelyek biztonságot nyújtottak.
A másik ilyen hely a Grimmauld tér 12 volt, a megmaradt aurorok hadi szállása. A házat még mindig nem fedezték fel, s mivel Dumbledore meghalt, ő sem adhatta meg már tovább a címet. Bár erre nem is volt szükség, mert egy varázslattal olyan is beléphetett ide, aki nem olvasta korábban a helymeghatározó adatokat, de kizárólag csak olyan kíséretében, aki már korábban is ebben a házban lakott. A régi Black házban tanyáztak az aurorok, a harcosok, a mindenre elszánt varázslók és boszorkányok, valamint néhány házimanó, akik a betegek gondozásában segédkeztek Madam Pomfreynak. Ugyanis ha súlyos sérültek találtak azt idehozták, majd ha már jobb állapotba került az illető, és a saját lábán is tud menni, akkor átviszik a Roxfortba.
Itt lakott minden idők leghíresebb embere is, Harry Potter és barátja Ron Weasley is, és azok az évfolyamtársaik, akik elvégezték az aurorképzőt. Ők voltak a fiatal nemzedék, a húszéves korosztály, három év telt el, mióta kiléptek a Roxfort kapuján, ok voltak az utolsó évfolyam, akik befejezték az iskolát. Persze idősebbekkel is találkozhatott itt az ember. Lupinnal, Mordonnal, Bill, Charlie Weasley-vel és még sokan másokkal. Legtöbbjük csak szinte enni járt ide, és néha aludni egy-két órára. Csapatokban váltották fel egymást, mindig járták a terepet sebesültek, túlélők után kutatva, valamint halálfalók írtására, s ama kevés reményében, hogy egyszer talán majd minden jobb lesz.
Harry Potter azzal a kis reménnyel dolgozott, nap mint nap, hogy egyszer megtalálja eltűnt barátnőjét, Hermione Grangert. Mindenkori legjobb barátját úgy szerette, mint a saját testvérét. A lány egy éve tűnt el egy nagyobb csata közben. Azóta se híre, se hamva nem volt. Harry-t többen győzködték arról, hogy feleslegesen remél, ne várjon csodát, azonban ő nem adta fel a küzdelmet. Nem törődött bele barátja elvesztésébe. Amíg nem találják meg élve, vagy halva, ő addig hisz benne, hogy elő fog kerülni, s ha még esélye a lehetetlennel is egyenlő, ő élete végéig keresni fogja.

*

A Malfoy-kúria egy sötét, kihalt dombos vidéken volt megtalálható, távol a Roxforttól, Roxmortstól és a többi varázsló várostól. Ezt az épületet megannyi fekete varázslat védte, amit csak az itt élő két férfi tudott feloldani. A házból sugárzott a fekete mágia, aki csak a közelében járt, annak szívét elöntötte a hideg reszketés. A birtokot még a család szolgálatában álló sötét varázslók is őrizték. Többen is próbáltak bejutni elhurcolt családtagjaikért, ismerősükért, de mind hiába. Próbálkozásaiknak általában kínkeserves halál lett a vége, vagy csak nagy nehézségek árán tudtak megszabadulni a csapdákból, mert azokból is volt bőven a kúria körül. A birtokot több titkos alagút is körbevette, de ezekről is csak a két tulajdonos tudott. A háznak két emelete és egy pincéje volt, ahol az elejtett nőket, fiatal lányokat tartották fogva.
Az egykori boszorkányokat szolgálóknak - a házimanókat már rég elzavarták a háztól, ahogy a többi varázserővel bíró lényt is - és játékszernek használták. Általában 8-10 nőt tartottak egyszerre, ha valaki már nagyon gyenge volt, hasznavehetetlen, azt megölték, s mindig újakat hoztak ide. Mindenki hamar megtanulta, hogy jobb nem ellenszegülni az idosebbik Malfoy akaratának, ha életben akarnak maradni. Ha valaki mégis csak ellene fordult, az hosszú kínzások után rájött, hogy jobb ha ő is behódol, s alázatot gyakorol. Erőszakkal vagy anélkül, de ki kellett elégíteniük Lucius minden kívánságát.
Draco Malfoy szobájának erkélyén üldögélt már hosszú órák óta. Tekintetével csillagok után kutatott az égen. Mind hiába, az égbolton teljes sötétség honolt. Az elmúlt éveken töprengett. Hogyan jutottak idáig? Hova lett a világ? Az egyik pillanatban még a Roxfortban kviddicsezett, a másikban, pedig már a halálfalók jegyét égették a karjára, s gyilkolásra kényszerítették. Tisztán emlékezett arra a napra, mikor a tizennyolcadik születésnapján, s egyben beavatásának napján, délelőtt megpróbált beszélni az apjával, hogy ő nem akarja azt az utat követni, amire életétől kezdve terelték. Kiskorában még naivan azt hitte, hogy a halálfalóság jó dolog, ami hatalommal, büszkeséggel jár, de rá kellett döbbennie, hogy ez egyáltalán nem így van, és a gyilkolás nem dicséretre méltó tett. Az idősebbik Malfoy egy átokkal jutalmazta fia véleményét, s Draconak nem volt több ellenvetése. Nem mert szembeszállni az apja akaratával, úgy ahogy senki más sem. Gyáva volt. Nem is próbálta tagadni. Mégis kitől kért volna segítséget? Kiben bízott volna meg, és egyáltalán ki bízott volna meg benne? A válasz magától értetődő volt, senki. Az egyetlen ember, akit valaha is szeretett, s aki szintén szerette őt, az édesanyja, Narcissa meghalt. Egy eltévedt átok találta el, bár Draconak sokszor eszébe jutott, hogy talán az apja rendezte így az egészet. Keserűen felnevetett. Tulajdonképpen miért hívja ezt az embert az apjának? Egyáltalán nem úgy viselkedik vele, mint a saját gyerekével, sosem tett érte semmit. Úgyhogy nem tudott mit tenni. Azon a napon megkapta a Sötét Jegyet, s ezzel megpecsételodött a sorsa. Sokat gondolkodott azon, vajon milyen lett volna az élete, ha mégiscsak a másik utat választja. Lehet már nem is élne, vagy valahol a mocsokban kéne rejtőznie, vagy esetleg a Roxfortban a sok szánalmas között. Nem köszöni, ő abból nem kér. Volt iskolájának kitűnő védelmi rendszere volt, de tudta, hogy az aurorok nem ott tanyáznak. Az épület messze feküdt mindentol, s a bejutás is körülményes volt. Nem, ennek a rejtekhelynek valahol közelebb kellett lennie, de tudta, ha a halálfalók eddig nem találták meg, akkor ezután sem fogják. Biztos volt benne, hogy a helyet úgy helyezték el, hogy csak ők láthassák.
Elmélkedésébol egy fájdalmas sikoly hangja zökkentette ki. Már megint. Az apja újból azt a lányt kínozza, aki még mindig nem adta meg magát neki. Ez a fogoly körülbelül egy éve sínylődött itt. Azóta számtalan éjszakán halotta ezt a kiáltást, s minden egyes alkalommal kirázta tőle a hideg. Volt benne valami hátborzongató. Tudta, hogy csak akkor szokta így kiadni szenvedését, ha már tényleg nem bírta, különben máskor nem adta meg az idsebb Malfoynak azt az élvezetet, hogy lássa a fájdalmát. Lucius számtalanszor legszívesebben megölte volna a lányt, de tudta, ezzel az ő kívánságát teljesítette volna, s ezért inkább életben hagyta. Sokszor volt már a halál küszöbén, ekkor két másik rabot átengedett mellé, akik pár napig gondozták, hogy javuljon az állapota. Malfoy őt elkülönítve tartotta a többiektől, mert állandóan csak ellene hangolta a többi nőt. Arra próbálta rávenni oket, hogy ne adják meg magukat Lucius minden óhajának, küzdjenek. Azonban erre ők nem voltak hajlandóak, ok a fizikai fájdalom helyett a megaláztatást választották, de ő nem. Ő csak tűrte és tűrte a legkülönfélébb kínzó átkokat, legtöbbet a Cruciot, valamint a verést. Draconak elképzelése sem volt arról, hogy egy fiatal nőben, hogy lehet ennyi erő, legfőképp egy Malfoy-jal szemben. A fiú egyetlen lányt ismert, aki mindig is szembe mert vele szállni, de arról, hogy ő most hol lehetett, fogalma sem volt. Többször gondolt rá, hogy lemegy a pincébe megszabadítani őt a kínoktól és megöli, de tudta, hogy apja cseppet sem díjazná ezt a tettét, így mindannyiszor lemondott róla. Valójában volt benne egy fajta tisztelet a lány iránt, mert benne meg volt az, ami belőle hiányzott. A küzdés szelleme, ami arra sarkallta, hogy tartson ki, ne adja fel, harcoljon az élethez való jogáért, a szebb jövőért, és szembe mert szállni Luciusszal is. Draco azonban már nem hitt ezekben a dolgokban.
A sikoly abbamaradt. Vége. A fiú felállt a székéből, s az erkély széléhez sétált. A szél bele-belekapott szőke tincseibe. A hold még megcsillant a kifejezéstelen szürkéskék szempáron, majd a volt Mardekáros megfordult, s alakját elnyelte a sötét szoba.