„Ezt nem hiszem el!! Megőrülök! Ez hihetetlen! Annyira boldog vagyok!” Remegve ülök otthon, a kanapén. Kezemben egy levél, ami az imént érkezett, Caden küldte. Ez máris furcsa, hiszen ő nem szokott csak úgy leveleket irogatni nekem, így kíváncsian bontottam fel. Először nem igazán fogtam fel az értelmét, majd sikongatva ugrálni kezdtem. Most, miután kellőképpen kifáradtam, újra olvasom a levelet.

Drága édesanyám!
Nagyon jó hírrel szolgálhatok, azt hiszem, örülni fogsz!
Remélem, emlékszel még a fogadalmamra, amit a pero-
non tettem neked. Egész évben, amikor csak tehettem,
a könyvtárban kutakodtam, vagy a Roxmortsi nyilvántar-
tót jártam. Fáradozásom gyümölcse most a gyengélke-
dőn fekszik, de nyugodj meg! Hermionén Tudodki átka
volt rajta, amit sikerült semlegesítem. Azt hiszem isme-
red a varázslatot. Recynum Ados. Előző leveledben írtál
róla. Szerencsére el tudtam tűntetni a bűbájt. Nem sokára
felébred, nem fog semmire sem emlékezni. Azt hiszem,
az lenne a legjobb, ha csak a nyáron mondanánk el neki,
kik is vagyunk valójában. Addig is figyelni fogom és…

A levél még folytatódott tovább, de az örömkönnyektől már nem láttam. Csak ültem tovább és csendesen pityeregtem. „A kislányom! El sem hiszem, hogy megvan! Meglepő, hogy pont Angliában van”- gondolkoztam.- „Annyi év után végre ismét láthatom. Biztosan nagyon szép lány lehet. Azt hiszem, a válaszlevélben meg is kérdezem Cadentől. Vajon kire hasonlít jobban, Tomra vagy rám? Merlinre! Nem tudom, hogyan fogom kibírni a hátralevő két hónapot, amíg láthatom!”
Fel-alá járkáltam a nappaliban, miközben a kezeimet tördeltem, és egyre csak gondolkoztam. „Vajon hogyan fogja majd fogadni, hogy nem is azok a szülei, akik eddig nevelték? Akik szerették (remélem) és kedvesek voltak vele (ajánlom nekik!). Vajon elmondták már neki, hogy nem is ők az igazi szülei?”
”Remélem, nem lesz ideges, ha megismer engem, és az öccsét. Úristen! És ha megtudja, ki az apja! Akkor biztosan kiborul! Ez tuti!”- szorult össze a torkom. Nagy levegőket vettem, majd kisiettem a konyhába, hogy igyak egy kis vizet. „És jó tanuló lett vajon? Népszerű, vagy legalább sok barátja van?”- miközben a poharat emeltem, meg, hirtelen lemerevedtem.- „Hiszen én tudom, hogy kiről van szó!”- döbbentem meg, majd a pohár nagy koppanással földet ért, és apró szilánkokra törött.
Eszembe jutott, hogy… „Én olvastam róla a Reggeli prófétában! Istenem! Valamikor három évvel ezelőtt lehetett. Emlékszem, hogy még meg is jegyeztem magamban, hogy milyen furcsa, Annak a diáknak pont Hermione a neve, mint az én lányomnak… Azt hiszem, valami olyasmi volt benne, hogy…”- hirtelen felnevettem.- „Hát persze! Ő Harry Potter legjobb barátja, és a cikk róluk szólt. Vajon járnak még most is?”
A fejem sajogni kezdett már a gondolkozástól, így visszatértem a nappaliba és végig dőltem a kanapén. Már pecek óta csak feküdtem rajta, amikor kopogásra lettem figyelmes. Kissé megrémültem, hogy mégis ki lehet az, így kinéztem az ajtón levő „kukcskálón”. Nem láttam senkit, csak egy köröző baglyot. „Hát ez a szerencsétlen, meg hogy keveredett ide?”
Gyorsan kinyitottam az ajtót, és hagytam, hogy a kis bagoly a karomra szálljon. Kicsit megcirógattam a nyakát, amikor megláttam a lábán egy levelet. Ráadásul nekem címezve! „Miért nem az ablakon keresztül jött be?”- kérdeztem magamtól, amikor tőlem jobbra egy hideg hang szólelt meg. Teljesen megborzongtam, amikor meghallottam.
-A bagoly nem csak levelet, de engem is elhozott.- suttogta. Meresztgettem a szemem a sötétbe, de nem láttam senkit. Még mindig a lábtörlőn álltam, kezemben a levéllel. Az ismeretlen elindult felém. Mire kiért a lámpa fényébe, elállt a lélegzetem. Lassan összecsuklottam, a szemeim előtt egy arc lebegett…

Egy fehér bőrű, vörös szemű ember képét láttam…

A lány lassan felnyitotta szemeit. A hatalmas világosságon kívül nem látott semmit. Kicsit mocorgott, így megérezte, hogy egy rettenetesen kényelmetlen, kemény ágyban fekszik Még pislogott néhányat, de a szeme még mindig nem bírta a fényt. „Hogy-hogy ilyen világos van??”- gondolkozott.- „Hiszen kora reggel nem is szokott ilyen szépen sütni a nap… meg egyébként is… nem hallottam az órám csörgését. Lehet, hogy elkéstem az órákról?”- erre a gondolatra kipattant az ágyból, és letette lábait a földre. ’Ügyesen’ hasra is esett rögtön, mivel az ágy, ahol most feküdt, sokkal magasabb volt, mint amit ő megszokott.
Miközben feltápászkodott, körbe nézett e teremben, ekkor jött csak rá, hogy a gyengélkedőn van. „De hát hogy kerültem ide?”- kérdezte magától, miközben a kezeit porolta le, amivel tompította az esést. Miközben a két kezét dörzsölte össze, nedvességet, és egy kis fájdalmat érzett a tenyerében.
”Vér!”- döbbent meg, ahogy meglátta a felszakadt sebet a kezén. „De hát…”
-De jó! Végre felébredtél!- hallotta meg egy fiú hangját. A lány megfordult, és a szőke sráccal találta szemben magát. Draco egy pillanatra megrémült, ahogy a tanácstalanul álldogáló lány szemeibe nézett. „Istenem! Ha még kiderül, hogy amnéziás is, akkor én megőrülök!!!!!”
-Hogy kerültem ide?- kérdezte Hermione.
-Hm… túl sokat tanultál, és kimerültél…- mondta Draco, de még mindig nem tudott megbizonyosodni afelől, hogy miért néz olyan furcsán a lány. A Mardekáros fiú még ébren volt éjjel, amikor Caden bement a gyengélkedőre. Az igazgató és a fiú beszélgetéséből mindössze annyit tudott meg, hogy a „kisfiú” Hermione öccse, valamint hogy valószínűleg a lány nem tud a családja létezéséről. És… Hermione apja egy Halálaló.
-Értem… de akkor mi most elkéstünk Bűbájtanról, nem? Nem ébresztett az rám, ahogy szokott.- Draco kifújta a tüdejében tartott levegőt, megkönnyebbülése jelenként, majd elindult Hermione felé. A lány hátralépett egyet, és bizalmatlanul méregette őt.
-Mi a baj, Mione?- kérdezte a fiú.
-Dra… Draco?- dadogott.
-Igen?
Hermione fejében képek villantak fel. Először valami különleges szürke felhőt pillantott meg, testében érezte a forróságot, majd a kép váltott. Draco ráemelte a pálcáját, és elkábította.
-Miért vagyok itt?
-Már mondtam, hogy kimerültél.- válaszolt bizonytalanul a fiú. „Vajon a rövid távú memóriája is károsodott?”
”Akkor lehet, hogy csak álmodtam, hogy Draco megátkozott!”- könnyebbült meg a lány, majd mindenféle előzmény nélkül a tőle tíz méterre levő fiúhoz futott, és szorosan megölelte.
-Igen… öhm… én is örülök Neked, Herm…- motyogta a lány fülébe zavartan, aki karjait szorosan a fiú köré fonta. Egyikőjük sem vette észre, hogy ott, ahol a testük összeért, apró ezüst szikrák hullottak a földre…
-Jaj, olyan rosszat álmodtam… hogy te megátkoztál… ugye te nem lennél rá képes soha?- hajolt el a fiútól.
-Ne… nem…- nyögte Draco, és most ő ölelte meg Hermionét.
Lassan eltelt a május, a vizsgák meg egyre közelebb kerültek a stresszes diákokhoz. Habár Hermione naponta háromszor mondta el mindenkinek, hogy a RAVASZ vizsgáik milyen fontosak az életükben, ezt mindenki nagyon is jól tudta, még Ron is gyakrabban ült a könyvei fölé.
Sajnos rá kellett hogy jöjjenek, a régebbi hetedikeseknek igazuk volt, hogy mekkora súllyal nehezednek a vizsgák a vállukra, a legtöbben el sem hagyták a klubhelyiségüket, csak a könyveik fölé görnyedve magoltak.
Ám volt egy fiú, aki még így is képes volt mosolyogni, és kifejezetten vidám volt. Ez egy Mardekáros srác volt, nevezetesen Draco Malfoy. Senki sem értette a boldogsága okát, de nem is igazán foglalkoztak vele, elég volt neki, hogy saját maga tudja.
Úgy érezte, a legjobb dolog, ami történt vele, az, hogy Hermione ismét olyan lett, mint régen. Mármint ezt nem a tanulásra, hanem a viselkedésre értette. Ismét vidám volt, mosolygott, és nem förmedt rá egyszer sem, ha nem értett valamit, és a lánytól kért segítséget.
Esténként, a dolgozataik befejeztével sokat ültek a sötét klubhelyiségben, és beszélgettek. Többnyire arról, hogy mit fognak csinálni az iskola befejeztével. Ezek a beszélgetések tették oly rendkívül boldoggá Dracot, soha nem beszélgetett senkivel még olyan őszintén, mint abban a néhány órácskában. Ismét úgy érezte, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, időnként, pedig amikor Hermione nem figyelt, azt próbálgatta, hogy milyen távolságra tud elmenni a lánytól.
”Szemmértékkel nézve, ez már majdnem nyolc méter!”- lepődött meg egy alkalommal a fiú.
-Jézus úr isten! El sem hiszem, úgy izgulok. Gyere már Draco, tíz perc múlva kezdődik a vizsga!! Naa…- rémüldözött Hermione a lépcső aljában állva. Fél perc múlva megjelent ő is, sápadt arccal, szemei félelmet tükröztek.
Tisztában volt azzal, hogyha megbukik valamelyik vizsgáján, akkor Voldemort és az apja is rettentően mérgesek lesznek rá. Így amikor csak tehette, tanult a vizsgákra, lassan már álmaiban is bájital receptek és a koboldlázadások dátumai kísértették.
A legelső vizsgájuk bűbájtan volt, ahol kettesével vizsgáztak a bizottság előtt. Bonyolult varázslatokat kellett végre hajtaniuk, többek között a színező-varázslatot is. Hermione plusz pontokat kapott a csodás fantáziája miatt, amikor Draco és a ruhái színét választotta ki.
Majd ebéd után az átváltozástan terem előtt gyülekeztek. Itt a legmagasabb szintű AAAA kat kellett alkalmazniuk, többek között egy villából lámpát, vagy egy pohárból kiscsikót kellett varázsolniuk. Elég jól ment mindkettőjüknek, habár Draco lova kissé átlátszó lett.
A mágiatörténet vizsga másnap volt. Akárcsak az ötödikes vizsgáknál, itt is a nagyteremben voltak egyszemélyes asztalok felállítva. Ötvenhét kérdés megválaszolására két óra állt rendelkezésükre.
Az olasz vizsga mindenkinek kivétel nélkül kiválóan sikerült, ebből is látszott, hogy jó tanáruk volt. Többféle szituációban kellett olaszul beszélgetiük, természetesen Hermione Draoval beszélgetett, amiközben Mr. Devlin figyelte őket.
A bájital volt mindegyik közül talán a legnehezebb, egy óra alatt kellett két bonyolult főzetet elkészíteniük. Ráadásul Piton is rettentő mogorván nézett, tehát valószínű volt, hogy nem sokan kapnak majd várakozáson felülit.
Legutolsónak maradt a sötét varázslatok kivédése. Hermione és Draco is bizakodva várták ezt, Lupin is mindenféleképpen jó tanár volt. A bizottság, amely fogadta őket, csupán egy feladatot tűztek ki számukra: párbajozznak.
Tehát a páros felállt egymással szemben, és elkezdték szórni az átkaikat. Kezdetben Hermionénak és Draconak is kifejezetten nehezére esett a másikat megátkozni, de hát ugye nem volt választásuk. Kezdetben a lefegyverző bűbáj tíz változatát is kipróbálták a másikon, majd amikor a bizottság egyik tagja valami ütősebbet kért, hát… megkapták.
A vizsgázatót megdicsérték Dracoékat, állításuk szerint ez volt a legélvezetesebb párbaj, amit a nap folyamán láttak.
Így a nap végén nyugodtan nyúltak végig a kanapén, és a kellemes sötétségben pihentek. Néhány mondatban megbeszélték az elmúlt egy hét vizsga-eseményeit, aztán mindketten elmentek aludni.
Hermionéval sokszor megesett, hogy amiről (vagy akiről) legutóbb gondolkozott lefekvés előtt, arról fog álmodni. Most sem történt másképp. Álmában csiripelést hallott. Oh, anyám, most valami nyálas szappan operába csöppentem, vagy mi? - kérdezte magától, majd a zöldellő rét felé indult.
Minden túl tökéletes volt. A fák túl szabályosan nőttek, túl sok volt az édi-bédi színes virágocska, túl zöld volt a fű, túl nagy volt a csend. Hermione akaratlanul is elfintorodott. Unottan sétált a tökéletes világban, várva, hogy mi történhet vele.
Igazság szerint bármikor boldog lett volna, ha ilyet álmodik, csak most nem. Valahogy jobban érezte magát a szomorúságával a sötét, komor kastélyban, mint ebben a rózsaszín világban. Itt még bánkódni sem lehet igazán - zsörtölődött gondolatban.
Végül kedvetlenül lehuppant egy puhább fűcsomóra egy fa alatt, és körbe nézett. Ruhája lágyan terült szét a földön. Jobban megnézve egy édes kék színű, fehér virágos spagetti pántos ruhácskában volt. Hajában pár fehér csat tartotta féken hosszú haját, mely lágy hullámokban omlott vállára, egészen háta közepéig. Még egy kis csörgedező patakot is meglátott maga mellett, melybe bele is nézett rögtön.
-Túl tökéletes.- morogta.- Sosem leszek ilyen szép.
-Ugyan már, kedvesem! Nem legyél már ennyire kedvetlen! Hiszen az élet szép, mi élünk, és együtt vagyunk…- hallott egy kellemesen duruzsoló hangot a háta mögül, és valaki hátulról szorosan átkarolta.
Rögtön tudta ki az, és ahelyett, hogy leszidta volna, nevetve lefejtette magáról a fiú kezeit és megfordult.
-Ugyan már Draco! Te is tudod, hogy én nem vagyok ilyen szép! Mert én csak egy egyszerű, ki mezei…- csupán eddig jutott a mondókájában, amikor érezte, hogy a fiú szenvedélyesen megcsókolja.- Hm… így mindig el tudsz némítani…- suttogta kábultan a lány, és szorosan kedvese karjaiba simult.
Egy pillanatra kis fájdalmat érzett a jobb karjában, mintha megvágták volna, és a gyönyörű tájkép is homályossá vált egy pillanatra. Hermione mikor meg akarta kérdezni Dracot, hogy mégis mi történik, hirtelen érezte, hogy valami végig hasítja az arcát, aztán még egyszer, majd a nyaka is fájni kezdett.
Az álomkép megszűnt, ő pedig rémülten ült fel az ágyában. Valami furcsa, puha dolgot érzett hozzásimulni a karjához, aztán ugyan azon a helyen megvágta őt valami. Már szinte mindene fájt, az arcához kapva érezte, ahogy a forró vére végig csurog rajta.
Nyávogást hallott, és a szeme hozzászokott már annyira a sötéthez, hogy lássa, vagy egy tucat fekete macska veszi őt körbe. Szemük vérszomjasan csillogott, mancsaik vérben úsztak. Ez előtt Hermione még sosem hallott olyanról, hogy macskák támadtak volna meg egy embert.
Az egyik hirtelen odaugrott hozzá, és éles körmeivel végig hasította a lábát. Hermione fájdalmasan felkiáltott, majd az ajtó felé rohant.
-Segítség!- sikított, amikor egyszerre három macska ugrott föl rá, és szaggatni kezdték a hálóingjét.
Egy pillanat múlva az ajtó kinyílt, és a szintén rémült Draco jelent meg benne. Megragadta a lány kezét, kihúzta onnan, és meg sem állt a klubhelyiségig. Amikor végre fénybe kerültek, a fiú ijedten nézett végig Hermionén.
-Sötét varázslat…- suttogta döbbenten. Még mindig Hermione kezét szorongatva, odament a kandallóhoz, és belelépett. Ott szorosan magához ölelte a véres-remegő lányt, kezébe vett egy marék hopp port, és elkiáltotta magát.
-Dumbledore irodájába!
Egy pillanat múlva porosan landoltak az igazgató üres irodályában. Draco felsegítette a földről a meggyötört lányt, és kétségbeesetten nézett körbe. Hermione halkan szipogni kezdett, arcán könnycseppek csillogtak. A fiú teljesen tanácstalan volt, végül magához ölelte a reszkető lányt, aki csendesen sírni kezdett a vállán.
-Mégis mi a fenét csinálnak maguk itt?- förmedt rájuk az éppen belépő Piton.- És ráadásul miért hálóruhában vannak?
Hermione kibontakozott Draco öleléséből, és a tanár felé fordult. A professzor döbbenten bámult a véres lány arcára, amit karmolások tömkelege tarkított. Egyik elindult a jobb szemöldökétől, egészen le a füle tövébe, a másik az orrán húzódott végig, csoda, hogy nem a szemével nem történt semmi. Vágás volt még kettő,az arca bal oldalán, az állán, a homlokán néhány, a nyakán fél tucat, a karjai valamint a lábai is teljesen véresek voltak.
-Mi… Mi történt?- kérdezte halkan.
-Nem tudjuk. Ezért jöttünk Dumbledore professzorhoz.- válaszolta Draco, és odahúzta magához a lányt.
-Hozzám?- kérdezte kíváncsian az igazgató és belépett az ajtón. Mindössze egy pillantást vetett Hermionéra, és máris elkomorult a tekintete. Gyorsan leültette a lány egy székre, és intett Fawkesnak. A főnix boldogan repült rá a sebesült térdére, és könnyezni kezdett.
Hermione sebei szép lassan begyógyultak, ám helyükön egy-egy fehér csík maradt. Miközben a főnix nyugtató énekét hallgatták, nem beszéltek, mindannyian gondolataikba mélyedve bámultak előre. Mikor aztán a lány megnyugodva felsóhajtott, az igazgató részletesen kikérdezte Hermionét az eseményekről, aki –még mindig- megrökönyödve mesélte a történetet.
-… Aztán megjelent Draco, és elhozott ide, igazgató úr…- fejezte be a lány halkan.- De nem értem, hogyan lehettek fekete mágia által megidézett halál-macskák a szobámban.
-Valóban kifejezetten furcsa… csupán azt nem értem, hogy miért pont te?- töprengett az igazgató, miközben az ujjaival malmozott.- Kifejezetten nagy varázserő kell, hogy valaki meg tudja csinálni ezt a varázslatot távolból...
-Az igazgató úr úgy hiszi, nem az iskolából volt a tettes?- döbbent meg a lány. Még sosem olvasott olyanról, hogy nem helyben elvégzett varázslatok.
-Miért, te azt hiszed, innen volt?- kérdezett vissza Dumbledore, és szemeit Dracora függesztette, aki a pillantástóé zavarba jött, és lesütötte a szemeit. „Nem én voltam!”- próbálta üzenni az igazgatónak, ám az már nem foglalkozott vele.
Fél óra tanakodás után arra jutottak, hogy valószínüleg Voldemort volt az elkövető, már csak az ok nem volt világos. Á, az óra ekkor éjfélt ütött. Dumbledore és az eddig csendben álló Piton professzor vezetésével aztán visszamentek a hálószobáikba. A professzorok eltűntették a még mindig a szobában levő macskákat, majd amikor lejöttek a lépcsőn, Dracoékhoz fordultak.
-Sajnos a védővarázslatot csak olyan helyiségre lehet feltenni, amelyben még nem volt fekete varázslat alkalmazva, így a hátra levő négy éjszakát Mr. Malfoy szobájában kell töltened. Elnézést kérek ezért, de nem tudjuk másképp megoldani. Jó éjt!- majd minden további szó nélkül kiment a klubhelyiségből.
A két diák döbbenten állt egy darabig, majd a fiú elindult előre, és Hermione kezét megfogva elkezdte felfelé húzni a lépcsőn. Már megszokott volt neki, hogy fogja a lány kezét, habár kissé zavarban volt.
-Úristen!- kiáltott föl néhány másodperc múlva Hermione, amikor felértek a klubehyiségbe, és bele nézett a tükörbe. Az összes seb helyén most vékony, ám igen jól látható fehér csíkok maradtak.- Ezek sosem tűnnek el?- suttogta kétségbeesetten, könnyes szemekkel.
-Dehogynem! Biztosan elmúlnak!- biztatta őt Draco, és az ágy felé terelte. Hermione lassan felmászott az ágyra, majd végig dőlt rajta. A fiú is követte őt, lassan betakargatta a szomorú lányt. Néhány percig csendben feküdtek ott, amikor a lány hirtelen megszólalt.
-Draco, mondd csak… te is Halálfaló leszel?- nem nézett a fiúra.
-Minden vágyam az… -Hermione halkan nyögött egyet, ám hamar megnyugodott, mikor a fiú befejezte a mondatát.- Hogy elkerülhessem ezt.
-Köszönöm…- suttogta a lány könnyes arccal, majd Draco felé fordult, és karjaival szorosan átölelte. A fiú lassan simogatta a hátát, örült, hogy végre sikerült kimondania azt, amire eddig képtelen volt.
Hermione egyre feljebb kúszott Draco mellkasa mentén, ám az érintett ezt észre sem vette. A lány már régóta tudta, mit kell tennie, sok mindenre rájött… az igazgató aggodalmas, fürkésző szemei voltak a legárulkodóbbak. És az volt a legfurcsább az egészben, hogy ő is így akarta.
A gondolataiba merült fiút hirtelen ért, hogy Hermione az ajkait Draco szájára tapasztotta. Néhány másodpercbe beletelt, mire viszonozni tudta a csókot. Magához ölelte a lányt, és boldogan csókolta őt.
-Annyi ideje várok már erre.- mondta halkan, Hermione fülébe suttogva a fiú, mikor elváltak egymástól ajkaik.
-Én is…