Mikor meghallottam, hogy a rettegett Voldemort visszatért, először boldogság, majd rémület fogott el. Az elmúlt évek során, míg egyedül neveltem a fiamat, rengeteget gondolkoztam halott szerelmemről, sokszor álmodtam vele.
Mikor Caden az édesapjáról kérdezett, igazából sosem mondtam el neki, ki is valójában ő. A megismerkedésünket nem igazán mondtam el, ha rákérdezett, mindig eltereltem a témát. Hiszen hogyan hangzott volna, hogy „Nos, kisfiam, édesapán, Lord Voldmort, elraboltatott engem a Roxfortból, hogy álljak be a Halálfalói közé, de végül is csak az ágyasa lettem.” Szerintem tök hülyén nézne rám.
Mégis folyton csak kérdezgetett, nagyon érdekelte, milyen volt az édesapja, és sokszor úgy beszélt róla, mintha még mindig élne. Ő egy hős lovagot képzelt el magában, aki a fehér paripáján jött értem. Anélkül, hogy ismerte volna, felnézett rá, szerinte jobb apuka nála nem is létezhetett.
Nem mertem neki a teljes igazságot elmondani, nem akartam a rózsaszín világának felhőit kipukkasztani, így hallgattam.
Caden egyébként nagyon rendes gyerek. Nem is értem, hogyan bírom ki nélküle az egész évet, amíg iskolában van. Sokat levelezünk, pontosabban… én küldök neki vagy öt levelet, mire válaszol… Szóval, mindig tudjuk, mi történt a másikkal. A lányok is egyre többet legyeskednek körülötte, mivel nem éppen csúnya fiú. Barna, egyenes haja van, ami kicsivel a füle alá ér, és kék szemei, mint nekem. Legalább ebben rám hasonlít. És már kicsit magasabb is nálam.
Londontól nem olyan messze lakunk, egy kis emeltes ház második emeletén. Szerintem egész jól is élünk, habár az Abszol úton szerzett pénz nem elég. Egy könyvesboltban vagyok eladó, és… amolyan rendrakó. Ha valaki levesz egy könyvet a helyéről, de nem tette vissza, ezt én megcsinálom helyette. Nem éppen a legjobb állás, de hát ez van. Ezt kell szeretni.
Mikor Voldemort visszatért, Caden tizennégy éves volt, pontosabban… tizenhárom volt, amikor Valójában újjászületett, és tizennégy, amikor az újságok is végre bevallották. Nos, onnantól kezdve újra a régi világ köszöntött be. Mindenki rettegett, nem mertek kimenni az utcára, és sokan hagyták el az országot.
Eléggé féltem attól, ha esetleg Voldemort meg akar keresni engem, és az… utódját, akkor mi lesz, így nem igazán merészkedtünk mi sem az utcára; az egész nyarat, pedig Rómában töltöttük.
Végül, amikor Caden hatodikos lett a Roxfortban, elhatároztam, hogy elmondok neki mindent. Még három nap volt hátra szeptember elsejéig, amikor is vacsora után leültettem őt az asztalhoz, és lassan „adagolni kezdtem az információt”. Először semmit sem fejezett ki az arca, majd döbbent lett, aztán dühös, végül felrohant a szobájába, és becsapta az ajtót. Rettentő mérges voltam magamra, ám tudtam, hogy előbb-utóbb el kellett neki mondanom. Mert ha egyszer csak Voldemort beállít, legalább tudja, mi a helyzet.
Egészen másnap estig nem jött ki a szobájából. Én a mosogatónál álltam, mélyen a gondolataimba mélyedve folyattam a vizet az edényekre. Hirtelen két kar fonódott körém, és Caden suttogott a fülembe. „Szeretlek anya, és ígérem, megvédelek mindentől!”
Aztán elment a Roxfortba. Azt is mondta később, amikor a peronon álltunk, hogy megkeresi a nővérét. Nagyon büszke voltam ekkor rá. Úgy éreztem, ekkor nőtt fel igazán. Még megemlítettem neki, hogy a nővérének ugyanolyan arany nyaklánca van, mint Cadennek, csak Hermione felirattal…

………

-Akkor ezek szerint Hermionénak sem próbáltad még elcsavarni a fejét?
Hirtelen a szőke felpillant.
-Ugyan, honnan gondolod?
-Mondjuk, mert láttalak benneteket a gyengélkedőn, a farkasos eset után!
-Aaa… ööö… az akkor… szóval nem.
-Tessék?- kérdezett vissza Harry enyhe mosollyal a szája szegletében.
-Semmi.- morogta Draco, és hátradőlt a fotelben.
Úgy tűnik, a hosszú csend nagyon fontos tényező lehet a beszélgetésükben, ugyanis most ismét csak ültek, és néztek maguk elé.
-Egyébként mi most mit csinálunk?- érdezte Draco egy idő után.
-Gondolom, beszélgetünk.
-Jó, de úgy értettem, hogy MI, együtt mi a fenét csinálunk. Eddig a legtöbb érintkezésünk gyűlölködésből és párbajozásból állt.
-Nos, igen…- morogta Harry kissé zavartan.- Egyébként, nem tom… Nem tudnál valami tanácsot adni Ginnyvel kapcsolatban? Mit csináljak?- terelte el a témát.
-Szerintem minden csaj szereti a romantikus pasikat. Mondjuk küldj neki valamit névtelenül, bagolypostán.
-Wow, ez tényleg jó ötlet… még nem is gondolkoztam rajta.
-Ha gondolod, megkérem Hermionét, hogy kérdezze meg Weasleytől, hogy bejössz-e neki. Csak hogy biztos légy a dologban.
-Nem gondoltam volna, hogy te leszel az, akitől a legjobb tanácsokat fogom kapni.
-Tudod, van egy kis gyakorlatom a lányok terén.- mosolyodott el ördögien Draco.
-Hát ti mit csináltok itt?- lépett le a lépcsőről Hermione.
-Mi csak… téged vártunk.- mondta zavartan Draco.- Potter akart veled beszélni. –Felállt a fotelból és a lépcső felé ment. Hátra nézve még kacsintott egyet Harry felé, és eltűnt a lépcsőfordulóban…
Ahogy közeledett Hermione születésnapja, Draco úgy lett egyre izgatottabb, Hermione, pedig egyre elviselhetetlenebb. Már nem hasonlított a régi önmagára, ezt mindenki észrevette. Ám „szerencsére” rengeteget tanult, így nem volt igazán ideje, hogy másokkal beszélgessen. Időközben Harry még egyszer meglátogatta Dracot, de akkor „csupán” fél órát beszélgettek. Ezt persze senkinek nem mondták el, valószínűleg nem sokan örültek volna a két ellenfél megismerkedésének.
Május huszadika péntekre esett. Aznap reggel Draco korán ébredt fel, valami különleges izgatottság nem hagyta, hogy tovább aludjon hat óránál. Így kikászálódott az ágyából, és elment tusolni. Mivel rengeteg ideje volt, így sokáig állt a frissítő víz alatt, majd felöltözött.
Izgatottan odarohant az éjjeliszekrényéhez, és egy kicsi, fekete dobozkát vett ki belőle. Csendesen forgatta az ujjai között, nem igazán tudta elképzelni önmagát, amint mosolyogva Hermione kezébe nyomja az ajándékot. Fel-alá sétált a szobában, és közben meg különböző szövegeket talált ki. Éppen huszadszorra mondta ki, hogy „Ööö… kedves Hermione…”- amikor az említett személy bekukkantott a szobába.
A szemei félig csukva voltak, a haja kócosan lógott a vállára. Draco megállt a mozdulat közben, úgy nézett a lányra.
-Na mi az?- kérdezte Hermione halványan mosolyogva.- Mióta vagy te ilyen korán kelő? És mit csinálsz?- lépett be a szobába érdeklődve.
-Én csak… tudod…
Vett egy nagy levegőt, majd a lány elé lépett. Úgy készült, hogy most valami nagyon szépet fog mondani, ám végül csak annyit nyögött:
-Tessék, az ajándékod.- és a döbbenten álló Hermione kezébe nyomta a dobozkát. Az csak állt néhány pillanatig, mire leesett neki, miről is van szó.
-Nahát, emlékeztél rá, mikor van a szülinapom?- mosolygott rá a lány, majd boldogan két puszit nyomott Draco arcára. Lehuppant a fiú ágyára, és érdeklődve lehúzta a dobozkáról a fedelét. Kihajtogatta a papírkát, ám amikor egy arany karkötő került a kezébe, meglepetten a kezébe vette azt.- Nahát! Ez pont olyan, mint a nyakláncom!
”A fenébe! Nem tetszik neki!”- mérgelődött magában Draco, és szidta magát, hogy egyáltalán miért vett bármint is a lánynak. De Hermione letette a dobozt, és visítva a fiú nyakába vetett magát. „Vagy mégis tetszik neki???”- mosolygott a letámadott srác.
-Nagyon szép! Köszönöm!- ekkor már a karján csillogott a helyes kis ékszer.
-Van még hozzá valami.- motyogta Draco, Hermione fülébe.
-Tényleg?- hajolt el tőle a lány. Megnézte a dobozt, annak a legaljából két kis arany fülbevaló került ki. Mindkettőn 3-3 vékony aranyszál lógott, egy-egy végén csillogó, áttetsző kővel.
Draco meglepetten vette észre, hogy Hermione könnyes szemekkel néz rá.
-Ez annyira kedves tőled, Draco! Köszönöm!
-Hm… szívesen…
Miután kapott még néhány hála-puszit, Hermione kiment (vagy kirepült?) a szobából. Ezután Draco nyugodtan gondolkozhatott egy kicsit egyedül. Végül is örült, hogy mégis csak vett valamit a lánynak, szülinapjára. Legalább mindkettőjüknek jól indult a napjuk. Ezek után (habár egymásnap nem vallották be) sokkal vidámabbnak tűntek a tanórák, még Binns óráját is kibírták.
Délután természetesen végig tanultak, mikor is Draco könyörgésére fél hat körül kimentek sétálni a folyosókra. Nem igazán beszélgettek, csak a folyosót járták, és csendesen gondolkoztak. Valahol, távol az óra délután hatot ütött, mikor hirtelen furcsa dolog történt.
Egy különös erő eltaszította Dracot a lány közeléből, tőle három méternyire ért földet. Mikor felpillantott, még jobban ledöbbent, ugyan is Hermione kimerevedett testtel lebegett a föld fölött, öt centinyire. Testét szürke ködszerű felhő vette körül, szemeivel mereven nézett előre, mintha észre sem vette volna, mi történik vele.
Ez mindössze tíz másodpercig tartott, amikor is Hermione visszahanyatlott a földre. Draco négykézláb odakúszott az alélt lányhoz, lassan a hátára fordította.
-Hermione… Hermione, ébredj!- szólongatta halkan a lányt, mire az végre kinyitotta a szemeit.
Draco döbbenten hőkölt hátra. Hermione tekintete teljesen megváltozott… de nem is a tekintete, inkább a szeme… Az eddig barátságos, csokoládébarna szemek most ridegen, és feketén néztek föl Dracora.
-Hermione, jól érzed magad?- kérdezte a fiú halkan.
A lány tekintete fagyos volt, majd úgy állt fel Draco öléből, mint egy robot, akit irányítanak.
-Mit érdekel az téged?- vetette oda, és elindult a folyosó egyik vége felé.
-Mi történt veled az előbb?- próbálkozott a fiú.
Ám válasz helyett Hermione megfordult, és elindult a folyosó másik vége felé. Draco sietve utána futott, és elkapta a lány karját.
-Mégis mit képzelsz magadról, hogy csak így rángatni mersz?- rivallt rá Hermione furcsa hangon, Draco előtt már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy valami megszállta a lány testét.
-Omenes avadol!- mondta hangosan, Hermionéra szemegezett pálcával.
Ám a várt hatás elmaradt, Hermione éktelen kacagásba kezdett. Nem szépen, csilineglően, hanem inkább gonoszan.
-Azt hiszed, hogy valami megszállta a testemet? Hát nagyon tévedsz! Ez én vagyok, teljes valómban! –nevetett fel sötéten, és ismét elindult.
A fiú gondolt egyet, majd ismét rászegezte a pálcáját.
-Stupor! –ám Hermione úgy tűnik, hihetetlen gyors reflexekkel rendelkezhetett, ugyan is megfordult, és még azzal a lendülettel egy átkot küldött Draco felé.
A Mardekáros fiú még pont időben elhajolt, és már mondta is a következő varázslatot. „Utoljára év elején párbajoztunk…”- gondolta szomorúan Draco, és ismét megpróbálkozott egy kábító átokkal. Ez –meglepetésére- elérte a lányt, aki ájultan esett össze.
Lassan, a pálcáját feltartva közeledett Hermionéhez, ám a lány semmi jelét nem adta annak, hogy ébren lenne. Letérdelt mellé, és úgy nézte az arcát. Nem értette mi történt a lánnyal, ám annyiban biztos volt, hogy ez a folyamat nem most, hanem még hónapokkal ezelőtt kezdődött el.
Végül a lány pálcáját elvette, és a saját zsebébe süllyesztette, majd a karjaiba vette, és az igazgatói iroda felé vitte az irányt. Eléggé sietett, így amikor egy emelettel lejjebb járt, már kezdett kifáradni. Ám szerencsére…
-Bimba professzor!- kiáltotta a folyosóra akkor belépő boszorkánynak, aki eddig lehajtott fejjel ment. Elkerekítette a szemeit, majd Dracohoz sietett.
-Mi történt?- kérdezte gyanakodva, ahogy Hermionéra nézett.
-Valami egészen furcsa dolog… nem tudna engem elvinni Dumbledore professzorhoz?
Az igazgató nem az irodájában, hanem a tanári szobában volt. Mikor a fiú belépett, Dumbledore és McGalagony felpillantottak.
-Mi történt, Mr. Malfoy?- hallotta Draco immár másodszorra ezt a kérdést. A fiú letette az egyik székbe Hermionét, és hozzákezdett a beszámolójához. Kezdve a különleges erőtől, ami eltaszította őt, egészen addig, hogy elkábította a lányt.
-Professzor úr, tudja, hogy mi lehetett ez?- kérdezte Draco szinte esdekelve.
-Igen, van egy sejtésem…- mondta elgondolkozva.- Ez egy egészen különleges, régi varázslat, ami a családon belül működik csak… Igazán érdekes…
-Micsoda, Dumbledore professzor? És milyen varázslat ez?
-Sötét varázslat. Még a régebbi időkben használták ezt, főleg az előző háborúban, a Voldemort mellett harcolók. A Halálfalóknak legalább tizennyolc évesnek kellett lenniük ahhoz, hogy részt vehessenek a beavatáson, bizonyára tudod.- erre Draco kissé elpirult, és bólintott.- Na mármost… Ha egy Halálfaló nem volt biztos abban, hogy a gyermeke is az ő oldalán, Voldemort mellett harcol, akkor elvégezte ezt a bűbájt, amelyhez a saját, és a gyerek vérére volt szüksége.
-De hát akkor… -döbbent meg Draco.- Én ezt nem értem.
-Persze ezt nem csak a Halálfalók használhatják, de…
-Uram, Hermione akkor Halálfaló lesz??- kiáltott fel kétségbeesetten Draco. Mire leesett neki, mit is mondott, zavartan kezdte el a cipőjét bámulni.
-Igazán érdekes, én sem igazán értem, hiszen Miss. Granger szülei muglik. Ők nem végezhették el a varázslatot…
-Akkor lehet, hogy Hermionénak nem is ők a szülei??- suttogta Draco.
-Lehet… Ugye Hermione most lett 18 éves?
-Igen. Ma.
-Pontosabban este hat órakor.- pillantott Dumbledore a faliórára.- A bűbáj akkor hat, amikor a varázsló vagy boszorkány eléri a tizennyolc évét. Ilyenkor… annak a szülőnek a tulajdonságai lesznek többségben benne, aki elvégezte a varázslatot.
-Huh… eléggé zavaros.- motyogta Draco.- Tehát Hermione most arra a szülőjére hasonlít, aki… a sötét oldalon áll?
Az igazgató kérésére, Hermionét Draco felvitte a gyengélkedőre, ahol kaptak két, egymástól paravánnal elválasztott ágyat. „Nem hiszem el, hogy nem lehet rajta segíteni! Márpedig én addig nem megyek a közelébe, amíg ilyen… erős… vagyis furcsa… Hihetetlen! Hogyan történhetett vajon ez meg?”- gondolkozott Draco, miközben átöltözött pizsamába.- „Meg egyébként is… utálok a gyengélkedőn aludni. Amióta Hermionét ismerem, már vagy háromszor itt kellett töltenem az éjszakát… Remélem, Dumbledore talál valami megoldást.”
Majd még egyszer megnézte a mellette csendesen alvó lányt, majd visszasétált az ágyához, és lefeküdt. Még néhány percig bámulta a plafont, aztán elaludt.
Sem Dumbledore, sem Draco nem tudta, hogy valaki kihallgatta őket a tanári szobában. Az illető, pedig egy Mardekáros fiú volt. Egy Telefül- feliratú dobozt vett elő, amely nagy, színes betűkkel hirdette, hogy a Weasley Varázsvicc Vállalat-tól származik; majd egyik végét a fülébe dugta, a másik pedig az ajtó alatt bekúszott a beszélgetőkhöz.
A társalgás befejeztével, mikor az igazgató, és Draco (kezében Hermionéval) a gyengélkedő felé indultak, addigra a „hallgatózó” már nem volt a folyosón. Helyette a tervén gondolkozott. Ő már rég óta tudta, hogy mi fog történni ezen a napon a lánnyal, utána nézett a dolgoknak. Sőt, még azt is tudta, hogyan fogja Hermionétól leszedni a bűbájt.
Éjfél elmúlt már, amikor a fiú csendesen osont be a gyengélkedőbe. Ott csupán két ágy volt foglalt, és mindketten csendesen szuszogtak. A settenkedő fiú halkan felsóhajtott, majd a jobb oldali ágy felé indult el, ahol a hold egy barna hajzuhatagot világított meg.
Lassan a zsebébe nyúlt, és valamit kiemelt belőle. A lány ágya mellé lépett, és lenézett annak nyugodt arcára. A kezében egy kés csillogott.
-Miben sántikálsz, Caden?- kérdezte egy nyugodt hang a háta mögül. A rémült fiú megfordult, és az igazgatóra emelte pillantását. „Végül is semmi félnivalóm nincsen.”- gondolta.
-Csupán segíteni szeretnék… a… neki.- bökött Hermione felé.
-Ezek szerint te is tudod, hogyan lehet „meggyógyítani” a…- Dumbledore habozott egy kicsit.- a nővéredet?
-Igen.- válaszolta határozottan Caden, és ismét visszafordult az ágyhoz. Felemelte a kést, és megvágta vele Hermione tenyerét. Mikor a lány éppen felkiáltani készült volna, az ágy végégből egy halk „Silencio”- hangzott el, Caden hálásan nézett az igazgaóra. A lány szája néma kiáltásra nyílt, fekete, kifejezéstelen szemeit az őt megsebesítő fiúra emelte.
Aztán megvágta a saját tenyerét is, és összekulcsolta azt Hermionééval. Egy pillanatig azt hitte, nem történik semmi, ám a lány szája becsukódott, akárcsak a szemei. Teste megmerevedett, és arany burok vette körül mindkettőjüket.
Néhány pillanat múlva aztán Caden elrántotta onnan a kezét. Tenyerére pillantva, a seb helyén már nem volt semmi, csupán a néhány megalvadt vércsepp emlékeztette őt a vágásra. Miközben azt törölgette, az ájult lányra pillantott, és megszólalt.
-Már azóta gyanakodtam, hogy ezt a bűbájt alkalmazták rajta, amikor egyszer az egyik folyosón hallottam, hogy két fiú róla beszélget, hogy nagyon megváltozott. Akkor kezdtem el kutatni utána, és egy hónappal ezelőtt jöttem rá, hogy a nővérem… Egyébként az édesanyám írta meg egy levelében, hogy csak egy családtag tudja megsemmisíteni a bűbájt, a vére használásával.
Tekintete a lány nyakában függő nyakláncra siklott. Még a hold gyér fényében is el tudta olvasni a belevésett „Hermine” nevet. Felnézett Dumbledorra, aki még mindig őt nézte.
-Bizonyára nagyon fáradt vagy, visszatérhetsz a Mardekár klubhelyiségébe.
Caden rendkívül hálás volt az igazgatónak, hogy nem szidta le, -amiért ilyen későn kint mászkált- és hogy nem kérdezősködött…