Az új tanárok érkezése miatt az iskola élete kissé felpezsdült. Végre a diákoknak is lehetősége nyílt újdonságot tanulni, és néha még az sem zavarta őket, ha egy-egy testnevelés óra után hullafáradtan battyogtak szobáikba.
Habár a nyelvet még csak egy hete tanulták, mégis nagyon gyorsan haladtak, mivel a heti tíz órán mindenki feszült figyelemmel hallgatta tanáruk minden szavát. Naponta legalább ötven szót kellett megtanulniuk, ami még jobban kifárasztotta a diákokat, többet kellett esténként tanulással tölteni.
Draco és Hermione éppen egy meglehetősen kimerítő tesi óra után sétáltak föl a szobájukba, mikor megpillantottak egy kitűzött pergament a kandallón. Gyorsan végig futották tekintetükkel.

Kedves diákok!
Örömmel jelenthetem be, hogy idén is rendezünk Bálint napi bált.
Remélem, mindenki meg tud jelenni a február 14.-én, este hét órakor kezdődő bálra.
Belépés: Csak párban!
Albus Dumbledore,
A Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola igazgatója

-Jaj, ne már!- nyögött fel Hermione.
-Most miért? Mi rossz lesz ebben a bálban?- lepődött a Mardekáros srác, és levetette magát a kanapéra.
-Például az, hogy nincs kedvem elmenni! Ráadásul párom sem lesz!- az utolsó kijelentésére Draco eszeveszettül nevetni kezdett.
-Most őszintén. Szerinted én mi vagyok?
-Tessék?
-Na jó… most udvarias leszek.- feltápászkodott a kanapéról, és Hermionéhoz sétált.- Lenne kedved eljönni velem a bálba?
-Ööö… Hát… azt hiszem, igen.
-Akkor már van párod, és ezzel ugyebár kedv is párosul, szóval…- felemelt egy könyvet a kanapéról, majd azt felcsapva folytatta.- Már minden meg is van oldva!
Hermione fáradtan mosolygott a fiú hatalmas egóján. Hah, és Ez még azt hiszi, hogy ha vele megyek, akkor kedvem is lesz? Álmodozzon csak… - gondolkodott, majd elment tusolni.
A bál ideje lassan közeledett, már csak négy nap volt hátra addig. Egy pénteki napon, három nappal a bál előtt, kivételesen szép idő volt. Habár a nap sütött, kint ennek ellenére a szél süvített és nagyon hideg volt.
Egy tesi, SVK, mágiatöri, LLG és két olasz óra után felszabadultan dőltek le a kanapéra. Becsukták a szemeiket, és úgy pihentek egy ideig.
-Wow! Nem semmi, hogy mennyi házit adnak föl nekünk a tanárok!- sóhajtott fel Draco.
-Ühüm. És ez mind az év végi vizsgák miatt van!
-De azért az a behemót…- a lány felhorkantott.- lehetne velünk elnézőbb! Mi az, hogy két tekercses házi dolgozat a sárkányokról??
-Ahogy beszélTÉL vele –nyomta meg Hermione a múlt időt.- ahhoz képest még te kéred, hogy legyen elnézőbb?
-Jól van na!- morogta a fiú.- Meg sem szólaltam!- felállt a kanapéról, és az íróasztalához ülve neki kezdett a házi feladatainak.
”Na igen. Ez az, ami legalább becsülök benne”- gondolkozott Hermione.- „Nem hanyagolja el a leckéit, mindig időben megcsinálja! Bezzeg Ron…”
Mikor két óra elteltével már Draco készen tudhatta a bájitaltan és az átváltozástan dolgozatait, fáradtan nyújtózott egyet, és lopva a lányra pillantott. Hermione serényen írta a háziját, órák óta fel sem nézett.
-Mondd csak, Hermione…- kezdte el a fiú.
-Hmm?- nem emelte fel a fejét, tovább folytatta az írást.
-Nem lenne kedved kimenni egy kicsit?
-Hát… tudod…
-Kérlek! Még itt van két nap a hétvégéből, az alatt lesz időd a házira! Naaaaaaa!
-Hát, rendben! De tíz percet még tudsz várni, nem? Addig ezt befejezem.- és visszahajolt a pergamen fölé.
Addig a fiú felrohant a szobájába, és vigyorogva lehuppant a vörös ágyra. Még maga sem tudta, mit fognak csinálni, és merre sétálnak majd, mikor meglátta a szekrény mellé támasztott hosszúkás papírba csomagolt valamit. Gonoszan elmosolyodott, majd jó melegen felöltözött, és kezébe vette a seprűjét. Mikor meghallotta, hogy Hermione jön felfelé a lépcsőn, kikiabált az ajtón:
-Melegen öltözz fel, és kesztyűt is vegyél!
Így hát a lány kissé megrökönyödve bár, de felvette a kabátját, és egy jó meleg, vízhatlan kesztyűt. A klubhelyiségbe érve döbbenten vette észre, hogy szobatársa a portrénál toporzékol, kezében, pedig a seprűjét szorongatja.
-Ugye nem azt szeretnéd csinálni, amire gondolok?- nyögte.
-Attól függ, mire gondolsz. Egyébként, pedig most röpülni fogunk! És akármit mondasz is, kirángatlak, vagy rádmondom az Imperiust!- hadarta Draco kipirult arccal.
-Jó, jó! Inkább megyek!- egyezett bele, és követte az izgatott fiút kifelé.
-Jaj, tudod már, milyen rég nem repültem??- lelkendezett.- Már augusztus óta hozzá sem értem a seprűmhöz!- közben kissé jobban szorította, mintha félne, hogy kikapják a kezéből.
Hermione mosolygott csupán a fiú gyerekes lelkendezésén. Mikor kimentek a tölgyfaajtón, megcsapta őket a hideg szél, majd kissé reszketve elindultak a hófödte udvaron át. Jó néhány perc csendes caplatás után végre elérték a kviddics pályát. Ott Draco felpattant a seprűjére, de amint felemelkedett, vissza is szállt.
-Oh, hogy én milyen észkombájn vagyok! Nem tudok tőled messzebb menni! Gyere, ülj föl mögém!
Hermione eddig dörzsölgette a kezeit, hogy ennyivel melegebb legyen, de a fiú kijelentésére most leállt a mozdulat közben. Csak most esett le neki, hogy mire is vállalkozott. Még fönt, a meleg klubhelyiségben csupán sétáról volt szó…
-De hát… ez szerintem el sem bír mindkettőnket.- próbálta menteni magát, és messzebb lépett.
-Dehogynem! Akár kétszáz kilót is elbír, annyi szerintem meg nem igazán vagyunk, ha csak nincs a kabátodban nyolcvan kilónyi cement.- próbált humorizálni a fiú, de Hermione arca csak még fehérebb lett. Végül halkan csak annyit suttogott:
-Én félek a repüléstől.
-Oh, semmi probléma!- legfeljebb majd nem csinálok dugóhúzókat!- mondta bátorítóan, majd teljesen leszállt, és a lányhoz sétált. Hermione tenyerébe csúsztatta a saját kezét, és gyengéden odahúzta magához.
-Na, gyere! Én vigyázok majd rád!- suttogta meglepően kedvesen Draco, majd felült a seprűre, el nem engedve a lány kezét. Hermione bátortanul átvetette a lábát a seprű fölött.- Kapaszkodj!- szólt hátra a fiú, miközben emelkedni kezdett.
A seprű egy pillanatra megbillent, és az eddig tartózkodó Hermione most karjait szorosan Draco dereka köré fonta. Mikor már tíz méter magasságban voltak, arcát a fiú hátába fúrta, és hagyta, hogy a fiú szabadon irányítson.
Draco néhány perc körözés után nagyon belejött a dologba, így Hermionéról megfeledkezve gyorsított, és jó néhány éles kanyart is bevett. A lány halkan sikoltozott, és időnként a fiú hasába karmolt egy-egy kanyarnál, ám ez Dracot abszolút nem zavarta…
Majdnem háromnegyed óra is eltelt, mire a fiú leereszkedett a havas pályára. Akkorra már teljesen besötétedett, a távolban csupán a roxfort fényei voltak kivehetők. Már jó néhány másodperce a földön álltak, de a lány keze még mindig görcsösen szorította Draco derekát.
-Na, nyugi! Már elértük a szárazföldet!- mosolygott a fiú, és lefejtette magáról a lány karjait.
-Huh… Wow! Túléltem…- mondta hófehér arccal, majd nagy levegőt vett.
Miután Hermione eléggé lenyugodott a „megrázó” élmény után, elindultak visszafelé az iskolába. Mivel a kviddics pálya a suli hátuljánál volt, így a hátsó udvarról közelítették meg a kastélyt.
-Nahát! Milyen szépek a csillagok!- lelkendezett a lány, és a tó partjára sietett, ahol több méter magas sziklák álltak. Már több perce álltak szótlanul, mikor az erdő felől furcsa zajokat vitt feléjük a szél. Összepillantottak, ám a következő pillanatban már egy hatalmas farkas állt előttük.
Vicsorogva nézett rájuk, miközben ijesztően morgott. Vastag feketés szürke bundája volt, és dühös sárga szemeket meresztett rájuk. Közelebb lépett a döbbent pároshoz. Hermione éppen sikítani akart, mikor Draco lepisszegte, majd a következő pillanatban egy óriási fekete kutya képében nekiugrott támadójuknak. Csak morgást és időnként egy-egy nyögés szerű vakkantást lehetett hallani. Hermione lemerevedett tagokkal figyelte a párharcot, melyből egyre valószínűbb volt, hogy a farkas kerül ki győztesként…
Eközben Perselus Piton szobájába egy férfi rontott be.
-Azt mondták a lányok, hogy sürgős!- nyögte, miközben kissé lihegett.
-Igen, Alan. Mivel az igazgató és a te ötleted volt a Bálint napi főzet, és engem semmi érdek nem fűz hozzá, hogy elkészítsem, így gondoltam, szólok, hogy a fekete orchidea kivonat hiányzik belőle. Ez egy nagyon ritka fajta, ám e nélkül nincs semmi hatása az italnak.- közölte a bájitaltan tanár.
-Hol találhatok ilyet?- kérdezte elszántan.
-Valahol az iskola mögötti erdőben. Húsz percen belül kéne.
Alan mérgesen megforgatta a szemét, és kisietett a szobából. Egyenesen a tölgyfaajtó felé ment, majd az iskolát megkerülve már látta az erdőt. Egyre jobban szaporázta a lépteit, mikor furcsa látvány tárult a szeme elé.
A szikla szélén egy lány állt, előtte, pedig két megtermett állat hadakozott. A sötétben csupán körvonalakat látott, de azt rögtön észrevette, hogy a lány csakis Roxfortos diák lehet. Előkapta a pálcáját, hogy elkábítsa a vadakat, mikor azok hirtelen alrébb tántorodtak, egyenesen a lány felé. Nagy erővel nekiütköztek, így ő a szikláról a jéghideg tóba zuhant.
Alan egy kábítóátkot küldött az állatok felé, ám az csak az egyiket találta el, a másik hátra esett, majd visszaváltozott emberi alakjába. A tanár döbbenten meredt a szaporán lélegző diákra. A fiú kimerülten feküdt a sziklákon, kábán érzékelte a felé siető alakot.
-Mr. Malfoy! Mi történt?
-Nem! Előbb Hermionét!- nyögte amaz, és a sziklák felé pillantott, ahol imént még a lány állt. Alan riadtan rohant oda és nézett le a szikláról, a víztükör teljesen sima volt, csupán néhány vékonyabb jégtábla úszkált rajta. Már épp feladta volna, mikor egy bozontos hajzuhatagot látott meg felbukkanni. Egy gyors levitációs bűbájjal kiemelte onnan a lányt, majd a sziklán a karjaiba vette reszkető diákját. Dracot egy hordágyra fektette, és elindult az iskola felé…
Madam Pomfrey természetesen azonnal a diákok segítségére sietett. Egy paravánnal elválasztotta őket, Hermionénak adott egy meleg takarót, majd Draco vérző sebeivel kezdett el foglalkozni.
A lány még mindig sokkos állapotban leült ágya szélére, majd tekintete Alanra kúszott, aki az ágy melletti széken ült.
-Oh, köszönöm, Alan!- szólalt meg hirtelen, és a tanár nyakába vetette magát.- Nem is tudom, mi lett volna, ha te nem segítesz!- közben halkan vacogott, fogai össze-összekoccantak.
-Öhm… szívesen.- motyogta halkan válaszként, és bizonytalanul a lány hátára tette kezét. Észre sem vette, hogy a diákja letegezte.- De szerintem neked valami száraz ruhába kéne öltöznöd!
A tanár elfordult, míg Hermione felvette a pizsamát, és bebújt a meleg takaró alá. Mikor ezzel megvolt, Alan mellé ült az ágyra. Csendesen beszélgetni kezdtek az estéről, mindketten hangot adtak elképedésüknek a különös farkas láttán. Majd Dracoról kezdtek el beszélgetni, és arról, hogy a fiú tavaly lett bejegyezve animágusnak, csak titokban tartotta az iskolában.
Öt perc után azonban már sokkal vidámabb témákról folyt a szó, és halkan kuncogtak. Hermione csendesedett el elsőnek, és csillogó szemmel nézte a tanárját. Lassan megfogta a kezét, és simogatni kezdte. A férfi rögtön abbahagyta a nevetést, és komoly tekintettel nézett Hermionéra, aztán… lassan közelebb hajolt hozzá, és gyengéden szájon csókolta. A lány keze már éppen Alan nyakára kulcsolódott volna…
Ám ebben a pillanatban ismét berobogott a terembe a javasasszony, így ijedten rebbentek szét. Két percig csendben ültek, nem néztek egymásra, már a kezük sem ért össze.
-Nahát! A fekete orchidea!- kiáltott fel meglepetten Alan, és kivette Hermione hajából az oda akadt virágot, mintha mi se történt volna, majd egy köszönés után kisietett a teremből…

Izzadtan, reszketve ébredtem fel az álmomból. Tudtam, hogy ami abban történt, sajnos sosem lehet valóság. Becsuktam a szemem, hogy újra el tudjam képzelni a szerelmem arcát, amint kezébe veszi a fiunkat. Ám ez csak egy álomkép, hiszen még csak az ötödik hónapban vagyok és ő már… nem él.
Szemeimet könnyek lepték el és eszembe jutott a hatalmas újság cikk, melyben egy Harry Potter nevű kisfiúról beszélnek, aki legyőzte Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén.
Kezem lassan végig siklott az enyhén domborodó pocakon. Caden Ryan Grandell… Igen, így fogom őt nevezni. Ám az édesapja már nem fogja őt látni. Tekintetem a bal karomra kúszik. Az egyetlen maradandó emlék tőle. A bal alkaromba egy fekete kígyó van égetve. Egy szimpla kígyó, és semmi más.
Tom valamikor említette, hogy azért találta ki ezt a jelet, mert ő a koponya, a feje mindennek, a Halálfalók, pedig csak kígyók, csúszó-mászók a lábánál. Bármikor összeharaphatja, vagyis megölheti őket…
Ám nekem nem azt a jegyet égette a karomba, mint nekik. Én csupán egy kobra vagyok, önmagában, vezető és szerető nélkül…
Fejem lassan újból a párnába fúrom, hogy elfojtsam feltörő zokogásomat. Néhány perc múlva, aztán lenyugszom, és újból elalszom.
Három hónap múlva, kissé korábban, mint kellett volna, de megindult a szülés. Ez nem volt olyan gyors, és fájdalommentes, mint azt az álmomban láttam. Órák hosszat vajúdtam rúgkapálva, fájdalmak közt gyötrődve, mire megszületett a fiam.
Mikor haza engedtek a kórházból, akkor sem az várt, mint az álmomban. Szerelmem nem állt ott rám várva, és nem kérdezte meg izgatottan a fia nevét. Hiszen ő már nem él…- emlékeztettem magam. Néhány héttel később meglepetten néztem a naptárra. Arra a napra volt beírva a lányom születése, tehát valahol a világban él, és már egy éves…
Az életem egyáltalán nem úgy alakult, ahogy azt még kislányként elképzeltem. Megtaláltam a szerelmet az évszázad leggonoszabb varázslójának személyében. Született tőle két gyermekem, egy fiú és egy kislány. A lányom eltűnt, egyedül nevelem a fiamat Olaszországban. Ma van a tizenegyedik születésnapja, amit már régóta várt, hiszen tudja, hogy csak akkor kaphatja meg a varázslóiskolába hívó levelet, ha elmúlt már tizenegy.
Az ajándékom az volt neki, hogy elvittem a helyi varázsló bazárba megvenni a varázspálcáját. Tizenkét hüvelykes mahagóni fa, sárkány szívizomhúr maggal. El sem lehet mondani, mennyire boldog volt. Éjjel a párnája alá rejtette, hogy még álmában is közel legyen hozzá. A másik meglepetés az volt, hogy visszaköltöztünk Angliába. Éveken keresztül gondolkodtam azon, hogy hova járjon iskolába, később döntöttem úgy, hogy visszatérünk…
Egy szeptember elsejei, esős délutánon több száz boldog diák szállt le a Roxfort expresszről. Többen csoportokba verődve, vidáman beszélgetve sétáltak a fiákerek felé, míg a legfiatalabbak egy hatalmas férfit követve egy kis erdei ösvényen caplattak izgatottan a csónakok felé.
Egy kisfiú pálcáját szorongatva szállt be a csónakok egyikébe, és bátortalanul nézett körbe. Az hangtalanul siklott végig a tavon, csodálatos kilátást nyújtva a hatalmas kastélyra. Az előcsarnokba érve eszébe jutott, hogy miket mesélt az iskoláról édesanyja, így ő- ellentétben a többiekkel- magabiztosan várta a beosztását.
Egy szigorú arcú boszorkány olvasta fel a diákok neveit, akik kimentek a háromlábú székhez, hogy aztán az azon levő süveg beossza őket valahova. A kisfiú körülbelül huszadikként került sorra.
-Grandell, Caden!- szólt a boszorkány, mire a kisdiák kivált a sorból, és a székhez sétált. A tanári asztal közepén ülő igazgató szeme felcsillant a név hallatán, és érdeklődve figyelte a fiút. A süveg néhány pillanat gondolkodás után egy hangos Mardekár kiáltással adta mindenki tudatára döntését…
Az éjszaka folyamán az idős igazgató egy szobájából nyíló ajtón belépve magas irattárolók között találta magát. Mindegyikre kezdőbetűk voltak írva. Ennek a teremnek egyetlen rendeltetése az volt, hogy családnevük kezdőbetűje szerint osztályozta a diákok adatait. Átsétált egy onnan nyíló szobába, míg el nem érte a G betűt. A fiókban rögtön az első mappát kiemelte, majd azt szétnyitva figyelmesen tanulmányozni kezdte.