Harryék nem igazán tudtak mit kezdeni a dühös (és féltékeny) Dracoval. Ebéd közben még beszélgettek egy kicsit, majd mindketten már irányba indultak el. Hermione Dracoval a szobájuk felé igyekezett, mikor az egyik szobor mögül egy átok repült feléjük. Dracoban volt annyi hidegvér, hogy Hermionét arrébb lökje. A lány a földre esett, az átok pedig Draco mellett fél méternyire csapódott a falba.
A szobor mögül, ahonnan az átok érkezett, egy vörös hajú fiú lépett ki. Szemei kissé üvegesen meredtek előre, pálcát tartó keze remegett.
-Ne... Nem akarom...- motyogta alig hallhatóan.
-De hiszen Ron most....- nyögte Hermione meglepetten.
-Igen, én is látom!- csattant fel idegesen Draco.
-Ki teszi ezt?- kérdezte Hermione, de hangját már nem hallotta a fiú, mert Ron egy piros sugárnyalábot küldött felé. Egy gyors pajzs bűbájjal megakadályozta, hogy az neki csapódjon és súlyosabb sérüléseket is okozzon. Hermione elképedve bámulta, amint Ron sorra mondta ki az átkokat, melyek észvesztő sebességgel repültek Draco felé, aki épp-hogy ki tudta azokat kerülni vagy elhárítani.
-Piroini....- kezdte volna mondani Ron a gyújtó igét, mikor hirtelen felkiáltott.- Nem! Nem teszem meg!
Térdre zuhant, pálcája kigurult a kezéből. Hermione felállt, és gyorsan odasietett a lehajtott fejjel ülő fiúhoz.
-Ne haragudj Draco.- mondta Ron, mikor Hermione magához ölelte. Soha nem lett volna képes kimondani ezt a mondatot, de most szükségszerűnek érezte. Hiszen mégis csak megtámadta őt. Draco még mindig felemelt pálcával állt, felkészülve a támadásra.
-Ki csinálta ezt?- tudakolta Hermione, mikor elengedte Ront.
-Nem tudom, nem emlékszem. Csak annyit hallottam, hogy egy fiú hang a hátam mögött azt suttogja, hogy Imperio. Aztán a fejemben átvette az irányítást.... bocsássatok meg....
-Nem baj, Ron az a lényeg, hogy volt annyi lélekjelenléted, hogy le tudtad győzni és hogy nem sérültünk meg....- a lány hátra pillantott, és látta, hogy Draco kissé halovány arccal nézi őket, egyik keze az oldalára tapad, majd hangtalanul eldől.
Draco legközelebb a gyengélkedőn tért magához, hangok ütötték meg a fülét.
-... Szóval párbajoztak Weasley-vel?- kérdezte a javasasszony.
-Nem! Dehogy is!- tiltakozott Hermione. Hangja hallatára Draco elmosolyodott.
-Nem kell letagadni, látszik! Ezt a varázslatot csak párbajoknál szokták....
-De Madam Pomfrey! Megmondtam, hogy nem párbajoztak! Csupán....
-Máshol nem lehet ilyen sebet kapni. Ezért Weasley még nagy büntetést kap ám!- morogta, és mérges szemekkel a széken üldögélő csendes fiúra nézett. Ron is eléggé meg volt ám rémülve! Keze idegesen simította meg időnként a prefektusi jelvényét.
-Jó, rendben párbajoztak, de...
-Én meg mondtam!- mosolygott diadalmasan a hölgy.- Miért tagadta le? Gondolom nem akarta, hogy a Weasley gyereknek valami bántódása legy....
-Azért nem mondtam meg, mert Ron az Imperius hatása alatt volt!- válaszolt Hermione a kelleténél idegesebben és hangosabban.
-Nahát, Miss. Granger!- szólalt meg egy nyugodt hang mögöttük. Dumbledore volt az.- Legyen tekintettel Mr. Malfoy állapotára, és halkabban beszéljen! És Madam Pomfrey, kérem legyen egy kicsit megértőbb a betegekkel. Nem mindig kívánják tájékoztatni önt, hogy hol szerezték a sérüléseiket...
Hermione megkönnyebbült, hogy nem kell a felesleges vitát folytatnia a javasasszonyal. Mivel az őt és Dracot összekötő kapocs miatt nem tudott a fiú közeléből elmenni, így az igazgatóval és Ronnal itt beszélték meg, ki lehet Draco rosszakarója.


A lányom eltűnése óta egy év telt el, viszonylag sikerült már lenyugodnom, de nem telik el nap, hogy ne ejtenék jó néhány könnycseppet érte. Szívem még mindig ugyan úgy összeszorul, és nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne fakadjak sírva a munkahelyemen, mikor eszembe jut a kis arcocskája, vagy találok egy csörgőt az ágy alatt.
Tomas (Voldemort) mindenféleképen sokat segített nekem, hogy nyugodtabb legyek. Rendszeresen meglátogatott, és mint egy jó pszihológus, engedte, hogy időnként vállig érő fekete hajába fúrva fejemet, zokogjak. Általában az ilyen vigasztalásoknak mindig ugyanaz lesz a vége: az ágyban kötünk ki vadul csókolózva.....
Szerintem valamilyen szinten lelki társak is vagyunk, rengeteg mindenben egyezik a véleményünk, sokszor mondjuk egyszerre a dolgokat. Életjelet azóta nem adtam magamról, senki nem tudja, hol vagyok Tomason kívül, bár időnként érkeznek levelek a régi barátoktól.
Most éppen egy forgalmas út mellett baktatok vidáman. Az orvostól jövök. Szerencsére semmi bajom nincsen, teljesen egészséges vagyok. A nap hétágra süt, a fokot negyven fölött vannak, de ez engem nem iazán érdekel. Sokan legyezőkkel a kezükben kullognak lihegve, én nem érzékelem a külvilágot. Alig várom, hogy otthon legyek.
Amint haza érek, Tomas hoppanál közvetlen elém. Még régebben egy bűbájt helyezett el a lakásban, amiből rögtön tudja, ha haza érkezem. Most is rögtön a karjaiba zár, és a nyakamat csókolgatva táncol velem az ágyig. Azon végig nyúlva kérdezi meg:
-Na, mit volt veled ma?
-Hát... tudod...- sejtelmesen mosolygom.
-Na, mondd már!- fekete szemeivel könyörögve néz rám.
-Nem is tudom, hogy megérdemled-e, hogy elmondjam....- suttogom gondolkodó fejjel. Odahajol és lassan megcsókol. A jól ismert pillangók vadul röpködnek a hasamban.
-Na, megérdemlem?
-Igen, most már talán elmondom..... szóval, édesem....- elmosolyodom.- Nagyon termékeny vagy, ugye tudsz róla?
Szemei elkerekednek, majd szorosan magához ölel.
-Mennyi idős?
-Még csak öt hetes. De az itteni gyógyítók sokkal fejlettebbek, mint Londonban! Már meg is tudták ilyen hamar állaíptani, hogy.... szóval kisfiú lesz....