-Jézus.... hát, Mione! Nagyon sajnállak...- nyögte Harry, mikor meghallotta, mi lesz a feladat.
-Még hogy sajnálsz?? Beleugrom egy kútba, mint hogy egy ilyen kis görénnyel legyek együtt!!!- ordította a lány, amitől az egész klubhelyiség feléjük fordult.
Ron ekkor lépett oda hozzájuk.
-Na, mi történt?
-Képzeld el, együtt kell laknom Malfoyjal, addig, amíg meg nem barátkozunk egymással.
-Aaaaaazta rohadt élet!
-De ez még nem minden!
-Van, ami ennél is roszabb?- szörnyülködött Ron. Harry bólogatott, Hermione pedig folytatta:
-Össze fognak kapcsolni engem, és Malfoyt, méghozzá úgy, hogy egy méternél nem mehetünk távolabb egymástól. Kapunk egy szobát a kastély másik végében, és csak akkor szűnik meg a varázs, ha belépünk egy osztályterembe, vagy a hálószobánkba!!!! Érted?
-Mi van?- értetlenkedett Ron.
-Ránk szórnak egy bűbájt, ami valójában egy burok, amiből nem tudunk kilépni! Mindenhova együtt kell mennünk! Az óráink meg egymás melletti termekben vagy együtt lesznek... és... és.... érted már?
-Nem mondod komolyan? Csak a szobában, és órán leszel egyedül? Akkor már a Griffendél klubhelyiségbe sem tudsz bejönni?
-Csak Malfoyjal....
-Mikor szórják rátok ezt?
-Mivel holnap lesz szombat, ezért akkor, hogy legyen időnk megszokni!!!
-Akkor ma megünnepeljük az utolsó együtt létünket!- rikkantotta Ron, és már ment is beszélni a többi Griffendélessel, hogy elbúcsúztatják a lányt.
Pillanatok alatt előkerült egy csomó édesség meg vajsör, és már indult is a buli!

-Nos, gyerekek! Álljatok egymás mellé!- mondta Dumbledore.
Hermione és Malfoy egymásra fintorogtak, és közelebb léptek.
-Szóval, akkor remélem tudjátok a szabályokat! Csak a szobában és a tantermekben mozoghattok szabadon!! És egymásra sem szórhattok varázslatot!
Várt egy kicsit, rájuk szegezte a pálcáját, és halkan megszólalt:
-Fenomeirto!
Mindketten érezték, hogy valami láthatatlan burok közelebb húzza őket egymáshoz. Aztán egy kis fehér gömb kezdett alakulni közöttük, ami kékké vált, és beborította a két diákot. A végén sárga csillagok hulltak alá körülöttük. Hermione megpróbált arrébb menni, de egy falba ütközött mindig.
-Rendben, látom, hogy sikerült a varázslat. Most arra kérlek titeket, hogy kövessétek Piton professzort, aki megmutatja a jövőbeli szobátokat. Aztán sétáljatok egy kicsit, hogy megszokjátok.- nézett mosolyogva rájuk az igazgató.
Nagyon furcsa érzés volt mindkettőjüknek, hogy nem tudtak egymástól egy méternél távolabb menni, pedig mindketten szerettek volna. Piton professzor végül egy negyedik emeleti falikárpithoz vezette őket, amin egy fiú és egy lány története volt, az utálattól a szeretetig.
Csak úgy lehetett bejutni a szobájukba, hogy Hermione a lány, míg Draco a fiú rajzát érintette meg.
Ahogy beléptek, rögtön egy kis klubhelyiséget láttak, legalábbis Mione szerint olyan volt. Bal oldalon egy kandalló állt, mellette gondosan kikészített tűzifával, és két fotellel. Szemben két hatalmas íróasztal helyezkedett el, és jobb oldalon pillantottak meg egy lépcsőt.
A falikárpitot elhagyva mindketten érezték újra, hogy egyedül is mozoghatnak. Draco az egyik fotelba vetette magát, míg Hermione a lépcső felé vette az irányt.
Fönt két ajtó volt, az egyikben piros, a másikban zöld takarójú ággyal. Egyértelműnek tartotta, hogy a pirosba megy be, mire valaki megállított.
-Granger kisasszony, ennek a szobának a lényege, hogy az ellenségek megkedveljék egymást, így magának a másik szobába kell mennie.- fordította meg Piton Hermionét.
Lemondóan kullogott be szobájába, és lehuppant a zöld ágyra. Ládája, és csomagjai már az egyik alacsony asztalon vártak rá....

Kétségbeesetten siettem el a legközelebbi kórházakba, menhelyekre, hátha a házaspár oda vitte a lányomat, de tévednem kellett. Mindenhol csak lenéző tekintettek találkoztam, miután végig néztek öltözékemen.
Így szomorúan haza mentem, letusoltam és átöltöztem, hogy utána újult erővel folytathassam a keresést. Napokon keresztül jártam a várost, így majdhogy nem Róma összes lehetséges helyét végig néztem, ahol csak lehetett a lányom. Mikor kiléptem az utolsó kórházból is, majd otthon az ágyamon végig feküdtem, már úgy éreztem, nem vagyok más csak egy emberi roncs. A lányom elvesztése kiölt belőlem minden érzést. Megtörten, sírva feküdtem ágyamon, mikor újból meghallottam a bizonyos hangot.
Valaki halk pukkanással az ágyam mellett termett. Szinte éreztem, hogy az illető megrökönyödik, majd leül az ágyamra. Ekkor már megijedtem, hogy ki lehet az, és megfordultam.
Meglepetésemre Voldemort volt az. Minden gondolkodás után karjaiba vetettem magam, és ott sírtam tovább.
-Mi történt?- kérdezte.- Hol van a gyerekünk?
Szipogva meséltem el neki a történteket, de a végére már szinte ordítottam.
-A rohadt Halálfalók! A te rohadt Halálfalóid! Ők a hibásak! Miért küldted rám őket??- tajtékzottam, és kibontakoztam öleléséből.
-Nem én küldtem, de biztosíthatlak, hogy megbűnhődnek! Az összes!- hangja szilárdan, és eltökélten hangzott, tudtam, hogy megteszi.
-Oh istenem, hogy én milyen egy felelőtlen....
-Nyugodj meg! Azt tetted, amit jónak láttál! Senki nem hibáztat érte!- nyugtatni próbált, de nem jött össze neki.
-De nem fogod fel, hogy milyen őrült vagyok? Nincsenek meg bennem az anyai ösztönök! Talán már soha nem fogom látni a lányomat!- jól esett kiadni a dühömet, ordibálni valakivel. Miután vettem néhány mély levegőt, könnyezve öleltem meg Voldemortot.