Hermione már legalább fél órája forgolódott az ágyában. Korán ébredt, és képtelen volt visszaaludni, nem jött újra álom a szemére. Még csak hat óra volt, ami azt jelentette, hogy ilyenkor a baglyokon kívül nem nagyon van ébren bárki is. A baglyok pedig sosem voltak túl szociális állatok a lány szemében.
Végül úgy döntött, megvicceli kicsit barátait egy korai ébresztéssel. Halkan kicsusszant a paplan alól, felöltözött, és mikor már a talárját is magára öltötte, kiosont a hálóból, egyenesen át a fiúk szobájába. A klubhelyiségben a kandalló előtt ott pihent Csámpás, hatalmas bundáján játszott a kandalló halovány fénye. Felslisszolt a lépcsőn, és halkan belépett a hetedéves fiúk szobájába. Ám hiába volt minden óvatosság, a meglepetés hatása elúszott: Alan ugyanis ébren volt, és buzgón körmölt. Felkapta a fejét az ajtó nyitódására, és halvány mosollyal üdvözölte a korai vendéget. Harry, Ron, Dean, Seamus és Neville még húzta a lóbőrt.
Alan intett szabad kezével, hogy menjen csak közelebb Hermione, üljön le az ágya szélére. A fiú hátát az ágy hátának vetette, térdeit felhúzta a nagy piros-arany paplan alatt, jobb kezében sastoll pennát markolt, bár inkább csak tartotta, mint valami törékeny tárgyat. Nagyon finoman bánt mindenével, nehogy véletlenül is kárt tegyen valamiben. Hermione leült az ágy szélére, és a fiúra, majd irományára pillantott. Amikor belépett a szobába, azt hitte, Alan azon diákok közé tartozik, akik reggel készítik el a leckéiket, ám most, amikor bepillantást nyert a „műbe”, rájött, hogy az nem más, mint egy levél. Egy levél, ami így kezdődik: „Egyetlen idióta Jessicám”. A lány majdnem felsikított örömében, a szája elé kapta a kezét, hogy ez ne következzen be, és lelkesen Alanre pillantott. A fiú szája széles mosolyra húzódott, tudta, hogy Hermionét elönti majd a boldogság, ha megtudja, kinek is ír.
- Miért nem szóltál, hogy írt?! – kérdezte suttogva, vádló hangon a lány. Alan vállat vont, és megrázta a fejét.
- Még augusztus utolsó napjaiban írt... azóta levelezünk – felelte halkan a fiú. Hermionét majd megette az irigység, azonban pár pillanattal később ez tovaszállt, és a kíváncsiság lett úrrá rajta.
- Mit írt? Hogy van? – jöttek a kérdések, amelyek már régen eszébe jutottak. Akart ő is írni a lánynak, de valahogy mindig talált valami más elintéznivalót, ami miatt nem kerített rá sort. Alan tovább mosolygott, és csóválta a fejét. Hermione kezébe nyomta a megkezdett levelet, ami már majdnem egy teljes oldal volt, ő maga pedig az éjjeliszekrényéhez hajolt. Hermione sejtette, hogy nem volna szép dolog beleolvasni a fiú levelébe, de képtelen volt megállni. Csak pár soron szaladt át, hogy nagyjából azért tudja, miről is lehet benne szó. „... szóval szerencsére most nyugi van...”, „Harry nagyon jó fej srác... bár Ron is megértő lenne, és nem ilyen...”, „... irigylem Hermionét, hogy ennyien szeretik, és ilyen barátai vannak...”. A lány eléggé meglepődött ezen a mondaton, hiszen ezt Alan is ugyanúgy elmondhatta magáról. Kevés olyan embert ismert, akik nem szerették volna ezt az életvidám fiút, akinek mostanában elég pesszimista gondolatai voltak. Hermione felkapta a fejét, amikor Alan egy mappát nyújtott felé.
- Ez az összes levele.
- Olvassam el? – kérdezte Hermione tágra nyílt szemekkel, miután bepillantott a dosszié tartalmába. Félkötetnyi levél biztosan volt benne. Alan mosolyogva bólintott, kivette a lány kezéből a megkezdett levelet, és újra visszahelyezkedve előző pózába, folytatta az írást. Hermione tovább kutatott a mappában. Az utolsó pergamen alatt talált pár nagyon érdekes dolgot: fényképeket! Újabb meglepetés hullám söpört végig rajta, és nekilátott közelebbről is végigszemlélni a képeket. Fogalma se volt, ki készíthette őket, hiszen a tábor folyamán senkinél nem látott gépet. Kivétel nélkül mindegyiken mozogtak a figurák, és mind a táborról készült. Emlékek ezrei kerítették hatalmába, míg a képeket nézte: azt, ahogy lent vannak a parton, és játszanak a vízben; ahogy néhány ismerős fiú ismerős lányokat kerget (Hermione nem tudta már, hogy kik is ők, de az arcukra emlékezett); ahogy táncolnak Draco szülinapján... Főleg Alan és Jess együtt töltött pillanati voltak megörökítve.
- Csak ti vagytok rajtuk – suttogta csalódottan Hermione. Alan összeráncolta a homlokát, aztán, mint akinek felkapcsoltak egy lámpát a fejében, lendülettel visszahajolt az éjjeliszekrényéhez, és újabb kutatásba kezdett. Pár pillanat múlva már egy fényképalbumnyi kép tornyosult a kezében, amit átadott Hermionénak. A lány örömmel konstatálta, hogy ezen már ő és Draco is szerepelnek. Minden egyes fotót végigböngészett, és próbált mindent felidézni. Csak úgy özönlöttek az emlékek az elméjébe, és hirtelen kedve támadt visszamenni, és újra átélni őket, elfelejteni mindent, ami akkor történt... Furcsa érzés volt elmélyülni az emlékeket előidéző képekben. Amikor az iskola befejeződése után a szüleivel elindult a Foltozott Üsthöz, nem is sejtette, hogy ez a néhány hónap milyen nagymértékben meg fogja változtatni az életét, hogy alig telik el pár újabb hónap, és azon fog aggódni, hogy senki ne tudja meg, hogy állapotos, hogy Dracot szereti... Gondolataiból egy furcsa kép zökkentette ki. Alig ébredt fel fél órája, mégis már legalább a negyedik meglepetés érte őt a nap folyamán. Vajon mi lesz itt estére? Alan észrevette, hogy a lány abbahagyta a képek lapozgatását, és érdeklődve felé fordult, vajon mi kötötte le Hermione figyelmét. Halkan, szégyellősen köhintett, mikor megtudta a lány hallgatásának okát.
- Ez mi? – kérdezte barátnője értetlenül, pedig nagyon is jól tudta, hogy mit lát. – Azt hittem, csak egyetlen egyszer fordult elő... ugyanis azt mondtad.
Alan teljesen elpirult. Hermione teljesen megértette, és hirtelen nagyon megharagudott rá. A képen ugyanis a fiú épp Jessicával csókolózott, igen szenvedélyesen. És ez nem az a csók volt a tűznél...
- Nem olyan fontos – felelte halkan a fiú. Nagyot nyelt, és bocsánatkérően nézett Hermione szemébe, ám a lány nem enyhült meg.
- Mi az, hogy nem fontos? Azt mondtad, hogy...
- Tudom, hogy mit mondtam! – vágott közbe kicsit ingerülten a fiú. – Ne foglalkozz vele, rendben? Ez az én ügyem, nem tartozik rád... - Hermionét enyhén szólva mellbe vágta ez a válasz, és nem is tudta hirtelenjében, hogy mi ez az egész.
Pár percig gondolatikba merültek. Alan látszólag lezártnak tekintette a dolgot, és folytatta a körmölést, Hermione azonban lázasan töprengett, hogy vajon mi minden történhetett a nyáron két barátja között, amiről ő mit sem tud.
- Ginnynek elmondtad? – kérdezte végül halkan. Alan csak bólintott, fel sem nézett a pergamenből. Hermione beérte ennyivel, és kedvetlenül folytatta a képek nézegetését. Még két hasonló képet talált, pluszban még azt, amiről ő is tudott, sőt, szemtanúja volt.
Már egyáltalán nem találta olyan izgalmasnak a képek nézegetését, mint egy órával ezelőtt. Nagyon sok képen voltak csak ők ketten, de akadt köztük olyan is, amin Draco és ő voltak, hasonlóan romantikus szituációban. Ezek a képek valószínűleg már a tábor végén készülhettek.
Hermione már az utolsó képeknél tartott, amikor mocorgás hallatszott a többi ágyból: főleg Harryéből. A fiú pár perc múlva nagyot nyújtózott, és álmosan kikászálódott a paplan alól. Mosolyogva üdvözölte Hermionét, bár egy kicsit meg volt lepve, hogy ott találta a lányt. Az utolsó néhány képet együtt nézték meg, amitől Hermione eleinte tartott, és reménykedett benne, hogy Draco egyiken sem fog szerepelni, de aztán megnyugodott: egyetlen olyan kép volt már csak, amin a szőke fiú is feltűnt, ám háttal állt, és amikor azt a fotót nézték, a fiú beslisszolt az egyik fa mögé.
- Ezek a tábori képek? – kérdezte meg halkan, álomittas hangon Harry az utolsó kép után. Hermione mosolyogva bólintott.
- Miért nem szóltál, hogy szoktatok levelezni? – kérdezte a lány Alantől.
- Azt hittem, tudod, és hogy te is szoktál neki írni – vont vállat a fiú. Látszott rajta, hogy még mindig zavarban van a fényképek miatt.
- Nem nagyon sikerült beiktatnom az időmbe. Párszor már eszembe jutott, de aztán mindig közbejött valami...
- Aha – felelte bőszavúan a fiú. Homlokráncolva koncentrált a betűkre.
Hermione nem erőltette tovább a beszélgetést: elköszönt a srácoktól, hogy hagyja őket felöltözni. Igaz, hogy szombat volt, ők nem aludtak ilyenkor sem sokáig. A hétköznapok alatt hozzászoktak a koránkeléshez. Hermione a klubhelyiségben leült az egyik kanapéra, és gondolataiba mélyedt.
Ani teljesen belemerült a könyvébe. Egy romantikus regény volt: mindig irigyelte azokat a párokat, akik valamilyen különleges módon találták meg egymást, és mindig boldogan éltek, míg meg nem haltak. Már rég lemondott róla, hogy ő egyszer annyira szerelmes lesz, hogy bármit képes legyen megtenni a választott férfiért. Túl sokszor vallott már kudarcot, és harmincöt évesen már elég kicsi volt – szerinte – az esély arra, hogy megtalálja az Igazit. Valójában tizennyolc éves kora óta nem hitt az ilyen agyon nyálas, szőke hercegekről és hercegkisasszonyokról szóló sztorikban. Ismerte a rideg valóságot; háborúban álltak, és ilyenkor még a szokásosnál is kevesebb esély van arra, hogy az ember megtalálja a Nagy Ő-t. Az már részletkérdés volt, hogy ő nem akarta megtalálni.
Sokszor gondolt rá, hogy egyedül fog megöregedni, és egyszer senki sem lesz mellette, és végül a magányosságba fog belehalni. Ez a gondolat főleg nyár eleje óta aggasztotta, amikor is Adam meghalt. Addig a pillanatig úgy érezte, hogy a férfival éli le az életét, még ha nem is volt szerelmes belé. Ő legalább mellette állt, szerette, tisztelte, óvta. Másra nem is volt szüksége. Most azonban, hogy ő elment, minden ilyen álom szertefoszlott, és ő már abban sem volt biztos, hogy ki is ő.
A regény felénél járt, amikor már a negyvenedik okot biztosan megemlítették, hogy miért nem lehet együtt a két szerelmes – gyerekek, munkahely, távolság. Kezdett elege lenni a túldramatizált, nyáltól csöpögő jelenetektől, így még egy sort elolvasott, amitől végképp felfordult a gyomra, és undorodva letette a könyvet a szekrényre. Hiába olvasott már sok hasonló történetet, azért mindennek volt határa.
- Hol tartasz? – kérdezte az asztalánál ülő férfit. Perselus szorgalmasan javítgatta a diákok dolgozatait. Reggeli óta mást se csináltak, csak olvastak és dolgozatot javítottak. Ani pedig utálta az egyhangúságot, és nagyon nehezére esett egyhelyben maradni hosszútávon – talán ezt tőle örökölte Alan. Valószínűleg ez volt az oka annak is, hogy képtelen volt egy férfival is több időt eltölteni anélkül, hogy félrelépett volna.
- Sehol sem.
- Kellett neked ennyi dolgozatot íratni! – mondta nagyokosan a nő, és mosolyogva kinyújtóztatta elmacskásodott tagjait. – Nincs kedved pihenni egy csöppet? Volna pár ötletem, hogy mit csinálhatnánk... - tette hozzá sejtető mosollyal. Perselus csak megrázta a fejét. Ani sosem értette, hogy tudja a férfi ilyen jól leplezni az érzéseit, pedig biztos volt benne, hogy ennyire azért nem, hagyja hidegen az ajánlat.
- Be kell fejeznem – hangzott a mindent eldöntő érv.
- Értem... De én biztos vagyok benne, hogy könnyebben menne, ha egy kicsit lazítanál közben...
A férfi azonban oda se bagózott rá. Azon volt, hogy minél inkább az előtte heverő dolgozat halomra koncentráljon.
- Jaj, Perselus, ne csináld már!
- Hagyj most békén...
- Miért? Csak nem idegesítelek?
- Már nyár eleje óta egyfolytában, és ezt te nagyon jól tudod – hangzott az őszinte válasz, és Ani hirtelen büszke volt magára.
- Tudod, hogy mindig elérem, amit akarok – dorombolta a nő. Furcsamód teljesen úgy hatott, mintha egy macska adta volna ki a hangot. Legalábbis bárkit arra emlékeztetett volna a hangszín. Perselus felsóhajtott.
- Nem szeretem, amikor ezt csinálod – mondta halkan a férfi, mint akinek nehezére esik uralkodni magán.
- Miért? Mert elgyengülsz tőle? – kérdezte kajánul a tanárnő, és kecsesen felemelkedett az ágyról. Puha léptekkel a férfi mögé sétált, és masszírozni kezdte a vállát. – Tudom... azért csinálom.
- Tudom... - jött a leheletnyi válasz, mielőtt ajkaik összeértek volna.
Ettől kezdve nem volt megállás, csak úgy sodorták őket az események. Egyik pillanatban még egy pergamen torony feküdt az asztalon, ám kettejük szenvedélye mindent elsöpört. Olyan erővel törtek elő mindkettejükből a vágy hullámai, hogy ott helyben meg akarták kapni a másikat. Ani felült az előbb még munkahelyként használt asztalra, miközben megállás nélkül csókolta Perselust. Megszabadultak ruháiktól, nem sajnálva az anyagokat, és pár pillanattal később már anyaszült meztelenül nézték egymást. Tekintetük ugyanazt a szenvedélyt tükrözte, mint eddig minden alkalommal, mikor egymáséi lettek, és egyikük sem értette, hogy keríthette őket folyton ennyire hatalmába ez az érzés.
Perselus elhelyezkedett a nő lábai között, és újult hévvel csókolta. Ani felkuncogott, ajkai a férfi nyakára, majd füléhez vándoroltak.
- Ez kényelmesebb lenne az ágyban... - suttogta mosolyogva. Perselus fél pillanattal később magához vonta, és felemelte a nőt. Ani a férfi dereka köré tekerte lábait, és tovább csókolta a száját, arcát, nyakát, vállait, harapdálta a fülcimpáját, míg el nem értek a néhány méterre lévő fekvőalkalmatosságra, ami már annyiszor volt tanúja eggyéválásuknak. És ez most sem volt másként...
Reggel egymás karjaiban ébredtek. Ani mosolyogva, alélt állapotban simogatta az őt ölelő izmos kart. Lehunyt szemmel hallgatta a férfi szuszogását, és még inkább elvigyorodott, amikor Perselus belepuszilt a fülébe. Halk sóhaj hagyta el ajkait, majd felé fordult. Kinyitotta a szemét, és Perselus sötét, csillogó tekintetével találkozott a pillantása. Szerette, amikor ilyennek látta: nem hitte, hogy volt valaha bárki is, aki ismerte a férfinek ezt az arcát. Remélte, hogy ez így is marad, és rajta kívül más nem nyer majd bepillantást Perselus szelídebb, emberibb személyiségébe. Ez volt a legmeghittebb pillanat, amit az elmúlt évek során átélt, és sejtette, hogy a bájitaltan tanár sincs ezzel másként. Kevés ilyen perc volt az életében: amikor nyugodtan, békében pihenhetett, és elfelejthette minden gondját. Nemsokára már nem bírta megállni, muszáj volt megszólalnia.
- Szia – suttogta halkan a nő, és mosolyogva még közelebb bújt a férfihoz. Perselus meg se moccant, kifejezéstelen arccal nézett ki a fejéből. – Jól aludtál?
A tanár megcsóválta a fejét, és kibújt az ágyból. Nem foglalkozott Anivel, és az ostoba kérdéseivel. Úgy gondolta, a bolondoknak való a sok felesleges kérdés, amit azért tesznek csak fel reggel egymásnak a szerelmesek, hogy mondjanak valamit. Meg aztán ők nem is voltak szerelmesek, csak... együtt voltak. És ezt mind a ketten nagyon jól tudták, csak Ani próbált úgy viselkedni, mintha nem így lenne.
- Mondtam már, hogy ezt ne csináld – hangzott a férfi mély hangja. Olyan határozott volt, olyan furcsa... Ani tudta, hogy Perselust mennyire zavarja ez a színjáték, még csak eljátszani sem volt képes, hogy szerelmes.
- Ne haragudj. Legközelebb nem próbálok kedves lenni... - sóhajtotta szomorúan a nő, és hátat fordított a ruháit magára rángató bájitaltan tanárnak.
- Ha most arra számítasz, hogy bocsánatot kérek, és vigasztalni foglak, csalódnod kell. Rengeteg dolgom van, hála neked.
- Ezt most úgy mondod, mintha nem élvezted volna – motyogta halkan, de érthetően Ani.
Perselus megcsóválta a fejét, és az asztalhoz sétált. Felszedegette a földről a lehullott pergameneket, és mérgesen fedezte fel, hogy összekeveredtek a kijavított dolgozatok és a még hátralevők. Gyorsan kiválogatta, és két kupacba rendezte őket. Ani ezalatt kimászott az ágyból, felvette a köntösét, és bement a fürdőbe.
A férfi egy pillanatra megfeledkezett a dolgozatokról, az asztalra könyökölve a tenyerébe temette az arcát. Elege volt az egészből. Nem akart újra Ani egyik játékszere lenni, pedig kétségtelenül ezt a szerepet szánta neki a sors, immáron másodjára. Ő legalábbis így érezte, és ez pocsék dolog volt. Utált függeni másoktól, főleg egy nőtől... Aki ráadásul az unokahúga. Vagy valami olyasmi.
Fél óra múlva Ani kijött a fürdőszobából. Köntöst viselt, és a haját törölközőbe csavarta. Megfogta a tegnapi könyvét, leheveredett az ágyra, és folytatta az olvasást. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a pár méternyire ismét munkájába merült férfit. Egyszerűen képtelen volt ép ésszel felfogni, hogy mi baja van. Miért zavarja őt az, ha igyekszik úgy viselkedni, mintha... Nemsokára itt a karácsony, és Ani szerette volna, ha együtt töltik. Perselus, Alan és ő, meg talán Ginny. Még nem osztotta meg ezt az elképzelését egyikükkel sem, de igazából csakis Perseluson múlt a dolog: Alan biztosan örülne neki, ha lenne egy együtt töltött karácsonyuk, mint régen. Sóhajtott egyet, és letette a könyvet. Nem tudott, és nem is próbált koncentrálni rá.
- Szólj, ha már nem vagy morgós hangulatban.
- Eddig sem voltam – jött a felelet.
- Szerinted miért vitázunk folyton? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a nő.
- Talán, mert egymás idegeire megyünk.
- De... Ez így annyira furcsa. Amikor együtt vagyunk, akkor azon vagyunk, hogy minél hamarabb összevesszünk, ha meg külön, akkor... - harapta el a mondatot Ani. Most mit mondjon? Érezte, hogy van valami ellentét a viselkedésükben, de nem tudta, hogy pontosan mi is az.
- Akkor mi?
- Nem tudom... Mindenesetre, keressük egymás társaságát. Nem véletlen, hogy idejöttél dolgozatokat javítani.
- Nem hiszem, hogy van értelme erről beszélnünk.
- Én meg nem hiszem, hogy van értelme ennek az egésznek... Kezdve onnan, hogy ismerjük egymást, egészen az elmúlt pár héten történteken át. Mit művelünk? – kérdezte kissé felháborodottan a nő, és hangján érződött, hogy valóban fogalma sincs arról, mi és miért folyik köztük Halloween óta.
- Én is sokszor kérdezem ezt magamtól – mondta halkan, de érthetően a férfi.
Néhány percig némán ültek egymással szemben: Perselus az asztal előtt, Ani az ágyon. Mindketten ugyanazt a döntést fontolgatták; abbahagyják, vagy sem. A nő tudta, hogy annak nem sok értelme lenne, hiszen ígyis-úgyis ott bántják egymást, ahol tudják, így legalább jut mindkettejüknek egy kis élvezet.
- Mennem kell. Jobb, ha... - a bájitaltan tanár nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis hangos kopogtatás zavarta meg.
- Ki az? – szólt ki Ani kicsit ingerülten, de azért igyekezett nyugodtságot erőltetni a hangjára.
- Draco és Hermione.
A nőnek ekkor jutott csak eszébe, hogy mára beszélte meg a fiatalokkal, hogy értesíti őket Dumbledore ötletéről. Még pénteken beszélt az igazgatóval Hermione ügyében, de teljesen kiment a fejéből a dolog.
- Máris megyek... - válaszolta gyorsan a várakozóknak, majd halkabban folytatta. – Ezt még megbeszéljük.
- Miért keresnek téged? – kérdezte hirtelen a férfi.
- Hát... ez egy hosszú történet.
- Téged ismerve röviden is elő tudod adni. – Ani sóhajtott, megforgatta a szemét, közben nekiállt keresni egy talárt, és alá valami ruhaszerűt.
- Hermione állapotos. Pénteken beszéltem Dumbledore-ral, hogy mi legyen, és most elmondom nekik is.
Perselus Piton arca sosem látott kifejezést öltött. Talán ez volt a legnagyobb meglepetés, ami eddig valaha is érte. Hermione Granger, az eminens, kitűnő tanuló, stréber, minden lében kanál, mindent tökéletesen, precízen tudó és végrehajtó iskolaelső lány állapotos? Ani csak egy pillantást vetett a férfi arcára, és elszállt minden haragja és rosszkedve: hangosan felnevetett.
- Azért ennyire nem kell lehidalni... - jegyezte meg csípősen. – Ha gondolod, te is jöhetsz.
- A dolgozó szobádban lesztek?
- Igen.
- Akkor pár perc múlva ott találkozunk. Még van egy kis dolgom – mondta a férfi, és egy üres pergament vett elő.
- Ha elmered mondani Lucius Malfoynak, a saját kezemmel nyírlak ki.
- Nem állt szándékomban. Különben sem hiszem, hogy képes lennél megölni.
Ani megcsóválta a fejét, magára rángatta kissé megviselt talárját, és kislisszolt a szobából. Draco és Hermione odakint vártak türelmesen, a fal mellett.
- Ne haragudjatok, teljesen kiment a fejemből, hogy mit beszéltünk meg... Menjünk a dolgozószobámba!
- Már mindenütt kerestünk – jegyezte meg Draco. Hermione kérdőn nézett rá: nem tudta, hogy a fiú tegezi a tanárnőt.
- Ne haragudjatok – kérte újra a nő.
- Nincs semmi gond – felelte Hermione.
Hamarosan már az esvéká tanárnő dolgozószobájában ültek az asztal előtt. Forró tea gőzölgött előttük, összesen hat csészében. Alan és Ginny is nemsokára csatlakozott hozzájuk.
- Remélem, nem vártok régóta – mondta Alan vigyorogva. – Na, mesélsz?
- Mindjárt... még kicsit korán van az ilyen komoly dolgokhoz. De megnyugodhattok, minden rendben van.
Hermione és Draco egymásra pillantottak, és mosolyogva megfogták egymást kezét.
- Hogy vagytok? – kérdezte időhúzásképp Ani.
- Megvagyunk... - hangzott az egyöntetű válasz. Alan vigyorogva méregette a kissé zavart anyját.
- Itt maradtok a szünetben? – jött az újabb kérdés. Úgy érezte, muszáj valamiről beszélgetnie a gyerekekkel, mielőtt Perselus megérkezik, és belevágnának a dolog komolyabb részébe.
- Aha... - felelte Alan és Ginny kettesben. A négy gyerek egymásra nézett, és elmosolyodott.
- Nem hitted volna, igaz? – kérdezett vissza egyetlen fia. – Hermione és Draco hazamennek...
- Igen, de még Szilveszter előtt visszajövünk.
- Az klassz... arra gondoltam egyébként, hogy tarthatnánk egy bulit – osztotta meg ötletét Alan, és kíváncsian várta a reakciókat. Ám csak szemöldökmozgatást kapott válaszként. – Tudjátok, szünet van, ki kell használni az alkalmat. Gondoljatok bele, milyen vicces lenne, ha Dracoval buliznánk... Harry és Ron milyen nagyot nézne! – Hermione ebbe inkább nem akart belegondolni, ám Draco szája szegletében megjelent egy sejtető mosoly.
- Azért ne essünk túlzásokba... Majd megtudják, ha itt van az ideje, nem kell külön okot adnunk nekik a gyanakvásra. – Alan erre nem válaszolt semmit, pedig Hermione látta az arcán, hogy valamit szívesen megosztana vele.
- Egyébként várunk még valakire? – kérdezett közbe Ginny, miközben szemével a hat csészét számolta.
- Igen... - válaszolta titokzatosan a nő, és belekortyolt a teájába.
- Kire? – érdeklődött kicsit meglepetten Alan. Csakis Dumbledore-ra tudott gondolni, mint lehetséges vendég.
- Majd meglátjátok... Lehet, hogy nem nagyon fogjátok értékelni, hogy ő is jön... - szavai elhangzása után szinte azonnal kinyílt az ajtó, és minden üdvözlés nélkül Perselus Piton sétált be rajta.
A gyerekek – Alan kivételével – sokatmondóan összenéztek, Alan azonban a belépő férfire pillantott, majd egy „már csak ez hiányzott” kifejezéssel az arcán előre meredt, és sóhajtott. A bájitaltan tanár varázsolt magának egy karosszéket, és helyet foglalt, kicsit távolabb az asztali társaságtól. Talán ezzel akart érzékeltetni, hogy ő csak mint hallgatóság lesz jelen, nem akar semmibe beleszólni.
- Utólagos engedelmetekkel Perselust is beavattam a titkunkba – szólalt meg aztán Ani. Hermione megértően mosolygott, de belül úgy érezte, hogy Pitonnál keresve sem találhattak volna alkalmatlanabb személyt ebben az ügyben. De már nem volt mit tenni. – Szóval... Pénteken beszéltem Dumbledore-ral. Természetesen nem volt már neki új a hír, így kész válaszokkal állt elém.
Mindannyian figyelmesen hallgatták a nőt. Ha Draco nem fogta volna a kezét, Hermione már rég tövig rágta volna a körmeit.
- Azt mondta, nincs semmi gond, meg lehet oldani, hogy a kisbaba feltűnés nélkül fejlődhessen, és megszülethessen – Ani egy kis szünetet tartott a beszédben, és újfent belekortyolt a teájába. Pár pillanattal később folytatta: - Tehát... azt javasolta az igazgató úr, hogy amikor elkezd nőni a pocakod, menj fel Madam Pompfreyhoz. Neki van egy főzete, ami nem károsítja a babát, de a segítségével nem látszik, hogy nő. Onnantól kezdve havonta megvizsgál majd, és rendszeresen beadja a főzetet, amit mellesleg Perselus készít el. – A férfi enyhén furcsálló pillantást vetett a sötét varázslatok kivédése tanárnőre, ám az első meglepetés elmúltával úgy ült a helyén, mint előtte. – Van kérdés?
- Havonta kell akkor majd a bájitalt is meginnom?
- Igen. Nagyon ritkán szokták ezt alkalmazni, de csak, mert kevés hasonló eset történik. Nem kell félni, semmilyen mellékhatása sincs.
- Rendben...
- Még azt kérte Dumbledore, hogy a szünetben beszélj a szüleiddel. Mindenképpen mondd el nekik, hogy mi történt, mert kell a beleegyezésük ebbe az egész hercehurcába a bájitallal.
- Nehéz menet lesz – jegyezte meg sötéten a lány. Ani bíztatóan rámosolygott.
- Nyugodtan írjál, ha rosszul fogadják, és odamegyek.
Hermione hálásan a nőre nézett. Nem győzött csodálkozni: sosem ismert még egy ilyen segítőkész, közvetlen embert. Hálás lehetett Alannek, hogy aznap javasolta, hogy inkább neki szóljanak, ne McGalagonynak. A Griffendél ház feje biztosan kioktatta volna a butasága miatt, és nem lett volna ennyire elnéző.
- És mi lesz a vizsgáimmal? – ez a kérdés oly jellemző volt Hermionéra, hogy Draco már szinte várta, mikor hagyja el a száját. Mosolyogva megcsóvált a fejét, és úgy várta a választ.
- Úgy számoltuk, hogy nagyjából júniusra jön a baba... Ami azt jelenti, hogy bőven lesz időd lerakni a vizsgáidat, hiszen azok június elején vannak... a baba meg lehet, hogy csak egy hónappal később érkezik.
A lány elgondolkozott a dolgon. Ahogy ő is utána számolt, tényleg június végére jött ki a kilenc hónap. Nem tudta, mit feleljen: nagyon hálás volt a nőnek, a barátainak, Draconak, hogy végig mellette voltak, és segítették, ahogy tudták. Ani is mindent megtett, beszélt Dumbledore-ral is, és végül is megoldották a „problémát”. Senki nem fog tudni a terhességéről, hiszen nem fog látszani a hasa... Ennél jobban már nem is végződhetett volna ez az egész. Pedig mindez még csak kezdet, a vége még egy kicsit odébb van... Ezt a babát fel is kell majd nevelniük, nem elég, ha most letudják ennyivel. De Hermione egyelőre elégedett volt az eddig elértekkel, a többi dologgal ráér később is foglalkozni, nem fog most feleslegesen aggódni a jövő miatt.
Néhány perccel később hálás mosollyal megköszönték a segítséget, és elbúcsúztak a tanárnőtől, Pitontól és Alantől, akik még bent maradtak beszélgetni valamiről.