Másnap reggel Hermione viszonylag későn kelt. Eszébe jutottak a múlt éjszakai történések, és nem győzött csodálkozni, hogy Ron még nem rontott be hozzá. Ez azt jelentené, hogy Ronnak egyáltalán nem tűnt fel semmi, és még csak nem is gondol arra, hogy Draco esetleg azért látogatta meg őt éjnek idején, mert van köztük valami. Nagyon remélte, hogy így van, és nem jött még el az az idő, hogy magyarázkodni kezdjen a barátainak.
Olyan fél óra után érkezett meg Madam Pompfrey, aki újra megvizsgálta a lányt, és mindent rendben talált. Ennek ellenére jobb szerette volna, hogyha Hermione még a mai napot a Gyengélkedőn tölti, és majd vacsora után visszamegy a klubhelyiségbe – persze csak ha nagyon akar, de miért ne akart volna? A nő természetesen eszébe juttatta, hogy aznap délután Miss. Nett is benéz hozzá, és be kell avatnia a kis titkába. Hermione ettől a pillanattól kezdve feszülten várakozott, és még a leckékre se nagyon tudott koncentrálni, amiket Harryék még reggel behoztak neki az előző napról.
A délután egyre inkább közeledett, ő pedig úgy érezte, nem lesz képes a tanárnő szemébe nézni. Tudta, hogy McGalagonnyal még kínosabb lenne, de azért egyáltalán nem kívánta ezt a beszélgetést sem.
Három óra múlt néhány perccel, mikor kinyílt az ajtó. Ám nem Nett jött be rajta, hanem valaki egészen más. Draco egy halvány mosollyal köszöntötte barátnőjét, majd becsukta maga után az ajtót, és kedveséhez sétált.
- Hogy vagy? – kérdezte, és egy gyors csókra összeért az ajkuk.
- Jobban... Hogy kerülsz ide? Ron vagy Harry bármikor bejöhet – rémüldözött a lány.
- Nem hiszem. Odakint röpködnek, gondolom, edzésük van – felelte a fiú, és leült az ágy szélére. – És most meséld el, mi ez az egész?
- Mire gondolsz? – kérdezett vissza óvatosan a lány. Vajon már tudja is? Eljárt volna Alan szája?
- Miért fekszel itt már tegnap óta? Valami nincs rendben veled. És ne gyere azzal, hogy csak elkaptál valamit, mert nem hiszem el.
- Kár, miért nem? – motyogta halkan a lány. Draco elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
- Alan elég érdekesen tud hazudni. Vagyis, fogalmazzunk úgy, hogy nem tud.
Hermione halványan elmosolyodott, de közben összeszorult a gyomra, és gombóc lett a torkában. Hogy mondja meg neki? Mit fog szólni? Biztosan nagyon mérges lesz, és kiabálni fog, hogy hogy lehetett ilyen felelőtlen, buta liba. Szinte már remegett a félelemtől. Óvatosan feljebb ült az ágyában, hátát a falnak vetette, és hagyta, hogy szerelme megfogja a kezét, és bátorítóan megszorítsa azt. Talán ez segítetett neki, hogy egyáltalán megszólaljon.
- Azt hiszem, nagyon fogsz haragudni – kezdett bele. Draco arcán nem látszott más, csak a türelmetlenség, de nem szólt semmit. – Tudod, már sokszor el akartam mondani, de valahogy mindig inamba szállt a bátorságom... - A fiú bólintott egy aprót, amivel inkább azt akarta kifejezni, hogy bökje már ki a lány, hogy mi van, mert őt így lassan megüti a guta. – Szóval... Kisbabánk lesz.
A fiú vonásai egy ideig meg se rezzentek, ugyanolyan mereven ült, mint előtte. Aztán lassan kezdte felfogni barátnője szavait. Abbahagyta Hermione kezének simogatását, kicsit lehajtotta a fejét, és maga elé meredt. Mintha próbálta volna feldolgozni a hírt. Hermione csak némán várt, tudta, hogy nem lesz könnyű menet elfogadtatni Dracoval a helyzetet.
Hosszú percekig csöndbe vonultak. Hermione nem merte megzavarni a fiút, Draco pedig látszólag még nem tért magához. A fiú lassan felemelte egyik kezét, és a szája elé tette. Elgondolkozva simítgatta férfias állát, és közben szoktatta magát a gondolathoz.
Lassan felemelte a fejét, és Hermione arcát kezdte fürkészni. Szinte kiszaladt belőle a szín, nagyon sápadt volt.
- Ennyire nem kell elsápadni, nem harapok – mondta halkan, egy mosolyt megeresztve a fiú. Hermione bátortalanul viszonozta, de nem mondott semmit. – Mióta tudod?
- Pontosan négy hete – felelte csendesen kedvese.
- Értem... Gondolom, nagyon megijedtél – folytatta a fiú, és nyugtatóan megsimogatta a lány arcát. Közelebb hajolt hozzá, és magához ölelte barátnőjét. Hermione ekkor már érezte, hogy nem lehet olyan nagy baj. – Ki tud róla?
- Alan és Ginny... Meg Pompfrey... És ma délután el kell mondanunk Miss. Nettnek is.
- Kell? – kérdezett vissza értetlenül a fiú, miközben egy kicsit elhúzódott, hogy láthassa a lányt.
- Igen... Madam Pompfrey ragaszkodik hozzá, hogy egy tanár is tudja. Először McGalagonynak akart szólni, de aztán Alan javasolta az anyukáját.
- Szerencse – bólintott a fiú. – Ne aggódj, Miss. Nett meg fogja érteni.
- Gondolod? Tudod, mennyire kellemetlen lesz?
- Hát... nem... De már megtörtént, nem tudunk rajta változtatni. Különben meg: előbb-utóbb úgyis szerettünk volna kisbabát – mosolygott rá a lányra Draco, olyan meleg tekintettel, amitől még a Titanic katasztrófáját okozó jéghegy is elolvadt volna. – Miss. Nett rendes nő, sokat beszélgettem vele a napokban.
- Tényleg?
- Aha – felelte a fiú. – Nem mondtam, de tényleg sokat járok nála. Először Alannel voltam, mert unatkoztunk, és benéztünk hozzá. Aztán egyre többet járkáltam már egyedül is, és jókat dumáltunk.
- Hát ezt tényleg nem tudtam.
Draco nem válaszolt, csak mosolygott. Még mindig nem tudta teljesen elhinni, ami az imént kiderült. Kisbabája lesz, neki és Hermionenak. Apa lesz. Igaz, hogy nem ilyen fiatalon akart gyereket, de jobban belegondolva, később talán nem is lehetne, ha az apján múlna.
- Figyelnünk kell – szólalt meg újra –, hogy apám ne szerezzen tudomást róla – azzal megsimogatta a lány még lapos hasát. Hermione bólintott. – Tuti, hogy mindkettőnket ki fognak nyírni a szüleink.
- Az biztos... De nem akarok még erre gondolni, így is elég volt ez a sok idegeskedés... De... ezek szerint megtartjuk?
- Ez nem kérdés, kicsim – válaszolta Draco némi meghökkenéssel.
Még sokáig beszélgettek közös jövőjükről, és a kicsiről. Draco egyre inkább beleélte magát a szerepébe, és tényleg őszintén örült a hírnek. Nem sok fiú érzett volna hasonlóképpen, hiszen ilyen fiatalon elég kevesen szeretnének felelősséget vállalni és elkötelezni magukat.
Már öt óra lehetett, amikor csevegő hangok szűrődtek be a folyosóról. Két nő volt az, Hermione azonnal fel is ismerte őket: Miss. Nett és Madam Pompfrey. Nem sokkal később ki is nyílt az ajtó, és a két nő lépett be rajta.
- Malfoy, te meg mit csinálsz itt? – kérdezte szinte azonnal a javasasszony.
- Hozzám jött – felelte gyorsan Hermione, mire sikerült még inkább megdöbbentenie a nőt. Ani csak mosolygott, és közelebb lépett a két fiatalhoz.
- Hogy vagy, Hermione?
- Köszönöm, jobban – válaszolta kissé feszengve a lány.
- Madam Pompfrey nem avatott be a részletekbe, csak azt mondta, hogy valami „életbevágóan fontos dologról van szó” – miközben ezt mondta, kissé elváltoztatta a hangját, de azért nem túl feltűnően, Hermione mégis észrevette, és majdnem el is mosolyodott rajta. - Mi lenne az? – kérdezte kedvesen a tanárnő.
Hermione kérdőn pillantott Dracora, mintha tőle várna segítséget. A fiú bíztatóan rámosolygott, és megfogta a másik kezét is kedvesének. Pompfrey az ajtó és az ágy között állt félúton, és onnan figyelte az eseményeket. Valószínűleg úgy gondolta, jobb, ha nem szól bele a cselekménybe, de arra talán maga is rájött, hogy mit keres ott valójában Draco.
- Nem tudom, mit mondott Madam Pompfrey, de... Eredetileg McGalagonynak kellett volna szólnunk. Csak... - Hermione itt elakadt. Jobb szerette volna, ha a javasasszony nincs a helyiségben, meglehetősen zavarba jött a jelenlététől. Így is elég kínos volt a helyzet, nem kellett még pluszban a közönség.
- Madam Pompfrey – szólt hátra a nő kedvesen a javasasszonynak -, innentől egyedül is megy, megtenné, hogy addig magunkra hagy?
A matrónának nem volt éppen ínyére a gondolat, hogy itt hagyja a betegét, ráadásul egy ilyen fontos dolog közepén, de eleget tett a kérésnek, és magának motyogva bement a másik szobába.
- Köszönöm – sóhajtotta kissé megkönnyebbülten Hermione. Valahogy visszatért a híres Griffendél-bátorság a lelkébe, és újra belevágott, ám ezúttal hadarva. – Szóval a dolog lényege az, hogy Dracoval kisbabánk lesz, és Madam Pompfrey ragaszkodott hozzá, hogy mondjuk el McGalagonynak, de Alan is itt volt, és ő meg azonnal mondta, hogy inkább magának szóljunk, és...
- Hermione – vágott közbe a tanárnő. A lány ekkor nézett csak a szemébe, és még nagyobb zavarba jött, amikor látta, hogy a nő elnézően mosolyog. – Vegyél levegőt is.
- Bocsánat – mondta lesütött szemmel.
- Nem kell bocsánatot kérned, te dolgod, hogy meg akarsz-e fulladni, csak gondoltam szólok előtte – mosolygott tovább a nő. A lány ettől megkönnyebbült, és ezt egy nagy sóhajjal jelezte is. Draco bíztatóan szorongatta még mindig a kezét, és közben a tanárnőt figyelte. Ő ekkor ráemelte a tekintetét.
- Remélem eszetekbe sem jutott elvetetni – szólalt meg újra a nő. Hermionenak akaratlanul is eszébe jutott, hogy Alan is mennyire ellenezte a dolgot.
- Furcsa, Alannek is ez volt az egyik első mondata – tette szóvá felfedezését. A nő halványan elmosolyodott, bár ez elég fájdalmasan festett.
- Tudod, velem egyszer ugyanez történt... - Draco és Hermione meglepődve, de kíváncsian várták a folytatást. - Csak kicsit fiatalabb voltam, de tényleg nem sokkal. Nagyon megbántam, hogy akkor elvetettem, borzalmasak voltak az utána következő hónapok – mesélte szomorúan a nő. Egy pillanatra elhallgatott, aztán megrázta a fejét, és újra a fiatalok szemébe nézett. – De ez egy régi történet, felejtsük is el. Mit szeretnétek tenni?
- Hát... - Hermione csak eddig jutott szóban, de gondolataiban is. Draco kisegítette:
- Az a legfontosabb, hogy minél kevesebben tudjanak róla. Ha apám megtudja, szerintem nem érjük meg a másnapot.
- Nem akarlak elkeseríteni, de az biztos – felelte keserűen Miss. Nett. – Jól van... Akkor beszélek Dumbledore-ral, és kitaláljuk, hogy mi legyen. Kik tudnak róla?
- Alan és Ginny... Senki más.
- Rendben - bólogatott, inkább magának a tanárnő. – Dumbledore is biztosan azt szeretné, ha nem tudná az egész világ. Nem vetne valami jó fényt az iskola hírnevére...
- Akkor régen... Szóval – Hermione nem tudta, hogyan fejezze ki magát, de mikor Miss. Nett mosolyogva bólintott, akkor folytatta. – Szóval, akkor ő tudott róla?
- Ő mindenről tud. De egyébként rajta kívül csak Perselusnak mondtam el, ő meg nem sorolható a pletykás emberek közé, ezért senki nem tudta meg, akinek nem kellett volna. De nem beszéltem Dumbledore-ral, csak pár évvel később, mikor Alan született.
- És ezek szerint Alan is tud róla? – kérdezte ezúttal Draco.
- Igen. Kicsit mérges is volt, mert lehetett volna egy nagyobb testvére... Így is állandóan azzal nyaggat, hogy neki kell egy húgocska – mosolygott fejét csóválva a nő. Elmélázva nézett ki a fejéből, látszott, hogy visszaemlékszik azokra a pillanatokra, mikor Alannek eszébe jutott ez a kívánsága. – Na, de ezt most hagyjuk, térjünk vissza hozzátok.
- Ki fognak csapni minket, igaz?
- Dehogy fognak. Viszont a szüleiteket értesíteni kell... legalábbis a tiédet, Hermione – helyesbített azonnal a nő, ahogy jobban belegondolt a helyzetbe. – Azt hiszem, jobb, ha Malfoyék nem tudnak semmit.
- Mi is így gondoltuk, szerintem – bólintott azonnal Draco.
- Anyáék meg fognak ölni – nézett ki megsemmisülten a fejéből a lány. Szerelme elgondolkozva figyelte az arcát, megjelent a szemei előtt Hermione édesanyja és édesapja, amikor találkozott velük a Foltozott Üstben. Az a két kedves ember, akik mindennél jobban szeretik egyetlen lányukat. Az biztos, hogy nem ilyen sorsot szántak neki, jobb szerették volna, ha a lány először befejezi a tanulmányait, illetve folytatja őket a Roxfort után is, nem pedig anya lesz. De ezen már nincs mit változtatni.
- Ne izgulj, nem lesz semmi baj. A szüleid meg fogják érteni, szerintem ők nem annyira elvontak, mint Malfoyék – mondta a nő, mintha el is felejtette volna, hogy Draco is a szobában van. A fiú csak rápillantott, de tekintete nem tükrözött haragot vagy hasonló érzelmet. Csak tudomásul vette. Hermione ebből arra következtetett, hogy tényleg sok időt töltött a tanárnővel, és annyira már kerültek jó viszonyba, hogy ne sértődjön meg egy ilyen megjegyzésen.
- Hát persze... Mert az én szüleim olyan megértőek! Nagyon ki fognak akadni... - a lány közben arra gondolt, vajon mennyire téves elképzelésük lehet róla drága szüleinek. Biztos, hogy sosem hitték volna, hogy ekkora bajba fog kerülni a lányuk.
- Ne félj – mondta ismét Ani, ezúttal a lány vállára tette a kezét megnyugtatásul. – Segítek. Ha szeretnéd, akkor beszélhetek én is velük, nem kell neked elmondanod.
- Ide kell jönniük? – kérdezte ezúttal Draco értetlenül.
- Igazából így elsőre arra gondoltam, hogy elhalaszthatnánk ezt a beszélgetést a karácsonyi szünetig.
- Úgyis hazamegyek a szünetben – mondta Hermione továbbfűzve a nő gondolatmenetét, aki erre csak egy mosollyal válaszolt. – Jobb lenne így, személyesen, mint egy levélben. Legalább a szemembe mondhatják, hogy milyen buta vagyok.
- Mással is megesik, hidd el – próbálkozott tovább a tanárnő. – Hidd el, ez nem olyan nagy probléma, mint ahogy te azt gondolod...
- Nem olyan nagy probléma?! – döbbent meg a lány, aminek következményeként kicsit magasabb hangon sikerült kimondania kérdését. – Elnézést... Hogy ne lenne nagy probléma? Hiszen ez az egész életemre hatással lesz, és a tanulmányaimat se fejezhetem be, és...
- Hogyne fejezhetnéd be! – vágott közbe Ani. – Nézd... Dumbledore el fogja intézni, hogy minden rendben menjen. Beszélek vele, és utána veled is újra. Kitalálunk valamit, ne aggódjatok – utolsó mondatánál bátorítóan Dracora nézett. – Most mennem kell. Vasárnap délután gyertek be a szobámba, Draco már otthonosan érzi nálam magát – mosolygott a két fiatalra. – Akkor mindent elmondok, amit az igazgató úr üzen, rendben?
Hermione csak bólogatni tudott. Azt hitte eleinte, hogy a tanárnő nem lesz ennyire megértő, hogy felelősségre fogja vonni, de nem, még ő nyújtott támogatást neki, egy rossz szava sem volt. És Hermione ezért igencsak hálával tartozott a nőnek, aki ráadásul élete talán egyik legfájdalmasabb titkába is beavatta.
- Rendben... Köszönjük. Mindent – mondta őszintén a lány. Miss. Nett mosolyogva megrázta a fejét, és felállt az ágyról.
Draco is megköszönte a segítséget, és azt, hogy idefáradt a nő. Kikísérte az ajtóig, aztán kinyitotta neki, és elbúcsúztak. Nagyot sóhajtva csukta be utána, és elgondolkozva meredt ki a fejéből. Aztán találkozott a pillantása szerelméével, és visszasétált hozzá.
A fiú még ott maradt kedvesével egy darabig, de mikor már úgy érezték, hogy a lány barátai hamarosan meglátogathatják őt, jobbnak látta lelépni. Azonban ez a cselekedet hiábavalónak bizonyult, mert se Ron, se Harry, sőt, még Alan se látogatta meg Hermionet. Így a lány egyedül hagyta el a Gyengélkedőt. A behozott tankönyveivel és néhány személyes tárgyával együtt, magányosan ballagott fel a Griffendél-toronyba, ahová már annyira vágyott.
Útközben találkozott néhány Hollóhátas társával, akik a Nagyteremből igyekeztek saját hálókörletükbe a vacsora befejeztével. Hermione még a Gyengélkedőn kapott élelmet, így ezzel nem volt már gondja. A portrélyukhoz érve elmotyogta a jelszót, ám a Dáma nem engedte be.
- Megváltozott a jelszó! – „sikította” borzalmasan magas, finnyáskodó hangján. Hermionenak borsódzott tőle a háta, de magára erőltetett egy mosolyt, és hátat fordított a képnek. Most mihez kezdjen? Végre kiengedték a kórház szagú Gyengélkedőről, és most itt kell ácsorognia, alig pár lépésre a céltól?
Ekkor hangokat hallott a folyosóról, amelyek közül egy furcsán ismerősen csengett. Aztán egy másik ismeretlen hang szólalt meg, egy lányé. Hermionenak fogalma sem volt, hogy Ron kivel beszélgethet, de ez volt most a legkisebb gondja. Alig várta, hogy a fiú beforduljon a sarkon, és megtudja a jelszót.
Ez a pillanat is elkövetkezett, ám mielőtt Hermione bármit is mondhatott volna, rájött, hogy ki a lány hang tulajdonosa: Sue. Az a lány, akit Ron elhívott a bálba. Az előbbi Hollóhátasok között azonban nem fedezte fel, bár ennek az lehetett az oka, hogy Ron és ő épp az ellenkező irányból jöttek. Amikor Ron észrevette Hermionet, kicsit elvörösödött, de közel sem olyan mértékben, mint amikor a lány először puszit adott neki.
- Szia, Hermione – köszönt kicsit zavarban a fiú.
- Sziasztok – felelte barátnője mosolyogva, és sokat mondóan Sue-ra pillantott, mintha jelezni próbálna. Aztán Ron csaknem a homlokára csapott.
- Ó, ő itt Sue, Sue, ő Hermione, az egyik legjobb barátom – mutatta be a két lányt egymásnak, mire Sue barátságosan Hermione felé nyújtotta a kezét, aki ezt elfogadta, és halkan köszöntek egymásnak.
- Ron sokat mesélt már rólad és Harryről – mondta a lány csevegően. Hermione erre nem tudott mit válaszolni, hiszen azt nem felelhette, hogy „ő is sokat hallott már róla”, mivel Ron elég ritkán említi meg Sue-t.
- Ö, azt hiszem, nekünk most mennünk kell – mondta Ron a Hollóhátas lánynak. Sue megértően bólintott, és egy puszit nyomott a fiú arcára.
- Örülök, hogy megismerhettelek – pillantott Hermionéra, aztán sarkon fordult, és választ sem várva elsétált.
Ronon látszott, hogy legszívesebben láthatatlanná válna, de erre nem adódott lehetősége. Elmondta a jelszót a Dámának, és bement a klubhelyiségbe, Hermione pedig kihasználta a helyzetet, és követte. Szinte rohannia kellett, hogy utolérhesse a vörös hajú fiút, akinek az előbbi puszi hatására a füle is tiszta pír volt. Ron már a kandalló előtt lévő kanapén ült, mellette egy fekete hajú fiúval – Harryvel. Hermione megállt mögöttük pár méterre, és mosolyogva figyelte párosukat. Ron magyarázott valamit; feltehetően Harry egy érdeklődő kérdésére válaszolt.
- Sziasztok! – köszönt végül rá a lány barátaira. Harry felé kapta a fejét, és széles mosoly terült el az arcán. Őszintén örült, hogy újra látja legjobb barátnőjét. Gyorsan fel is állt, és Hermionéhoz sietett. Megölelte, és nem is engedte el sokáig, a lány meg nem érette, hogy mi üthetett a kis túlélőbe. – Jól vagy, Harry?
- Igen, persze, csak jó újra látni. Tudom, milyen pocsék, amikor az embernek napokat kell a Gyengélkedőn töltenie.
- Igen, tényleg nem egy tündérmese, de csak egy éjszakára voltam ott – mosolygott értetlenül a lány. Harry vállat vont, és még mindig mosolyogva felvette a talárját a kanapé háttámlájáról, ahol az eddig pihent, és elsétált. Egyenesen az egyik sarokban beszélgető Lavenderhez és Parvatihoz. Hermione még inkább összezavarodott, és teljesen értetlen arccal Ronra pillantott, hátha ő tud valamit. Úgy tűnt, rossz embertől várja a magyarázatot.
- Nem tudom, mi van Harryvel, de az elmúlt néhány napban tiszta hiperaktív lett – kezdett bele Ron véleményének szavakba öntésébe. – Tegnap is Alannel beszélgetett egy csomót, egyfolytában vigyorogtak mind a ketten, utána Ginny is csatlakozott hozzájuk, és megállás nélkül röhögtek a pályán.
Hermione elgondolkozva nézte a sebhelyes homlokú fiút. El sem tudta képzelni, mi lehet vele, nem is tudott róla, hogy ennyire jóban lenne az Alan-Ginny párossal.
- És Alanék merre vannak?
- Nem tudom – felelte erre barátja, és elgondolkozó arckifejezése egy pillanat alatt keserűbe vágott át. – Van egy olyan érzésem, hogy valahol édeskettesben töltik az idejüket. Mostanában nem mászkálok utánuk, van jobb dolgom is.
- Ezt örömmel hallom – mosolyodott el Hermione. Mennyi minden megváltozott, míg ő a Gyengélkedőn volt! – Tehát akkor most már békén hagyod őket?
- Nem – jött kellemetlen, tömör válasz, mire Hermione vágott egy fancsali kifejezést. – Csak most lazítok. Kapnak egy kis időt, de folytatom a hadjáratom.
A lány nem tudta mire vélni ezt a félig-meddig humorosnak szánt feleletet. Vajon Ron komolyan mondta, hogy nem hagyja abba, vagy tényleg csak viccet akar űzni abból, hogy őt nem hagyja hidegen Alanék kapcsolata? Igaz, az elmúlt hónapokban egyáltalán nem sikerült kiigazodnia Ronon, nem nagy meglepetés, hogy ezen az egy félreérthető mondatán sem sikerül. Nem hitte, hogy valaha is meg fogja érteni, hogy vörös barátja miért leli örömét abban, hogy megpróbálja szétválasztani a húgát és Alant.
- Aha... Tényleg, Ron... Mesélj valamit Sue-ról! Nem is tudtam, hogy még mindig ilyen jóban vagytok.
Ronnak erre a megjegyzésre újra nagyot változott az arckifejezése. Füle újra elvörösödött, szemeit lesütötte, arca zavartságot tükrözött. El kellett pár hosszú pillanatnak telnie, míg végül nyitott szájából hangok, majd értelmes szavak is jöttek.
- Hát... szóval... Mit kellene mesélnem róla?
- Azt már elmondtad, hogyan ismerted meg. A fejleményekre vagyok kíváncsi. Mostanában nem tudok rólatok semmit se!
- Mintha ez a mi hibánk lenne – motyogta az orra alatt a fiú, majd egy kicsit hangosabban folytatta. – Nem történt köztünk semmi, ezt az elején leszögezem. Sokat vagyunk együtt, jó barátok vagyunk.
Hermione érdeklődve hallgatta a fiút. Kicsit csalódott volt, azt hitte, a bál óta eltelt néhány hét elég volt arra, hogy kialakuljon köztük valami különleges kapcsolat. De ha a fiú rögtön így kezdi, az nem sok jóval kecsegtet.
- Sokat beszélünk... Szeretek vele lenni. Olyan, mintha már nagyon régóta ismerném, jól megértjük egymást, és ő például nem piszkál amiatt, hogy féltem a húgomat – jegyezte meg célzásképpen a fiú. Hermione csak elhúzta a száját, és intett, hogy folytassa. – Aztán... majdnem történt köztünk... valami – mondta szégyenkezve. Hermione sose értette, hogy tud Ron ekkora zavarban lenni, ha a szerelemről van szó, de ettől lett olyan aranyos a fiú. – Szóval... egyszer kísértem vissza a klubhelyiségükbe, és meg akartam... csókolni... És... Nem engedte – erre már végképp lehajtotta a fejét, látszott rajta, hogy legszívesebben a föld alá süllyedne. Hermione a fiú vállára tette a kezét, és megértően mosolygott.
- Folytasd csak. Miért nem engedte? – Ron nagy levegőt vett, és halkan folytatta.
- Azt mondta, hogy sajnálja, de ő nem szeretne semmi mást, csak barátságot – a mondat végére felemelte a fejét, és Hermione valami különösen gúnyos, keserű érzést fedezett fel a szemeiben. – Elég ironikus, nem? Veled is ugyanez volt... Te is csak barátságot szeretnél.
A lány végre megértette, hogy miért jelent meg ez a furcsa érzés barátja szemében. Őszintén megsajnálta őt, azt hitte, hogy Sue-val minden rendben, hiszen sülve-főve együtt vannak, erre kiderült, hogy Ron ugyanabba a csapdába esett.
- Mást nem mondott?
- Azt, hogy talán majd később. Tudod... Amikor megismertem, akkor nem volt senkije, de a bál után néhány nappal járni kezdett Terry Boottal – mesélte a fiú közömbösen. Hermionénak eszébe jutott, hogy Terrytől kérte el tavaly a bűbájtan könyvét. – Na mindegy, szóval jártak egy darabig, talán két hétig... Mostanában szakítottak, és Sue ezért nem akar most egy másik kapcsolatot. Vagyis ő ezzel magyarázta.
- Akkor még van remény! Mégse ugyanolyan, mint velem – mosolygott halványan Hermione. – Majd csak rendben lesz minden. Szurkolok nektek.
- Kösz... Ez most eléggé olyan beszélgetés volt, mintha az egyik barátnőddel beszéltél volna – nevetett fel kissé gúnyos éllel a fiú. Hermionénak ez eszébe se jutott volna, de ha a fiú így gondolja...
- Nem kezeltelek lányként... - mondta megjátszott durcássággal barátnője. Ron vállat vont, és Harryt figyelte.
Hermione is ráemelte a pillantását: a fiú Lavenderrel beszélgetett az egyik sarokban kettesben. Parvatinak híre hamva nem volt.