- Nem úgy volt, hogy te már aludni fogsz, mikor mi visszajövünk? – vigyorgott a lányra Alan, mikor belépett a portrén.
- De, csak akadt egy kis elintéznivalóm... De már nem is vagyok álmos. Milyen volt az edzés? – kérdezte Hermione, hogy elterelje hollétéről a szót.
- Nagyon klassz, mint mindig – válaszolt ezúttal Harry egykedvűen. Látszott rajta, hogy lélekben kicsit máshol jár.
- Ron hol van? – nyilallt belé hirtelen, amikor rájött, hogy sehol sem látja a fiú vörös üstökét. Ginny ott ült Alan ölében, és zavartalanul csókolóztak.
- Az előcsarnokban elvált tőlünk, van egy kis dolga... Tudod, Sueval – kacsintott Harry, és halványan elmosolyodott. Hermione viszonozta: nagyon örült neki, hogy Ron végre mással foglalkozik, és nem azzal, hogy Alanéket piszkálja.
A lány leült barátai közé, és folytatta a beszélgetést. Általános témák merültek fel, olyan beszélgetés volt, amit már mindannyian régóta szerettek volna. Alan és Ginny is bekapcsolódott, és végül nagyon jól szórakoztak, sokat viccelődtek.
Amikor azonban éjfelet ütött az óra, és eszükbe jutott, hogy másnap bűbájtannal kezdenek, mindannyian elköszöntek, jó éjszakát kívántak, és elmentek aludni. Ron azonban még mindig nem érkezett vissza.
A napok teltek, Ron egyre gyakrabban vált el tőlük, és csatlakozott Suehoz. Mikor Hermione rákérdezett, hogy mégis mi a helyzet kettejükkel, a fiú gyorsan témát váltott, és lelépett. Az órák közti szünetekben sokszor látták őket együtt, bár semmi jelét nem mutatták, hogy több lenne köztük barátságnál.
Hermionet egyre inkább lefoglalta egy gondolat, ami ingerlékenyebbé is tette. Nem halogathatta már sokáig a „nagy vallomást”, hiszen Draconak joga van tudni a saját gyerekéről. Szerda éjszaka is ezen járt az agya, és a részleteken. Hogy mondja el neki? Álljon elé, és jelentse be: állapotos? A végén még a fiú kinevetné érte, és azt hinné, csak tréfál. Az lenne talán a legjobb és legegyszerűbb, ha levélben írná meg neki. Úgy sokkal könnyebb lenne, nem kellene a szürke szemek kereszttüzébe kerülnie, és annak vádló pillantásait tűrnie.
Viszont nem lenne helyénvaló, ha csak egy levélben mondaná el. Az olyan snassz volna. Hosszas töprengés után arra jutott, hogy mégis levelet ír:

Drága Draco!
Találkozzunk a Szükség Szobájában, nagyon fontos dologról kell beszélnünk. Vacsora után.
Szeretlek:
Hermione

A lány összehajtotta a papírt, majd az éjjeli szekrényére tette. Holnap első dolga lesz eljuttatni a fiúhoz ezt a pár sort. Ezzel gondolattal pedig behunyta a szemét, és már aludt is.
Másnap reggel kissé kótyagosan ébredt. Érzései kavarogtak a testében, mintha ők maguk se tudnák, hogy hova tartoznak. A szokásosnál is nehezebben kelt ki az ágyból, ami nem sok jót ígért a mai napra. Azonnal megpillantotta az előző éjszaka írt levelet, így sietve felöltözött, és talárja zsebébe gyömöszölve, a bagolyház felé igyekezett.
A klubhelyiségben már voltak néhányan, de senki sem állította meg, mindenki túl fáradt volt még. Még maga Hermione is, és talán éppen ezért fordulhatott elő, hogy a portrén kilépve nekiment valakinek.
- Ó, ne haragudj, Neville – kért bocsánatot a lány anélkül, hogy akár egy pillantásra is méltatta volna az értetlen arcú fiút, és már ment is tovább.
Sebes léptekkel haladt végig a bagolyházhoz vezető folyosókon, amelyek többsége kongott az ürességtől. Kevésszer találkozott össze bárkivel is, de ez őt egyáltalán nem zavarta, így csak még biztosabb volt, hogy senki nem nyomoz utána.
Mikor befordult az utolsó sarkon, és becsukta maga mögött a baglyok otthonának ajtaját, ijedtében szökkent egyet. Ugyanis nem volt egyedül. Harry állt odabent, karján Hedviggel. A fiú éppen házi kedvencét simogatta. Hermione nem látott nála levelet, ezért értetlenül állt barátja előtt.
- Szia, Hermione – köszönt kedvesen a fiú, és rámosolygott álmos barátnőjére.
- Ö... szia – válaszolt némi fáziskéséssel a lány is, aztán egyszerre sikerült megfogalmaznia „bonyolult” kérdését, és kibökte: - Hát te mit keresel itt ilyenkor?
- Csak gondoltam, meglátogatom Hedviget az órák előtt. Már régen láttam, mostanában sok időt tölt itt – válaszolta Harry, és mintha meg se lepte volna Hermione kérdése, szemei barátságosan fénylettek.
Hermione bólintott, majd bizonytalanul közelebb lépett barátjához, és ezáltal a baglyokhoz, akik éppen nyugovóra készültek térni. Harry egyszer csak a lány felé nyújtotta a karját, rajta madarával.
- Nyugodtan használhatod, szerintem ő is örülne, ha végre akadna valami feladata – magyarázta a fiú, és szilárdan tartotta Hermione felé a baglyot.
- Ó, köszi, de... Inkább használok egy iskolai madarat – felelte a lány, és egyszerre valami különös oknál fogva fülig pirult.
- De miért? Hedvig szívesen elviszi bárkinek a leveled, igaz, Hedvig? – a bagoly egyetértően huhogott, és kicsit a szárnyai is megmozdultak.
- De tényleg nem kell... jó nekem ott az a madár is – mutatott egy szárnyát nyújtogató példányra, és máris közelebb lépett hozzá.
Elég ironikus lenne, ha Harry madara vinne Draconak egy találkára invitáló levelet. Valahogy cseppet sem akarta megtudni, hogy a végén mi sülne ki a helyzetből. Ám mielőtt a lány magához hívhatta volna a kiszemelt példányt, Harry hirtelen megszerezte a kezében szorongatott levelet barátnőjétől, és átadta Hedvignek. Hermione utánakapott, de Hedvig már el is repült vele, ki tudja, kihez.
- Hová viszi a levelet?
- Nem tudom, kinek írtál – tárta szét a karját a fiú, és közben megvonta a vállát is. Elgondolkozva nézett Hermionera. – Ne aggódj, Hedvig okos madár, magától is tudja, hogy kinek kell vinnie. Tudod, a mágia...
- Igen, persze... de... Harry, hogy lehetsz ilyen! Belehaltál volna, ha egy iskolai bagollyal küldöm el a levelet?
- Nem, de minek felébreszteni őket, mikor Hedvig úgyis kéznél volt? – kérdezett vissza a fiú higgadtan. – Nézd, már vissza is jött.
Ahogy ezt a fiú kimondta, Hedvig beszállt az ablakon ugyanazzal a levéllel a csőrében, mintha le se tette volna.
- Látod, nem tudta, hogy kinek szántam – ám erre a madár a kezébe pottyantotta a pergamen darabot, és visszaszállt gazdájához. Hermione kibontotta saját levelét, de annak hátuljára már egy "Ott leszek. Szeretlek" is firkantva volt. – Ez hihetetlen.
- Az, hogy választ kaptál? – kérdezett vissza vigyorogva a fiú.
- Az, hogy megtalálta, te bolond! – felelte a lány még mindig hitetlenkedve. – Főleg, hogy most ment el, két perce.
- Mondtam, hogy okos. Sőt, még gyors is. Nincs miért aggódni. Máskor is nyugodtan használd – folytatta Harry, még mindig kedvencét simogatva. Ha az állat macska lett volna, már régen dorombolt volna. – Na, megyünk bájitaltanra? A reggelit már úgyis lekéstük.
Hermione bágyadtan bólogatott, és lassan elindult barátja után, akinek karjáról Hedvig visszaszállt a helyére.
A fiú maga elé engedte őt az ajtóban, és egymás mellett ballagva tértek vissza az előcsarnok felé vezető folyosóra, hogy onnan mehessenek bájitaltanra. Útközben nem nagyon hangzott el egy szó sem, Hermione nem érezte magát nagyon elemében. Harry zsebre vágott kézzel, arcán vigyorral sétált mellette, nagyon jókedvűnek látszott, a lány rá se ismert. Meg se lepődött volna, ha pár pillanat múlva fütyörészni kezd a fiú.
- Mi van veled, Harry? Olyan vidámnak tűnsz.
- Semmi, csak jókedvem van. Jól alakulnak a dolgaim... főleg Lunával – erre a kijelentésre mindkettejük szeme felcsillant, és Hermione már kezdte kapizsgálni, miért száll a fellegekben barátja
- Örülök neki. Rég nem láttalak ilyen boldognak.
- Én meg téged nem láttalak már régen boldognak. Minden rendben van? Idén annyira bánatosnak látszottál – komolyodott el a hangja és az arca a fiúnak, és Hermione felé fordulva megállt.
- Nem tudom, mi van velem. Azt hiszem, nem vagyok önmagam idén... Néha nagyon hiányzik a régi Hermione – mondta halkan a lány.
Mostanában egyre többet eszébe jutott ez a dolog. Nagyon megváltozott az elmúlt hónapok alatt. Szorgalmának égő tüze is mintha már csak pislákolt volna, az órákon egyre inkább csak megközelítette a száz százalékot, el már nem érte, a barátait is elhanyagolta a tanévben, és mintha egyre nagyobb meggondolatlanságokba keveredett volna az idén. Vajon ez azért van, mert szerelmes, vagy amiatt, akibe szerelmes?
- Nekünk is – felelte Harry. – De idén mindannyian nagyon megváltoztunk. Ron egyre kibírhatatlanabb az Alan-utálatával, én meg mintha sokkal optimistább lennék...
- De te legalább jó irányba változtál, mi nem. Alan se ilyen volt a nyáron... Azt hiszem, sok gondja van mostanában, főleg Ron miatt – folytatta Hermione.
- Igen, én is észrevettem, hogy valami nem stimmel vele – bólintott Harry. – Amikor az Abszol úton voltunk, akkor ő is más volt.
Hermione visszaemlékezett arra a napra. És az azelőttiekre. Mennyit viccelődött az a fiú a nyáron! Hányszor nevettek vele, vagy rajta! És hogy hiányzott az a sok nevetés most az életükből... Mennyire jó lett volna visszacsöppenni a tábori életbe, és egésznap csak marháskodni, viccelődni, és nevetni. Nem is emlékezett, mikor nevetett igazán jót a Roxfortban Alannel. Nagyon ritkán fordult elő mostanában az is, hogy a fiú egyáltalán mosolygott.
Észre se vették, de már az alagsorba levezető lépcsőn jártak. Hermionenak ez csak azért tűnt fel, mert mikor lelépett az első lépcsőfokra, hirtelen megszédült, és elsötétült előtte a világ. Akkor egy pillanatra megállt, és körbenézett, hogy vajon mi történhetett, de hamarosan visszanyerte látását, és továbblépkedett le a pinceterem felé. Ám az utolsó lépcsőfokoknál újra megszédült, és meg kellett ismét állnia.
- Minden rendben? – kérdezte kissé aggódó hangon Harry.
- Igen persze, csak egy kicsit megszédültem. Azt hiszem, fáradt vagyok.
A fiú annyiban hagyta a dolgot, és Hermione is erőre kapott. Gyorsan elérték a pincetermet, amely előtt már a Griffendéles és Mardekáros hetedikesek várták őket. Vagyis inkább Pitont.
Hermione látta, hogy Draco az ajtó mellett a falnak támaszkodik, Alan meg nagyjából vele szemben ugyanezt teszi, mindketten tökéletesen magányosan. Ráadásul ugyanúgy a gondolataikba is voltak merülve, így akár egymás tükörképei is lehettek volna. A lány kíváncsi volt, vajon min töprengenek ennyit, amikor Draco ráemelte a tekintetét, és egy pillantással kedvese tudtára adta, hogy akkor este találkoznak.
Nem sokkal később megjelent Piton is, és beengedte a társaságot a terembe. A lány észrevette, hogy szerelme az utolsók között tolja el magát a faltól, és lép be az ódon ajtón.
Az órákon a régi Alan-Harry, Ron-Draco és Hermione-Pansy párosok felbomlottak, az első alkalommal történtek miatt, amikor is túl nagy jókedv keletkezett az óra végére. Így hát Hermione most Alannel dolgozott, Harry és Ron együtt, Draco pedig Pansyra kényszerült.
Hermione még mindig émelygett egy picit, mikor leült Alan és az üst mellé. Kábának érezte magát, mintha most ébredt volna fel egy alapos kis eszméletvesztésből. Már reggel is furcsa érzései támadtak, mintha ez a nap sokkal rosszabbnak indult volna, mint a többi. A gyomra csikart az éhségtől, egyáltalán nem tett jót neki, hogy kihagyta a reggelit. Most, hogy eszébe jutott, itt is odaadhatta volna Draconak a levelet, nem kellett volna elmennie a bagolyházba.
Piton felvarázsolta a táblára a bájital hozzávalókat, aztán leült az asztala mögé, és onnan figyelte a diákokat, mint a lecsapni készülő sas. Hermionenak fel kellett állnia, hogy segíthessen Alannek, de mintha ólomsúlyúvá váltak volna a tagjai, megmozdulni is képtelen volt. Ráadásul a feje is elkezdett fájni, de ezt már csak éppen, hogy érzékelte a szédülés miatt. Fogalma se volt, hogy mitől lehet ennyire rosszul, csak néhány perc után jutott eszébe, hogy ő most épp állapotos.
Hermione erőtlenül felemelte a jobb kezét, hogy jelezzen a tanárnak. Tudta, hogy nem éppen jó időben sikerül rosszul lennie, hiszen Piton minden csak nem megértő, segítőkész és kedves. Ezek közül mindre szükség lett volna arra, hogy kiengedje a lányt a friss levegőre. A teremben ugyanis a bájitalok – számára – kellemetlen szaga terjengett, ami keveredett a többiek leheletével, meg úgy mindennel, ami még pluszban rátett egy lapáttal a lány rosszullétére.
A tanár azonban nem szólította fel. Időközben nekiállt körmölni, ami miatt úgy tűnt, eléggé elfelejtkezett arról, hogy épp órát tart. Alan se figyelt oda a lányra, magába merülve vagdosta és dobálta az üstbe a hozzávalókat, valószínűleg azt gondolta, hogy Hermione egy könyvet bújik, és azért nem segít neki.
A lány erőtlenül köhintett egyet, ami igazából a fiú neve akart lenni, csak nem sikerült kimondania. Alan ekkor hátrafordult, és szemei ijedten nagyra tágultak, ajkai résnyire nyíltak. Hermione letette a kezét, bár ez a mozdulat inkább ahhoz hasonlított, mintha valaki addig fogta volna neki a levegőben, aztán hirtelen elengedte volna. Szinte összecsuklott.
- Jól vagy? – hajolt le hozzá Alan, mikor látta, hogy barátnője eléggé fehér, és nem csattan ki nagyon az egészségtől. Hermione a kérdésből semmit nem fogott fel, csak valami idegesítő búgást, aminek hatására rázni kezdte a fejét. Alan a homlokára tette kezét, és magában megállapította, hogy a lánynak nem meleg a homloka, de valahogy mégis betegnek érződik.
- Hánynom kell – tátogta erőtlenül. A körülöttük ülők nem figyeltek fel erre kicsinek nem nevezhető közjátékra.
Alan kissé rémülten figyelte barátnőjét, amikor végül eljutott a tudatáig, hogy mit is mondott, felpattant, és a tanári asztal felé fordulva jelentkezett.
- Tanár úr! – mondta a terem viszonylagos csendjébe, mire Piton kérdőn felemelte a fejét. – Hermione rosszul van.
Piton homlokráncolva fordult a lány felé, aki ülni is alig tudott. A tanár felmérte a helyzetet, aztán biccentett egyet.
- Menjen ki, kisasszony.
Hermione – rosszullétét megcáfolva – felpattant, és szinte kiszaladt a teremből. Alan egy gyors pillantást váltott Dracoval, aztán Harry és Ron szemének kereszttüzébe került. Mindannyian értetlenül álltak a dolog előtt.
Pár pillanatnyi fáziskéséssel a fiú határozott léptekkel elindult az ajtó felé.
- Hová indul, Mr. Fonce? – kérdezte érdeklődve Piton.
Alan válaszra se méltatta, csak kisietett a teremből, és a folyosón rohanva követte Hermionet, aki valószínűleg az első vécé felé vette az irányt.
A lépcső aljánál érte végül utol, ahol a legalsó fokon üldögélt, hátát a hideg falnak támasztva.
- Fel fogsz fázni – mondta Alan, és próbálta felhúzni a földről. Hermione erőtlenül lógott a karjaiban, félig eszméletlenül.
A fiú úgy döntött, felviszi a Gyengélkedőre. Így hát felemelte, és a lánnyal együtt felsétált a lépcsőkön.
Jó negyed óra alatt sikerült felérniük a Gyengélkedőre, ahol Madam Pompfrey azonnal kezelésbe vette a lányt. Az út nem volt épp zökkenőmentes, kétszer be kellett térniük egy mosdóba – egyszer a fiúba -, hogy a lány könnyíthessen magán. Aztán folytatták az utat, párszor igencsak elvesztve az egyensúlyukat, de végül itt lyukadtak ki.
Hermione amint kihányta magát, máris sokkal jobban volt. Igaz, hogy nem evett semmit még aznap, de a tegnapi vacsora még pont megfelelt a célra.
A javasasszony jó tíz perc vizsgálgatás után gondterhelten nézte a megfáradt arcot. Hermione már egyáltalán nem szédült, viszont még mindig éhes volt. Éppen azon gondolkozott, hogy ennyire nem lehetett volna rosszul a terhessége miatt, amikor Madam Pompfrey megszólalt. Alan az ágy végében figyelte őket.
- Gondolom, nem tudsz róla, és éppen ezért eléggé meg fog rémiszteni, amit most mondani fogok...
- Tudom, hogy kisbabám lesz – vágott közbe halkan, de határozottan a lány. A gyógyító meglepetten nézett rá. – Már négy hete tudom...
- És nem szóltál egyik tanárodnak sem?! – horkant fel a nő, előző kedves hangjához képest meglehetősen ingerülten. Hermione csaknem megijedt tőle.
Most erre mit mondjon? Hogyan is szólhatott volna bárkinek is, amikor összesen két ember tudott az egészről rajta kívül, és ebben nem volt benne a gyerek apja.
- És gondolom, benned tisztelhetem meg a pici apját – fordult ezúttal Alanhez, aki olyan képet vágott erre a kijelentésre, mintha egy őrült beszélt volna hozzá bolondságokat.
- Dehogyis! – ellenkezett hevesen a fiú, és ahogy még egyszer átgondolta a feltételezést, felnevetett. Olyan vidáman, hogy még Hermione is elmosolyodott rajta. – Én csak Hermione egyik barátja vagyok, semmi közöm a babájához.
- Nem ő az apja – tette hozzá a lány is.
- Hát akkor kicsoda? – kérdezte meg értetlenül a nő.
A két fiatal egymásra nézett, mintha a másiktól várnák a választ, de az nem érkezett meg. Hermione egy valamiben biztos volt: nem akarta, hogy mindenki megtudja a terhességét.
- Szóval?
- Nem olyan fontos, Madam Pompfrey.
- Már hogy ne lenne fontos! Különben is, mit keresek még én itt? Azonnal szólok McGalagonynak...
- NE! – kiáltott fel hirtelen a lány. Bármit, csak ezt ne. Nem élné túl azt a szégyent, amikor a házvezető tanára, akire annyira felnéz és felnézett mindig is most így lássa. Nem akarta magát és a tanárnőt is ennyire kellemetlen helyzetbe hozni. – Kérem, ne szóljon neki...
- És ezt mégis hogy képzeli? Muszáj megtudnia, hiszen ő a házvezetőtanára...
- Az nem jó, ha Miss. Nettnek szólunk? – kotyogta közbe ötletét Alan, mielőtt még Hermione válaszolni tudott volna. Erre a kérdésre Alanre nézett, és próbálta megérteni, hogy az miért jó. – Hiszen ő is tanár. Majd ő eldönti, hogy mi legyen a továbbiakban.
A javasasszony elgondolkozni látszott. Hosszas mérlegelés után végül bólintott.
- Rendben van.
Ahogy kicsöngettek, Harry és Ron is megjelent a Gyengélkedőn, és kérdezgették barátjukat, hogy mi történt vele. Alannel és a javasasszonnyal már megbeszélte, hogy nem mondja el nekik az igazságot, így hát „csak elkapott valami vírust”.
A fiúk aztán elmentek a következő órájukra, és magára hagyták a lányt gondolataival. Miss. Nettel holnap délután fognak beszélni. Madam Pompfrey szerencsére ebbe is beleegyezett, így még el tudja mondani Draconak is az állapotát, ha meglátogatja. A lánynak két napot kell a gyengélkedőn töltenie, tehát szombat reggel mehet majd vissza a klubhelyiségbe. Megkérte Harryéket, hogy hozzák majd el neki a leckéket, addig se fog unatkozni ott egyedül.
A javasasszony – Hermione kérdésére – elmondta, hogy azért lett ennyire rosszul, mert eléggé stresszes az élete mostanában, és az egészsége elég sokat romlott az elmúlt hónapokban. Mivel a lány megmondta, hogy meg kívánja tartani a babát, figyelmezette, hogy próbáljon változtatni egy picit az életén, és megoldani a problémáit, mert így még sok baja adódhat majd a kicsivel a terhesség alatt.
Aznap délután újra benéztek hozzá barátai Ginnyvel és Lunával együtt. A két lánynak is előadta a kitalált verziót, de Ginnyn látta, hogy ő nagyon is tisztában van rosszulléte igazi mivoltával.
Sokáig beszélgettek, a fiúk elmesélték a hátramaradó órák történéseit – amelyek nem voltak épp izgalmasak, mivel érte aggódtak végig –, de végül elmentek. Hermione szinte megtiltotta nekik, hogy vacsora után visszajöjjenek, és rájuk parancsolt, hogy tanuljanak.
Egyedül üldögélt a szobában, és azon gondolkozott, vajon Draco meg fogja egyáltalán látogatni? Biztosan nem akarja kockáztatni, hogy Hermione valamelyik barátja épp bent legyen, úgyhogy elég kicsi az esélye, hogy be fog hozzá nézni a fiú. De azért reménykedni még szabad.
A Gyengélkedő ajtaja halkan csikordulva nyílt ki, és egy viszonylag magas fiú sziluettje látszódott a beszűrődő fényben. Draco óvatosan körbenézett a sötét helyiségben, ahol senkit nem látott a szemközti ágyban fekvő lányon kívül. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, és az ágyhoz osont. Hermione csukott szemeiből, és nyugodt, egyenletes légzéséből arra következtetett, hogy már régóta alszik kedvese. Draco sóhajtott egyet, és leült az ágy melletti székre, ami a látogatóknak volt fenntartva.
Némán figyelte szerelme vonásait, nyugodt, bár kicsit sápadt arcát, hullámos, barna loknijait, amire a Hold fénye vetült. Elmélázva nézte kedvesét, majd hirtelen ötlettől vezérelve megsimogatta a finom arcot, végül a lány kezéért nyúlt. Sokáig szorongatta, cirógatta a finom bőrt, mindvégig Hermionet figyelve. Várta, hogy felébredjen, akár reggelig is. Tőle akarta hallani, hogy jól van. Alan már napközben beszámolt róla, hogy csak rosszul lett, és nem történt semmi komoly, de Draco valamiért nem hitt neki. Ilyen pedig nem igen történik, hiszen Alan az egyetlen barátja, akiben száz százalékig megbízik. De most valami belső erő azt súgta, hogy valami sántít a dologban, ráadásul a fiú szemei sem tűntek őszintének.
Nem is tudta, mióta üldögél ott, de érezte, hogy fel kell állnia, különben ő is elalszik. Az meg nem lenne szerencsés dolog. Így hát felállt, és az ajtó mellett lévő szekrényhez sétált, amin egy kancsó víz és néhány pohár volt. Miközben azzal foglalkozott, hogy a sötétben lássa, hogy a pohárba önti-e a vizet, az ajtó némán kinyílt, de ő nem vette észre, hogy bármi is történt volna.
Az ajtóban álló fiú érdeklődve szemlélte a sötétben a korabeli fiú alakját. Nem ismerte fel, mivel túl nagy volt a sötétség. Néhány pillanat után aztán ehhez is hozzászokott a szeme, és meglepődve állapította meg, hogy Malfoy áll az ajtó mögött.
- Mi a frászt keresel itt, Malfoy? - hasított bele Ron kérdése a csendbe, mire Draco annyira megijedt, hogy elejtette a kezében tartott poharat és magát a vízzel teli kancsót is. Mindkettő ezer szilánkra tört, ami nem is lett volna baj, csak egyenesen a szőke fiú lábára esett. - Fel fogod ébreszteni Pompfreyt, hülye!
- Fogd be, Weasley - felelte a Mardekáros összeszorított fogai között. Érezte, hogy néhány szilánk eléggé beleállt a lábszárába, és iszonyatosan szúrja. - Ha így kornyikálsz, akkor tényleg ki fog jönni - azzal elsuttogott egy bűbájt, aminek hatására a szoba teljesen hangszigeteltté vált. - A francba, miért kellett így rám ijesztened?
- Hogy oda ne rohanjak, szegény apuci kicsi fiának néhány karcolás esett a lábán - mondta gúnyosan Ron, és mellkasán keresztbefont karokkal nekidőlt az ajtónak, úgy nézte Draco ügyködését. A szőke fiú próbálta felmérni, mekkora károkat is szenvedett, de mindenek előtt Hermione felé pillantott: a lány még mindig békésen aludt, csak a másik oldalára fordult.
Draco nem szólt vissza semmit, csak próbálta megvizsgálni a lábát. Annyit biztosan meg tudott állapítani, hogy ömlik belőle a vér, úgyhogy sürgősen ki kellene szedni belőle a szilánkokat, és be kéne kötni. Ron azonban nem hagyta abba.
- Még nem válaszoltál. Mit csinálsz itt?
- Semmi közöd hozzá. Basszus, van nagyobb problémám is, minthogy a te hülye kérdéseidre válaszoljak! - Hermione ekkor kinyitotta a szemét, de ezt a két vitázó nem vette észre, rá se pillantottak.
- Szegény, nehogy elvérezzél - forgatta a szemeit Ron, és minden együttérzés nélkül otthagyta a Mardekárost az ajtó mellett. Hermione gyorsan lehunyta a szemét, mivel Ron ahhoz a székhez sétált, ahol előtte Draco is ült. A szőke fiú megcsóválta a fejét, és óvatosan elbicegett Hermione ágyához, és leült annak végébe. A lány ekkor nem bírta tovább, és újra kinyitotta szemeit. Elsőként azt a vércsíkot vette észre a padlón, amit Draco húzott maga után. Ennek hatására azonnal felült az ágyban, és a fiúhoz kapott.
- Hermione - hüledezett Ron, miközben azt figyelte, ahogy a lány is felméri Draco állapotát.
- Mi a fenét csináltatok? - kérdezte kissé mérgesen, minden álmosság nélkül, mikor meglátta kedvese sebeit.
- Nem átkoztam meg, ha erre gondolsz - felelte higgadtan Ron, miközben a Mardekáros lábát méregette.
- Csak a szívbajt hoztad rám!
- Minek kellett neked ide bejönnöd? Semmi közöd Hermionehoz! - vágott vissza Ron, mire Hermione fülig vörösödött. A sötétben szerencsére ezt egyikük se vette észre.
- Neked meg ahhoz semmi közöd, hogy mikor, mit és miért csinálok - válaszolta Draco, majd egy elfojtott jajgatást hallatott.
- Kitisztítom a sebet, és bekötözöm - határozott Hermione, és már ment is a bájitaltárolóhoz. Néhány perc múlva már szerelme lábát ápolgatta, aki próbált fapofát vágni, annak ellenére, hogy igen jólesett neki a lány gondoskodása. Ron nem szólt semmit, úgy tűnt, felfogta, hogy jobb, ha békében hagyja dolgozni barátját. Majd utána jöhetnek a méltatlankodások.
- És te mit csinálsz itt, Ron? - kérdezte a lány, miközben a kötszert csavargatta Draco lábára.
- Gondoltam meglátogatom az egyik legjobb barátomat, aki rosszul lett - felelte a fiú, mintha ennél egyértelműbb dolog nem is lenne a világon. - Miért, mit gondoltál, hogy Malfoyt jöttem felkaszabolni? Azt se tudtam, hogy itt van.
- Csak megkérdeztem. Már voltál itt te is délután, és azt hittem, már rég alszotok. Főleg, mivel megkértelek titeket, hogy ne gyertek ma már többet, hanem készüljetek holnapra is, és pihenjetek - mondta Hermione, minden érzelem nélkül. Álmosság hallatszott hangjából, semmi más.
- Látom, kezdesz nyűgös lenni - felelte barátja, és felállt a székből. - Ha ennyire szeretnéd, akkor megyek.
- Nem ezt mondtam, jólesik, hogy gondolsz rám. Csak nem kellett volna...
- Jó, jó...
- Kész is vagyunk - vágott közbe Hermione, és egy pillanatra belemerült kedvese szemeibe. Draco csak bólintott, nem akart egy újabb lehetőséget adni Ronnak, hogy megkérdezze, mióta ilyen jól nevelt, hogy köszönetet mond egy sárvérűnek.
- Akkor én megyek is. További jó szórakozást, Weasley. Granger - azzal biccentett egyet a lány felé, és elindult az ajtóhoz.
- Várj egy kicsit - szólt utána Ron. Adott egy puszit Hermionenak, jó éjszakát kívánt, és már ment is a Mardekáros után.
- Mit akarsz? - kérdezett vissza Draco, mikor már kint álltak a folyosón, a Gyengélkedő csukott ajtaján kívül.
- Még mindig nem tudom, mi a fenét csináltál itt, ráadásul éjnek idején, de - emelte fel a hangját, mielőtt Malfoy közbevághatott volna - ha Hermionenak bármi titokzatos baja esik, míg itt fekszik, tudni fogom, ki tette.
- Tényleg, ki? - érdeklődött Draco őszintén. - Ugyan, Weasley, csak nem gondolod, hogy így hátba támadnám a kis barátnődet? Mi hasznom származna belőle?
Azzal otthagyta a Griffendéles fiút, akinek arca még a Télapó kabátjánál is pirosabb színt öltött. Dühös volt. Soha nem utált még senkit annyira, mint Draco Malfoyt. Alant hozzá képest szerette.