Harry, Hermione és Alan kényelembe helyezték magukat a klubhelyiségben a kandalló előtt. Néhány alsóbb éves volt csak ott, de ők mindannyian magukkal voltak elfoglalva, csak két hatodikos lány kapta fel a fejét – õk is leginkább a két srácot vizslatták. Hermione jót mosolygott rajtuk.
- Na, elmeséled, hogy miért mentél le ma Pitonhoz? – hozta fel ismét a témát Hermione, miközben Alan felpakolta a lábait a kanapé elõtt lévõ kisasztalra.
- Ha ennyire érdekel.
- Minden érdekel, ami veled kapcsolatos, Alan. Tudom, hogy eléggé elhanyagoltalak téged is mostanában, de tényleg változtatok rajta.
- Na jó – mosolyodott el vidáman a fiú. – Az egész úgy volt, hogy reggel be akartam menni anyához, hogy elmeséljem, mi minden történt tegnap a bálon, meg utána... Mert ugyebár mások nem igazán hallgatnak meg mostanában... - Hermione arca bûnbánó kifejezést öltött, amire a fiú csak egy fejcsóválással válaszolt. Harry némán figyelte õket. – Szóval lementem, és jó szokásomhoz híven nem kopogtam, mert minek. Éppen hogy kinyitottam az ajtót, és bekukkantottam. Láttam, hogy még ágyban van, és épp az egyik minisztériumi csávóval smárol. Gondolom, azt nem kell elmondanom, hogy milyen elõzmények jutottak az eszembe... - vigyorgott két barátjára Alan. – Szóval elhúztam a csíkot, és elgondolkoztam, hogy most hova is menjek, hiszen Ginny aludt, és nem akartam még felébreszteni, mert tudtam, hogy hulla fáradt. Így hát eszembe jutott Perselus, és az, hogy biztosan nagyon örülne, ha tudna anyáékról. Gyorsan lesétáltam hozzá, bekopogtam. Azonnal ki is nyílt az ajtó, és egy nõ állt a küszöbön. Épp elköszönõben voltak, de csak egy gyors „viszlát”-ra futotta. Aztán próbáltam beszélgetni Perselusszal, de õ valamiért ugyanolyan lekezelõ volt, mint eddig mindig.
- Ezt úgy érted, hogy már voltál nála máskor is? – kérdezett közbe a lány.
- Jaj, ’Mio, hogy te mennyi mindent nem tudsz! – sóhajtotta drámaian a fiú. – Tudod, szinte mindennap megpróbáltam vele beszélni, mert szerettem volna, hogy megint olyan jó kapcsolatunk legyen, mint régen.
- Mi ez a sok múlt idõ? – érdeklõdött ismét Hermione.
- Ma végleg elhatároztam, hogy teszek az egészre. Feleslegesen téptem a számat, hiába próbáltam jó fej, kedves, aranyos, sõt még szemét is lenni, neki semmi nem jó. Már nem tudom, mi baja lehet velem. Kezdem úgy érezni, hogy abszolút nem az én hibám miatt utál.
- Szerintem nem utál téged – kotyogott közbe Harry. Hermione és Alan is rákapták a pillantásukat. – Piton furcsa személyiség. Nem mondom, hogy nekem sikerült kiismernem, de az biztos, hogy téged nem utál.
- Csak átvitt értelemben mondtam. Ti el se tudjátok képzelni, milyen remek kapcsolatunk volt! Nem tudjátok, hogy milyen a jó oldala.
- Nem lehet, hogy azért volt olyan, mert még kicsi, ártatlan gyerek voltál?
- Nem. Én sosem voltam ártatlan. Ezt õ is jól tudja. Voltak olyan alkalmak, hogy kiállt mellettem, amikor valami hülyeséget csináltam, és...
- De Alan! Akkor is legfeljebb nyolc éves voltál! Bárki kiállna egy kisgyerek mellett, még ha az Piton is.
- Tök mindegy – vont vállat a fiú. – A lényeg, hogy ilyen már soha többé nem lesz.
- És ez téged ennyire zavar? – kérdezte Harry.
- Eléggé. Vagyis... most próbálok nem foglalkozni vele. Csak olyan, mintha elvettek volna tõlem valamit – mondta szomorúan csengõ hangon. Két barátja láthatta rajta, hogy igenis megviselik a dolgok, és az érzelmei is eléggé befolyásolják a fiút. Hermione nagyon megsajnálta Alant. Mint már annyiszor elõtte. - Amikor megtudtam, hogy itt tanít, és rájöttem, hogy találkozni fogok vele, akkor úgy éreztem, hogy talán... - Ám hirtelen félbeszakította a mondatot, és dühösen hátradõlt a kanapén, kezeit keresztbe fonta a mellkasán. - Á, mindegy.
- Talán mi? – ráncolta a homlokát Hermione, de sejtette, hogy mi az, amit Alan mondani akar. Emlékezett még, hogy a fiú azt mondta táborban, hogy Piton egy olyan ember volt az életében, akit az apjaként volt képes kezelni. Valószínûleg most is erre akart utalni. Alan lehajtott fejjel, mérgesen csillogó szemekkel meredt maga elé.
- Legszívesebben lemennék hozzá, és ordibálnék vele.
- Akkor menj! Én szívesen megnézném – mondta Harry egy halvány mosollyal. Alan beletörõdötten megcsóválta a fejét, és elõrehajolt.
- Inkább felmegyek Ginnyhez.
- Na várj csak – állította meg Hermione, mire Alan már félig álló helyzetébõl visszahuppant a kanapéra. – Mi is történt a bál után, amit anyukádnak meséltél?
- Á, semmi... a végén még Ron megtudja, aztán megöl. Épp elég nekem az is, hogy egyfolytában piszkál.
- Csodálkozom, hogy még nem húztál be neki – válaszolta elismerõen Harry.
- Az az igazság, hogy én is. Elég közel állok hozzá.
- Tõlünk nem fogja megtudni, tudod nagyon jól – gyõzködte tovább Hermione.
- Tudom – sóhajtotta a fiú. – Csak együtt aludtunk. De Ronnak ettõl már összedõlne a világ.
- Harry és Luna is együtt aludtak... csak nem fog ezért beléd kötni.
- Hát, ahogy ismerem: de, belém fog. De már ez sem érdekel. Megyek fel – mondta határozottan a fiú, és ezúttal egyikük sem állította meg.
- Mi járatban? – kérdezte flegmán Ani, miközben visszaült az asztala mögé, és eltûntette a gyerekek után a székeket. Perselus halkan becsukta az ajtót, és hangtalanul a nõhöz sétált. – Esetleg elintézted, hogy engem is elküldjenek a világ másik felére?
- Nem értelek – felelte a férfi, és mintha valami nagyon érdekeset talált volna az asztal sarkán tornyosuló dolgozatok között, végigsimított a lapokon, és magába mélyülve vizsgálgatta õket.
- Na persze, én meg a Marsról jöttem – motyogta Ani. – Legalább elmagyaráznád, hogy miért jó az neked, hogy nincs itt Jason? Neked fáj, ha én jól érzem magam?
- Nem – jött a tömör válasz.
A nõ megelégelte a dolgot, és úgy döntött, nem is szól többet a bájitaltan tanárhoz. Hagyta, hogy a férfi végigtapogassa minden holmiját, ami az asztalán volt, miközben õ próbált Franky Millan dolgozatára koncentrálni.
Jó fél óra is eltelhetett így, és Ani már-már azt hitte, a férfi minden beszélgetés nélkül távozik, amikor végül leült vele szemben egy általa varázsolt kényelmes karosszékbe. Onnantól kezdve õt figyelte, de még mindig nem szólt egy szót sem. A nõnek eszébe jutottak roxforti emlékei: azok a közös étkezések, amelyek ugyanígy teltek. Perselus nézte õt, ahogyan eszik, de õ maga soha nem evett egy falatot sem. Legalábbis elõtte nem.
- Elegem van belõled! – fakadt ki türelmét vesztve Ani, és hozzácsapta a pennáját az asztalhoz. Piton meg se rezzent. – Elmondanád, hogy minek jöttél ide?
- Gondoltam, megkönnyítem a dolgod.
- Hát nagyon nem jött össze – szûkítette össze a szemeit a nõ, és hátradõlt a székében. Piton rezzenéstelen tekintettel figyelte. – Mit akarsz tõlem?
- Semmit.
- Egyre jobban utállak. Folyton belém kötsz, és most is szándékosan keresztbe teszel nekem. Beszélni fogok Dumbledoreral.
- Milyen gyerekes vagy – húzódott lenézõ mosolyra a férfi szája.
- Te beszélsz?! Nem én küldtem a barátnõdnek olyan levelet, hogy húzza el a csíkot, mert nekem nem tetszik, hogy itt van...
- Nem lett volna szükség levélre, elment magától.
- Én se bírtam volna sokáig veled – felelte erre Ani.
- Nem miattam ment. Tudod, õ szokott dolgozni – hangzott a férfi válasza.
- De én még mindig nem értem, miért volt ez az egész jó neked.
- Micsoda? – kérdezte nyugodtan, értetlen arccal Piton.
- Miért kellett neked elküldened Jasont? Csak nem féltékeny vagy?
- Nem. Mibõl gondolod, hogy én voltam? – érdeklõdött továbbra is a bájitaltan tanár.
- Egyértelmû. Csak te vagy képes ilyen aljas húzásra.
- Mégse én írtam azt a levelet.
- Az lehet... De te írattad.
- Mitõl lettél te ennyire okos? – hangzott a gúnyos kérdés.
- Nem most másztam le a falvédõrõl. Ráadásul elég jól ismerlek már.
Piton ennél a pontnál unhatta meg a dolgot, mert felállt, és arrébb sétált néhány lépést. Így majdnem a szoba közepén állt. Ani is felpattant, és rögtön vele szemben helyezkedett el.
- Adj normális magyarázatot!
- Különben?
- Különben... - a nõ elgondolkozott. Komolyan gondoltam, hogy Perselust akarom fenyegetni? Hová lett a maradék eszem? – Nincs különben. De akkor is tartozol ennyivel.
- És ha nem tudok normális magyarázatot adni?
- Akkor már magad is bánod, hogy megtetted, hiszen Perselus Piton a megtestesült logika. Csak úgy, kedvtelésbõl sosem tennél ilyet.
- Te tényleg túlságosan ismersz – jegyezte meg a férfi.
- Jobb, ha elkezdesz félni – válaszolta a tanárnõ, és egy lépéssel közelebb ment. Már csak néhány centi volt az arcuk között, a lábfejük éppen összeért. A férfi jó egy fejjel magasabb volt nála, de õ felszegte az állát, és büszkén nézett fel rá. – Elegem van már a kisded játékaidból. Felnõtt emberek vagyunk, nem kisiskolások. Jó volna, ha végre úgy is viselkednénk...
- Én úgy viselkedem – védekezett azonnal a professzor. – De veled képtelenség.
- Hát persze. Mindennek én vagyok az oka! Egyértelmû! – csattant fel a nõ, és mérgesen, szikrákat szóró szemekkel fürkészte unokatestvére arcát. – Miért? Mit tettem én, amivel kiérdemeltem azt, hogy ennyire ne vegyél emberszámba?
Piton nem válaszolt, csak némán figyelte Ani dühkitörését.
- Hagyj engem végre békén... - folytatta a nõ. – Alannek igaza van, egyáltalán nem érdemled meg, hogy az ember foglalkozzon veled – a szavak csak úgy özönlöttek a nõ szájából, a bájitaltanárnak pedig eszébe se jutott elhallgattatni. - Tökéletesen megértem, hogy nála is betelt a pohár... Nekem is elég volt... Nem is akarlak többet látni. Menj el innen... Menj ki a szobámból, és hagyj engem békén – kiabálta a nõ, megragadta Piton karját, és ráncigálni kezdte az ajtó felé.
- Szerinted én min mentem keresztül, hála neked? Mitõl lettem olyan, amilyen? – kérdezte vádló, susogó hangon Piton. Halkan beszélt, fenyegetõen, közben pedig kirántotta a nõ markából a karát. – Ne hidd, hogy nincs okom arra, amit teszek.
- Azt hittem, ezen már túl vagyunk – sóhajtotta a nõ. – Megbeszéltük a nyáron, nem? Bocsánatot kértem.
- Úgy gondolod, hogy egy bocsánatkéréstõl eltûnik belõlem minden keserûség? – a férfi gúnyosan a fejét rázta. Ani arca csak úgy piroslott a dühtõl.
- Akkor mit kellene tennem, Perselus? – kérdezte már-már hisztérikusan a tanárnõ. Arcán érzések kavalkádja játszott, mintha õ maga se tudná eldönteni, hogy most éppen dühös, bûnbánó, sajnálkozó, kétségbeesett, vagy valami más.
A beálló csendben még érezhetõbbé vált a levegõ feszültségtõl való izzása, vibrálása, amely lassanként egy teljesen új, és teljesen más érzéssé alakult át. Egy pillanat alatt történhetett csupán, hogy mindkettejük arcáról eltûnt a harag, és szemeik már nem a méregtõl, hanem valami egészen más dologtól csillogtak.
Ani nem is értette, hogy lehet ez, hiszen jóval több, mint tizenöt éve nem történt meg, hogy ilyen vágyat fedezett fel Perselus szemében. És most, mindenféle elõzetes bejelentés nélkül felcsillant a sötét szemekben az a rég elfeledett érzés. Elég volt most is egy pillantás a férfi szemeibe, hogy elvesszen, és elfelejtsen minden ésszerûséget. Akkor végképp kikapcsolt, amikor a bájitaltan tanár ajkai hevesen lecsaptak az övéire, és hosszú perceken keresztül megfosztották a levegõtõl – de õ ezt sem bánta. Abban a pillanatban akár meg is halt volna, csak ne kelljen elszakadniuk.
Feltörõ hévvel csókolták egymást, és kezeik is útnak indultak a régen még ismert területeken. Már-már elfelejtették, milyen is volt az az éjszaka: szomorú, szenvedélyes, érzéki. Igaz, hogy csak egyszer történt meg, Aninek mégis maradandó emlékeket jelentett, bármennyire is megtiltotta neki Perselus, hogy emlékezzen rá. Sosem szabadott szóbahoznia, mert õ hibának ítélte.
Forró csókok, ölelések követték egymást, apró lépésekkel pedig elérték az ágyat is. Talán ekkor tudatosult mindkettejükben, hogy mit is csinálnak, mert egy pillanatra megálltak, és egymás szemébe néztek. A két szempár fényesen csillogott a hévtõl, és ennyi elég volt mindkettejüknek ahhoz, hogy tudják, mit akar a másik. A férfi ajkai ezúttal Ani nyakát vették célba. A nõ hátradöntötte a fejét, és élvezte a kényeztetést. Lassan eldõltek az ágyon, Perselus körbejárta a nõ testét a kezével, minden apró porcikáját újra magáévá téve. Ani közelebb húzta magához a tarkójánál, ajkuk újabb heves csókban fonódott össze.
Megszabadították egymást a ruháiktól, majd újra és újra fellángoló vággyal folytatták a másik kényeztetését. A nõ apró csókokkal hintette be a férfi immáron meztelen vállát, mellkasát, el-elidõzve a régen kedvenccé vált területeken. A percekkel ezelõtti dühbõl olyan magas fokú vágy keletkezett, melyet már régen nem érzett. Fantasztikus érzés volt, hogy hagyhatja szabadon járni ezt az érzést.
A vágyon kívül semmi mást nem látott az ismerõs szempárban, és sejtette, hogy a sajátjában sem lehet sokkal több. Mégis jó volt a férfival – megmagyarázhatatlanul jó. Képtelen lett volna ott és akkor felállni, és visszautasítani. Így hát, végképp elfeledve minden külsõ tényezõt, adták meg a másiknak a megérdemelt boldogságot – ha csak néhány órára is.
Hétfõ reggel Ani álmosan csapkodta az éjjeli szekrényét – az ébresztõórát sehogy se sikerült eltalálnia. Amúgy sem volt könnyû a hadonászás, hiszen a hátulról õt ölelõ férfi erõs karjai nem igen hagyták mozogni az õ kezeit.
- Perselus... Reggel van, suli van, tanítás van.
- Hm – jött a válasz. A nõ egy picit oldalra döntötte a fejét, és egy apró puszit adott a tanár halántékára.
- És akkor én nem kelek fel, mi? – azzal belecsípett a férfi oldalába, mire õ ugrott egyet fektében.
- Hagyjál már – motyogta álomittas hangon, és hátat fordított a tanárnõnek.
Ani mosolyogva megcsóválta a fejét, és kikelt az ágyból. Gyorsan magára kapott egy köntöst, és az ágy túloldalára lépkedett. Leguggolt a férfi arca elé, és némán nézte, ahogyan alszik. Eszébe jutott, hogy hány diák mit meg nem adna azért, hogy egyszer így láthassa a professzor urat. Megsimogatta a férfi arcát, mire õ kinyitotta a szemét, és mintha egy pillanat alatt elszállt volna belõle a fáradtság.
- Jó késõ lehet, ha te már kikeltél az ágyból – mondta szemöldökét egy vízszintes vonallá alakítva. Hangja egy kicsit rekedt volt.
- Nyolc lesz tíz perc múlva – felelte a nõ, és már sétált is arrébb.
Piton szinte kipattant az ágyból, ám ahogy felállt, rá kellett jönnie, hogy egy szál semmiben van. Ani persze nem bírta megállni vigyorgás nélkül, ám a megjegyzés elmaradt. A bájitaltan tanár gyorsan magára kapkodta a talárját, aztán leült az ágyra, és a cipõjét próbálta magára rángatni.
- Lehet, hogy jobban járnál, ha áthoznád néhány ruhádat – gondolkozott el a nõ, közben pedig arra gondolt, hogy ezzel végképp kikergeti a világból – de legalábbis a szobájából – a férfit. Hiszen melyik hímnemû egyed örül annak, ha felajánlják neki az összeköltözés bármely formáját?
- Nem hiszem, hogy szükség lesz rá.
- Áh, értem. Meztelenül akarsz tanítani – mondta nagy komolyan a nõ. – Hát, akkor biztosan beülnék az óráidra.
Csak egy gúnyos félmosoly volt a válasz. Perselus felpattant, és már ki is suhant a szobából, mintha ott se lett volna. Ani pedig csak mosolygott.
Hermione és Ron szokásos helyükön ültek a bájitaltan teremben, ahogy Alan és Harry is. Mivel még mindig párban kellett dolgozniuk, a négyesnek szét kellett szakadnia. Piton érdekes benyomást keltett azon a napon. Harrynek már akkor rossz érzése támadt, amikor reggel meglátta közeledni a terem felé. Egy tornádó is megirigyelhette volna, ahogyan a tanár elsüvített a folyosón, hogy kinyissa nekik az ajtót. Az óra alatt is furcsa volt. Amikor fel akarta varázsolni az aznapi bájital hozzávalóit a táblára, akkor elõször elejtette a pálcáját. Következõ próbálkozására mesefigurák jelentek meg a táblán, végül viszont felkerült a megfelelõ lista. Alan és Harry természetesen egymásra vigyorogtak, de inkább nem szóltak egy szót sem. A hab a tortán az volt, hogy az egyik minisztériumi felügyelõ – akivel Hermione találkozott, valamint akit Alan is látott már -, bent ült az órán, pontosan a férfi jobb oldalán, az asztal mellett, és érdeklõdve figyelte hol Pitont, hol pedig a gyerekeket, akik próbálják feltûnés nélkül kiröhögni.
Az óra további része azonban eseménytelenül telt. Ahogy kicsöngettek, mentek is tovább legendás lények gondozására. Közben persze kivesézték a tanár úr furcsaságát.
- Szerintem nem aludt valami sokat az éjjel. Lehet, hogy még túl korán van neki – vont vállat Hermione, miközben Hagrid kunyhója felé ballagtak.
- És akkor mit csinált az éjszaka? – vigyorodott el kajánul Alan. Hermione csak megcsóválta a fejét.
- Mindenesetre örülök, hogy nem kötött belénk egész órán. Egy árva pontot se vont le. Ilyen sincs mindennap – szólalt meg hálás hangon Harry. Ron nem mondott semmit, úgy tûnt, nem nagyon van ott velük lélekben.
- Minden rendben, Ron? – kérdezte Hermione. A fiú hirtelen kapta fel a fejét a neve hallatára. Egy pillanatig még nézett, hogy most mi is van, aztán megrázta a fejét, mintha magát akarná visszarángatni a valóságba.
- Persze... Csak elgondolkoztam valamin – felelte, és homlokráncolva bólogatott magának.
A többiek annyiban hagyták a dolgot, és folytatták útjukat.
A héten minden órán részt vett egy-egy felügyelõ is. Nem tulajdonított senki nagyobb szerepet nekik, hiszen csak csendben, megjegyzés nélkül végigülték az órákat, és jegyzeteltek maguknak. Néhány alkalommal bent maradtak még a teremben, hogy beszéljenek a tanárokkal, de a diákoknak vajmi kevés változott az életükben miattuk.
Harryék akkor lepõdtek meg, amikor asztronómián is megjelent egyikük. Az óra legfeljebb tíz perce tarthatott, amikor felfigyeltek rá, hogy a férfi elaludt. Ezt is csak azért vették észre, mert a jegyzetei lehullottak az ölébõl. Persze erre õ is felébredt, és fülig vörösödve szedegette össze a pergamenjeit. Onnantól kezdve kínosan ügyelt rá, nehogy lecsukódjon a szeme.
Már második hete laktak ott a felügyelõk, a hetedikes Griffendéleseknek pedig épp McGalagonnyal volt átváltoztatástanjuk. Alan feszengve üldögélt a padban, mint eddig bármikor, ha gyakorlati órát tartottak. Tudta, hogy a tanárnõ úgyse fogja felszólítani, de tartott tõle, hogy barátainak – vagy legalábbis valakinek – fel fog tûnni, hogy eddig egyszer sem változtatott át semmit semmivé, és akkor magyarázkodnia kell. Ám egyelõre senki semmi jelét nem adta, hogy feltûnt volna neki a fiú kivonása a gyakorlatokból.
Harry töprengve figyelte a mellette ülõ lányt, ám nem szólt hozzá, és Hermione se nagyon vette észre, hogy barátja õt figyeli. Ron szintén elbambult, ám õ Alant nézte. A két fiú nagyon elgondolkozott valamin, és valószínûleg egyikük sem sejtette, hogy majdnem ugyanazon jár az eszük.
Hermione ujjaival az asztal lapján dobolva merengett problémáin, melyek között dobogós helyet kapott Alan és a kisbaba. Tudta, hogy nagyon elhanyagolja a fiút, és most, ahogy ránézett a mellette ülõre kellett rájönnie, hogy mennyire megváltozott a tábor óta. Eltûnt az õt olyannyira jellemzõ energikus kisugárzás, a szemeibõl a vidám csillogás. Átlagos, gondokkal küszködõ kamasz volt: és erre a lány csak most jött rá, pedig végig ott volt elõtte.
Az óra után mind felsétáltak a klubhelyiségükbe, és nekiláttak a leckéiknek, hiszen aznap volt még kviddicsedzés is. A felügyelõk miatt igaz, hogy elmaradt a novemberi meccs, de márciusban bepótolják. Addig is szorgalmasan készültek az akkori megmérettetésre, na meg a játék öröme is vonzotta mindannyiukat. Hermione azon töprengett, hogy vajon lemenjen-e barátaival a pályára. Éppenséggel találkozhatna megint Dracoval, hiszen elég régen nem látta. Bár a múlt péntek és szombat éjszakát együtt töltötték, de azóta eltelt már jó pár nap. Így hát arra az elhatározásra jutott, hogy ír a fiúnak.
A bagoly épp akkor röppent ki az ablakon, amikor a kviddics csapat tagjai elköszönni készültek.
- Jó játékot! Szerintem már aludni fogok, mire visszajöttök, szóval elõre is jó éjszakát! – mondta a lány elõre kitalált meséjét.
- Nem is vacsorázol? – kérdezte Ron.
- Nem – válaszolta, miközben mosolyogva megrázta a fejét. Harry egy pillanatra felvonta a szemöldökét, ám Hermione ezt nem láthatta, mivel a fiú azonnal el is fordult, más részrõl pedig a lánynak épp Alan sokatmondó tekintetével találkozott a pillantása. Aztán mindannyian kisétáltak a portrén.
Hermione gondterhelten huppant le a kandalló elõtti kanapéra. Nem szeretett hazudni a barátainak, de muszáj volt. Ráadásul még mindig nem mondta el Draconak az állapotát. Azóta Alannel és Ginnyvel se beszélt a babáról, és legszívesebben nem is tette volna, hiszen ha nem gondolt rá, akkor az se jutott eszébe, miféle nehézségek állnak még elõtte. Hatalmas botrány fog kerekedni már abból, hogy egy roxfortos diáklány teherbe esett, akkor meg pláne, ha az az eminens, kitûnõ tanuló Hermione Granger. A baba apja már csak hab volt a tortán.
Vajon Draco mit fog szólni? Biztosan azt akarja majd, hogy vetesse el, hiszen ezzel rengeteg gondtól megfosztanák magukat. És Hermione igazat adna neki, mivel tényleg ez lenne a legegyszerûbb megoldás. De Alan annyira hevesen tiltakozott ez ellen! Hermione azóta egy percig sem gondolkozott azon, hogy megtartsa-e. Végül is egy kisbaba csupa örömöt hoz az ember életébe. Bár valószínûleg nem épp ebben a korban, de ez most részletkérdés.
A kandalló fölötti órára pillantott, ami szerint egy órája volt, hogy megtanuljon péntekre, utána Dracoval találkozik. Vele meg nem szokott leckét írni.
A Szükség Szobájában voltak, a kanapén ültek. Kedvesen beszélgettek, de a lány látta szerelmén, hogy valami nagyon foglalkoztatja, de Hermione képtelen volt kiszedni belõle, hogy mi is bántja. A fiú végül megrázta a fejét, és a földet kezdte fixírozni.
- Láttam a barátaidat kimenni, gondolom, kviddics edzés van – mondta homlokráncolva. Hermione bólintott. – Olyan furcsa volt... Nem szóltam be nekik, és õk se...
- Hát ez tényleg roppantul különös – borzolta össze a fiú haját nevetve Hermione.
- Akkor az volt... bár jobban belegondolva, tényleg nem az – felelte Draco, és kedvese felé fordult. Egy ideig elgondolkozva méregette az arcát és a testét, utána azonban minden elõzetes bejelentés nélkül rávetette magát, és csiklandozni kezdte a lányt.
Hermione sikítozva-nevetve próbálta megakadályozni ebben, de Draco csak nem engedett. Pár percig játszottak, aztán kifulladva, mély sóhajokkal a fiú ráborult Hermionera, és úgy lihegett tovább.
- Szeretlek – suttogta érzékien. Hermione válaszul a tarkóját simogatta meg, és belemosolygott a fiú fülébe, majd egy apró puszit hintett rá. – Viszont... Valami nem stimmel veled.
- Ezt hogy érted? – kérdezte meglepetten a lány. Draco sokáig figyelte kedvese szemét, csak azután válaszolt.
- Nem tudom pontosan. De már pár hete így érzem... Pedig nem csináltál semmit, vagy ilyesmi. Csak olyan különös kisugárzásod van, mintha az változott volna meg – Hermione felvonta a szemöldökét, de nem válaszolt. Csak figyelte a fiú vonásait. Aztán vállat vont, és szorosan átölelte kedvesét. Gyanította, hogy a terhességéhez van köze a dolognak, hiszen a varázslók általában jobban megérzik az ilyesmit.
Talán emiatt is jutott újra eszébe Alan. Hiszen a fiú és ez a téma foglalkoztatta leginkább mostanában. Nem is tudta, hogyan fajulhatott idáig a barátságuk, hogy alig beszélnek, és talán már nem is bíznak annyira egymásban, mint a nyáron. Valami nagyon megváltozott, és fogalma se volt, hogy mi lehet az. Igaz, a fiú ott volt vele abban a néhány napban, és segített neki túltenni magát a babán, de ez a barátság akkor sem volt már olyan, mint néhány hónappal azelõtt.
- Drágám... neked... Alannel ugyanolyan jó a kapcsolatod? – kérdezte meg halkan a lány, mire Draco egy kicsit eltolta magától, hogy a szemébe tudjon nézni. Nem értette, miért kérdezi ezt a barátnõje.
- Igen, miért?
- Csak… mostanában nem szoktam vele beszélgetni, csak mint egy haverral. Mintha már nem lennénk olyan jóban – A fiú elmerengett szerelme szavain, és mintha rémlett volna, hogy ezt már egyszer hallotta. Csak más szájából.
- Mondott valami ilyesmit. Meg azt is, hogy tudja, hogy rengeteg dolgod és problémád van, és hogy egyáltalán nem várja el, hogy vele is ugyanannyit foglalkozz – folytatta homlokráncolva a szõke Mardekáros. – Milyen problémáid vannak, kicsim? – Hermione zavartan lehajtotta a fejét, és köhintett egyet.
- Hát… végül is, csak Ron, meg aztán engem is nagyon zavar, hogy Alannel sem töltök megfelelõ idõt... És sajnos a többi barátomat is nagyon elhanyagoltam idén.
- Miattam? Vagy van más oka is?
- Nem tudom. Nagyon szétszórt vagyok, és képtelen vagyok újra belerázódni az iskolai életbe, pedig nem tegnap jöttünk... Fogalmam sincs, mi van velem.
- Csak kamaszok vagyunk, ez így szokott lenni – felelte a fiú, és gyengéden, vigasztalón magához ölelte a lányt.
Még sokáig maradtak így, ám ezúttal nem töltötték együtt az éjszakát. Hermione úgy érezte, hogy szívesebben lenne a barátaival, és talán ez most egy megfelelõ alkalom lenne, hogy megpróbálja jóvátenni az idei éve hibáit – legalábbis a javarészét.
Így hát elbúcsúzott Dracotól, aki végül is megértette a lányt, és annyira már tisztában volt Hermione érzéseivel, hogy tudja mennyire, sokat jelentenek számára Griffendéles társai. Még ha õ maga, a Mardekárosok gyöngye nem is igazán tudta átérezni a barátok jelentõségét. Most még nem.
Hermione pedig visszasétált a klubhelyiségükbe, ahol a kviddicsrõl visszaérkezett barátai már kifulladva a kanapékon henyéltek.