Ani álmosan húzta össze magát a takaró alatt. Átölelte a mellette fekvõ férfi meztelen mellkasát, és a vállára hajtotta a fejét. Erre a válasz kellemes simogatás volt a derekán és az oldalán. Mosolyogva bújt még közelebb Jasonhöz.
- Régebben nem ébredtél ilyen korán – suttogta mosolygó hangon a férfi. Ani még jobban elhúzta a száját, és lehunyt szemmel dörgölõzött Jason nyakához, majd egy apró csókot hintett rá.
- A tanítással jár. Így sincs olyan hét, amikor nem késem el az elsõ órámról.
Jason elvigyorodott, és fejcsóválva lehunyta ismét a szemét, majd újra kinyitotta. A nõ fejéhez hajolt, és megcsókolta a haját, az arcát, végül ajkaik is összeértek. Annyira belemerültek elfoglaltságukba, hogy nem vették észre, hogy halkan kinyílik az ajtó, és egy vidám fej bekukucskál rajta. Mikor meglátta õket, elõször meglepetten felvonta a szemöldökét, aztán vigyorogva megcsóválta a fejét, majd minden nesz nélkül becsukta az ajtót, és továbbállt.
Dumbledore irodájában egyre gyülekeztek az álmos arcok. Megbeszélést kellett tartaniuk a következõ két hétre vonatkozóan, hiszen valamilyen rendszert ki kellett alakítsanak az óralátogatásokra. A tanárok sorra jelentek meg, és a tisztviselõk is egyre többen lettek a kör alakú irodában. Piton és McGalagony ott állt az igazgató két oldalán. A bájitaltan tanár arcán egy fanyar mosoly jelent meg, amikor az utolsó személy után is becsukódott az ajtó. Se Ani, se Jason nem jelent meg, ez pedig csakis egy dologra engedte õt következtetni.
- Jó reggelt, kedves barátaim – a helyiségben majdnem két tucat varázsló állt. Dumbledore meglendítette a pálcáját, mire mindenki mellett megjelent egy szék, így a kicsinek épp nem mondható társaság helyet foglalt. – Gondolom, emlékeznek, miért is kellett ma találkoznunk.
Mindenki fáradtan, de mosolyogva bólogatott.
- Nos, akkor vágjunk is bele – azzal összecsapta két tenyerét, és megkezdõdött a gyûlés.
Egy jó óra múlva már szabályos rendbe volt szedve, hogy melyik felügyelõ mikor és melyik órára látogat el, a két hiányzó személynek azonban még mindig nyoma sem volt. Piton egész idõ alatt nem szólt egy szót sem, sõt, szinte nem is követte az eseményeket. Felháborítóan unalmasnak és feleslegesnek tartotta a felügyelõk látogatását, ezt a megbeszélést pedig a pokolba kívánta. Ahelyett, hogy a szobájában ügyködne, vagy Griffendéleseknek keserítené az életét, köteles itt ülni, és hallgatni a minisztériumi, magukat – tévesen - felsõbbrendûnek gondoló mágusokat.
De végül õk is szállingózni kezdtek, amikor Dumbledoreral befejezték a beosztást. McGalagony megvárta, míg mindenki távozik, és egy meleg pillantást váltva fõnökével, õ is továbbállt. Piton azonban meg se mozdult, mintha észre se vette volna, mi folyik körülötte. Holott tökéletesen tisztában volt mindennel, csak éppen egyik tervét tökéletesítgette a fejében. Biztosra vette, hogy az igazgató tudja, mire készül, de nem érdekelte.
- Látom, Perselus, kicsit elkalandoztál. Tudom, hogy nem a szíved csücske a Minisztérium.
- Jól tudja – felelte a férfi, alig koncentrálva az õsz varázsló szavaira. Még mindig nem volt biztos benne, hogy jó ötlet-e ezt tenni. Hiszen ez csak egy balga bosszúhadjárat, ráadásul erõs oka sincsen rá, hogy ezt tegye. De akkor is, olyan elégtétellel töltené el... olyan büszke lenne magára. És elérné, amit akar. Talán. De az is lehet, hogy pont az ellenkezõjére fog minden fordulni, sõt, több mint valószínû. Elég jól ismerte már a nõt ahhoz, hogy tudja: nem lenne jó vége ennek a játéknak. Végül bólintott – magának leginkább -, és eltökélten Dumbledorera pillantott.
- Megkérhetem egy szívességre, igazgató úr?
Hermione álmosan nyitotta ki a szemét. Elõször azt sem tudta, hogy hol van, mint már jó párszor, mikor nem a saját szobájában aludt. Elgondolkozva tekintett körbe, de hamar rájött a zöld és ezüst díszítésbõl, hogy hol is aludt. Draco ott feküdt mellette meztelenül, csak a paplan takarta sápadt, izmos testét. A lány elmosolyodott kócos haján, és nyitott száján, aztán egy apró puszit adott az arcára, és kibújt az ágyból. Csendesen felöltözött, bár nem tudta, mit fognak szólni a többiek, ha meglátják a báli ruhájában.
Pár perc után már az ajtónál állt, és halkan lenyomta a kilincset. Kikukucskált a résen, és mikor meggyõzõdött róla, hogy senki sincs a Mardekáros klubhelyiségben, óvatosan kiosont. Minden apró neszre megtorpant, de végül sikeresen elérte a portrélyukat, és kijutott a folyosóra. Onnan sietõs léptekkel indult a felfelé vezetõ lépcsõ irányába. Tipikus pince szag lepte be a helyet, fáklyák halvány fénye pislákolt, és szinte sütött a levegõbõl, hogy még az egész kastély alszik. Na de, hogy legyenek kivételek, rá kellett jönnie, hogy nincs igaza. Lépteket hallott a lépcsõ felõl, amikkel szívének heves zakatolása is felvette az ütemet, aztán le is hagyta gyorsaságban. Fogalma se volt, hova bújhatna, vagy mit tehetne, így mikor eszébe ötlött, hogy talán nem ott egyhelyben kéne megvárni, míg a kopogó idegen odaér, addigra késõ volt. A sarkon pedig az egyik iskola felügyelõ fordult be. Hermione – szerencséjére-e vagy sem – nem ismerte fel. A nõ elgondolkozva méregette, majd egy sokatmondó pillantást vetett rá, miután észrevette, hogy a lányon még a tegnapi ruhája van. Egyértelmû volt, hogy leesett neki, miért is van itt és így a lány, de nem szólt semmit, csak mosolyogva, csillogó szemekkel nézte. Aztán valószínûleg észbekapott, mert megszólalt.
- Szia... Ne haragudj, nem tudod, erre van Piton professzor szobája? – kérdezte kedvesen. Hermione meglepõdött, vajon miért keresheti ez a nõ pont Pitont? Értetlensége kiülhetett arcára is, mert az idegen folytatta. – Tudod, én leszek a felügyelõ az elsõ óráján, és meg szeretném beszélni vele a részleteket.
- Oh, értem... Az az igazság, hogy... - már nem tudhatta meg a nõ, hogy mi az igazság, ugyanis a lány kedves professzorra kaszásként bontakozott ki a sötétbõl. A lány majdnem ugrott egyet ijedtében.
- Azt hiszem, Miss. Granger, nem ártana, ha felballagna a saját klubhelyiségébe – mondta rideg, mély baritonnal a férfi. Hermione meg se ismerte volna, ha nem látja a tanárt. -, és tizenöt pont a Griffendéltõl. Gondolom tisztában van az okával.
Hermione belevörösödött a pontvonásba, majd egy halk köszönés után távozott. Sietõsen fellépdelt a lépcsõn, és a Griffendél-toronyba vette az irányt. Közben Pitonon és a lenti nõn járt az agya: az nem az volt, akivel a bájitaltan tanár a bálra érkezett, ebben biztos volt. Egy pillanatra felrémlett elõtte Piton, mint a nagy szoknyapecér, amely gondolatra feltört belõle a nevetés. De lehalkította magát, nem akart lebukni. Így is elég volt a két felnõtt arra a reggelre.
A portréhoz érve megadta a Dámának a jelszót, és azért fohászkodva, hogy senki ne legyen odabent, óvatosan belépett a lyukon. Ott szerencséjére senkivel nem futott össze, így azonnal felszaladt a szobájába, ahol ledobta magáról a ruháját, a székre terítette, és átöltözött pizsamába.
- Köszönöm, Perselus – mondta a nõ búcsúzóul, és a férfi felé nyújtotta a kezét. Õ felvont szemöldökkel nézett rá, amikor is kopogtattak az ajtón, és ez kizökkentette mindkettejüket. A nõ visszahúzta kinyújtott jobbját, és az ajtó felé fordult. Egy utolsót mosolygott a bájitaltan tanárra, aztán a kijárat felé vette az irányt – Pitonnal együtt.
Az ajtó túl oldalán Alan állt. Vigyorogva méregette a helyzetet, aztán egy bájmosollyal üdvözölte a számára ismeretlen nõt. Õ újra elköszönt, és elsétált a folyosón.
- Mit akarsz? – kérdezte „udvariasan” a professzor úr.
- Kedvességed lenyûgözõ – felelte erre õ, miközben meghajolt.
- Mintha anyádat hallanám – mondta ironikus hangon Piton, továbbra is tüntetõen elállva a fiú útját az ajtóban.
- Bemehetek?
- Nem.
- És miért nem? Még hány nõ van bent nálad? – vigyorgott Alan, és a vicc kedvéért bekukucskált az ajtón, hátha lát valakit.
- Ha lenne is még bent valaki, akkor se lenne hozzá semmi közöd – válaszolta a férfi. A fiú mosolya lefagyott az arcáról, és elgondolkozva nézte az ismerõs-ismeretlen alakot. Lemondóan sóhajtott egyet, és megcsóválta a fejét. – Mit vártál, hogy meghívlak egy reggeli traccspartira?
- Már magam se tudom, mit kellett volna várnom – mondta õszintén a srác. A tanár úr arcán egy pillanatra valami furcsa érzés futott át, ám egy másodperc se kellett, hogy újra rendezze a vonásait. Alan nem szólt semmit, hátat fordított, és elindult a kihalt folyosón.
- Miért jöttél le? – mondta kissé hangosabban a férfi, hogy hangja még utolérje a távozó fiút. Õ megtorpant, és értetlenül nézett vissza rá.
- Csak nem érdekel? Mindegy, nem hiszem, hogy olyan dolog volna, ami egy icipicit is foglalkoztatna téged. Hiszen magadon kívül senkit nem veszel észre.
Azzal Alan határozottan megfordult, és sietõsen a lépcsõ felé ment. Piton nekidõlt az ajtókeretnek, és elgondolkozva figyelte a távolodó fiút. Megdörzsölte az állát, majd fejét csóválva visszavonult a szobájába.
Nem értette, mit akarhat tõle ez a gyerek. Sejtette, hogy annak a nyolc évnek köze van hozzá, de hogy ennyire törje magát miatta, az képtelenségnek tûnt a professzor számára. Õ úgy gondolta, hogy Alan akkor még olyan kicsi volt, hogy aligha emlékszik valakire, aki néhanapján meglátogatta, és segített beavatni a varázslás és a varázsvilág rejtelmeibe. És még talán másba is...
Mit sem változtatott mindez a jelenen. Hiszen szinte nem is ismerik egymást, Alan felnõtt, õ pedig teljesen megváltozott. Egyikük sem volt már az, aki egykor. Valamikor, réges-régen, még volt egy kevés reménye. Ma már semmi sem maradt. Legalábbis ezt hitte, és nem akarta beismerni magának, hogy bizony minden a maga hibájából történt. Túl makacs és önfejû volt ahhoz, hogy bárki másnak is igazat adjon dolgokban. És ez már így is marad, túl idõs ahhoz, hogy megváltozzon.
Kopp-kopp.
Halk nyögés hallatszott a paplan alól.
Kopp-kopp.
Valaki fáradtan nyújtózott az ágyában, közben átölelve a mellette levõ meztelen testet.
Bumm-bumm!
- Ki a fene dörömböl az ajtón? – motyogta egy álomittas férfihang. Ani vállat vont, és közelebb bújt Jasonhöz. Még erõsebb kopogtatás hallatszott. A nõ tudta, addig nem lesz nyugtuk, míg be nem engedi az illetõt. Az éjjeli szekrényén lévõ ébresztõórára esett a pillantása, és meglepetten vette észre, hogy bizony lassan ebédidõ. A megbeszélés!
- Jason... Asszem elfelejtettünk valamit – mondta halkan a tanárnõ. A férfire pillantott, és látta, ahogy annak kerekre tágulnak a szemei. Azonnal felébredtek mindketten, sec-perc alatt kimásztak az ágyból, és a ruhájukért nyúltak. Miközben azokat kapkodták magukra, a kopogtatás nem maradt abba.
- Megyek már! – kiáltotta ki Ani, miközben a szekrényébõl elõhalászott egy inget, és magára rángatta.
Attól kezdve nem kopogtattak. Legalábbis az ajtón nem, azonban hallották, ahogy a kint várakozó türelmetlenül trappol a lábával. Ani egy gyors pillantást vetett tükörképére, majd Jasonre. A férfi épp a nyakkendõjét igyekezett megkötni. Ani az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Azt hitte, McGalagony fog rá várni, így igazán megkönnyebbült, amikor „csak” Pitonnal nézett szembe. A férfi feltûnõen végigmérte sebtében magára cibált öltözékét, majd kihívóan belevigyorgott a képébe.
- Mi van? Azt hittem, valami fontos...
- Volna pár fontos dolog, amit meg kell beszélnünk – szögezte le a tanár. A szája sarkában még mindig mosoly játszott, ami fõleg akkor vált láthatóvá, mikor a nõ mögött megpillantott Jasont. – Bár ha jól látom, épp nagyon elfoglalt vagy. – Ani le tudta volna döfni a szemeivel unokatestvérét. Mély levegõt vett, és már a nyelvén volt egy csípõs válasz, ám inkább magában tartotta.
- Meg akartam kérdezni, hogy hogy van az a kedves hölgy, akivel jöttél, de eszembe jutott, hogy biztosan hamar lelépett, nehogy sokáig a közelében legyél – erre Piton arcáról végképp eltûnt a mosoly utolsó árnya is, majd szinte Anin átgázolva belépett a szobába. – Hé, jó volna, ha nem löknél be a szobámba! Tudtommal nem engedtelek be!
- Senki nem kérdezett, nem hozzád jöttem.
A nõ már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, ám mikor felfogta a mondat értelmét, inkább becsukta, és csöndben várta a folytatást.
- Mivel lemaradtatok a reggeli megbeszélésrõl, ezért bizonyára nem tudjátok, hogy Howternek sajnálatos módon vissza kell mennie a Minisztériumba – mondta megjátszottan gyászos hangon, amibõl Ani azonnal arra következtetett, hogy a bájitaltan tanár blöfföl.
- Na ne mondd... Engem meg nem akarnak véletlenül gumiszobába zárni?
- Nem, de nem rossz ötlet, javasolni fogom a következõ gyûlésen.
Ani megforgatta a szemeit, és várakozón Jasonre nézett. Õ homlokráncolva meredt kettejükre, aztán elmosolyodott.
- Volt köztetek valami – nem kérdés volt, határozott kijelentés. Ani és Perselus egymásra néztek. A nõbõl egy hajszál híján kitört a nevetés, míg Piton egy megsemmisítõ pillantást vetett a férfira. Õ egy kicsit elbizonytalanodott, de kiállt az állítása mellett.
- Szerencsére semmi komoly. Sosem bírtunk egymás mellett ki fél percnél többet – mondta Ani elnézõen, és odasétált Jason elé. Egészen közel hajolt hozzá, rámosolygott, és finoman megcsókolta.
- Na persze – suttogta a nõ szájába a férfi, hogy csak õk ketten hallják.
- Nem akarom megszakítani ezt a csodálatos pillanatot, de mint mondtam, hívnak a Minisztériumba.
- És honnan tudjam, hogy igazat mondasz? Te, a Halálfalók legjobbika.
Ani majdnem felnevetett Piton nézésén. A legnagyobb káromlásokat lett volna képes Jason szemébe vágni, de hamar rendezte érzéseit, és csak mozdulatlan vonásokkal vállat vont. A csendet egy bagoly kopogása törte meg. Szép, jól ápolt példány volt, épp az ablakon kopogtatott bebocsátásért. Egy perccel késõbb már Jason olvasta a neki hozott levelet.
- El se hiszem – mondta Pitonra emelve a tekintetét.
- Pedig jobban teszed.
Ani is elolvasta a rövid, hivatalos iratot, amibõl kiderült, hogy Jasont valóban visszavárják Londonba, valamilyen sürgõs tárgyalás miatt. Így hát a férfi elbúcsúzott Anitõl, és sietve távozott a szobából.
- Látom, nagyon sajnálod... Tudom, hogy a te kezed van a dologban... - mondta a nõ átható tekintettel. Piton állta a pillantását. Nem szólt egy szót sem, nem is tagadta, de nem is ismerte be, amit Ani állított. Hátat fordított neki, és se szó, se beszéd, kisétált a szobából.
Harry, Ron és Hermione a klubhelyiségben üldögéltek: a lány elgondolkozva simogatta Csámpást, a két fiú pedig a kanapén beszélgetett. Hermione hamar rájött, hogy bizony a bálról folyik a csevely, de beletelt még pár percbe, mikor az is beugrott neki, hogy találkoztak Harryvel a parkban. Abban a pillanatban felkapta a fejét, és két barátját figyelte. Feltûnõen susmorogtak, és Ron egyre dühösebbnek látszott, ráadásul egyfolytában õt nézte mind a két fiú. Ron összeszûkített szemekkel méregette, Harry arca azonban kifejezéstelen maradt. Hát vége mindennek. Nagyot sóhajtott, és letette Csámpást. Már készült felállni, amikor Ron megszólalt.
- Hermione! – hangjából áradt az ingerültség. A lány szorongva odasétált hozzájuk, holott abban a pillanatban szívesebben lett volna Bolyhoska szájában.
- Igen? – kérdezte félénken. Nem akarta, hogy ez bekövetkezzen.
- Mondd csak... - kezdett bele a vörös hajú fiú. Hermione Harryre pillantott, aki fáradtnak látszott. – Nem tudod, hol a fenében van Alan és a húgom?
A lánynak hatalmas kõ esett le a szívérõl, és csaknem nevetni kezdett. Így sem tudott visszafojtani egy kuncogást. Ron felvont szemöldökkel nézett rá, és türelmesen várta, hogy a lány befejezze.
- Nem, Ron. Fogalmam sincs. Nem láttam ma még egyiküket sem.
- Harry azt mondta, látta õket még tegnap kint a parkban – folytatta Ron. – Esküszöm, ha hozzá mert érni, én megölöm...
- Miért vagy ilyen? – szólalt meg végül Harry is. Hangja kimerültnek hangzott, érzõdött rajta, hogy már õ is unja Ron hasonló kifakadásait. – Nem tilthatod meg nekik, hogy együtt legyenek.
- De a húgom még csak egy kis pisis.
- Ezt nem mondanám ilyen biztosan – csóválta a fejét Harry, és tenyerébe temette az arcát.
- Látom megint valami kellemes dologról folyik a téma. Kitalálom: rólam – Alan hangjára mindannyian felkapták a fejüket. A fiú a bejáratnál a falnak támaszkodva állt már ki tudja, hány perce, és õket hallgatta. – Közlöm, hogy a húgod fent alszik a szobájában.
- És te merre jártál éjszaka? – kérdezte vörös fejjel Ron, miközben felpattant a kanapéról, és tett egy lépést felé.
- Nem emlékszem, hogy beszámolót kell neked tartanom arról, hogy mikor, kivel, hol és mit csinálok – válaszolta nemtörõdöm hangon Alan, és fejcsóválva kisétált a klubhelyiségbõl.
Hermione nagyot sóhajtott, és úgy, ahogy elõtte Harry, a tenyerébe temette az arcát. Soha nem látta még Alant annyira rosszkedvûnek, mint a napokban. Nagyon nem tett jót neki a Roxfort, és le merte volna fogadni, hogy sokkal jobban érezte volna magát Franciaországban, mint most ott. Annyira sajnálta szegény fiút Ron piszkálódása miatt, olyan szívesen segített volna neki. De még õ is elhanyagolta, és Hermione nem tudta megmagyarázni, hogy miért. Hiszen imádta.
- Na, gyerünk Hermione, vágd a fejemhez megint, hogy milyen szemét vagyok – kiabált rá Ron. A lány elkerekedett szemekkel nézte barátját, nem ismert rá. Mi üthetett Ronba? Mitõl lett ennyire... mogorva?
- Eszembe se jutott – felelte a lány. – Te viszont sürgõsen kezdj magaddal valamit, ha nem akarod elveszíteni a barátaidat.
Azzal sarkon fordult, és õ is kiment a klubhelyiségbõl. Ron magába roskadva dõlt el a kanapén.
Hermione a nagyterembe vette az irányt, hiszen már ebédidõ volt. Alan nem ült az asztaluknál, ahogy elég sokan rajta kívül. Lavender és Parvati azonban vihogva beszélgettek, valószínûleg a tegnapi eseményeket mesélték egymásnak.
Hermione lehuppant az egyik székre, ám nem szedett magának semmit, csak öntött egy kis töklevet a poharába, és azt iszogatta. Közben a tanári asztalt figyelte, ami egy kicsit megnyúlt. Most már a minisztériumi varázslók és boszorkányok is ott ültek, azonban Miss. Nett hiányzott az asztaltól. Észrevette azt a nõt is, akibe reggel belebotlott, Pitont próbálta lefoglalni, ám a varázsló láthatóan nem repesett az örömtõl, hogy a boszorkány rászállt. A nagyterembe ekkor lépett be az esvéká tanárnõ, és egyenesen a odament, Piton másik oldalára. Elég mérgesen méregette a professzort, akinek ettõl egy csapásra jobb kedve támadt, és készségesen válaszolgatott a minisztériumi nõnek.
Hamarosan megérkezett Harry és Ron is. A lány két oldalára ültek le, és Ron megköszörülte a torkát.
- Hermione... ne haragudj. Sajnálom, hogy kiabáltam veled... Csak annyira idegesít Alan. Van benne valami, ami nagyon irritál.
- Attól még nem kéne folyton veszekedned vele. Ne szólj hozzá, és kész. Felejtsd el, hogy létezik.
- Mintha az olyan könnyû lenne. Nem bízom benne, és ezért féltem a húgomat is – mondta lehajtott fejjel, õszintén a fiú.
- Én ezt értem, de... Hagyjuk inkább. Úgyse tudlak meggyõzni az igazamról.
- Ez igaz – mosolyodott el halványan a fiú, és egyenesen Hermione szemébe nézett. A lány megcsóválta a fejét, és õ is elmosolyodott.
- Nem sétálunk egyet? – vetette fel Harry. Két barátja beleegyezõen bólintott, így evés nélkül fel is álltak az asztaltól, és kisétáltak a terembõl.
Már majdnem két órája rótták a kastély folyosóit. Kivesézték a tegnapi bált; Harry elmesélte, milyen jól érezte magát Lunaval, és azt is bevallotta, hogy a lánnyal aludt a Hollóhátasoknál. Ron ezen nem lepõdött meg, nem úgy, mint Hermione. Nem is hitte volna, hogy ennyire komoly a két fiatal kapcsolata, de nagyon örült neki, hogy Harry végre boldog. Már igazán megérdemelte a sok keserûség után.
- Na és Sueval mi van? – kérdezte a lány most Ront. A fiú fülig vörösödött zavarában, és Hermione nem bírta megállni, hogy ne nevessen fel.
- Nincs semmi... Csak... Jaj, Hermione, nem akarok róla beszélni.
- És miért nem? Történt valami?
- Nem... - felelte feszengve a fiú. – Mi csak... táncoltunk, meg jól éreztük magunkat, meg ilyenek... Nem akarok róla beszélni, magánügy.
- Furcsa ezt tõled hallani – motyogta Harry leginkább magának, miközben továbbsétáltak a negyedik emeleten.
- Miért? – torpant meg barátja. Harry megrázta a fejét, és tovább ballagott. Hermione sejtette, hogy Alanre céloz, de nem szólt közbe. – Tudom, hogy mind a ketten ellenem vagytok – mondta tovább a vörös hajú fiú. – De a végén meg fogjátok látni, hogy nekem volt igazam. Alan nem az, akinek mutatja magát, bármennyire is jó fej, és humoros... Egyszerûen tudom, hogy nem az.
- De honnan? Egyáltalán nem ismered – mondta Hermione. Elhatározta, hogy most az egyszer tényleg megpróbálja megérteni Ront. – Komolyan nem értem, amit mondasz, pedig szeretném. Honnan tudhatod?
- Fogalmam sincs. Egyfajta megérzés. Olyan mintha... Amikor a közelemben van, akkor olyan, mintha bekapcsolna valami veszélyjelzõ, ami figyelmeztet, hogy ne bízzak benne. Nem tudom megmagyarázni.
Hermione elgondolkozva fürkészte a fiú arcát, ám õ lemondóan megcsóválta a fejét, és az órájára pillantott.
- Most mennem kell. Találkozom Sueval – tette hozzá csak úgy mellesleg, és elsietett az ellenkezõ irányba.
Hermione nagyot sóhajtott, és magába fordulva próbálta felfogni Ron szavait. Hogy lehet ez? Nem kételkedett Ron szavában, de ez akkor is képtelenségnek hangzott. El nem tudta képzelni, hogy Alan nem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Senki nem tudja ilyen hosszú ideig megjátszani magát, ráadásul ennyi ember elõtt.
- Sétálunk még? – szakította félbe gondolatmenetét Harry hangja. – Ha Ronnon és Alanen gondolkozol, akkor most szólok: felesleges. Én is rengetegszer törtem már ezen a fejem.
- Ezt hogy érted? Neked már mondta ezt?
- Igen... Megemlítette párszor. Tudod, mi általában szoktunk beszélni – célozgatott finoman a fiú. Hermione bûntudatot érzett, hogy nincs annyit a barátaival, mint amennyit megérdemelnének. És nem csak Harryvel és Ronnal, de Alannel és Ginnyvel sem. Túlságosan elhanyagolta õket Draco és a tanulás miatt. Na meg a terhessége is közbeszólt. Most ugrott csak be neki, hogy már egy teljes napja eszébe se jutott, hogy állapotos. Bár minden problémáját így el tudná felejteni! De most, hogy újra felrémlett elõtte, hogy Draco még mit sem tud az egészrõl, ugyanaz a páni félelem uralkodott el a lelkén.
- Sajnálom, Harry. Tényleg, megpróbálok több idõt veletek tölteni. Már lassan azt se tudom, fiú vagyok-e vagy lány.
- Segítek: lány – Hermione elmosolyodott barátján. – Egyébként... Neked milyen volt a tegnap estéd? Ha jól láttam, Malfoyjal egész jól megvoltatok – nem gúnyosan mondta, csak egy szimpla megállapításként. Még csak nem is furcsállta. Hermione zavartan elmosolyodott.
- Tudod... Nem is olyan gonosz, mint gondoltam. Megváltozott – mondta megfontoltan a lány. Remélte, hogy Harrynek nem esik rögtön le, hogy miért is mondja ezt. A fiú csak bólogatott, de nem szólt semmit. Várta a folytatást. – Értelmesen lehetett vele beszélgetni, és egyszer sem sértegetett.
- Biztos az apja miatt – felelte végül barátja. Hermione felvonta a szemöldökét. – Tudod, õ most elvileg börtönben van, tegnap azért lehetett itt, mert Dumbledore elintézte.
- Igen, hallottam róla.
- Na és beszélgetettek valami érdekes dologról? – kérdezõsködött tovább a fiú. Hermione el se tudta képzelni, hogy mi ütött belé, nem is hitte volna, hogy ennyire érdekelni fogja Harryt Draco.
- Mire gondolsz?
- Nem mondott el valami fontosat? Úgy értem, nem tudtál meg valami jó kis tikot a Malfoy családról? – A lány már kezdte kapizsgálni, honnan fúj a szél, így elmosolyodott, és megrázta a fejét. Közben már a harmadikon jártak.
- Nem. Egy bál alatt még nem váltunk puszi pajtásokká.
- Aha – válaszolta nagy bölcsen Harry, és lehajtott fejjel gondolkozott tovább. Hermione el se tudta képzelni, hogy min törheti a fejét, de nem szólalt meg.
Ekkor aztán kinyílt az egyik ajtó, és Miss. Nett lépett ki rajta. Körbenézett a folyosón, amikor pedig megpillantotta õket, mosolyogva köszönt nekik.
- Jó napot, tanárnõ – felelte a két jó barát.
- Jaj, gyertek csak be. Harry, azt hiszem, van nálam valami, ami a tiéd – Hermione elgondolkozva követte a nõt, de Harry úgy tûnt, tudja, mirõl van szó, mert mosolyogva bólintott.
A szobába lépve, végigjáratta a szemeit a berendezésen. Igazán otthonos kis hely volt: sötét narancssárgára színezték a falakat, ám a plafon barack színben pompázott. A bútorok mind mahagóniból készültek, régies eleganciát kölcsönözve a helyiségnek. A függönyök az ablakok elõtt áttetszõ narancsok voltak, amit pedig sötétítõnek használtak azok bordók. A melegséget, a családi szeretetet sugározta a hely.
- ... Na, és akkor kimentünk a parkba, meg minden. Dumálgattunk, meg szeretgettük egymást, tudod, és...
- Szia, Alan – köszönt meglepetten Hermione, mikor észrevette, hogy a fiú kényelmesen elnyúlva fekszik a kétszemélyes ágyon, aminek a huzata a piros egyik sötétebb árnyalatában virított. Alan a lány hangjára felpattant, vagyis csak felült, és szemöldöke az égig szaladt meglepetésében.
- Hello. Épp meséltem anyának, hogy mi volt tegnap... Mert õ valamiért nem volt hajlandó beavatni a saját élményeibe – azzal kaján pillantást vetett édesanyjára, aki épp átnyújtotta Harrynek a láthatatlanná tévõ köpenyét. Ekkor jutott a lánynak eszébe, hogy legutóbb, mikor látták a nõt és Pitont a parkban, akkor a köpenyt Piton elvette.
- Nahát, hogyan szerezte meg? – kérdezte Hermione meglepõdve.
- Hát, nem volt könnyû – felelte somolyogva Miss. Nett. – De ha az ember ismeri Perselus gyenge pontjait, sok mindenre képes rávenni – azzal kacsintott egyet, és két széket varázsolt az asztala köré.
- Köszönöm – mondta Harry a köpenyre célozva.
- Nincs mit. Még szükséged lehet rá.
Hermione és a fiú helyet foglaltak, és Nett is leült az asztala mögé. Még sosem voltak a nõnél, sõt, egyik tanár privát szobájában sem. Hermione a maga részérõl mindig is kíváncsi volt valamely tanára szobájára, de most rá kellett jönnie, hogy azok olyanok lehetnek, mint az átlagos mugli szobák. Bár talán csak Miss. Netté olyan. Pitonnak például biztosan nem narancssárga színû a fala. Vagy ha mégis, akkor nagyon félreismerte a tanárt.
- Miféle gyengepontjai? – szólalt meg Alan, miközben közelebb mászott hozzájuk, és varázsolt magának egy széket a közelükben.
- Nem olyan fontos, ez az én titkom.
- Aha... Egyébként megmondhatnád neki, hogy ne legyen ilyen undok velem... Nem is meséltem. Ma reggel lementem hozzá, volt ott nála valami nõci... Nem tudom, hogy ki, de asszem, hogy valamelyik minisztériumi boszi. Tök kedves voltam, meg minden, õ meg ott szenyózott velem, és le se tojta, hogy miért mentem oda... - Hermionenak eszébe jutott, hogy reggel összefutott a folyosón azzal a nõvel, így már tudta, kirõl beszél Alan. Éppenhogy elkerülték egymást.
- És miért mentél? – kérdezte Hermione mosolyogva. Nem is hitte volna, hogy Alannek ilyen sokat számít Piton.
- Az most mindegy – vigyorgott a fiú, és egy kacsintással jelezte, hogy majd elmondja.
Ani elgondolkozva meredt az íróasztalára. Fejcsóválva tekintett fel újra, és teljesen tanácstalan volt az arca.
- Nem tudom, mi baja van, drágám. Talán az agyára ment ez a nyolc év. De komolyan el fogok beszélgetni vele... Vagy mégsem. Per pillanat nem vagyunk beszélõ viszonyban – húzta el keserûen a száját, mire Alan sokatmondóan elmosolyodott.
- Most min vesztetek össze?
- Semmin. Nem veszekedtünk. Csak elhatároztam, hogy nem szólok hozzá. Idióta, magának való hülye. Meg se éri foglalkozni vele. Folyton csak a saját érdekeit nézi, és annyira nem érdekli, hogy mások mit akarnak... Nem értem, mitõl lett ilyen.
Hermione és Harry elgondolkozva váltottak egy gyors pillantást. A lány érezte, hogy nekik ehhez az egészhez vajmi kevés közük van, ugyanakkor érdekelte, hogy mi is van Pitonnal. Tudni akarta, hogy milyen is lehet igazából.
- Nekünk azt hiszem, most mennünk kell – szólalt meg végül a lány. Harry kérdõn rápillantott, aztán õ is bólogatott, és felálltak.
- Még egyszer köszönöm a köpenyt.
- Szívesen – válaszolta mosolyogva a tanárnõ.
- Én is megyek... Itt hagylak egyedül...
- De még el kell mondanod valamit... Tudod, amibe belekezdtél.
- Ó, igen... Majd késõbb, nem olyan fontos. Apropó, hol van az a pasas, aki itt volt reggel? – vigyorgott kajánul a fiú. Édesanyja szemei elkerekedtek, és zavartan megnyalta az ajkait. Mosolya mögött „menj a fenébe” tekintettel nézett Alanre.
- Tûnés.
- Na, de nem válaszoltál. Hol van?
- Elment. Világgá. Pápá.
Alan megcsóválta a fejét, és két barátjával együtt az ajtó felé indult. Amikor kinyitották, Pitonnal találták magukat szembe, aki épp kopogásra emelte a kezét. Egy pillanatig meglepve nézett a három gyerekre, aztán újra felvette az „úgyis kiismerhetetlen vagyok” arckifejezést, és a Griffendélesek mögött álló nõre pillantott. Õ lemondóan sóhajtott, és újra elköszönt a gyerekektõl
A hármas gyorsan kislisszolt, és a klubhelyiségük felé vette az irányt. Hermione még visszapillantott, és látta, ahogy Piton után becsukódik az ajtó...