Hermione már legalább ötször átolvasta a levelet, lassan kívülrõl tudott minden szót. Épp vacsorához készült lemenni, amikor megkapta, most pedig képtelen volt felállni az ágyáról, és lemenni a Nagyterembe. Megijedt a találkozástól. Nem tud hazudni Draconak, de nem is akarta elmondani neki az igazságot – túlságosan félt. Félt, hogy a fiú akkor összeveszik vele és elhagyja.
Aztán nagy nehezen kikecmergett az ágyából, és ólomlábakkal leballagott az étkezõ diákokhoz. Harry és barátai már rég ott ültek a Griffendél asztalánál, csakúgy, mint Draco a Mardekárnál. Fáradtan huppant le Harry és Ron közé, háttal kedvesének.
- Hol maradtál idáig?
- Ö... én csak... Még fent voltam a szobámban – felelte Hermione kimerülten. Semmi épkézláb mondat nem jutott eszébe. Valószínûleg ezt barátai is látták rajta, mert felvont szemöldökkel váltottak egy sokatmondó pillantást.
A vacsora csendben telt, legalábbis Hermione részérõl. A vele szemben lévõ Alan mellett Parvati és Lavender megállás nélkül pletykálkodtak. A lány nem nagyon foglalkozott velük, egyre csak a mai találkán járt az esze. Mindenképpen találkoznia kellett Dracoval, hogy biztosítsa, minden rendben van... De félt, hogy nem tudja eltitkolni az elmúlt hét eseményeit.
Végül elérkezett az idõ, hogy fel kellett állnia, és el kellett indulnia a Szükség Szobájába. Barátainak azt mondta, a könyvtárba megy, és õk ennyiben is hagyták a dolgot.
Elnyújtott léptekkel ballagott fel a lépcsõsorokon, és egyre csak azon izgult, vajon sikerül-e eltitkolnia mindent Draco elõl. Következõ gondolatai is ezzel foglalkoztak, valamint azzal, hogyha nem most, hát akkor mikor vallja be kedvesének a történteket? Meddig kell várnia a megfelelõ pillanatra? Lehet, hogy minél elõbb tudatnia kellene Dracoval az állapotát, hogy együtt kitaláljanak valamit. Ettõl azonban túlságosan félt. Nem akarta elveszíteni ezt a fiút.
A hetedik emeletre érve ott találta az ajtó elõtt szõke Mardekárosát. A fiú a falnak vetette a hátát, és zsebre tett kézzel támaszkodott a hideg köveknek. Hermione lépéseire felpillantott, így találkozott a két szempár. A lány nem tudta sokáig állni a szürke szemek átható nézését, így hát egy köszönéssel el is fordította a tekintetét.
- Hogy vagy? – kérdezte automatikusan a fiú, miközben ellökte magát a faltól, és Hermioneval együtt háromszor elsétált a rejtett ajtó elõtt.
- Jobban.
- Mi történt, hogy nem voltál múlt héten? Alanék azt mondták, hogy nagyon kimerültél a sok leckétõl – mondta homlokráncolva Draco, miközben tovább rótta a köröket. – Mondtam, hogy ne járj annyit a könyvtárba, nem? Már jó párszor elaludtál a könyveid fölött.
- Tudom – sóhajtott a lány. Ezzel a sóhajjal valamennyire a feszültség is távozott belõle. – Sajnálom. De már minden rendben – bizonygatta Hermione, de képtelen volt a fiú szemébe nézni. – Tényleg csak elfáradtam. Kellett pár nap pihenõ.
- Hát, jól van... - válaszolt erre Draco, mire kinyílt az ajtó, és õk beléptek a szobába. Abban egy kanapé és egy kis asztalka volt csak. A falak halványzöldes színe mindkettõjüket egy orvosi szobára emlékeztette, mégis nyugtató hatással volt rájuk.
A két fiatal egyszerre állt meg a becsukódott ajtó elõtt. Egymással szemben, némán álltak, figyelték a másik vonásait. Draco mozdult elsõként; kezét a lányé felé nyújtotta, majd egy laza rántással magához húzta kedvesét, és hosszan megcsókolta. Nyelvével újra körbejárta az ismerõs részeket, amiket már egy hete nem érintett, és kezei is elkalandoztak a lány derekán és hátán.
Hermione hirtelen elfelejtette minden gondját, csak õ volt és Draco, senki és semmi másra nem tudott gondolni – és nem is akart. Karjait a fiú nyaka köré fonta, és közelebb vonta magához, hogy még inkább a magáénak érezhesse szerelmét.
Amikor végül hosszú percek után elváltak, egymás lihegését hallgatva a kanapéhoz lépdeltek – még mindig összeölelkezve. Ott aztán lehuppantak egymás mellé, és csak fürkészték a másik tekintetét.
- Mesélj, mi minden történt mostanában? – törte meg Draco a csendet. – Semmit nem tudok rólad, ami az elmúlt egy hétben történt...
- Hát... - Hermione már saját gondolataiban is elakadt, nem csak a beszédben. Mégis mit meséljen? Képzeld, Draco, egy nap alatt sikerült lerombolnom az álmaimat, amikor is megtudtam, hogy terhes vagyok? Reménytelen. – Nem tudom, mit kellene mesélnem...
- Alan beszélt valami mínusz százhatvan pontról... - vonta össze szõke szemöldökét a fiú, miközben kíváncsi pillantást vetett kedvesére. Hermione elmosolyodott.
- Tudod, az úgy volt... Alan kitalálta, hogy éjszaka járjuk körbe a kastélyt, mert hogy az milyen jó vicc, úgyhogy már a Nagyterembe vittük Harry köpenyét... - a mondat közepén eszébe jutott Hermionenak, hogy Draco valószínûleg nem is tud arról a köpenyrõl, de mikor látta, hogy a fiú bólint, még jobban összezavarodott.
- Piton mesélt róla – legyintett a fiú, majd intett, hogy folytassa.
- Oh, értem... Szóval... Vacsora után kimentünk, és az elõcsarnokban felvettük a köpenyt... Ez elég sokáig tartott, mert négyen elég nehezen fértünk be alá... Olyan öt perccel késõbb láttuk, hogy Alan anyukája kimegy, és megy utána Piton is... Alan rögtön elkezdett kombinálni, hogy valami titkos randevúról van szó – magyarázta még mindig mosolyogva a lány. Draco figyelmesen hallgatta, közben mosolygott magában kedvese csillogó szemei láttán. – Szóval, Pitonnal együtt kislisszoltunk, majdnem észre is vett, mert nagyon furcsán bámult felénk... De mi gyorsan elszaladtunk az erdõ széléhez. Aztán már nem foglalkozott azzal a furcsa érzéssel, hogy talán kijött még vele valaki, hanem Nettel beszélgettek.
- És volt valami érdekes? Alan épp rohant anyjához, amikor mondta, hogy milyen jó volt kihallgatni õket, úgyhogy a részletek kimaradtak.
- Igazából semmi... Miss. Nett valamiért nagyon Pitonnal akar menni a bálba, de õ meg állítólag mással megy... De Alan szerint csak kifogás.
- Szerinted nem? – kérdezett vissza érdeklõdve Draco.
- Nem tudom. Nekem komolynak tûnt – gondolkozott el Hermione. Ahogy visszaemlékezett a hétfõi kisurranásukra, és arra a bizonyos beszélgetésre, még mindig úgy gondolta, hogy Piton teljesen komolyan gondolta, mikor azt mondta, mással megy a bálba. De gondolni se mert arra, hogy ki lehet az a más. – Te mit gondolsz?
- Én tudom, hogy mással megy – felelte erre a fú vigyorral a képén. Hermionenak elkerekedtek a szemei.
- Csakugyan? Na és akkor kivel megy?
- Azt nem tudom, csak annyit, hogy nem ismerjük.
- Nõ? – kérdezte hamiskásan a lány, amivel kiérdemelte kedvese „ejnye-benye” nézését.
- Persze. Na de most ne róluk beszéljünk... sokkal inkább érdekel, hogy mi van velünk – terelte el a témát Draco, és szürke szemei komolyan néztek a lány barna szemeibe. – Miért kerültél egész héten?
- Nem kerültelek – tiltakozott a lány. – Én csak... Nem éreztem magam szalonképesnek. Még össze akartam szedni magam, és visszarázódni a tanulásba, meg minden... nagyon le voltam maradva.
- Aha... két hiányzás alatt annyira lemaradtál? – kérdezett vissza a fiú. Eszébe juthatott valami, mert egy pillanatra felnevetett. – Mondjuk neked már az is sok, ha egyetlen óráról hiányzol... Képzelem mekkora trauma ért, mikor két teljes napot nem voltál órákon... - vigyorgott a fiú.
- Most miért piszkálsz? – nyávogta kislányosan Hermione, közben próbált morcosan nézni a fiúra. Õ aranyosan rámosolygott, és közelebb húzódott hozzá. A lány szinte azonnal az ölébe bújt, és szorosan átölelte.
Sokáig maradtak így. Egyikük se tudta, mi történik odakint, és mennyi idõ telhetett el, egyszerre csak elõjöttek az elsõ ásítások, lapos pislogások, amiknek következménye – egy franciaágy – is megjelent a szobában. A párocskát pedig nem kellett sokáig gyõzködni, hamar befészkelték magukat a puha takaró alá, és egymást ölelve, gondok nélkül aludtak el.
Másnap reggel Hermione körbenézett a szobában, és amikor arra a megállapításra jutott, hogy nem a Griffendél-toronyban van, nyugodtan becsukta a szemét. Már aludt volna vissza, amikor újra átgondolta felfedezését, és amilyen hirtelen csak tudott felült a hatalmas ágyban, és riadtan rázogatni kezdte a mellette õt ölelõ Dracot.
- Ébresztõ! Draco, reggel van! El fogunk késni bûbájtanról!
- Mirõl? – motyogta álmosan a fiú, és belefúrta sápadt arcát a párnába. Közben kezei és lábai megfeszültek a nyújtózástól.
- Gyerünk, kérlek...
Nagy nehezen sikerült kikerülniük mindkettõjüknek az ágyból. Hermione kapkodva kezdte magára ráncigálni a ruháit, míg Draco csigalassúsággal megvakarta a tarkóját, körülményesen felállt az ágyról, és - még ha lehet - ennél is lassabban kezdte felvenni a ruháit és a talárját. Hiábavaló volt Hermione sürgetése, egyáltalán nem sikerült a fiút arra ösztönöznie, hogy siessen.
Az elsõ emeleten sétáltak már, amikor úgy döntöttek, itt elválnak útjaik, és külön mennek le a Nagyterembe. Épp búcsúcsókot váltottak, amikor az egyik lépcsõfordulóból hangokat hallottak, ami miatt meg kellett szakítaniuk a kapcsolatot. Épp jókor, ugyanis a Griffendéles banda hímegyedei és Ginny épp akkor esett le a lépcsõn. A pár egyszerre fordult a nevetõ társaság felé, aminek a magját természetesen Alan adta, aki rálépett a talárja szegélyére, és majdnem leesett a lépcsõn. Hermione kuncogni kezdett, Draco csak megforgatta a szemeit, és a lányhoz fordult.
- Akkor nyolckor a Nagyterem elõtt, Granger – mondta hangosan, hogy Harry és Ron is hallja, majd biccentett egyet kedvesének, akinek halvány lila gõze se volt róla, hogy miért beszél szinte ordítva a fiú, és elindult a reggelizõk felé.
- Ezt a taplót – mondta Ron undorodva, ahogy Hermione mellé ért.
- Miért kell vele nyolckor találkoznom? – kérdezte szórakozottan a lány. Ron erre úgy nézett rá, mintha a lány épp azt jelentette volna be, hogy Lockhart lesz az új esvéká tanár.
- Hallowe’en van.
- Ó, tényleg – csapott a homlokára a lány. Teljesen kiment a fejébõl, pedig tegnap Draco is írta a levélben. – Jól vagy, Alan? – kérdezte, mikor a hosszú fekete hajú fiú megállt mellette.
- Ja, remekül.
- Olyan... Zöld vagy – folytatta Hermione, mire Ron, Harry és Ginny is Alan arcát kezdte figyelni. A fiúnak tényleg volt egy kis zöldes árnyalata, de a szemei vidáman csillogtak.
- Kösz. Tényleg jól vagyok. El kell mennem anyámhoz... Balhézott valamit este a ruhája miatt – mondta minden átmenet nélkül. A hangja olyan volt, mintha egy robot beszélt volna. Mintha csak magának mondaná, amit mond. Hermione bólintott, de aggódva figyelte, ahogy a fiú elindul fel a lépcsõn. Amikor eltûnt, a lány azonnal Ginnyhez fordult.
- Mi baja van?
- Fogalmam sincs. Az elõbb még minden rendben volt, nem fiúk? – felelte a lány, és õ maga is értetlenül nézett a lépcsõ irányába.
- De... Itt pattogott meg minden, láthattad te is – mondta Harry széttárt karokkal.
- Na jó, menjünk reggelizni... - javasolta Ron, és már indult is, hogy elhallgattassa korgó gyomrát.
Fél nyolc volt már, és Hermione a szobájukban ült a tükör elõtt. Lavender és Parvati felváltva szépítgették: kifestették a szemét, kirúzsozták a száját, igazgatták a haját, a ruháját. A lány pedig hagyta, hogy két szobatársnõje – akik maguk is pompásan festettek báli ruhájukban – kiélje magát rajta.
- Megint te leszel a legszebb a bálon! – sikította Parvati izgatottan.
- Jaj, ne mondd már... zavarban leszek – szabadkozott Hermione, miközben fülig pirult a dicsérettõl.
- Pedig igaza van. És Malfoyjal mész... Na, õ is olyan fess és helyes lesz, hogy ti lesztek az álompár...
- Bálkirály és bálkirálynõ – álmodozott tovább Parvati, miközben fantáziálgatva csavargatta Hermione göndör tincseit. A lány barna loknijai közül csak egy-kettõ lógott ki a feje tetejére készített csinos kontyból.
Hermione közben mosolygott, fõleg mivel a két lány nem tudhatta, mennyire örül, hogy Draco a párja. Ahogy elképzelte magukat táncolni, méghozzá nyilvánosan, úgy, hogy senkitõl nem kell tartaniuk – hát elöntötte a forró boldogság a lelkét. Ez lesz életem legszebb napja – gondolta vidáman.
Végül a két lány befejezte remek mûvét, és hárman együtt mentek le a klubhelyiségbe. Ott már csak néhány alsóbb éves volt, akik a párjukra, barátjukra vártak.
Hermione nem beszélt meg találkozót a barátaival, így csak a Nagyterem elõtt fognak találkozni – ahogy Dracoval is. Lavender és Parvati a lépcsõnél elszakadtak tõle, ugyanis mentek a párjukhoz. Õ pedig a tömeget fürkészte, hátha meglátja barátait, vagy esetleg Dracot. Csak rá kellett gondolnia, és kedvese máris mögötte termett.
- Szép jó estét, bájos kisasszony – köszöntötte a fiú egy mély hajlással és kézcsókkal.
Hermione szája fülig ért, ahogy a vörös pír is az arcán. Draco tényleg eszméletlenül nézett ki. Szõke haja fényesen, kibontva omlott vállára. Valamiért ez még jobban kiemelte szürke szemeit, melyek olyan vidáman csillogtak, hogy a fiú le se tudta volna tagadni, mennyire örül, hogy itt lehet.
- Hú – jött az értelmes reakció a lány szájából. Draco erre felemelte a fejét, és egyenesen belenézett szerelme mogyoróbarna szemeibe, amitõl Hermione csaknem elolvadt. Végül a lány megrázta a fejét. – Szia.
- Semmi puszi, semmi csók? – kérdezte vádlón a fiú, de közben mosolygott.
- Itt, mindenki elõtt? – hökkent meg a lány, majd felnevetett. – Majd esetleg, ha már úgy érzem: semmi értelme az életemnek.
- Jól van. Szerencséd, mert jókedvem van, és nem veszem magamra ezt a mondatot – mondta vigyorogva a Mardekáros, és a karját nyújtotta Hermione felé, aki egy pillanatnyi habozás után végül belekarolt. Együtt sétáltak le az elõcsarnokba a többiekhez.
Hermione azonnal kiszúrta Harryt a tömegbõl. A fiú épp Lunaval beszélgetett, mindketten mosolyogtak. Automatikusan feléjük indult, és szerencséjére Draco sem szólt rá, hogy ne menjenek. Ám a fiú Harryék mögött néhány méterrel megállt.
- Valami baj van? – kérdezte kedvesen mosolyogva a lány. Draco úgy nézett rá, mint aki most jött a Marsról. – Ó, értem... - Azzal kibontakozott a fiú karjaiból, és egyedül folytatta az utat Harry és barátnõje felé.
- Váó, Hermione... Jól nézel ki – foglalta össze gondolatait Harry, mikor meglátta Hermionet Luna mögött. A lány mosolyogva hátrafordult, hogy szemügyre vehesse az érkezõt. Hermione magában teljesen meghökkent: Luna magához képest is normálisan nézett ki. Ez egyszer õ is nagyon kitett magáért; haja göndör fürtökben lógott le vállára, és Hermione megállapította, hogy ez nagyon is jól áll neki. Arcán szolid smink volt, ami kiemelte a lány furcsa, de szép szemeit.
- Ti is – felelte végül ragyogó arccal. Harry rámosolygott; Hermione valahogy boldognak látta. Ma mindenki arcán valami csillogást vélt felfedezni. Draco arca is olyan volt, mint akinek már semmi sem szegheti kedvét, Harryrõl sem lehetett levakarni a vigyort. Vajon Alan hogy nézhet ki, õ, aki alapjában véve is vidám? – Ron és Alan merre vannak? – kérdezte.
- Ron elment megkeresni a párját – felelte Luna. Valahogy az utolsó szó furcsa hangsúllyal hagyta el a száját, mintha magába akarna fojtani egy kuncogást. Hermione eltûnõdött.
- Kivel jön?
- Ó, meglepetés... - felelte hamiskásan Harry. A lánynak valamiért rossz érzése támadt.
- Aha... És Alan és Ginny?
- Hát, õk is... - kezdte Harry, ám valamiért nem fejezte be a mondatot. Hermionet nézte; legalábbis a lány ezt hitte elõször. Aztán észrevette, hogy mögötte bámul egy pontot, ami mintha egyre közelebb jött volna – Harry szeme alapján. – Malfoy.
- Potter – biccentett Hermione válla mellõl a Mardekáros. Pár pillanatig farkasszemet nézett a két fiú, aztán úgy gondolták, ide most béke és nyugalom kell: egyszerre fordították el a fejüket. Draco Lunara pillantott, és hasonlóképp üdvözölte, Harry pedig Hermionet nézte.
- Szóval, hol vannak Alanék? – kérdezte immáron harmadszorra a lány. Harry megrázta a fejét, mintha álmából keltették volna.
- Ö... mindjárt jönnek – válaszolta tömören. Hermione csak bólintott. Újra a tömeget kezdte fürkészni, hátha meglátja valamelyikõjüket. Lavender épp Padmaval, Parvati nõvérével beszélgetett, mellettük pedig ott állt két fiú, akik szintén nagy eszmecserét folytattak.
Hamarosan megpillantotta Alant: a fiú nevetve és Ginnyvel karöltve közeledett feléjük. Jól sejtette, õk is nagyon vidámak voltak. Alig várta, hogy Ront is végre észrevegye. Alan és Ginny pár pillanat alatt átfúrták magukat a diákok seregén, és életnagyságban ott álltak elõttük.
- Szép jó estét – köszönt vigyorogva Alan. Adott két-két puszit Lunanak, majd Hermionenek, aztán kezet rázott Harryvel. – Szia, Draco.
- Szia – köszönt erre a szõke fiú is. Harry furcsállón nézett rájuk. Alan neki is kezet nyújtott, ám ez a kézfogás egy gyors ölelésbe ment át.
- Hú, a francba, itt mindenki olyan jól néz ki – igazgatta Alan ruhájának gallérját. Hermione most nézte csak meg alaposabban a fiút: õ sem panaszkodhatott, remekül festett. Ha volt valami, ami a kviddicstalárnál is jobban állt neki, hát az ez az öltözék volt. Valami nemesi kisugárzást adott neki, bár lehet, hogy ezt csak a hátul egy fonatban összefogott haja tette.
- Ilyen szokott lenni egy bál – felelte Draco szemöldökét felvonva.
- Ki gondolta volna... Soha nem voltam még bálon amúgy – tette hozzá, aztán Hermionera, majd megint Dracora esett a pillantása, és felnevetett. Ginny kicsit oldalba bökte, és barátnõjére mosolygott.
- Mi bajod van? – kérdezte a szõke fiú, miközben úgy méregette Alant, mint egy elmebeteget.
- Semmi... Csak azon röhögtem idefelé, hogy úgy álltok itt, mint négy cövek. Tapintani lehet a feszültséget köztetek – mondta a fiú mosolyogva, vállvonogatva. Draco megköszörülte a torkát, és felsóhajtott. Harry pedig úgy döntött, szemmel tartja a Mardekárost, és minden mozdulatát pislogás nélkül figyelte.
- Hát ez tényleg nagyon vicces – szólalt meg Hermione mosolyogva. – A legjobb kinevetni mások zavarát.
- Nem azért mondtam. Próbáltam oldani a hangulatot. Ha Ron megjön, úgyis minden a feje tetejére áll – és újra megvonta a vállát. Ginny és õ összemosolyogtak, majd a lány hozzábújt, Alan pedig átölelte a derekát. Hermione irigykedve nézte párosukat.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha elindulnánk – javasolta Draco, és egy pillanatra Hermione újra felfedezte hangjában a gõgöt és felsõbbrendûséget. A lány rápillantott, aztán ismét a tömeget kutatta. Látni akarta Ront, mielõtt bemennek.
- Nem hittem, hogy valaha ezt fogom mondani, de azt hiszem, igazad van – szólalt meg Harry is. Draco ráemelte a tekintetét, és felvonta a szemöldökét. – Már mindenki megy be, nekünk is le kell ülnünk a helyünkre a vacsorához.
Hermione sosem hallotta így beszélni Harryt. Olyan volt, mintha egy kisfelnõtt beszélt volna. Nagyon, nagyon furcsának találta ezt.
- Hát, akkor menjünk – egyezett bele a lány. Egy pillantást váltott Dracoval, mire a fiú egy sóhaj kíséretében udvariasan felé nyújtotta a karját. A másik két pár is hasonlóan cselekedett, és sorban, kart karba öltve bementek a Nagyterembe.
Ott a nagyasztalok helyett most négy- és kétfõsek álltak, valamint a legvégében megmaradt a tanári asztal, ám kétszer akkorára nõtt, mint volt. A teremben ott ült már a diákok többsége, a nagyasztalnál pedig ismerõs és ismeretlen férfiak és nõk tucatjai foglaltak helyet. Hermione jobban megvizsgálta az asztalt, és tanárain kívül még két ismerõs arcot fedezett fel: Tonksot és Kingsley Shackleboltot. Tonks mintha kicsit sápadt lett volna és ideges, de szemei izgatottan csillogtak. Kingsley pedig épp párbeszédbe bonyolódott McGalagonnyal.
Harry és Luna elindultak az egyik négyszemélyes asztalhoz, a másik két pár pedig követte. Hermione úgy gondolta, hogy Ron és a partnere majd csatlakozik Harryékhez, õ pedig Dracoval Alanhez és Ginnyhez ül le. Úgy tûnt, a többiek is így gondolják. Harry és kedvese megálltak egy üres asztalnál, ami elõtt egy szintén üres kétszemélyes volt, mögötte pedig egy négyszemélyes.
- Hol van már Ron? – kérdezte Ginny türelmetlenül. – Olyan kíváncsi vagyok!
- Te se tudod, kivel jön? – kérdezte Hermione Draco mellõl. A vörös hajú lány csalódottan megrázta a fejét, Alan pedig ezerrel vigyorgott. – Szóval te tudod...
- Naná.
- Ha jól emlékszem, utáljátok egymást – szólt közbe homlokráncolva, egyenes háttal Draco.
- Nem... Nem utáljuk, csak egyikünk se a szíve csücske a másiknak. Én elviselem, és általában õ is, kivéve, mikor felkapja valamin a vizet. De ezt már elmagyaráztam – Draco félmosollyal bólintott, közben az ajtóra emelte tekintetét, és nézte a beszállingózókat. – Szóval... még jó hogy tudom, hogy kivel jön. Nagyban nekem köszönheti. De ez más tészta, reggel elmagyarázom.
Hermione egyre kíváncsibb lett a történetre. Na meg erre a titokzatos lányra is. Sokáig várták barátjukat, õ csak nem jött be az ajtón. Alan Ginnyvel volt elfoglalva egy darabig, de végül csatlakozott a többiekhez, és õ is az ajtót kezdte fixírozni. Nemhiába, fél perc se telt bele, és egy káprázatos jelenség lépett be az ajtón. Neki legalábbis ez volt az elsõ gondolata. Szeme sarkából nézte, hogy esik majdnem le Draco és Harry álla is.
- Nem mondod komolyan...
- Õ nem lehet az esvéká tanárom – mondta határozottan Harry.
- Pedig de – bólogatott Alan vigyorogva.
Miss. Nett egy halványsárga ruhát viselt; a szoknyája féloldalas volt, legrövidebb része éppen hogy eltakarta, amit kellett, alja pedig térdéig ért. A pántja is féloldalas volt, jobb vállán egy hatalmas virág díszítette a pántot, ami tökéletesen eltakarta az anyagot. A ruha úgy állt rajta, mintha a második bõre lenne; finoman simult a testéhez a csillogó selyem.
- Nem értem Pitont – csóválta a fejét Draco. Hermione erre felnevetett. Ezzel a nevetéssel azonban csak jelezni akarta, hogy õ is ott van ám, nem kellene egy másik nõrõl áradoznia. A fiú rápillantott, és melegen elmosolyodott, de nem szólt semmit.
- Na, ennyi elég is lesz, nem nektek öltözött ki – rángatta vissza a valóságba a srácokat Ginny. Luna megbabonázva nézte a nõt, és mintha teljesen magába fordult volna. Harry érdeklõdve nézte, majd közelebb lépett hozzá. Két ujjával felemelte a lány állát, és beszélt hozzá. Luna rámosolygott, és visszaválaszolt. Senki nem hallhatta kettõjükön kívül a csevelyt. Hermione csak csókjukra kapta el a fejét.
- Még mindig nem látom sehol se Ront – jegyezte meg. Ginny bólintott, és együtt kutatták a termet a szemükkel.
- Lehet, hogy beijedt – vont vállat Draco, és már fordult is el, hogy ne lássa a többiek arcát.
- Remélem nem, mert akkor megölöm – felelte Alan.
- Én egyébként is megölném a helyedben – folytatta a diskurzust a szõke fiú. Ginny „na-elég-volt” pillantást vetett rá mosolyogva. Erre Draco csak vállat vont.
- Én nem vagyok olyan agresszív, mint te – vigyorgott rá Alan.
Beszélgetésüket egy tiszteletet parancsoló hang szakította félbe. Egy hang, amit Hermione remélt, hogy nem fog hallani a közeljövõben. Reményei azonban meghaltak.
- Elnézést, hogy közbeszakítom ezt az élvezetes társalgást – mondta Alan és Draco mellõl az a mély, hátborzongató hang. Draco meglepõdve fordult felé. Meg sem próbálta elrejteni csodálkozását. – De szeretnék beszélni veled, fiam.
Lucius Malfoy olyan felsõbbrendûséggel beszélt, mintha õ lenne az Atyaúristen. Elmaradhatatlan sétapálcája ott volt kezében, szürke szemei pedig mintha kényszeríteni akarták volna Dracot, hogy megmozduljon, úgy meredtek egy szem fiára. Draco rendezte vonásait, és büszkén bólintott. A két szõke Malfoy arrébb vonult a kis társaságtól, és halkan beszélni kezdtek. Hermione képtelen volt levenni róluk a szemét, ám mikor ez mégis bekövetkezett, és Alanre pillantott, megijedt. A fiú olyan gyûlölettel méregette a férfit, amit még soha nem látott azelõtt azokban a mélykék szemekben.
- Alan, jól vagy? Mi történt? – kérdezte a lány riadtan.
- Semmi, semmi... jól vagyok – felelte a fiú félszegen, száraz hangon. – Utálom ezt a szörnyeteget.
- Azt látjuk – válaszolta Ginny. – De miért?
- Inkább hagyjuk, nem akarom elrontani a jókedvünket – Hermione és Ginny sokatmondó pillantást váltottak, de nem firtatták tovább a kérdést.
Harry és Luna nem szóltak semmit. Hermione látta a fiún, hogy csak magában tartja az indulatait, legszívesebben rég megátkozta volna Luciust - és talán Dracot is. Végül õk ketten leültek az egyik asztalhoz, és beszélgetni kezdtek, míg Hermione Alannel és Ginnyvel maradt.
- Nem tudom, mit csinálok, ha nem jön le - mormogta Ginny, bátyára célozva.
- Le fog, hidd el.
- De ha mégsem, ugye elmondod, hogy kit hívott el? – kérdezte hamiskásan, kislányos hangon kedvese. Hermione elmosolyodott.
- Persze. De úgyis meglátod.
Erre Draco visszatért, Lucius pedig elindult a tanári asztalhoz. A fiú elég mogorva képet vágott.
- Van egy rossz hírem – mondta. Hermione érdeklõdve nézte. – Azt akarja, hogy ott együnk, velük.
- Mi? Hogy te meg én?
- Igen... - felelte Draco, és a lány füléhez hajolt, majd suttogva folyatta. – Meg akarja ismerni a barátnõmet...
Erre Hermioneból majdnem kitört a hisztérikus nevetés. Úgy nézett a Mardekárosra, mintha azt várná, hogy bekiabálja: vicceltem! De ez elmaradt, és Draco arca halál komoly maradt.
- Részvétem, Hermione – mondta sötéten Alan.
- Látom, te se bírod apámat – jegyezte meg Draco ironikusan, ám kicsit megbántottan.
- Sajnálom, nem tartozik azok közé, akiket nagyon kedvelnék. Még Ront is jobban bírom nála. És ez nagyszó.
Draco szomorúan mosolygott barátjára. Most már bármit megtett volna azért, hogy ne Lucius Malfoy fia legyen. Mit ér a pénz, a hírnév, a hatalom, ha mindenki gyûlöli az apja kegyetlenségéért? Semmit.
- Mennünk kell – mondta végül kedvesének. Hermione beletörõdötten bólintott, majd Harryhez és Lunahoz lépett.
- Jó étvágyat és jó szórakozást.
- Neked is – mondták egyszerre.
- Köszi.
Azzal õ és Draco elindult a tanári asztal felé. Ott ült már szinte mindenki, kivéve Pitont. Lucius mellett még volt két üres hely, de valahogy nem akaródzott egyiküknek sem a férfi mellé ülni, ezért a másik két lehetõséghez folyamodtak. Így átmentek a másik oldalra.
- Jó estét – köszöntek egyszerre. Draco kihúzta a lánynak a széket, majd õ is helyet foglalt mellette. Így most Hermione Miss. Nettel, Draco pedig az apjával ült szemben.
Már csak az a két üres hely volt az asztalnál, ami feltehetõen Pitoné és a társáé volt. Hermione látta Miss. Netten, hogy nem repes az örömtõl, hogy Lucius mellett kell ülnie, de pókerarccal tûrte, és bájosan válaszolgatott a férfi minden kérdésére. A lány úgy vette észre, mintha Malfoy flörtölészne a nõvel. Csak én kombinálok – bizonygatta magának a lány.
Hermione végül úgy döntött, inkább a nagyajtót fogja nézni, hátha végre megjelenik Ron. Nem is kellett csalódnia; a fiú fél percen belül belépett a terembe. Mellette pedig egy hosszú fekete hajú, csinos lány lépdelt mosolyogva. Ron nagyon furcsán nézett ki, Hermione egyáltalán nem szokta tõle meg azt a modort, ahogy a partnerével bánt. Odafigyelt rá, nem úgy, mint negyedikben Padmara. Végül a páros leült Harryékhez, és velük kezdtek beszélgetni.
És ekkor lépett be egy fiatal nõ a terembe. Huszonegynéhány éves lehetett, legfeljebb huszonöt. Hosszú, barna hajába sötétebb, vörös tincsek vesztek. Bordó ruhájának szép dekoltázsa, és finom vonala kiemelte szupermodell alakját – mert neki tényleg az volt, minden egyes porcikája tökéletesnek hatott. Arca nem volt a legszebb, inkább csak aranyos, amit hatalmas szemeinek, és finom gödröcskéinek köszönhetett. Nyomában pedig maga Piton lépdelt, természetesen fekete talárban.
A pár megjelenése egyhangú megdöbbenést keltett a diákok soraiban. Hermione direkt figyelte a tanár arcát, de semmi feszültséget nem látott rajta. Egymás mellett lépdelve elérték õk is Hermioneék asztalát, és Lucius Malfoy mellett foglaltak helyet. Egyetlen pillantással felmérte szemben ülõ két tanítványát. Hermione látta, hogy a férfi a szeme sarkából Nettet figyeli, és pár pillanat múlva már elégedettséget tükrözött sziklaszilárd vonású arca. Ani azonban fülig pirult – de hogy miért, azt senki sem tudhatta.