Pontosan egy héttel a bál elõtt, pénteken, Dumbledore professzor szólásra emelkedett.
- Nos, mint azt tudjátok, pénteken este Hallowe’en-i bált tartunk, amire a minisztériumból is sokan illetékesek – kezdett bele az igazgató. A teremben néma csend honolt, mindenki az idõs varázslót figyelte. – Ez a kis társaság fõleg tanfelügyelõkbõl áll, akik részt fognak venni az órákon, és lejegyzik a véleményüket a tanítással kapcsolatban. Félelemre semmi ok, ezek a tanfelügyelõk nem olyanok, mint Dolores Umbridge volt – tette hozzá csak úgy mellesleg. Ani látta, hogy Harry és Ron összevigyorognak, majd Perselusra pillantott. A férfi olyan kifejezéssel az arcán nézett az igazgatóra, ahogy Harryre szokott; de a nõ tudta, hogy ez nem Dumbledorenak szól. – Vendégeink két hetet töltenek a kastély falain belül, azután továbbállnak. Más különleges meghívottaink is lesznek, köztük néhány auror, valamint egyik társatok édesapja, Lucius Malfoy is. Utóbbi vendégünk azonban nem marad sokáig.
Ani ennél a mondatnál keserûen elmosolyodott. Oh, de sajnálom, nagyon fogom hiányolni – gondolta. Az az egy vacsora is bõven sok lesz Malfoy társaságában.
- Benneteket pedig arra kérlek, hogy dísztalárban gyertek. A bál hasonlít a Trimágus Tusa báljára, akik azon részt vettek, tudják, hogy mirõl is van szó.
Dumbledore professzor aztán befejezte a szöveget, intett a gyerekeknek, hogy távozhatnak, mire mindannyian kitódultak a terembõl. A tanárok továbbra is az asztalnál ültek, és beszélgetésbe kezdtek. Természetesen mi másról, mint a bálról. Ani Perselus mellett ült, akihez most éppen az igazgató intézte szavait. A nõ nem igazán hallotta, hogy mirõl beszélnek, de mikor mindkét férfi elhallgatott, és õ úgy gondolta, hogy befejezték a beszélgetést, áthajolt Perselus elõtt az asztalon, és Dumbledorehoz szólt.
- Igazgató úr, nem adná ki Perselusnak mint a fõnöke, hogy velem jöjjön a bálba? – kérte kislányos mosollyal. Az idõs varázsló rámosolygott a nõre. Ez is az az átható, õszinte, vidám mosoly volt, ami annyira jellemezte az igazgatót. Piton azonban úgy nézett a nõre, mintha õrült lenne, aztán a másik oldalán ülõre esett a pillantása. Ani látta a tekintetén, hogy nyugodt, biztosra tudta, hogy Dumbledore nem fog ilyet tenni.
- Ani, ezzel kihasználnám a hatalmamat. Nem kérhetek Perselustól olyat, amit nem tud teljesíteni.
- Már miért ne tudná? – értetlenkedett a nõ, és kérdõn Perselusra nézett. A férfi fölényes kifejezéssel az arcán hátradõlt a székén.
- Ezt inkább vele beszéld meg, nekem ehhez semmi közöm – felelte erre az õsz varázsló, és látva, hogy Ani nyitja a száját válaszra, a másik oldalán ülõ McGalagonyhoz fordult. Ani csak hápogni tudott egy pár pillanatig.
- Ez milyen szemétség! – mondta hangosan és mérgesen, de mosolyogva. Erre Perselus felé fordult.
- Jó volna, ha visszafognád magad. Õ az igazgató – mondta nyomatékosan a férfi. Dumbledore visszafordult hozzájuk még egy pár mondat erejéig.
- Köszönöm, Perselus, de erre semmi szükség. A kisasszony egyik nagy kincse, hogy mindig õszintén elmondja a véleményét – mondta hunyorogva. – Kár lenne beléfojtani.
Ani elpirult, de büszkén nézett farkasszemet a bájitaltan tanárral.
- Na látod... Én most felmegyek – mondta, és már fel is pattant a székérõl. – Jó éjszakát – mondta a társaságnak, és a Nagyterem ajtaja felé indult. Ahogy visszafordult a kilincsért, hogy becsukja, látta, hogy Dumbledore még mond valamit Perselusnak.
A szobájában aztán lehuppant az ágyára, és kimerülten hátradõlt. Ám alig érintette a feje a párnát, máris fel kellett kelnie, ugyanis kopogtattak.
- Szabad – kiáltott ki, miközben megigazította a ruháját. Az ajtón Perselus lépett be, és csukta be maga után. – Ó, szia.
- Csak a jegyzeteimért jöttem – mondta erre válaszképp a bájitaltan tanár, és már indult is a nõ íróasztala felé. Ani vállat vont, és közben valami olyasmit motyogott maga elé, hogy „nyugodtan szolgáld ki magad”.
A férfi pár percig némán kutakodott a papírok között az asztalon. Ani is csendben figyelte ténykedését, és közben érveken törte a fejét, amikkel rábírhatta volna kollégáját, hogy együtt menjenek a bálba. Úgy érezte, már mindent megpróbált, és még csak egy normális okot sem kapott, amiért lehetetlen volna a kérése. Figyelte, ahogy Perselus összeráncolt homlokkal lapozgat egy kupac pergamen között; ahogy hosszú ujjai pörgetik a lapokat.
- És mégis miért nem? – tette fel végül Ani a kérdést. – Amikor még idejártunk tanulni, kapva kaptál volna az alkalmon, ha ilyen lehetõséged van. Ehhez képest most én mászkálok utánad – mondta a nõ sértõdötten. Piton hátra fordult, szemét egyenesen az övébe fúrta, de Ani nem kapta el a pillantását, állta a sarat.
- Mibõl gondolod, hogy valaha is menni akartam volna veled bárhova? – kérdezett vissza érzelemmentesen, néhány pergamennel a kezében a férfi. – El ne szállj magadtól, nagyot fogsz csalódni, mikor rájössz, hogy nem mindenki van annyira oda érted, mint ahogy te azt hiszed.
- Nagyon jól tudom, hogy kinek mi a véleménye rólam – felelte erre csípõsen Ani. – Azzal nem vagyok csak tisztában, hogy te mitõl lettél ennyire utálatos!
- Pedig tudnod kellene, elég sok részed volt benne – mondta keményen, maró gúnnyal a férfi, és szavait erõsítvén, tett is egy fenyegetõ lépést a tanárnõ felé. Ani makacsul felemelte az állát. – Amúgy is – váltott egy kicsit higgadtabb, semlegesebb hangnemre a férfi. – ez a bál – mondta a szót furcsa gunyorossággal ejtve ki. – nem a tanároknak, még csak nem is a diákoknak van, hanem annak a sok idiótának, aki a minisztériumból jön.
- Ezt úgy mondod, mintha én hívtam volna õket – mondta a nõ. – Teljesen mindegy, kinek van, a lényeg, hogy nekünk is mennünk kell. Miért ne mehetnénk együtt?
- Ezernyi más dolgom lesz a vacsora alatt, minthogy téged hallgassalak – válaszolta vállat vonva a férfi, és hátat fordított Aninek, visszatért az asztalhoz. További tekercsek után kezdett kutatni.
- Ezt úgy érted, hogy csak púp lennék a hátadon?
- Most is az vagy.
- Mi? – kérdezett vissza teljesen megdöbbenve a nõ. – Komolyan, már kezdem azt hinni, hogy te élvezed, hogy provokálsz. Egyfolytában csak veszekszünk.
- Mert veled képtelenség normálisan beszélni – felelte magától értetõdõ hangon Piton.
- Mintha veled olyan könnyû lenne, mi? Állandóan csak piszkálsz, és megjegyzéseket teszel rám... Ha nem tudnám, azt hinném, hogy engem is utálsz, mint mindenki mást.
- Honnan veszed, hogy olyan jól tudsz mindent? – kérdezett vissza a férfi fel sem pillantva az asztalról. – Hiszen nyolc éve nem is találkoztunk. Nem tudhatod, milyen vagyok.
- Kezdelek ismét kiismerni. Régen se volt könnyû, és most sem az. Neked ez a mániád: mindenkit el akarsz taszítani magadtól, még azt is, aki szeret.
- Nézd, ha ilyen nehezen viseled a jellememet, akkor akár haza is mehetsz. Pótolható vagy, van más is, aki képes megtanítani ennek a halom szerencsétlenségnek, aki az iskolába jár egy-két védõbûbájt.
- Például te – mondta szarkasztikusan a nõ, és elhúzta a száját. Szemei villámokat szórtak.
- Akár – felelte Perselus. – De én sosem fogom ezt a tárgyat tanítani, Dumbledore már megmondta.
- Ó, milyen megható, ahogy máris beletörõdtél.
- Volt rá majdnem húsz évem.
Ani nagyot sóhajtott, próbálta megnyugtatni magát. Szóval sikerült: Perselus agyára ment. Ez a tudat valamennyire jobb kedvre derítette, azonban attól már kevésbé volt vidám, hogy a férfi ilyen gyûlölködve beszél vele. Végül arra jutott, hogy valami nagyon rosszat tehetett ellene, ami több volt, mint ezek a mindennapos szóváltások.
- Elárulnád végre, hogy mi bajod van velem? – kérdezte meg fájdalmas õszinteséggel, csillogó szemekkel.
- Nekem aztán semmi – felelte nemtörõdöm hangon a bájitaltan tanár.
- Oh, ennek igazán, szívbõl örülök. Akkor talán abbahagyhatnánk az ellenségeskedést.
Piton ekkor ismét hátrafordult. Hosszú percekig néztek farkasszemet. Mintha így harcoltak volna egymással. Végül, ki tudja mennyi idõ elteltével, a férfi bólintott.
- Akkor ez azt jelenti, hogy nincs több veszekedés? – kérdezte meg óvatosan, halvány, félénk mosollyal a nõ. Piton szeme Ani arcát fürkészte, s közben ingatta a fejét. Aztán találkozott a pillantásuk, a férfi szája megrándult, és bólintott egy aprót, ami inkább biccentésnek illett be.
Ani összeszûkített szemekkel méregette a professzort, ahogy visszafordul szeretett pergamenjeihez, és gonosz mosolyra húzódott a szája. Minden nesz nélkül hátrahajolt, és sok kispárnája egyikét megragadva ült fel ismét. Aztán teljes erejébõl hozzávágta az asztalnál válogató férfihoz. Piton felnézett rá.
- Legutóbb sem volt jó vége ennek – mondta figyelmeztetõ fenyegetéssel a hangjában a tanár, mire Ani ártatlanul elmosolyodott. Szinte bûnbánó volt. Erre a férfi visszafordult az asztalhoz.
Nyílván azt hitte, ennyi volt a kötözködés, de csalódnia kellett. Ani újabb párnát ragadott meg - egész gyûjteményre valója volt, fõleg, mivel valóban gyûjtötte õket -, és halkan felállt az ágyról. Szerencséje volt, a rugók ugyanis még tökéletesen rendben voltak, és nem nyikorogtak a mozgásra. Csöndesen a férfi mögé osont, aztán megragadta a párna sarkát, és egy diadalmas kacajjal ütögetni kezdte kollégáját.
A férfi meglepõdve fordult meg, de azonnal meg is bánta, mivel Ani rögtön képen vágta a puha tárggyal. Perselus mély levegõt vett, és mérgesen a nõre nézett. Õ vigyorogva állt elõtte, és várta a folytatást. A férfi elszántan a szemébe nézett, mire Ani azonnal védekezni kezdett a várt támadás miatt, ami nem is maradt el. Piton megragadta a párnát tartó kezét, és próbálta kicsavarni belõle a darabot; kevés sikerrel.
- Ugye nem áll szándékodban eltörni a csuklóm? – nevetett a nõ.
- Gondoltam rá – válaszolta a tanár. Arcán semmilyen érzelem nem látszódott, szemei még mindig ridegen fénylettek.
Addig-addig botladoztak, és harcoltak egymással, míg el nem érték az ágyat, ahol Ani kiszabadította magát - vagyis hozzávágta Perselushoz a párnát, és elszaladt -, és a többi párnáért ugrott. Ám Piton is átlátott a dolgon, azonnal ott termett, és lesöpörte az ágyról a díszítõket.
- Hé, ez csalás! – kiáltott fel nevetve a nõ.
Átvetette magát az ágyon, hogy annak a másik oldalára esett „fegyvereket” megkaparinthassa. Így most keresztben hasalt az alvóalkalmatosságon, karjaival pedig a párnákért nyújtózott. Megragadta az elsõt, és próbált felkelni, hogy azt a férfinak tudja dobni. Elsõ próbálkozásra a kezei összecsuklottak, de másodjára már sikerrel járt, és jól orrba nyomta – persze csak finoman, hogy megmaradjon a professzor úr görbe, kampós, férfias orra. Aztán gyorsan lemászott az ágyról, és a többi párnáért ugrott. Addigra Piton is feltápászkodott az ágy mellõl, ami mellé idõközben leült, és a nõ után eredt. Idiótának érezte magát, el nem tudta képzelni, hogy vehette erre rá Ani.
A nõ vigyorogva, mindkét kezében egy párnával, harcra készen állt szemben vele. Piton egyenes háttal, méltóságteljes tartással volt elõtte. Kezeit háta mögé tette a hatás kedvéért, arcáról nem lehetett semmit leolvasni, végig kifejezéstelen, érzéketlen maradt. Szemeibõl is csak a közöny áradt. Ani mosolyogva nyelt egy nagyot, és vigyorát egy pillanatra se rejtve el figyelte a bájitaltan tanárt.
Aztán Ani lassan közeledni kezdett a férfi felé, mire Perselus is megmozdult. Szépen körözgetve kerülgették egymást; közben egy másodpercre se vették le a másikról a szemüket. Végül Ani nem bírta tovább, és hozzádobta a jobb kezében lévõ párnát, mire a tanár azonnal megindult felé, és megragadta a derekánál. A lendülettõl ráestek az ágyra, így most a nõn ott tornyosult kedvenc professzora, õ pedig kedvére ütögethette a maradék „fegyverével”. Piton keze még mindig Ani derekán pihent, ám ujjai mozgásba lendültek, mire a nõ felsikoltott, majd nevetni kezdett, és összehúzta magát. A csiklandozás hevében eldobta a párnát, a férfi pedig abbahagyta a „kínzást”. Ani kifulladva, de mosolyogva pillantott fel rá. Õ csak visszafogottan, de szaporán vette a levegõt.
- Ezért utállak – mondta a férfi hosszas bámulás után. Ani még szélesebben mosolygott.
- Mert kihozom belõled a gyereket? – kérdezett vissza lihegve.
- Mert ilyen idiótaságokra veszel rá.
- Szerintem jó játék volt – mondta õszintén a nõ. Elgondolkozva figyelte Perselust. Olyan furcsa volt most. Nem az a megszokott, mogorva arc nézett le rá, hanem egy valamivel finomabb vonású, jóképû férfié, aki éppen finnyáskodik, hogy párnacsatáznia kellett az unokahúgával. A finnyáskodás pedig szája hullámos ívében és szemöldöke ráncolásában jelent csak meg.
- Azt hiszem, jobb, ha most megyek – suttogta pár perc után Piton, és lassan felkelt a nõrõl. – Rengeteg dolgom van.
Ani bólintott, és felülve figyelte, ahogy a fekete taláros, kissé zilált férfi becsukja maga mögött az ajtót. Nagyot sóhajtott, majd mosolyra húzódott a szája. Utoljára több mint tíz éve sikerült rávennie a férfit, hogy valami hasonló gyerekes játékot ûzzenek. Ahogy az emlék betódult a fejébe, nevetni kezdett, és sokáig abba se hagyta.
Hermione üveges tekintettel meredt maga elé. Szerda óta nem járt be az órákra, és az étkezéseket is kihagyta – Ginny hozott neki fel mindig valami ennivalót. Most is rá várt, hogy hozza a vacsorát. Sokat gondolkozott az elmúlt két napban, mióta megtudta, hogy állapotos. Ginnyn és Alanen kívül senkit nem avatott be, és azt akarta, hogy ez így is maradjon. Nagyon sokat köszönhetett két barátjának, és szobatársnõinek is, akik jobbnak látták nem faggatni – vagy csak, mert Alan szépen megkérte õket, hogy hagyják.
Átgondolta az egészet, és végül is, megnyugodott. Mást úgysem tehetett. Két barátja mellette állt, és támogatták mindenben. Nem tudták, mi lesz hónapok múlva, de már keresték a megoldást. Hermionenak többször is eszébe jutott egy emlék, amikor táborban az utolsó nap Alan Ginnynek mesélte, hogyan jöttek össze Dracoval. „Komolyan mondom, egy szappanopera nem annyira bonyolult, mint az, ahogy õk összejöttek...” És mindezek után Draco megkérdezte, mi az a szappanopera, Alan pedig találóan így fogalmazott: „Hááát... sorozat... olyan történet a tévében, amiben mindenki mindenkivel kavar, aztán a fél szereplõlista terhes lesz, meg ilyenek.” Nem is tudta, milyen frappáns volt az a hasonlat... Sõt, Hermione se tudta még most sem, hogy Alan mennyire beletalált a dolgok közepébe.
Halk kopogtatást hallott, és pár pillanattal késõbb Alan lépett be egy tálcával a kezében, mögötte Ginnyvel.
- Szép jó estét – köszönt a fiú mosolyogva. Mikor megtudta, mi történt, Hermione által sosem látott kifejezést öltött az arca: rémületet és kétségbeesést. Azóta õ is megnyugodott, és természetesen viselkedett, segített barátjának, ahogy tudott.
- Sziasztok – mondta rekedtes hangon a lány, és felült az ágyában. Megköszörülte a torkát. – Köszi – tette hozzá a fiúnak, mikor õ lerakta a tálcát a takaróra.
- Hogy vagy? – kérdezte egyszerre Ginny és Alan. Hermione halványan rájuk mosolygott.
- Jobban. Történt ma valami érdekes?
- Nem igazán. A tanárok hiányolnak. Egyikük se tud rólad semmit, azt hiszik, valami nagyon komoly bajod van – mondta Alan.
- Talán okkal – szúrta közbe Hermione, és hozzálátott esti menüjéhez.
- Igaz... Egyébként vacsoránál Dumbledore beszélt a bálról – folytatta a fiú. Hermione felpillantott rá, és fürkészve nézte az arcát. Teljesen kiment a fejébõl a bál. Már csak egy hét volt Hallowe’enig.
- És mit mondott?
- Semmi olyat, amit te nem tudsz – felelte vállat vonva Ginny. – Sokáig szeretnél még itt bujkálni?
- Nem – mondta erre határozottan Hermione. – Sõt, ha Alan lennél olyan kedves, és megadnád a házi feladatokat, akkor a hétvégén megcsinálnám õket.
- Persze, reggel behozom – bólintott a fiú segítõkészen.
- Köszi... Tényleg... nagyon köszönök mindent – mondta meghatottan barátnõjük. Ginny és Alan egyszerre mosolyogtak rá.
- Nagyon szívesen – sóhajtotta a fiú. – Amúgy Draco nagyon aggódik miattad, mert nem tudja, mi van veled.
- Oh... - Dracora nem is gondolt. Végig csak a szülei és az iskolatársai jártak a fejében, hogy õk mit fognak gondolni róla, Dracoról teljesen megfeledkezett. – Merlinre... Milyen botrány lesz ebbõl...
- Hermione, nyugodj meg - csitítgatta Ginny, aki már Alannel együtt tudta, mi következik. Az elmúlt két napban már legalább százszor hallották barátjuk kirohanását.
- De tiszta szégyen, ráadásul Draco apja is...
- Ne törõdj velük...
- De õk Malfoyok, tudjátok, milyen nagy bajban vagyok, és Draco is, és a kicsi is?
- Tudjuk, de mi melletted vagyunk, és hamarosan kitalálunk valamit, ígérem – mondta határozott, nyugodt hangon Alan. Olyan elszántság csillogott a szemében, amitõl Hermione azonnal megnyugodott. Sóhajtott egy nagyot, és letette a földre a tálcát. – Az lesz a legjobb, ha kipihened magad, és folytatod az életedet. Holnap hozom a leckéket.
- Köszi – felelte a lány, és bebújt a paplanja alá. Alan elmosolyodott, majd figyelmesen a lány fölé hajolt, és szeretetteljesen betakargatta.
- Nem lesz semmi baj, kicsim – suttogta Hermione fülébe, és egy puszit nyomott az arcára.
Sokáig maradtak nála. A fiú az ágy szélén ülve simogatta Hermione arcát és haját, Ginny pedig elgondolkozva nézte kettõjüket. Visszagondolt az elmúlt napokra, mikor szerda reggel itt találta barátnõjét a könnyei között úszva. Szörnyû volt nézni, ahogy akadozva elmondja, mire gyanakszik, és tõle kér segítséget. Ginny még aznap délután ellopott a Gyengélkedõrõl egy fiolányi bájitalt, ami segítségével biztosra megtudták, hogy Hermione gyanakvása egyáltalán nem volt alaptalan. Aznap csak azért ment le vacsorázni, hogy Hermionenak hozzon valami rágcsálnivalót. Alannek szinte azonnal elmondta, hogy mi történt, és mikor Ron és Harry végre elmentek aludni, segített kedvesének feljutni Hermione szobájába – ami egy aprócska bûbáj alkalmazásával sikerült is. Alan akkor is ugyanilyen figyelmességgel viselkedett, és nyugtatgatta barátjukat. Parvati és Lavender akkor már aludtak.
Csütörtökön reggelinél és ebédnél is feljött a lányhoz valamelyikük, vacsoránál pedig mindketten meglátogatták, és hoztak neki enni. Hermione múlt éjszaka is álomba sírta magát; tudta, hogy ebbõl semmi jó nem sülhet ki, csak baj lehet belõle. Bele se mert gondolni, hogy a szülei mit fognak szólni; az õ, iskolaelsõ, eminens lányuk, állapotos. És a tanárok is. Ha ez napvilágra kerül, akkor tönkremegy az élete, hiábavaló volt a sok tanulás. Alan pedig szüntelenül vigasztalta, mintha tudta volna, hogy van megoldás. Hermione is tudta, hogy van: titokban elveteti. Senki nem tudná meg. Mikor ezt felvette aznap reggel Ginnynek, a lány eléggé vonakodott. Mikor õ továbbadta Alannek, a fiú nem akart hinni a fülének. Ebédnél – mikor õ volt Hermionenál látogatóban - sikeresen lebeszélte róla a lányt. Azzal lehet, hogy végképp tönkretenné az életét, és a testét is.
Most pedig a fiú nézte, ahogy Hermione nyugtalan álomba merül. Elõzõ nap reggelinél megkérte Parvatit és Lavendert, hogy ne zavarják a lányt, nagyon ki van merülve, és jót tenne neki a pihenés és a csend. A két lány valószínûleg azért teljesítette a kérést, mert Alan kérte, de az is lehet, hogy a kérést követõ két puszi tette meg a hatását.
Már jóval elmúlhatott hajnali egy, mikor végül Ginny és kedvese az ajtó felé vették az irányt, és egy utolsó pillantást vetve barátjukra, elhagyták a szobát.
Alan épp vigyorogva mászkált a második emeleti folyosón, miközben a bûbájtan termet kereste – amit elég ritkán sikerült elsõre megtalálnia, maga se tudta, miért -, amikor egy kar berángatta az egyik szobor mögé, és befogta a száját. Ahogy kerekre nyílt szemekkel felpillantott „támadójára”, nagyot sóhajtott, és felnevetett.
- Hé, halkan – szólt rá a szõke Mardekáros.
- Ó, bocsi. Megtudhatom, miért rángattál be ide? A lányokat szokás, bár, lehet, hogy a hajam miatt összekevertél valakivel.
- Dehogy, pont te kellesz – mondta Draco, szürke szemei türelmetlenül csillogtak. Alan felvonta a szemöldökét. – Bocs, hogy azt hitted, meg akarlak erõszakolni, de nem vagy az esetem. Csak tudni szeretném, mi van Hermioneval – folytatta a fiú suttogva, miközben egy maroknyi Hollóhátas lány elsuhant az õket rejtõ szobor elõtt.
- Ó, hogy innen fúj a szél – tette keresztbe karjait.
- Igen, innen, és kezd viharossá válni, szóval válaszolhatnál – hadarta barátja egy szuszra.
- Hát, megvan. Láttad, ott ült reggelinél, és rendesen jár az órákra is.
- Igen... - bólintott a szõke srác. – De... Mintha kerülne engem – vonta össze szõke szemöldökét. – Szerinted nem?
- De, lehet... Kicsit még rosszul érzi magát, de majd szépen visszarázódik a Roxfortos életbe. Ki van bukva, mert majdnem öt napig nem volt egyetlen órán sem.
- Remélem, tényleg csak ennyi.
- Ne izgulj, hamarosan találkoztok, és dumáltok. Na, menjünk, a végén Flitwick azt hiszi, elrabolt valami démon.
Vacsora után Ani úgy döntött, kimegy sétálni egy kicsit a parkba. Kezdte úgy érezni magát, mintha börtönben lenne, és tilos lenne kijárnia. Elköszönt kollégáitól, és ott hagyva õket a Nagyteremben, kiviharzott a nagy tölgyfaajtón. Ahogy leért a lépcsõn, hallotta, hogy az ajtó mögötte ismét kinyílik, majd becsukódik. Hátrafordult, és széles vigyorra húzódott a szája.
- Csak nem unatkoztál odabent?
- Nem.
- Aha – felelte erre mindenértõ hangon a nõ, és továbbsétált a park kissé nedves füvén.
A hold bevilágította a kicsinek éppen nem nevezhetõ területet. Az erdõ fáit ezüstbe vonta, mintha azok nem is fák lennének, hanem magas, mozgó lények. Tövükben pedig mintha tényleg lett volna valami, ami mozgott. Elmosolyodott, és visszafordult Perselushoz, aki mögötte lépdelt, és elgondolkozva, kezeit fekete talárja zsebébe csúsztatva figyelte a tavat, és felszínének fodrozódását.
- Nagyon magadba vagy merülve – állapította meg kisvártatva Ani.
- Épp arra gondoltam, mikor szólsz meg.
- Miért tõlem várod, hogy beszélgetést kezdeményezzek?
- Nem várom el. Tudom, hogy nem vagy képes két percnél tovább csendben lenni. Minek erõlködnék? – kérdezett vissza csúfondárosan a férfi, rá sem nézve unokahúgára.
- Ezt tekintsem kihívásnak? Fogadjunk, hogy kibírom, akár napokig is, hogy nem szólok hozzád.
- Nem hinném – válaszolta kihívó, alábecsülõ pillantással Piton. Megálltak egymással szemben; Ani végigmérte az egész testét, míg a férfi csak az arcát fürkészte.
- Tudod... Nekünk abból áll az életünk, hogy kikészítjük egymást. Vagy így, vagy úgy.
- Nem.
- De.
- Nem – ismételte rezzenéstelenül a férfi.
- Miért nem?
- Az azt jelentené, hogy össze van kötve az életünk. De nincsen.
- Te annyira... - kezdte emeltebb hangon, de mosolyogva a nõ, de aztán nem találta a szavakat.
- Annyira mi?
- Nem tudom... Mondanám, hogy hülye, de nem arra gondolok... Olyan... szemét? Nem, az se jó... De tudod te e nélkül is, hogy mire gondolok, csak ismered már magadat és engem is annyira.
Erre aztán nem kapott választ. A füves területen elszórtan fák nõttek ki a földbõl, lombjaik – amik még nem hullottak le – ijesztõ árnyékot vetettek a talajra. De Anit ez nem zavarta, imádta a sötétet, a misztikumot, az ismeretlent. Nem félt. Pár percig némán folytatták útjukat, itt-ott megállva, és megbámulva a sötétet, hátha elõbukkan belõle valami.
- Nem akarunk eltûnni az éjszakában? Megszöknénk, és soha senki nem találna ránk.
- Nem hiszem, hogy sokáig bírnánk egymás lebilincselõ társaságát – hangzott Piton gúnyos válasza.
- Igazad van. Nem bírnám elviselni, hogy naphosszat egy felfuvalkodott hólyag képét nézzem, aki ráadásul állandóan piszkál – a nõ szavai kiejtése közben Pitonra mosolygott, amit a bájitalok professzora egy szájrándulással vett tudomásul.
Újabb csend borult beszélgetésükre. Tovább taposták a lábuk alatt a zöld, nedves füvet, de csak míg Ani ismét meg nem szólalt.
- Ja, igen. Nem...
- Ez már két és fél perc volt, gratulálok – fojtotta belé a szót a férfi, mielõtt elkezdhette volna mondandóját a nõ. Ani hálásan elmosolyodott, és közelebb lépett hozzá.
- Annyira kedves vagy – mondta, miközben megsimogatta Piton arcát, majd felnevetett, és elhúzva a kezét, elsétált a tanár mellett. Õ szobormereven állt tovább a helyén, még csak a nõ után se fordult. – Csak nem megkövültél az érintésemtõl?
- Bármennyire is szeretnéd, de nem – felelte, miközben összeráncolt homlokkal meredt a rengeteg fái közé
- Paranoiás vagy? – kérdezte Ani követve a férfi pillantását.
- Te is tudod, hogy van ott valami.
- Ha tudnám, hidd el, már rég tájékoztattalak volna.
- Igaz is, mit akartál az elõbb mondani? – fordította a nõ felé az arcát Piton, és végigmérte a vonásait.
- Jó, hogy mondod... Szóval – kezdett bele az esvéká professzor, mintha valami fontos dologról lenne szó. És õ fontosnak is érezte. – Gyere velem a bálba.
- Ezt már megbeszéltük – válaszolta hidegvérrel a férfi.
- Igen. De nem árultad el, hogy miért nem.
- Mert semmi közöd hozzá – tett egy lépést felé Piton.
- Azt ne mondd, hogy Malfoy után kell koslatnod végig... Nekem jobban menne, hidd el.
- Ebben biztos vagyok – mondta határozottan a férfi, és gonosz, gúnyos mosoly jelent meg az arcán. – Akárcsak tizenhét éve.
- Elmehetsz a fenébe, van oda jegyem – erre azonban csak egy vállvonás és egy hátat fordítás volt a válasz. Ani mérgesen keresztbefonta a mellén a karjait. Elhúzta a szája sarkát, majd hirtelen ötlettõl vezérelve elindult Piton felé, belecsimpaszkodott a vállába, és ráugrott a hátára. – Velem jössz, vagy soha nem szállok le rólad.
- Vegyem fenyegetésnek? – kérdezte a professzor, miközben próbálta megtartani a nõ alatt az egyensúlyát.
- Igen, határozottan. Gyere velem, kérlek – nyafogta a fülébe. – Nem fogod megbánni, csak légy szí’, most az egyszer... elõször és utoljára.
- Ezt mondtad hetedikben is.
- Az nem bál volt.
- Hát akkor mi? Benne van a nevében is: Végzõsök bálja.
- Na jó, lehet, hogy igazad van... de azt nem én akartam, nem is én találtam ki! Szóval azt ne kend rám – felelte még mindig nyafogó hangon a nõ, görcsösen kapaszkodva a férfi vállába és nyakába.
- Pedig szándékomban állt – mondta Piton, miközben igyekezett leszedni magáról a rámenõs nõt. – Lennél olyan kedves, hogy nem fojtasz meg?
- Ha eljössz velem a bálba. Na, mondjuk egy órácskát, utána addig hajkurászod Malfoyt, ameddig aka...
- Úgy látom, nem értettél meg – szakította félbe, miközben végre sikerült lerángatnia magáról Anit. A nõ ott állt szemben vele, alig tíz centire tõle. – Mással megyek a bálba.
- Melyik bájital hozzávalódat hívtad el? – kérdezett erre vissza a nõ. Piton nagyot sóhajtott.
- Egyiket se.
- Na, akkor nem értelek.
- Ani... mással-megyek-a-bálba – hangsúlyozta külön a szavakat a férfi, miközben a nõ barna szemeibe fúrta tekintetét.
- És szabad tudnom, kivel? – érdeklõdött kissé száraz torokkal a nõ, de magára erõltetett egy mosolyt.
- Nem, semmi közöd hozzá.
- Oké... úgyis meglátom. Bár, gondolom Trelawneyval.
- Hát persze – hagyta rá a férfi, és a kastély felé fordult.
Az újra feléledõ csendbe egy hangos tüsszentés hasított bele. A két tanár egyszerre kapta az erdõ felé a fejét, ahonnan kuncogó és pisszegõ hangokat hallottak. Ani elmosolyodott, majd Pitonra emelte a tekintetét. Felvont szemmel figyelte a bájitalok mesterét, amint szája dühösen összepréselõdik, szemöldökei pedig vízszintes vonallá olvadnak össze.
- Ne kapd fel a vizet, hiszen gyerekek.
- Tizenhét éves felnõttek – mondta erre nyomatékosan a tanár.
- Alan csak tizenhat – javított közbe a nõ, mintha ez sokat számítana.
- Negyven pont a Griffendéltõl, fejenként – emelte meg mély hangját Piton, ahogy egy pontra meredt a sötétben. Egy pontra, ami nem volt más, mint két és fél pár tornacipõ.
- Az pontosan mennyi is? – kérdezte meg Ani.
- Százhatvan.
- Honnan veszed, hogy négyen vannak? – erre a kérdésre azonban a férfi olyan pillantással felelt, mintha a világ legegyértelmûbb dolgára kérdezett volna rá a nõ. – Rendben.
Mindketten elindultak a Griffendéles bagázs felé. A kis négyes idõközben leült a földre és ott várt két professzorukra.
- Mondtam, hogy nem jó ötlet kijönni, de ti erõsködtetek – mondta megrovóan Hermione.
- Tök mindegy, legalább kihallgattuk õket – vont vállat Alan, és elterült a hideg füvön. A köpeny, ami elvileg mindannyiukat takarta, most csak a lábát fedte el, így pont szembetalálta magát édesanyjával.
- Mi jót csináltok idekint? – kérdezte a nõ, mikor odaért melléjük.
- Gondoltuk, megnézzük, milyen idõ van – felelte erre egyetlen fia.
- Aha. Na, sipirc befelé. Elég volt az esti sétálgatásból.
- Azt add ide, Potter – szólalt meg Piton, mikor Alan három barátja is kimászott a köpeny alól. Harry értetlenül nézett a bájitaltan tanárra, majd barátaira, végül Miss. Nettre. A nõ mosolyogva bólintott. Volt valami a nézésében, ami Harryt kicsit megnyugtatta. Átadta apja régi köpenyét legellenszenvesebb tanárának.
A két felnõtt négyesük mögött lépkedve kísérte be a kis bajkeverõket a kastélyba, aminek elõcsarnokában aztán mindannyian saját ágyuk felé vették az irányt.