Másnap reggel Hermione keserű örömmel ébredt: dupla bájitaltannal kezdtek. A klubhelyiségben nem várta meg barátait, azonnal a Nagyterem felé indult. Útközben összefutott Alannel és Ginnyvel, így velük folytatta az utat.
- És milyen volt a tegnapi őrjárat? – érdeklődött vigyorogva a fiú.
- Borzalmas. Ron hozta a formáját.
- Hamar visszajöttetek – jegyezte meg Ginny is, Hermione arcát fürkészve. A lány vágott egy grimaszt.
- Hagyjuk, nem akarok róla beszélni – mondta erre a lány.
- És a szombat hogy telt? – kérdezgetett tovább Alan. Hermione olyan pillantást vetett rá, amitől még egy troll is megijedt volna, és fülét-farkát behúzva bocsánatot kér. Alan azonban csak vigyorgott. – Olyanok vagytok… Draco se mondott semmit… Pedig én szegény, tudatlan gyerek vagyok még, aki kíváncsi a barátai tapasztalatira – azzal Ginnyre kacsintott, aki erre fejét elfordítva felkuncogott.
- Nagyon vicces Alan, de ha kíváncsi vagy, hogy mit hogy kell csinálni, menj a könyvtárba, és keresd meg a megfelelő könyvet – felelte erre csípősen Hermione, és elpirult arccal bevágtatott a Nagyterembe.
- Nem értem, mi baja van – vont vállat színpadiasan Alan, miközben a karját nyújtotta Ginnynek, aki bele is karolt. Így léptek be a reggeliző diákok közé. – Pedig én csak őszintén érdeklődtem.
A bájitaltan megszokott mogorvaságában telt. Harrynek megvolt az a furcsa sejtése, hogy Piton direkt olyan bájitalt választott, amihez a legtöbb hozzávaló valamilyen állati belső szerv. A lányok finnyáskodva értek csak hozzá a patkány belekhez, és a béka szívekhez, még Hermione is, aki különben nem szokott nagy ügyet csinálni ilyen dolgokból. Ugyan Harrynek szerencséje volt Alannel, hiszen a fiú kitűnően el tudott készíteni minden bájitalt, azonban se Ront, se Hermionet nem irigyelte: Ron és Malfoy egyfolytában vitatkoztak és szórták egymásra szitkaikat; Hermionenak pedig egyedül kellett megcsinálnia a főzetet, ugyanis Pansy keresztbefont kezekkel ült mellette, és nem úgy tűnt, mint aki a kisujját is meg akarná mozdítani az órán. És Piton se szólt rá.
Valamivel jobb kedvre derülhettek sötét varázslatok kivédésén, ahol már nem a Mardekárosok, hanem a Hugrabug ház társaságát élvezhették a Griffendélesek. Az óra után aztán ebéd következett, amit Ron igencsak méltányolt. Rekord sebességgel lapátolta magába az ételt
Gyógynövénytanon elég nehezen sikerült figyelniük Bimbára, egyiküket sem kötötte le az óra.
Az átváltoztatástan is unalmasnak indult, végül McGalagony azt az utasítást adta, hogy gyakorolják az eddig elméletben tanultakat. Eddig ugyanis az emberi transzformációk alapelméletét vették át, itt volt az ideje egy kis varázslásnak. Párokba rendeződtek, Hermione Ron bosszantása végett Alannel került egybe, így két barátja egymásra maradt. Alan vonakodva bár, de kijjebb csúszott, hogy a pad másik végén gyakoroljanak.
- Hermione… nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet – mondta a fiú.
- Mi?
- Hát… hogy egy párban dolgozunk – felelte Alan kicsit feszengve. Hermione egy árva szót se értett, sose látta ilyen zavartnak barátját.
- Miért nem? Jaj, Alan, örülj neki, hogy nem Ronnal vagy együtt!
Azzal a lány máris emelte a pálcáját, hogy gyakorolja a helyes pálcamozdulatot. A varázslat lényege az volt, hogy Alan szeme vagy haja más színűvé váljon. Egy kicsit gyakorolgatta a mozdulatot, aztán mosolyogva a fiúhoz fordult.
- Kezded, vagy kezdjem?
- Kezd – sóhajtotta Alan. – De nehogy rózsaszín legyen a hajam.
Hermione rámosolygott, majd meglendítette a pálcáját, és kimondta a varázsigét. Alan behunyta a szemét, mintha valami rémséges dolog történne vele, aztán mikor elmúltak körülötte a szikrák, először a jobbat nyitotta ki, majd mikor meglátta Hermione elégedett arcát, a balt is. Nagy levegőt vett, és még mindig hosszú hajához nyúlt. Előre húzta, hogy lássa: az épp olyan tejföl szőke volt, mint Dracoé.
- Adj egy tükröt – vigyorgott Alan. Hermione készségesen az előre kikészített tükörért nyúlt, és átadta a fiúnak. Alannek muszáj volt a szájába gyömöszölnie az egyik öklét, hogy ne törjön ki belőle a nevetés. – És a szememmel mi lesz?
Erre Hermione elmosolyodott, és egy pillanat alatt azt is szürkévé változtatta. Alan hitetlenkedve nézte magát a tükörben.
- Na jó, asszem, a szőke nem áll jól. Változtass vissza… kezdek rosszul lenni.
- Hé! – a lány már emelte a kezét, hogy játékosan ráüssön a fiú vállára, de ekkor kitört a nevetés mögötte: Ron és Harry volt az.
- Na, nem röhögni! – szólt rájuk Alan, hangja kétségbeesetten hangzott mosolygó szája mögül. Erre aztán a többiek is rájuk figyeltek, így mindenki megcsodálhatta Alan Malfoyt. Draco is odanézett, és vigyorogva váltott pillantást barátjával, aztán fejcsóválva visszafordult Pansyhoz. – Na jól van – mondta beletörődötten, és lehuppant a földre.
McGalagony is felfigyelt a dologra, és megvizsgálta Alant.
- Szép munka, Granger kisasszony, tíz pont a Griffendélnek.
- Köszönöm, tanárnő – felelte mosolyogva Hermione, és kezét nyújtotta Alan felé, készen arra, hogy felhúzza a földről. A fiú azonban nem fogadta el, továbbra is a földön ücsörgött. – Na, Alan, neked is meg kell próbálnod.
- És én Ginnyvé változtassalak? – kérdezte erre ő suttogva, felcsillanó szemekkel.
- Ahogy gondolod. De előtte visszavarázsollak. Jobban illik hozzád a te szemed. Azt imádom, mindig olyan vidám – erre a fiú elmosolyodott, Hermione pedig suhintott egyet a pálcájával, mire ő újra úgy nézett ki, mint előtte. – Te jössz.
Alan mély levegőt vett. Kívülről úgy tűnhetett, mint aki nagyon izgul, és zavarban van a varázslás miatt, belül azonban más nyomasztotta. Tudta, hogy nem képes véghez vinni ezt a varázslatot; ugyanis az átváltoztatáshoz szükséges gének nem nagyon akartak öröklődni. És ő ezzel tökéletesen tisztában volt már a kezdetektől, ezért is örült neki, hogy csak elméletet tanulnak… Erre itt ez a mai óra.
Ahogy előtte Hermione, ő is gyakorolta a pálcamozdulatot, de közben teljesen máshol járt az esze: kibúvót keresett, valami megoldást a problémára; hogy ne kelljen megmutatnia: még ezt sem tudja. Erősen koncentrált, de semmi nem jutott eszébe.
- Na, most már eleget gyakoroltál – szólalt meg Hermione. Alan bizonytalanul rámosolygott. Basszus – gondolta.
Sóhajtott egyet, és a lány felé fordult. Már emelte a pálcáját, készült a leleplezésre.
- Hermione, ez nem fog menni – mondta a fiú lelombozva. A lány értetlenül nézte.
- Ne csináld már Alan, tudod, hogy menni fog – ő azonban csak a fejét rázta.
- Nem fog, hagyjuk… tudod…
- Mr. Fonce, idefáradna egy pillanatra? – McGalagony hangja megmentőjeként csengett a fülében.
- Igen, professzor – vágta rá azonnal a fiú, és szinte a tanárnőhöz menekült. Hermione értetlen mosollyal bámult utána.
- Elnézését kérem, teljesen kiment a fejemből az édesanyja kérése – mondta a nő lehalkítva a hangját, hogy csak ők ketten hallhassák. Szemén valóban látszott a sajnálat. Alan csak megrázta a fejét.
- Nem történt semmi.
- Megoldást kellene találnunk ezekre az alkalmakra. Egyre több óra csak a gyakorlatból fog állni, és nem tudok mindig épp időben közbeszólni.
- Tudom – bólogatott aprókat a fiú.
- Még ma beszélek az édesanyjával, és kitalálunk valamit az ön számára – határozott házvezetője. – Más tantárggyal ugye nincsenek gondjai? – Alan egy vigyor kíséretében a fejét rázta.
- Nem, nincsenek. Bár Piton professzor lehetne kedvesebb is…
- Ezen sajnos én nem tudok segíteni – felelte erre McGalagony, és megrándult a szája. – Akkor mihamarabb beszélek Miss. Nettel.
- Köszönöm, tanárnő. És… most akkor mit csináljak? – kérdezte kicsit bátortalanul a fiú, halványan mosolyogva.
- A legjobb, ha összepakol, pár perc, és kicsöngetnek.
Alan bólintott, és visszasétált a padjához. Ott Hermione készen várta, hogy megkezdje végre a varázslatot.
- McGalagony azt mondta, pakoljunk, mindjárt kicsöngetnek.
- De hát nem is gyakoroltál! – méltatlankodott a lány, és keresztbefonta a karjait.
- Nem baj – motyogta a fiú a táskájába.
- Már hogy ne lenne baj! Hiszen ez egy nagyon fontos bűbáj! Szükséged lehet rá, ha valaha álcázni akarod magad.
- Jól van, majd legközelebb – felelte Alan, és betette az utolsó pennáját is a táskájába.
Mint már annyiszor, most is a Szükség Szobájában voltak. Draco ott feküdt mellette abban a hatalmas ágyban a selyem ágynemű között, és épp a hátát simogatta. Hermione a fiú meztelen mellkasára hajtotta a fejét, és élvezte a kényeztetést. Majdnem egy órája lehettek ébren, de még nem volt reggel; csak az éjszaka első fele telt el – méghozzá nagyon kellemesen.
Csendesen feküdtek, és hallgatták egymás légzését és szívének ütemes, gyors ritmusát. Hermione lehunyta a szemét, és magába szívta kedvese bőrének mentolos-citromos illatát.
- Min gondolkozol? – szólalt meg egyszer csak a fiú suttogva. Hangjától kirázta Hermionet a hideg.
- Teljesen üres a fejem – felelte a lány lehunyt szemmel, ugyanolyan halkan. – Olyan jó így együtt lenni… szinte azt is elfelejtettem, hogy tilosban járunk: mindenféle módon.
- Még mindig nagyon zavar, igaz?
- Nem tesz épp boldoggá – válaszolta, és feljebb mászott a fiú vállára. Átölelte a mellkasát, Draco pedig a vállát. – Egyre jobban szorongok amiatt, hogy mi fog történni, ha kiderül… Ron és Harry soha többé nem állna szóba velem, sőt, egyfolytában piszkálnának, és…
- Csss… - tette Draco a mutatóujját a lány szájára. – Már mondtam, hogy ezt felejtsd el. Nem lesz semmi baj.
- Ha ilyen biztos vagy benne, miért nem mész oda, és mondod el nekik? – kérdezte cseppnyi dühvel a hangjában a lány.
Draco felvonta a szemöldökét. Hermione az elmúlt pár napban furcsán viselkedett, a legváratlanabb pillanatokban gyúlt haragra a lelke, és a fiú néha azt se tudta, mi rosszat mondott. Ugyanúgy, ahogy most.
- Ezt te sem akarhatod.
- Persze, hogy nem – sóhajtotta a lány, és még szorosabban bújt Dracohoz. – Ne haragudj, csak nagyon ideges vagyok, ha erre gondolok.
- Akkor ne gondolj rá. Gondolj másra… hamarosan itt van a bál… és akkor együtt lehetünk, és még csak nem is piszkálhat miatta senki.
- Igazad van – felelte Hermione, és mosolyogva belefúrta Draco nyakába az arcát. – Alig várom.
- Én is. Te leszel a legszebb lány – jósolta a fiú, és egy apró puszit nyomott kedvese hajára. Hermione fáradtan, jólesően elmosolyodott.
A napok teltek-múltak, a házi feladatok meg csak gyűltek. Hermione nem egyszer kapta magát azon, hogy majdnem a könyvtárban alszik el egy kupac könyv társaságában. Ráadásul a lányt egyre erősödő fejfájás is gyötörte, amit már lassan a Pokolba kívánt – sok minden mással együtt.
Épp asztronómiára keresett egy csillagképet az egyik könyvben, és közben – magát is meglepve – átkozta az iskolát, hogy mindennap van, amikor újabb vendége akadt a könyvtárnak: méghozzá Miss. Nett. Azelőtt sosem látta itt a nőt, bár lehet, hogy csak elkerülték egymást. Szemeivel követte az útját, de ő eltűnt az egyik könyvekkel teli polc mögött.
Sóhajtott egy nagyot, és megdörzsölte a szemét. A falon lévő faórára pillantott. Dracoval tízre beszélt meg a Szükség Szobájába a találkozót, de jelen pillanatban nem akart semmi mást, mint egy pihe-puha ágyat, ahol végre kipihenheti két hete tartó fáradtságát. És egyébként is ezernyi más gondolat és baj is emésztette a lelkét, annyi minden nem volt rendben vele. Főleg az egészsége miatt aggódott.
Körbenézett a könyvtárban, ahol a késői óra ellenére elég sokan tartózkodtak: nem csak ő volt lemaradva egy-két dologból. Úgy érezte, nem elég neki a napi huszonnégy óra tanulásra, pihenésre, Dracora, és a barátaira, sokkal többre van szüksége. Főleg a pihenés rész miatt. Éjjel, mikor Dracoval aludt, nem mindig sikerült kialudnia magát, reggel nyűgös volt, és ez egésznapra kiterjedt.
Ekkor oldalra kapta a fejét, ugyanis Miss. Nett a mellette levő asztalhoz huppant le egy meglehetősen vastag könyv társaságában. Belelapozgatott, majd egyre inkább kutató mozdulatokkal pörgette ujjai között a lapokat. Ha éberebb lett volna, Hermione biztosan tovább figyeli, hogy milyen könyv köti le a tanárnő figyelmét, de mivel örült, hogy a saját olvasmányára képes koncentrálni – már ahogy -, nem törődött a nővel, és visszafordult a csillagaihoz. Közben azon töprengett, hogy lemondja az azesti találkozót Dracoval. Bár azt még nem tudta, hogyan hozza ezt a fiú tudomására, de egyelőre nem is érdekelte.
Nem látta a betűket. Összefolyt minden a szeme előtt egyetlen nyúlós masszává. Lehunyta szemeit, és megdörzsölte őket, de ettől csak egy pillanatra lett jobb. Végül úgy döntött, feladja. Ha most nem indul el aludni, akkor itt fog összeesni.
Visszavitte a könyvet a helyére, és elköszönt Madame Czvikkertől. A folyosókon némán haladt végig, csak egyre nagyobb ásításai törték meg léptei visszhangját. A Kövér Dáma elé érve elmotyogta a jelszót, és szinte átesett a portrélyukon. A klubhelyiségben többen tanultak még, de ő már fel sem ismerte az arcokat; csak a hívogató kanapékat. Végül leküzdötte a vágyát, és meg-meginogva bár, de felballagott a hálókörletébe, ahol azonnal, ruhástul dőlt bele ágyába.
Alan és Ginny épp a klubhelyiségben ültek a kanapén. A lány az asztal fölé görnyedve írta a leckéjét, míg Alan felhúzott térdeinek döntve egy könyvet olvasott. Néha-néha futólag egymásra pillantottak, ezzel erősítve lélekjelenlétüket: Ginny ugyanis épp bájitaltan dolgozatot írt, Alan pedig az egyik alsóbb éves átváltoztatástan könyvét olvasgatta. McGalagonnyal azt beszélték meg, hogy tanulja meg az előző évek elméleti anyagát, és akkor év végén majd abból fog vizsgázni. Így hát most az elsős és másodikos könyveket bújta, hogy megismerkedjen a mágiának ennek az ágával – amit sosem tanult még, mivel sosem fog vele semmit sem kezdeni.
Ginny néhányszor megkérdezett valamit kedvesétől, amit nem értett meg a könyvből, és Alan készségesen segített is neki. Örült, hogy legalább a bájitalokhoz ért.
- Na, elegem van – dobta le a pennáját a lány, és teljes erejével hátradőlt a kanapén. Kezeit összekulcsolta az ölében, szemeit lehunyta, és pihent. Alan rámosolygott, óvatosan becsukta a könyvet, és a lány fölé hajolt. Nem csókolta meg, csak egyre közelebbről nézte az arcát. Ginny még mindig lehunyt szemmel szólalt meg újra. – Utálom, ha így belebújnak az arcomba – mondta mosolyogva.
- Tudom – vigyorodott el Alan, és ahogy a lány rápillantott, rávetette magát Ginny ajkaira.
Csókjuk egyre inkább elmélyült, a könyv kihullott a fiú kezéből, és helyette a lány kezét szorongatta, míg másik kezével kedvese oldalát simogatta. Ginny a tarkójánál húzta közelebb magához Alant, végigsimította hosszú, bársonyos haját, és hagyta, hogy a fiú ajkai elkalandozzanak a szájáról az arcára, a nyakára, a nyakáról a vállára.
- Elég is lesz – hallották Ron dühös, kemény hangját. Ginny és Alan egyszerre sóhajtottak fel csalódottan.
- Esküszöm azt hittem, Pitont hallom – mondta megvetően Ginny, és felpattant a kanapéról. Felkapta a dolgozatát, és felvágtatott a lépcsőn a szobájába. Az ajtó hangos csattanással zárult be mögötte.
- Szerintem kezd elege lenni belőled – dörzsölte meg Alan a tarkóját, miközben hátradőlt a kanapén, és felhúzta bal lábát.
- Senki nem kérdezett.
- Tudom – sóhajtotta, miközben hosszú hajába túrt. – Ettől még elmondhatom a véleményemet.
- Már hallottam párszor – felelte Ron keresztbe tett karokkal. Harry pár lépésnyire mögötte állt, de nem szólt semmit. Alan mégis tudta, hogy nem tetszik neki, amit barátja művel. Csak nem akart összeveszni vele.
- Tudom, de nekem úgy tűnik, hogy nem nagyon értetted meg – mondta a fiú, és belefúrta tekintetét Ronéba. Ő állta a pillantását. – Csak válaszolj őszintén: mi a fenét csináljak, hogy végre megfeleljek neked? Hogy ne köss belém, hogy ne zavarjon, hogy együtt vagyunk? – kérdezte, és hangja kétségbeesettnek tűnt. Ron lehajtotta a fejét, amikor meghallotta. Nem kiabált, nem is emelte meg a hangját; őszintén tudni akarta, hogy mi a baja vele Ginny bátyának.
- Nem tudsz semmit tenni – felelte erre a vörös hajú fiú, és az ő hangja is furcsán csengett. Hasonlított Alanére.
- Tényleg, és ezt most komolyan, jó tanácsként mondom, jobban járnál, ha keresnél magadnak egy lányt… Akkor lenne kivel lefoglalnod magad, és nem lennél ilyen megkeseredett sem.
- Kösz – mondta erre a fiú, és egy sóhaj kíséretében felvágtázott a szobájába.
Harry még lent maradt, és pár pillanatig Alannel együtt nézett távozó barátja után, aztán leült a fiú mellé a kanapéra. Lehajolt, és felvette Alan leejtett könyvét. Ahogy megnézte a címet, elkerekedett a szeme, és felvonta a szemöldökét is meglepetésében.
- Nem azért, de te átmentél másodikba, csak én lemaradtam erről? – kérdezte érdeklődve a szemüveges fiú. Alan egy pillanatra megijedt, de aztán vigyorogva kivette Harry kezéből a könyvet.
- Nem, csak gondoltam, elkezdek ismételni, elvégre évvégén a RAVASZ az elmúlt hét év anyagából lesz.
- Aha… - bólintott szórakozottan Harry, közben egy pillanatra eszébe jutott Hermione. Vajon ő mikor kezd ismételni?
Alan megnyugodott, hogy sikerült kimagyaráznia magát, bár bűntudata is támadt, hogy hazudnia kellett. De ha most elkezdené magyarázni, hogy semmit nem konyít az átváltoztatástanhoz, akkor abból egy nagyon bonyolult mese lenne, amit egyébként sem szeretetett volna megosztani másokkal.
- Sajnálom, hogy Ron folyton megzavar titeket – mondta kisvártatva Harry.
- Én is… De ha egyszer nem mondja meg, mi baja van velem, akkor nem tudok sajna mit tenni ellene.
- Irigykedik rád, mert mindenki olyan tökéletesnek lát téged – felelte habozás nélkül Harry. A két fiú egymás szemébe nézve beszélgetett, őszintén, komolyan.
- És én mit tegyek, hogy ne nézzenek tökéletesnek? Egyáltalán nem vagyok az…
- Azzal, hogy ezt hajtogatod, ő csak azt hiszi, hogy direkt játszod a szerényt – mondta Harry egy halvány mosoly kíséretében.
- Tehát bármivel is próbálom előtte kimagyarázni magam, ő azt úgy veszi, hogy csak mentegetőzöm, és egy szó se igaz belőle – vonta le a következtetést homlokráncolva Alan. – Hát ez egyszerűen csodálatos. Bár tudná, mennyire béna vagyok! Hermione mesélhetne… Táborban is egyfolytában nekimentem valaminek, vagy lezúgtam a lépcsőn, vagy mit tudom én…
- Nem hiszem, hogy nagyon szereti hallgatni, hogy milyen jó volt az a tábor – válaszolta Harry. Alan értetlenül nézett rá. – Tudod, Ronnal… szóval azért… próbáljuk kideríteni, hogy kivel jár Hermione – Alan lassan bólintott, és remélte, hogy most nem fog semmilyen nevet sem hallani. – És Hermione maga is mondta, hogy táborban jöttek össze… Szóval csak ki kell derítenünk, hogy ki volt még a Roxfortból táborban. Az meg nem olyan nehéz – Alan elismerően vigyorgott és bólintott. Ezt látva, Harry felvonta egyik szemöldökét. – Téged nem is izgat, hogy mi nyomozunk?
- Hát… nézd, mit tehetnék ellene? Semmit… Másrészt ez Hermione és annak a bizonyos személynek a problémája, én nem szólhatok bele. Harmad részt pedig jobban szeretem az őszinteséget és a nyíltságot, mint a haz…
- Ezt örömmel hallom – mondta Ron. Ott állt a fiúk lépcsőjének aljában, és kettejüket figyelte. – Ehhez képest tele vagy hazugságokkal… és te sem vagy olyan nyílt, mint ahogy azt annyian hiszik rólad – Alan sóhajtott egyet, és tízig számolt magában. Harry barátjára nézett.
- Ugyan Ron, mindenkinek lehetnek titkai.
- Hát persze… Tudom – mondta megértően a fiú, aztán vádlón Alanre nézett. – De nem mindenki előtt. Úgy értem, te és Hermione tudjátok minden titkomat… Sőt, Hermione se titkolja Alan előtt a barátját… és gondolom Ginny előtt sem. De Alan… Ő mindenki előtt titkol valamit.
- És ezt mégis honnan veszed? – kérdezett vissza Alan villámló szemekkel. Egyetlen ember volt képes fél pillanat alatt felhúzni: és ő most épp ezt tette.
- Ennyi jó nem létezik egy emberben – erre Alannek el kellett vigyorodnia.
- Nos, ha épp tudni akarod, a Beauxbatonsból a botrányos magatartásom miatt kicsaptak – mondta mosolyogva. – Remélem ez meggyőz arról, hogy nem csupa jó a lényem.
Harry tátott szájjal nézte, mint aki egyáltalán nem hiszi el, amit hallott. Ronnak csak egy pillanatra rebbent meg a szeme.
- Tudom, hogy kicsaptak – mondta. – Hermione elmesélte.
- Akkor remélem, rájöttél, hogy tökéletesen alaptalanok a vádjaid – tárta szét két karját Alan, és felállt a kanapéról. Nyújtózott egyet, aztán elsétált Harry előtt, és mellé állt.
- Addig úgysem nyugszom, míg rá nem jövök, ki is vagy valójában. Mert nem az, akinek mutatod magad, ebben biztos vagyok – mondta magabiztosan Ron. Alan bólintott, és elindult a hálókörletük felé.
Egyikük se szólt utána, ő meg fellépdelt a lépcsőkön. Az zavarta az egészben a legjobban, hogy Ronnak igaza van. Nem akarta, hogy bármivel is többet megtudjon róla, és az életéről, mert akkor azzal tönkretesz mindent; a barátságát Hermioneval és Dracoval, és a kapcsolatát Ginnyvel. Egyiküket sem akarta elveszíteni egy ilyen ostobaság miatt, amiről ráadásul nem is ő tehet.
Hermione reggel arra ébredt, hogy valami orrfacsaró, tömény illat csapta meg az orrát. Elképzelni nem tudta, mi lehet ennyire ocsmány. Kinyitotta a szemét, ám első felfedezése nem az illat eredete volt, hanem hogy még a tegnapi ruhájában feküdt. Gúnyos, morgó hangot hallatva kibújt a paplan alól, és akkor jött rá, hogy Parvati és Lavender parfümjét érzi.
- Jó reggelt Hermione – köszöntötte az éppen akkor mellette elsétáló Parvati, miközben a szekrényhez sétált, aminek aljában a cipőit tartotta. Hermione abban a pillanatban megszédült a tömény illattól.
- Jó reggelt – köszönt kómásan, és az sem érdekelte, hogy Parvati végigméri tegnapi ruháját; beszaladt a fürdőszobába.
Két szobatársnője értetlenül bámult utána. Fogalmuk sem volt róla, mi üthetett a lányba. Hermione azonban csak percek múlva csukta be maga után a fürdőszoba ajtót, amikor a két lány már talpig felöltözve állt a szoba közepén, és egymás öltözékét igazítgatták.
- Lányok… szólnátok Miss. Nettnek, hogy rosszul érzem magam, és nem megyek be az órára? – kérdezte sápadtan a lány.
- Persze - felelték egyszerre, aztán Lavender folytatta. – Mi a baj Hermione? Olyan furcsa színed van. Szédülsz? – kérdezte, mikor a lány belekapaszkodott az egyik ágy oszlopába. Hermione lehunyta a szemét, megrázta a fejét, és saját ágyához botladozott.
Nem felelt szobatársnője kérdésére, csak leült az ágyára, és átöltözött valami kényelmesebb ruhába. Nagyon megijedt a fürdőszobában. Iszonyú rosszul lett a két lány erős parfümjétől. És ez a szédülés is… a fejfájások… Ó, istenem, ez nem lehet – gondolta magában kétségbeesetten. Bemászott az ágyába, magára húzta nyakig a takaróját, és el sem köszönt a két lánytól, amikor ők elmentek reggelizni.
- Nem tudjátok, hol van Hermione? – kérdezte Alan reggelinél, mikor körbenézett a termen, és látta, hogy Draco az asztalánál ül, a lánynak azonban híre-hamva sincs.
- Fogalmam sincs, tegnap óta nem láttam, akkor is a könyvtárba ment – felelte Harry.
- Fogadok, megint ott aludt el – mondta szemrehányóan Ron.
- Túlhajszolja magát – vélekedett Ginny is. – Azt hiszem, felmegyek, és megkeresem.
- El fogsz késni az órádról – mondta Alan rosszallva, de mosolyogva. A lány vállat vont, és megpuszilta.
- Mágiatörténetünk lesz.
Így hát a vörös hajú lány további jó étvágyat kívánt a fiúknak, és felballagott a könyvtárba.
- Nagyon dühös lesz magára, ha elkésik esvékáról – mondta Ron, miközben magába tömött egy újabb szelet pirítóst.
- Az biztos – bólintott Harry is, és összevigyorogtak. Alan nem szólt semmit, csak elgondolkozva nézte őket.
Egy ideig csöndben eszegettek tovább, aztán Alan mellé leült Lavender és Parvati, és fojtott hangon beszélgetni kezdtek. Alan oda se figyelt rájuk, egyre csak Hermionen járt az esze. Úgy érezte, hogy valami baja esett. Egy pillanatra oldalra fordította a fejét, és csak akkor jutott eszébe, hogy a két lány Hermione szobatársnője.
- Lavender, ne haragudj… - szólította meg a mellette ülő lányt, aki a szavaira fülig elpirult, és zavartan köhintett.
- Igen, Alan? – kérdezett vissza szempilláit rebegtetve. Alan halványan magára erőltetett egy kényszermosolyt, közben érezte magán Ron tekintetét.
- Nem tudod, mi van Hermioneval? Nem jött le reggelizni – mondta a fiú, és érdeklődve pásztázta a lány arcát. Erre Ron és Harry is figyelemmel követték a lányt, és kíváncsian, türelmetlenül várták a választ.
- Ó, hát… reggel rosszul lett, és azt mondta, ma nem jön be az órákra. Minket kért meg, hogy szóljunk Miss. Nettnek – ezt az utóbbi mondatot már büszkén mondta.
- Mi baja van Hermionenak? – vágott közbe kultúrálatlanul Ron. Lavender egy lesajnáló pillantást vetett rá.
- Nem tudom, sápadt volt. És szédült is. Szerintem csak kimerült.
- Fel kell mennünk hozzá – mondta határozottan Ron, és már pattan is fel, azonban Harry visszahúzta.
- Ha Hermione kimerült, akkor pihennie kell. Inkább hagyjuk békén, jót fog tenni neki egy nap nyugalom. Különben sem tudunk bemenni a lányok szobájába.
Erre Alan majdnem visszakérdezett, hogy „tényleg?”, de aztán magába fojtotta a kérdést, jobbnak látta, ha Ron nem tőle tudja meg: igenis fel lehet oda is menni.
Hermione zokogva törölgette a könnyeit a takarójába. Nem akarta elhinni, ami történt. Egyre csak azt hajtogatta magában, hogy „ez nem lehet”. Lehunyta a szemét, és próbált logikusan gondolkozni. Nyugodj meg, Hermione, csak kimerültél, nincs semmi baj. Egyáltalán nem biztos az egész, csak rémeket látsz. Nyugodj meg, inkább aludj…
- Hermione? – lépett be csendesen a szobába Ginny. A lány szemei úgy pattantak fel a hangjára, mintha gombnyomásra működtek volna. – Úristen, mi történt? – kérdezte, mikor meglátta a könnyeiben úszó lányt az ágyában. Azonnal odasietett hozzá, és kitörölte vizes hajtincseit az arcából.
Barátnője nem mondott semmit, képtelen volt megszólalni. Percekig csak sírt némán, és hagyta, hogy Ginny magához ölelje. Aztán újra megkérdezte, mi a baj, és ő csak ennyit tudott mondani:
- Valami nagyon nagy baj van.