Másnap reggel, mikor Hermione kinyitotta a szemét meglepetten nézett körül. Arcán a napsugarak játszottak. A derekán pedig kedvese meleg, erős karját érezte. Ahogy megmozdult, Draco még jobban magához szorította.
Lassan kezdett emlékezni a tegnap éjszaka történtekre. A fiú felé fordította az arcát, így pont összeért az orruk. Kicsit megijedt, mikor Draco acélszürke szemeivel találta magát szembe, amik boldogan rámosolyogtak. Elégedettnek tűnt. Fáradtan egymásra mosolyogtak, és ajkaik is összeértek egy kedves „jó reggelt!” csókban.
Nem szóltak semmit, csak nézték egymást. Mintha nem tudtak volna betelni a másik álmos arcával, vagy kócos hajával. A lány közelebb bújt kedveséhez, mire annak keze kicsit lejjebb csúszott a paplan alatt, és szorosan ölelve egymást, újra elnyomta őket az álom.
Mikor legközelebb felébredt, Draco már nem volt mellette. Másik oldalára fordult, és látta, hogy a fiú egy fotelben ül, és őt nézi. Amikor találkozott a pillantásuk, egymásra mosolyogtak. Draco egyik kezén támasztotta az állát, és töprengve figyelte kedvesét. Hermione összehúzta magát a paplan alatt, kezeit az arca elé tette, és érdeklődve kutatta kedvese arcán az érzéseket. Egy idő után kérdezte csak meg:
- Mit nézel?
Draco szája széles mosolyra húzódott, és lehunyt szemmel megrázta a fejét. Sóhajtott egyet, és felállt. Elindult a lány felé, előtte megállt az ágy mellett, és leguggolt.
- Min nevettél tegnap? – kérdezte kíváncsian, mosolygós hangon a fiú. Hermione visszaemlékezett, mire újra felnevetett. Draco csak mosolyogva figyelte. Hermione ebből az állandó mosolygásból jött rá valamire: kedvese boldog.
- Csak… emlékszel, amikor táborban felelsz vagy mersz-et játszottunk? – a fiú összeráncolta homlokát, és úgy nézett ki a fejéből. Aztán lassan, bizonytalanul bólogatni kezdett. – Akkor is ez a gatya volt rajtad.
- Oh, így megjegyezted? Mondd csak, kicsim, mit néztél te, mikor csókolóztunk? – vigyorodott el kajánul a fiú, amivel kiérdemelte, hogy szerelme hozzávágja a párnáját. Ahogy az elrepült, ő rávetette magát Hermionera, és vadul megcsókolta. A lány ismét nevetni kezdett, de Draco nem hagyta, csak csókolta tovább, végig az arcát, a nyakát, a vállát. Aztán felemelte a fejét, és egyenesen Hermione mogyoróbarna szemeibe nézett. Több percig bámulhatták egymást mosolyogva, amikor a fiú halkan, suttogva megszólalt.
- Szeretlek – mondta egyszerűen. Hermione úgy érezte, mindjárt kiugrik a szíve a helyéről ettől az egyetlen szótól. Olyan boldog volt. Annyira félt attól, ami múlt éjszaka történt, sokkal rosszabbra számított. Ehhez képest a boldogságát hozta meg az éjjel, és úgy látszik, Dracoét is. Semmire le nem cserélte volna ezt a pillanatot és ezt az érzést, ami most eluralkodott egész testében és lelkében.
- Én is téged – felelte őszintén a lány is, és magához húzta a tarkójánál a fiút. Ő a lány nyaka felé fordítva az arcát bújt kedveséhez, aki így érezhette forró leheletét a bőrén.
Pár percig maradtak összeölelkezve, aztán rájöttek, hogy vasárnap van, ők meg tegnap leléptek anélkül, hogy bárkinek bármit is mondtak volna. Ebből még baj lehet. Így hát inkább összekapkodták a ruháikat, felöltöztek, és egy kicsit fájdalmas búcsúval elváltak egymástól, hogy saját életüket folytassák, amiből a látszat kedvéért kénytelenek kivonni egymást.
- Szóval, kinek írod ezt a rengeteg tekercs pergament? Addig eljutottam, hogy ez valami Rend-beli ügy, de azon belül? – kérdezte meg idén talán már századszorra Pitontól Ani. Épp a férfi szobájában voltak; a bájitaltan tanár szorgalmasan körmölt, fel sem pillantva munkájából. Ani azonban egyfolytában a kérdéseivel bombázta. A professzor türelmesen válaszolgatott, persze csak néhány szavas mondatokkal, de tudta, nem menekülhet, Ani addig fogja piszkálni az ostobábbnál ostobább kérdéseivel, míg végül mindre választ nem kap.
- Még mindig egy aurornak – mondta fel sem pillantva irományából.
- De mi ez? Aurornak készülsz? – kérdezte mosolyogva a nő. Perselus elengedte a füle mellett a kérdést, folytatta helyette az írást.
Ani beletörődött a helyzetbe. Hanyatt dobta magát a férfi ágyán, aminek a szélén ült eddig, és a plafont bámulva gondolkozott. Elég valószínű, hogy még mindig jelentéseket ír, mint ahogy nyáron is… De miről? A tantervet írja meg egy aurornak? Hiszen Piton semmi mást nem csinál a bájitaltan tanításán kívül… Azt észrevették volna. Lehet, hogy valahogy még mindig kémkedik? De mikor, és hogyan? És különben is, miért kell jelentéseket írnia? Sokkal egyszerűbb lenne, ha elmondaná a dolgokat Dumbledorenak, és pont.
Jó fél órát feküdhetett szinte mozdulatlanul, amikor papírzörgést hallott. Betelt a pergamen? – gondolta gúnyosan a nő. Oldalra döntötte a fejét, hogy láthassa a faragott íróasztala előtt ülő férfit, ahogy a bútoron pakol. Végül összerendezett mindent, és felállt az asztaltól. Alig észrevehetően megnyújtóztatta elzsibbadt tagjait, és a mosdó felé vette az irányt. Ani vigyorogva megrázta a fejét.
Felült az ágyon, és körbenézett a sötét szobán. Tekintete végigsiklott a különböző színű löttyökkel teli lombikokon, azon a rengeteg könyvön, ami a polcokon sorakozott… Ekkor kopogás hallatszott. Kíváncsian kapta az ajtó felé a fejét. Vajon ki jöhetett le ide, Perselus saját, magán szobájába, ahol álomra szokta hajtani a fejét? Biztosan egy tanár az, hiszen egy diák nem merné itt zavarni a professzort.
- Tessék – kiáltott ki mosolyogva, és egyre kíváncsiabban.
Ekkor kinyílt az ajtó, a belépő pedig hatalmas sóhajjal zárta be maga után, és dőlt neki.
- Téged kerestelek – mondta vigyorogva Alan. – Már nem tudtam, hol lehetsz.
- Aggódtál értem? – kérdezett vissza kislányosan édesanyja.
- Nem, inkább azért, akivel vagy – felelte a fiú. Ani kiöltötte rá a nyelvét. – És a kedves vendéglátód merre van?
- Hát, épp mögötted – válaszolta a nő, mire egyetlen fia megfordult, és szembe találta magát a másik ajtó előtt álló bájitaltan tanárral. A férfi meglehetősen furcsán nézte.
- Mit keresel te itt? – kérdezte a professzor enyhe meglepettséggel a hangjában. Alan vidáman elvigyorodott.
- Gondoltam beugrom, hátha meghívsz egy teára – vont vállat Alan, és lehuppant az ágy sarkára.
- Nem szokásom teázni. Főleg nem diákokkal – mondta élesen Piton. A fiú lemondóan sóhajtott egyet, és sokatmondó pillantást váltott Anivel, aztán megrázta a fejét. Kicsit szomorúbbnak tűnt, mint mikor bejött.
- Jól van. Csak gondoltam felvetem, mint ötletet. De igazából őt kerestem – bökött a fejével a nő felé.
- És miért itt kerested?
- Mert a szobájában és a könyvtárban nem volt – válaszolta készségesen a fiú.
- Ilyen fontos, hogy beszéljünk?
- Nem… igazából meg akartam kérdezni, nem láttad-e Hermionet… Tegnap a meccs óta nem is találkoztam vele… Mondjuk valószínűleg Dracoval van, de… Már dél van. Jöttök ebédelni? – kérdezte csak úgy hirtelen.
- Igen – felelte a nő. – De… Máskor nem tűnt el?
- De… csak akkor mindig korán visszajött. Most még reggelinél se voltak ott. Egyikük sem.
- Ha ebédre se jönnek, segítek megkeresni – ígérte édesanyja, és feltápászkodott az ágyról. Piton még mindig az ajtóban állt, és kettejüket nézte. Végül a kijárathoz lépett, és kinyitotta az ajtót, sokatmondó pillantást vetve Anire.
A nő odasétált hozzá, és megállt előtte. Egy ideig farkasszemet néztek, de Ani nem bírta sokáig, elmosolyodott. Rápillantott Alanre, aki erre felpattant az ágy sarkáról, és kiment a szobából.
Nem ment utánuk Piton, csak becsukta mögöttük az ajtót. Alan nem is tudta, hogy ennek örüljön, vagy ne. Hiszen kettesben szeretett volna édesanyjával beszélni. Pár percig némán sétálgattak a folyosón, aztán a nő megszólalt.
- Kibírhatatlan kezd lenni – panaszkodta a bájitaltanárra célozva. – De mindegy. Hol lehetnek Dracoék?
- Nem tudom. Egyébként nem mindegy… Épp róla akartam veled beszélni.
- Jaj, már megint? Ne gyere nekem azzal, hogy jöjjek össze vele, mert esküszöm…
- Nem, nem erről van szó – ált meg a fiú a lépcső aljánál. Komolynak tűnt, ettől Ani kicsit megijedt.
- Valami baj van? Bántott?
- Dehogyis! – nevetett fel Alan. Egy pillanatra megint vidámnak látszott, sőt, nem is tűnt el a mosoly az arcáról, amikor abbahagyta a nevetést. Inkább szégyellősnek tűnt. – Csak… Nem értem, hogy miért viselkedik velem így – szünetet tartott. Várta, hogy anyja közbeszóljon, de ez elmaradt, így folytatta. – Mármint… most is ezzel a teázós hülyeséggel – arcát eltorzította, szemeit összeszűkítette, és megpróbált gonoszan nézni. Nem nagyon sikerült neki. - Nem szokásom teázni. Főleg nem diákokkal – ismételte a bájitaltan tanár szavait mogorván.
- Jaj, kicsim! Ne foglalkozz vele – legyintett mosolyogva a nő.
- De ebből is lejött, hogy csak egy diák vagyok neki… Eddig… vagyis régebben nem bánt volna velem így… Mindig tökre rendes volt, és…
- Perselus megváltozott – szögezte le Ani, és mondata után nagyot sóhajtott. – Nem tudom, miért, és hogyan, de megváltozott. Szerintem időre van szüksége… Engem is állandóan piszkál, de nem kell magadra venni. Idővel abbahagyja.
- Remélem – sóhajtotta Alan. Elgondolkozva pillantott visszafelé, és felvonta egyik szemöldökét, mikor meglátta a közeledő alakot. Ő csak merev tekintettel figyelte párosukat.
- Nahát, méltóztattál előjönni? – kérdezte gúnyosan a férfitól Ani. Piton csak egy pillanatra nézett rá, aztán újra Alannek szentelte figyelmét. A fiú se fordította el az arcát, sokáig néztek farkasszemet.
Pár perc után Ani megunta a várakozást, és elindult felfelé a lépcsőn. Alan megrázta a fejét, rávigyorgott tanárára, és követte édesanyját.
A Nagyterembe érve mind a hárman végigpásztázták a Griffendéles és a Mardekáros asztalt. Utóbbinál ott ült a keresett személy, a Griffendél asztalnál azonban se Hermione, se a barátai nem foglaltak helyet. Alan vállat vont, és leült saját asztalához, Lavender mellé. A lány erre kerekre nyílt szemekkel Parvatihoz fordult, és vele kezdett lelkesen sustorogni.
- … De most miért nem mindegy, merre voltam? – hallotta Hermione dühös hangját a fiú. A lány két barátjával, és a mögöttük pár lépéssel lemaradó Ginnyvel épp felé tartott. Ron meglehetősen dühösnek tűnt, Harry inkább kíváncsinak.
- Mert tudni szeretnénk! Mi sem szoktunk titkolózni előtted, Hermione, beláthatod!
- De nekem muszáj – motyogta maga elé lehajtott fejjel a lány, úgy hogy csak ő hallja. – Tudom! – emelte ismét fel a hangját, és a két fiúra nézett. – Ejtsük a témát, nem akarok ebéd közben is veszekedni.
Erre aztán a két fiú csak megcsóválta a fejét, és leültek a székükre. Ginny Alan mellé huppant le, a lány mellé pedig Hermione került. Ron és Harry velük szembe ültek le. Ron eléggé morcosnak látszott, de amint megpillantott egy nagy tál csirkecombbal teli tálat, elfeledte minden haragját, és rávetette magát. Harry azonban felkönyökölt mindkét kezével az asztalra, és tenyerével tartva az állát, Hermionet fixírozta. A lány direkt nem nézett rá.
Alan inkább nem kérdezte meg, min veszekednek, volt egy tippje – ami történetesen a Mardekáros asztalnál ült, és épp kedvesét pásztázta. De legalább beigazolódott a gyanúja.
Pár perc múlva Harry még mindig Hermionet figyelte, egy árva falatot sem evett. A lány végül megunta, és felpillantott barátjára.
- Ne nézz így rám, Harry – közölte. A fiú vállat vont, és továbbra is figyelte, ám arcán mosoly jelent meg. Hermione oldalra döntötte a fejét, és értetlenül bámult vissza rá. – Mi van?
- Dühösnek látszol – mondta a fiú. – Egyébként csak próbálok rájönni, hol lehettél éjjel. De azt hiszem, tudom.
Hermione ijedtében elsápadt, és szemei is tágra nyíltak. Harry még szélesebben mosolygott.
Alan pillantása először Hermionera, majd Harryre esett. A fiú értette, mire jött rá Harry: csak arra, hogy hol volt, arra nem, hogy kivel. Valószínűleg a hol is inkább arra utal, hogy mit csinált a lány. Vigyorogva találkozott a két fiú pillantása, amit Hermione is észrevett. Nagyot sóhajtott, és lecsapta az asztalra a villáját, aminek a hegyén egy krumpli várt a halálára. A lány felpattant az asztaltól, és magabiztos, dühös léptekkel távozott a teremből Ron felkapta a fejét, Harryből és Alanből pedig kitört a nevetés.
- Azt hittem, hogy legalább magától elmondja – ismerte be a sebhelyes homlokú fiú. Kicsit csalódottnak tűnt, azonban mikor újra Alanre nézett, ismét nevetni kezdett.
- Szerintem idővel elmondta volna – vont vállat a hosszú hajú srác. – Hát ezt el sem hiszem! – dőlt hátra a székén.
- Te sem tudod, hogy kivel volt? – kérdezett közbe Ron, miután lenyelte az egyik csirkecomb utolsó maradványait. Alan ránézett, és pár pillanatig nem válaszolt.
- De, de nem mondhatom el – felelte.
- Értem – felelte keserűen Ron, és egy pillantást váltott Harryvel, majd visszatért ebédjéhez.
Hermione mérgesen csapta be maga után a klubhelység ajtaját, mire a portrén lévő dáma sikoltozásban tört ki, és elérte, hogy Hermione meglepődve forduljon hozzá vissza. Ugyanis a dáma még Ronnál is csúnyábban kezdett káromkodni.
Hermione vállat vont, és lehuppant az egyik kényelmes kanapéra. Ezt nem hiszem el! – ismételgette magában már vagy századszorra. Miért ilyen kíváncsiak? Nem mindegy nekik, hogy mikor, hol és kivel mit csinálok? Jó, persze a barátaim… Ó, Istenem, olyan jó lenne elmondani!
Egy ideig még magában füstölgött, és átkozta Dracot, amiért annyira megutáltatta magát a barátaival, hogy nem beszélhet a vele való kapcsolatáról Harryvel és Ronnal.
Végül nagyot sóhajtott, és leült a könyvei elé, hogy készüljön a másnapi órákra.
- Na, mesélj, milyen volt?
- Mit meséljek? – kérdezett vissza értetlenül, fel sem pillantva Draco.
Ő és Alan épp a könyvtárban ültek, és néhány könyv fölé görnyedtek. Voltak még jó néhányan rajtuk kívül odabent, de senki nem foglalkozott velük.
- Tudod te azt nagyon jól – felelte Alan, és hátradőlt a székén. Várakozó pillantással méregette a szőke Mardekárost.
Draco sóhajtott egy nagyot, és közelebb hajolt barátjához.
- Nem tudok róla mit mesélni – szólalt meg halkan, hogy biztosan csak ők ketten hallják. Alan még mindig ugyanúgy figyelte, és mintha közben azt gondolta volna, hogy „na, persze, ne kéresd magad, folytasd”. – Nagyon jó volt – bökte ki végül a fiú egy vigyor kíséretében. – De részletekbe nem megyek.
- Oké – bólintott a Griffendéles srác. – Nekem ennyi is elég. Majd Hermionetől is megkérdezem.
- Hagyd már ezt – csóválta meg szőke fejét a fiú. – Magánügy.
- Jó, de tudtommal a barátotok vagyok – vont vállat Alan.
- Az vagy. De ettől még… Szóval… ez kényes téma – ahogy fiú kimondta a szavakat, rózsaszín pír jelent meg arcán. Alan alig bírta visszatartani nevetését.
- Téged is ritkán látni zavarban.
Draco vállat vont, és visszahajolt a könyve felé. Egy ideig némán olvasta a sorokat, de érezte, hogy Alan nem a könyvekkel foglalkozik. Jól is sejtette, a fiú a helyiséget pásztázta, mintha keresne valakit. Draco felvonta a szemöldökét, aztán a falon lévő faórára pillantott. Háromnegyed kilenc volt… Valamit elfelejtett.
- Milyen nap van ma? – kérdezte hirtelen Alantől. A fiú rá se pillantott, csak keresgélt tovább, úgy válaszolt.
- Szerda.
Ó, hát persze! Szinte rácsapott a homlokára, de aztán ezt csak gondolatban tette meg. Felállt, és felnyalábolta a könyveket.
- Mennem kell.
- Hova? – nézett rá meglepetten a Griffendéles.
- Őrjárat – felelte félvállról Draco, miközben elindult, hogy visszapakolja a könyveket a helyükre.
Alan vállat vont, és ekkor megpillantotta, akit keresett. Ginny is észrevette őt, és odasétált hozzá. Egy csókkal üdvözölte kedvesét, és lehuppant az ölébe. Az asztal felé fordult, és a könyvet kezdte lapozgatni.
- Mi jót olvasol? – érdeklődött a lány.
- Semmi jót – felelte Alan, majd becsukta és megfordította a könyvet, hogy ne látszódjon a címe. Szorosan magához húzta barátnőjét, és megcsókolta.
- Na, mentem – szólt oda Draco, aki épp ekkor lépett ki a polcok közül. – Szia, Ginny.
- Szia – köszönt a lány, és rámosolygott a Mardekárosra. Furcsa mosoly volt, és Draco tudta is, hogy miért; afféle mindent tudó mosoly.
- Már az egész suli tudja? – kérdezte szemrehányóan Alantől.
- Dehogyis! Tőlem nem legalábbis – védekezett a fiú.
Erre a szőke srác csak egy „na, persze” pillantással méltatta, aztán már ment is ki a könyvtárból. Alan és Ginny összenéztek, és kitört belőlük a nevetés. Madam Czvikker szinte azonnal ki is zavarta mindkettejüket.
- Szia.
- Szia – mosolygott Hermione a bejárati csarnokban várakozó Dracora.
- Weasleyt hol hagytad?
- Tanul még – felelte hamiskásan Hermione. – Fönt találkozunk vele, azt mondta.
- Nahát, nem félt tőlem?
- Én is ezt kérdeztem, de azt mondta, hogy tudok magamra vigyázni – felelte cseppnyi hitetlenséggel a hangjában a lány, és már indultak is fel a lépcsőn a hatodik emeletre.
- Nem rá vall – jegyezte meg a szőke fiú, és homlokráncolva, kezeit zsebre téve sétált Hermione mellett.
Némán ballagtak tovább. Feszült volt a csend, de egyikük sem volt képes megszólalni. A lány épp azon töprengett, vajon mi járhat Draco fejében, de semmi ötlete nem volt. Érezte, hogy valamit most már tényleg mondania kell, ostobaság lenne, ha nem használnák ki, hogy nincs ott velük Ron. Végül a nagy hallgatást egyszerre szakították meg, így nem értette egyikük sem, mit mond a másik. Mindketten nevetni kezdtek magukon, és ez szerencsére oldotta a feszültséget.
- Szóval, mit akartál mondani? – kérdezte még mindig mosolyogva Draco, és közelebb lépett kedveséhez.
- Semmi különöset… Csak már zavart ez a csend – mondta a lány és mosolyogva figyelte, ahogy Draco megfogja a kezeit. – Te?
- Hát… én csak… - zavartan elhallgatott, és Hermione ujjait simogatta. – Tudod… csak…
- Na, ne dadogj már! – szólt rá nevetve a lány, és egyik kezével megsimogatta szerelme helyes arcát. – Mondd csak.
- Szóval… nem bántad meg… ami történt? – tette végre fel a kérdést. Hirtelen nagyon hülyének érezte magát, főleg mikor látta, hogy Hermione mennyire aranyosan nézi őt. Lány odabújt hozzá, és a mellkasára hajtotta a fejét.
- Semmit nem bántam meg, Draco – felelte aztán suttogva. – Sőt… - azzal megpuszilta a fiú kulcscsontját.
- Sőt? – kérdezett vissza kedvese, és vigyorral a képén ölelte magához a Griffendélest.
Hermione nem válaszolt, csak hamiskásan mosolygott. Beharapta az alsó ajkát, és még szorosabban bújt Dracohoz. Aztán elváltak egymástól, de még mindig fogták a másik kezét.
- Akkor számíthatok egy kis ismétlésre? – kérdezte ártatlanul a fiú, miközben kedvese egy hajtincsével játszadozott.
- Lehet róla szó – felelte erre a lány. Látta, ahogy a Mardekáros szemében felragyog valami. Egymásra vigyorogtak, és továbbsétáltak.
A hatodikra érve a lépcső tetején már Ron várta őket. Szemeivel végigkísérte, ahogy a kis páros – immáron elengedve egymás kezét, tisztes távolságban – felballag hozzá.
- Látom, még mindketten éltek – jegyezte meg, majd olyan pillantást mért Dracora, mintha azt szeretné, hogy ez rá ne legyen igaz.
- Nélküled egész normálisak az emberek, Weasley – felelte a szőke fiú, és elsétált a vörös Griffendéles mellett. Hermione előre örült a következő vitának.
- Mire akarsz ezzel célozni, Malfoy? – kérdezte fenyegetően Ron.
- Én ugyan semmire – emelte fel maga előtt két kezét a fiú. – De ha elég eszed van, rájössz magadtól is – azzal Hermionera pillantott, aki abban a pillanatban legszívesebben a fiúra szólt volna, hogy hallgasson, és már el is indult a folyosón.
Ron is Hermionera nézett.
- Mi a fenét akart ezzel? – kérdezte a fiú.
- Azt hiszem, csak annyit, hogy általában akkor szoktunk vitázni, ha te is jelen vagy – mondta erre bizonytalan hangon, lehajtott fejjel a lány.
- Mi? Azt akarod mondani, hogy míg idejöttetek, egyáltalán nem sértegetett? – tágult kerekre Ron szeme. Hermione óvatosan bólintott, úgy érezte, ideje, hogy egy kicsit rávezessen: Draco nem olyan, mint eddig. – Remek.
- Mi a baj? Inkább örülj, hogy békén hagy.
- Szárnyalok a boldogságtól – vetette oda a vörös hajú fiú, és követte Dracot a folyosón.
A lány két társa mögött ballagott. Ron elhatározta, kideríti mi folyik itt. Ezért Dracot bombázta a kérdéseivel.
- Elmondanád végre, Malfoy, mi ez az egész? Mi a fene jár már megint abban a bolhányian kicsi agyadban?
- Most éppen az, hogy ha az én agyam bolhányi, akkor a tiéd mekkora lehet. Nem jut eszembe semmi, ami a bolhánál kisebb.
Ron nagyot sóhajtott, de nem tágított. Mély levegőt vett, és újra lehiggadva, nyugodtan folytatta a vallatását.
- Miért nem piszkálsz? – kérdezte egyszerűbben. Meglepetésére Draco felnevetett; a hangjától kirázta Hermionet a hideg. Az egész folyosót betöltötte a harsány, vidám kacaj. – Most meg rájött a nevetőgörcs, ilyen nincs – motyogta maga elé Ron, miközben a folyosó falain cikázott a tekintete, hátha valahol választ talál a Mardekáros különös viselkedésére.
- Nahát, Weasley, csak nem hiányzom? – kérdezte gúnyosan, még mindig nevetve. A két fiú megállt a folyosó közepén egymással szemben. – Hallod ezt, Granger?
- Hallom – felelte Hermione, miközben épp arra gondolt, mennyire durván és keményen is hangzik a neve.
- Nos, Weasley, ha jól látom, téged jobban idegesít, ha… hm… úgymond „rendes” vagyok veled.
Ron olyan kifejezéssel az arcán nézte a Mardekárost, mintha nagyon nem érdekelné, amit mond. Unottan felhúzta a szemöldökét, és ha lett volna nála, biztosan beleharap egy almába a hatás kedvéért.
- Ezért talán jobban járok, ha nem piszkállak.
- És erre csak hét év után sikerült rájönnöd? – érdeklődött a Griffendéles fiú. Draco rávigyorgott.
- Jobb később, mint soha.
- Neked már mindenhez késő van, Malfoy – felelte erre Ron, és mintha eddig ült volna; olyan volt, mintha most pattant volna fel, közelebb lépett Dracohoz. – Te már úgyis örökké egy mocskos halálfaló fia maradsz, aki ugyanúgy végzi, mint az apja – Ron közelről megszemlélte, hogy szűkül össze Draco szürke szeme a dühtől. Szinte belemászott a fiú arcába, ahogy csaknem köpte a szavakat.
- Ron – szólt rá vészjósló hangon Hermione. Talán épp időben. Barátja hátrafordult, és hátrált néhány lépést ellenségétől. – Most mivel bántott, hogy ilyeneket kell mondanod?
- Miért véded? – horkant fel a fiú erre. Ron teljesen megütközve nézett rá.
- Nem védem! – tiltakozott a lány. – De igazságtalan vagy!
- Ő is az volt hét éven át.
- Hat – szólt közbe közönyösen Draco.
- Teljesen mindegy az az egy év.
- Elég volt – mondta Hermione. – Akkor felejtsd el, oké? Ne is foglalkozz vele!
- Engem nem zavar - vont vállat Draco. – Különben sem kértem a segítségedet.
Hermione dühösen rápillantott. Szóval így állunk.
- Akkor jó éjszakát fiúk! – mondta emelt, dühös hangon, és elvágtatott a két fiú között a klubhelyiségük felé.
- Jó járőrözést, Weasley – mondta Draco, és gyorsan elsietett ő is az ellenkező irányba, otthagyva Ront a folyosó közepén.
- Idióta, Malfoy – motyogta maga elé, és lassan elindult ő is Hermione után.