Hermione reggel kapkodva szedte össze magát, és próbált feltűnés nélkül eltűnni Draco hálójából, és a Mardekáros klubhelységből. A fiú még aludt, mikor ő felébredt. Szerencséjére még túl korán volt, hogy bárki is legyen a közös helyiségben vagy a folyosókon, de azért nem fogta ráérősre a dolgot.
A Griffendél-toronyba érve körbenézett, nem lát-e mégis egy ébren lévő szempárt, aztán halkan felosont a szobájába. Átvette a hálóingét, mintha egész éjjel ott aludt volna, és bebújt a paplanja alá.
Újabb két hét telt el. Hermionenak sikerült még pár találkát összehoznia Dracoval. Ilyenkor vagy a könyvtárban beszélgettek, vagy a fiúnál. Az utolsó alkalommal aztán Hermionenak eszébe jutott valami, és átkozta magát, amiért annyira buta volt, hogy eddig nem gondolt rá. Így hát az utolsó éjszakát a Szükség Szobájában töltötték.
Az október egész jó idővel köszöntött rájuk, ezért Harrynek és Ronnak nem kellett agyonáznia a megkezdődött kviddicsedzéseken. A csapatba még bevették hajtónak Alant az egyik tavaly végzett diák helyett, így teljes volt a létszám. Ron bármennyire is szerette volna, nem tudta a fiút az ügyetlensége miatt kritizálni, hiszen Alan nagyon tehetségesnek bizonyult ebben a sportban. Egyik edzésük után a klubhelységben ültek, és az aznapi játékot elemezték, amikor megkérdezte húga barátjától:
- Hol tanultál így játszani?
- A Beauxbatonsban is szoktak kviddicsezni – válaszolta magától érthetően. Mikor Ron oldalra döntötte a fejét, és úgy nézett rá, mint egy idiótára (tehát ahogy általában Alanre szokott), folytatta. – Jártam külön edzésre. A Beauxbatons nem bentlakásos suli, szóval délutánonként mindig mentem a közeli kviddics egyesületbe játszani. Rengeteg országos meccset nyertünk.
- Tényleg? – kérdezett vissza meglepve Harry. Soha nem hallott még ilyen kviddics egyesületekről. – Ilyen egyesületek vannak Angliában is? – barátai elnézően rámosolyogtak.
- Vannak – felelte Hermione.
- Igen, csak főleg azok járnak oda, akik már lerakták a RAVASZ vizsgáikat. Bár vannak, akik nyáron járnak, hogy ne rázódjanak ki a játékból.
- És mi miért nem jártunk? – kérdezte ismét.
- Harry… Nem hiszem el, hogy elfelejtetted, hogy Tudjukki főcélpontja vagy.
- De… - kezdett volna ellenkezni a kócos fiú, azonban nem fejezte be. - Igazad van… - mondta végül szomorúan.
- Figyelj, gyorsan elintézzük azt a ronda szörnyet, aztán utána életünk végéig kviddicsezünk – mondta nagy komolyan Alan, és megveregette Harry vállát. Ő vigyorogva rápillantott. – Vagy csajozhatunk is, ha gondolod – rázta kicsit meg a fejét. Rájött azonban, mikor Ron szúrós, sokatmondó pillantást vetett rá, hogy ezt talán magában kellett volna tartania. – Csak vicceltem – intézte védekezőn szavait a vörös hajú Weasleyhez. – Nem kell mindent komolyan venni, sőt…
Ron továbbra is gyilkos pillantásokat vetett rá, de Alan nem törődött vele. Másnap volt az első meccsük – természetesen vagy sem, de – a Mardekár ellen. Két hete készülődtek folyamatosan rá, szinte minden délutánjukat ott töltötték a pályán a fiúk. Most nagyon kevés idejük volt készülni, mert a Halloweeni bál miatt és az akkor érkező vendégek miatt november első két hetében nem tarthattak meccset, előtte meg a diákok készülődnek a nagy estélyre.
- Szerintem menjetek aludni, hogy ne legyetek holnap fáradtak – jegyezte meg Hermione. Alan maga elé meredve, alsó ajkát beharapva dülöngélt előre-hátra, miközben még bólogatott is. Kicsit mintha máshol járt volna. Aztán felpattant, és elindult a portrélyuk felé. Félúton azonban megállt, mert akkor jött be Ginny. Ahogy meglátta, széles mosolyra húzódott a szája, és szeretetteljesen megölelték egymást. Hermione látta, hogy Ron egy pillantást vet rájuk, és megforgatja a szemét.
- Menjünk – mondta Harry is, és elkezdte összepakolni a Bűvös Bizserés és a Mindenízű Drazsés papírokat. Ugyanis halomszámra falták fel a délután, olyannyira, hogy vacsorázni már nem is mentek le.
- Ja – morogta Ron is az orra alatt, és ő is felmarkolt egy kevéske szemetet az asztalról. Dühösen összeszorította az öklét, de nem szólt többet. Feltápászkodtak a fotelekből, és bedobták a lángokba a papírokat, aztán egy-egy jó-éjt puszit adva Hermionenak felballagtak a szobájukba.
A lány kifejezetten örült, hogy Ron nem szólt egy rossz szót sem Alanre. Mosolyogva nézte a fiatal párt, ahogy még mindig ugyanott állnak, összeölelkezve, és közben beszélgetnek. Alan végül megcsókolta a homlokát, és elköszönt. Odasétált Hermionehoz, neki is adott egy puszit, jó éjszakát kívánt, és Ron és Harry után felcammogott a lépcsőn.
Ginny felsóhajtott, és lehuppant a kanapéra. Kezével megtámasztotta az állát, és úgy bámulta a tüzet.
- Valami baj van? – kérdezte meg barátnőjétől Hermione, miközben leült mellé. A vörös hajú lány megrázta a fejét, de továbbra is a tüzet kémlelte egyetlen pislantás nélkül.
- Semmi. Kivételesen. Most még Ron se szólt be – mondta gondterhelten, és hátradőlt. Hermione elmosolyodott, ahogy a fáradt arcot nézte. – Alan épp azt mondta, hogy csak várjak, mindjárt elmegy mellettünk, és mond valamit. Szóval eléggé meglepődtünk, mikor minden sértés nélkül elviharzott.
- Örüljetek. Lehet, hogy most végre leáll – bólintott nagy komolyan Hermione, és lekopogta a faasztalon. Ginny rávigyorgott.
- Megyek aludni. Mindjárt leragad a szemem – beszéd közben felállt a kanapéról, és megigazította a ruháját. - Majdnem hatvan oldalt olvastam egyhuzamban. Ja, igen, majdnem elfelejtettem – kapta az arcához jobb kezét a lány, miközben visszahajolt Hermionehoz, és a fülébe súgta: - Draco holnap a meccs után vár a könyvtárban.
- Köszi – felelte barátnője, és boldog, hamiskás mosolyra húzódott a szája, ahogy kedvesére gondolt.
Talán épp azért, mert eddig enyhe idő volt, talán másért, de szombat reggel esővel ébresztette a Roxfortot. Hermione első gondolata azonnal a mai meccs volt, és hogy ilyen zuhiban kell majd játszaniuk. Előre sajnálta a három, vagyis négy fiút. Hirtelen jött a felismerés: Draco is játszik! És ő Mardekáros… De hát mégse szurkolhat egyszerre a saját háznak és a szerelme házának… képtelenség.
Kimászott az ágyából, és felöltözött. Lent a klubhelységben már állig felöltözve várta Harry, Ron és Alan. Utóbbit most látta először kviddics talárban, és csaknem leesett az álla a meglepetéstől. Úgy állt a fiún a talár, mintha ráöntötték volna. Tökéletesen illett az arcához, a hajához, az alkatához. Majdnem tátva maradt a szája is, csak az éppen megérkező Lavender térítette magához, és a másik oldalára érkező Parvati. A két lány egyszerre kapta a szája elé a kezét, amikor meglátták az új hajtót teljes harci öltözetben. Vagy inkább lányfogó öltözetben?
- Merlin, de jól nézel ki benne! – sikította Parvati. Ronnak ennyi bőven elég volt, hatalmas sóhajjal elindult a kijárat felé. Alan barátságosan, ellenállhatatlan vigyorral a képén biccentett egyet, és követte. Harry még bent maradt.
A két majdnem elalélt lány sóvárogva figyelte a távozót, aztán felszaladtak a szobájukba, hogy kiszépítsék magukat. Hermione és Harry maradtak csak a klubhelyiségben.
- Lehet, hogy tetszik nekik Alan? – kérdezte a fiú homlokráncolva a két lány után pillantva. Hermione felnevetett.
- Nem… Biztos – válaszolta a lány.
- Tényleg olyan szívdöglesztő?
- Eléggé – bólintott mosolyogva Hermione. – De szerintem ez nem baj.
- Nem, nekem nem… Csak Ron nehezen viseli. Meg… Alan is elég furcsán kezeli a helyzetet – Hermione nem mondott semmit, de igazat adott Harrynek. Hiszen Alannek se kellene épp kacsintgatnia, meg így mosolyognia a két lányra. De hát fiúból van, élvezi, ha tetszik a lányoknak.
- Neked is jólesik, ha valamelyik lány odavan érted – jegyezte meg Hermione mosolyogva.
- Persze, de… én akkor sem vigyorgok ilyen magabiztosan… Na, mindegy – Harry legyintett egyet, és a portrélyuk felé fordult. – Megyünk?
Az eső még akkor sem akart elállni, amikor már az egész iskola kint volt a lelátókon. A játékosok a pálya közepén várták, hogy mindenki elfoglalja a helyét, és megkezdhessék a meccset. Hermione látta, hogy Ron szeme idegességében ide-oda cikázik, Harry viszont olyan hidegvérrel állt a szakadó esőben, mintha épp fürdeni készülne. Alan sem volt épp egy sajtkukac, mosolyogva figyelte a két csapat tagjait. Úgy tűnt, mintha fel akarná őket mérni. Aztán találkozott a pillantása Dracoéval, és egymásra vigyorogtak.
Végül Madam Hooch megfújta a sípját, és megkezdődött a játék. Alan, és a másik két hajtó, Cathleen Morg, egy harmadikos lány, és az ötöd éves Dave Nylon között szlalomozott a kvaff. A Mardekáros hajtóknak nem nagyon sikerült elhalászni tőlük, csak az utolsó pillanatokban, amikor már nagyon közeledett a karikák felé. Most a zöld-ezüst csapat indított támadást.
Sokáig nem szerzett senki pontot. Az esőtől alig láttak, és sötét felhők is gyülekeztek rendesen az égen. Olyan volt, mintha már este lenne. Hermione elfordította a tekintetét a játékról, helyette a közönséget mérte végig. A tanárok szokásos helyükön ültek, kivéve Miss. Nettet és Pitont. Milyen meglepő, csak nem különcködnek? A két tanár a Griffendél és a Mardekár szurkolók között ült a diákok között. Nett előrehajolt a korlátra, és aggodalmasan figyelte a fiát. Piton azonban unottan, hátradőlve figyelte a játékot.
Fél óra után az állás 30-20 volt a Griffendél javára. Ron még mindig ideges volt, ez látszott a mozgásán is. Soha nem játszott még ilyen rossz időben, ráadásul Mardekárosok ellen. Hermione megkereste Harryt a szemével, és látta, hogy barátja szőke szerelmével együtt körözget odafent a pálya fölött.
Hermione kezdett ott tartani, hogy feláll, és bemegy a kastélyba. Semmi értelme nem volt, hogy bőrig ázik, csak azért, hogy homályos, vizes, repkedő pacákat nézzen, amik kergetik egymást. Egyre inkább emlékeztette őt ez a meccs az egyik régebbire, mikor harmadikosok voltak. Harry akkor veszített először.
A játék még mindig ment. A két fogó továbbra is fent körözött a többiek fölött, és nem úgy tűnt, mintha bármelyikük is megpillantotta volna már a cikeszt. A Griffendéles hajtók továbbra is szorgalmasan szerezték a pontokat, a terelők pedig csapkodták a gurkókat. Egyikük épp Harry felé tartott, de a fiú gyorsan kitért az útjából, hogy egyik csapattársa melegebb éghajlatra küldhesse.
Egyszerre mordult fel a közönség: mindenki szurkolni, kiabálni kezdett. A két fogó ugyanis egy gyors egymásra pillantás után másodpercre pontosan indult el egy irányba - a cikesz felé. Az aranyló tárgyacska a Mardekáros póznáknál időzött szépen nyugalomban. Mintha megérezte volna a veszélyt, útnak eredt a lelátók felé. Az azokat fedő ponyvák takarásában rejtőzött a két mindenre elszánt fiú elől. Harry és Draco egyszerre értek a lelátóhoz, egyikük jobbról, másikuk balról közelítette meg. A cikesz reménytelen helyzetét látva azonnal felreppent, de olyan sebességgel, hogy a két fiú csak nézett. Nyomban utána eredtek a ravasz kis labdának.
Míg a közönség a két fogóért szurkolt, a pályán tovább folyt a játék. A szakadó esőben ugyan még mindig nem láttak semmit, a pontok egyre csak gyűltek, 90-70 volt az állás, és még mindig a Griffendél vezetett.
A cikesz vagy nagyon félt a két fogótól, vagy csak játszadozni szeretett volna velük, nem tudni, de a folytonos irányváltásaival kezdte az őrületbe kergetni a két játékost. Draco összeszűkítette szürke szemeit, és úgy koncentrált a labdára. Harry még jobban megmarkolta a seprűje nyelét, és ezzel ösztönözte.
Már a pálya közepén kergették a cikeszt, ezzel feltartva a többiek játékát. Alan megállt a kvaffal, és előredőlve rátámaszkodott a seprűjére, onnan figyelte az eseményeket. A többiek is abbahagyták a repkedést, és feszültek nézték a két fogó harcát.
A villámok cikáztak az égen, és ezeket hatalmas dörrenés követte. A kviddicspálya a lelátókkal együtt éjszakai sötétbe borult. Alig lehetett látni a játékosokat. Egy elmosódott hang törte meg az esőcseppek csendjét, mikor épp nem dörgött az ég.
- … ez hihetetlen!
A kommentár hangja volt. Néhányan már tudták, hogy mi olyan hihetetlen, de Hermione nem volt közöttük. A pályára tehetetlen, vagy inkább értetlen csend borult. Hermione szemével azonnal Dracot és Harryt kezdte keresni, de sehol sem tudta kivenni az alakjukat. Aztán látta, hogy az összes játékos középre száll, és ott földet ér.
- Mi történt? – kérdezte a lány a mellette ülő Parvatit és Lavendert. Ők a fejüket rázták.
- A cikeszbe csapott egy villám – felelte a másik oldaláról Hagrid mély búgó hangja. Meglepettnek tűnt.
- Mi? – kérdezett vissza kerekre tágult szemekkel a három lány.
- Ki ment a pálya területéről a labda – mesélte a vadőr. – Ott már nem érvényes a villámhárító bűbáj.
- Oh – értette meg Hermione.
Ritkaság számba menő dolog történt. A lány még soha nem hallott olyat, hogy belecsapott volna a villám bármibe is egy kviddics mérkőzésen. Látta, hogy mindenki szedelőzködik le a lelátókról, így ő is követte a példájukat. Odalent hatalmas tömeg fogadta őket, melynek közepén a kviddics játékosok álltak. Most tűnt igazán furcsának, hogy Alan és Draco nyíltan beszélgetnek: a sok piros és zöld taláros játékos közül kiválva, ketten elemezték a történteket. Hermione próbált a közelükbe férkőzni, ami néhány „Elnézést” és „Bocsánat” után sikerült is.
- Ilyet se éltem még – csóválta a fejét Alan, miközben hosszú, vizes hajából ezerfelé fröcskölt a víz.
- Hát én sem – bólintott sötéten Draco.
- Jól vagytok? - lépett hozzájuk Hermione. A két fiú egyszerre pillantott rá. Ő is csurom vizes volt, akárcsak ők, de lány legalább nem volt saras.
- Aha – mondták együtt.
- Láttad, mi történt? – kérdezte Alan már nevetve.
- Nem, csak hallottam.
- Nagyon durva volt! – kiáltott fel a fekete hajú Griffendéles.
- Fél méterrel közelebb vagyunk, akkor minket talál el – mondta Draco is. – Már kezdtem megijedni… Nem akarok Potter előtt kinyiffanni.
- Olyan vagy! – rázta a fejét mosolyogva Hermione. Legszívesebben megölelte volna kedvesét, és halálra csókolgatta volna, de ott volt az a sok ember.
- Apropó, nem fognak rád szólni Harryék? – kérdezte Alan a Griffendéles fogóra és őrzőre pillantva, akik épp mélységesen bele voltak merülve a történtek ecsetelésébe.
- Nem hiszem, hogy észrevették, hogy itt vagyok – vont vállat a lány. – Menjünk be, mert meg fogunk fázni.
- Nem! Még érdekel, hogy mi lesz a végeredmény.
- Gondolom mi nyertünk, mivel mi dobtunk több gólt – felelte Alan elgondolkozva. Draco keserűen elmosolyodott.
- Menjünk – unszolta őket továbbra is Hermione.
A pályáról már többen a kastélyba indultak, nem ők voltak az egyetlenek. Útjukon csatlakozott hozzájuk még Ginny, bár kicsit meg volt lepve Draco láttán. Hermione csak a fejét rázta. Némán baktattak a Roxfort felé. Harry és Ron még odakint vitatkoztak a meccsen.
Látták, hogy mindenki a Nagyterembe megy, így tettek hát ők is. Draco elvált tőlük, és a Mardekárosok asztalánál foglalt helyet. Hermione Alannel és Ginnyvel pedig szokásos székeikre ültek le. Hamarosan megérkezett a többi diák is Harryékkel.
- Kíváncsi vagyok, mi lesz, mert ha nem nyerünk, én… - bosszankodott Ron.
- Hé, nyugi – csitította Alan. A fél terem feléjük fordult Ron hangos fenyegetőzése miatt. Alan rájuk mosolygott, mire visszatértek a saját dolgukhoz. – Nem a győzelem a fontos, hanem maga a játék. Az meg egész jó volt… a maga nemében.
- Légy oly kedves, és ne oktass ki – felelte erre a vörös hajú fiú. Ő is nyakig vizes volt. – Pont te ne.
- Pont én?
- Igen pont te! Hagyj engem békén, Alan, semmi közünk egymáshoz – morogta a fiú.
- Hála Merlinnek – felelte erre. A két fiú farkasszemet nézett egymással, egyikük sem pislogott. A közelükben ülők mind párosukat figyelték feszülten. Nem ez volt az első eset, hogy vitatkoztak, de ez már kezdett elfajulni.
- Elég volt – szakította félbe őket Hermione. – Miért nem bírtok békében, nyugalomban megélni egymás mellett? Komolyan mondom Ron, úgy bánsz Alannel, mintha… nem is tudom, kicsoda lenne…
- Kicsoda? Mit akartál mondani, Hermione? – kérdezte nyugodt hangon Alan. Ő és Ron is kérdőn nézett a lányra. Ő nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét.
- Malfoy.
- Talán, mert olyan jóban vannak – felelte gúnyosan Ron.
- Vedd már, kérlek, észre, hogy háborúban állunk! Hová jutunk, ha már a saját házunk tagjaival is ellenségesek vagyunk? – kérdezte magából kikelve a lány. Nem érdekelte, hogy mindenki őket nézi. – És ne mondd, hogy hagyjalak, és semmi közöm hozzád, mert igenis van! A barátod vagyok.
- Na persze – motyogta maga elé Ron, és elfordította a fejét. – Mi a fenét néztek? – mordult rá néhány alsóbb évesre.
Alan megrázta a fejét, és nagyot sóhajtott. Úgy látszott, inkább beletörődik, hogy Ron utálja, mást úgysem tehet. Hermione azonban nem akarta ennyiben hagyni, viszont nem is akarta mindenki előtt folytatni. Visszaült a székére, melyről a veszekedés során felpattant, és a tanári asztalt figyelte.
A professzorok egyáltalán nem úgy néztek ki, mintha kint ültek volna a szakadó esőben, és nézték volna a meccset. Pedig Hermione mindannyiukat látta. Amikor elcsendesedett a terem, Dumbledore emelkedett szólásra.
- Igen különös eredménye lett a mai mérkőzésnek – kezdte az igazgató. – Azt hiszem, nincs jogom elbírálni, ezért Madam Hooch elmondja, hogyan is végződött a pontok szempontjából a mai meccs.
Az öreg professzor szavaira a kviddics tanár felemelkedett ültéből, és megköszörülte a torkát.
- Mivel a cikesz elég sajnálatos módon megsemmisült, és ezáltal egyik fogó sem tudta elkapni, figyelmen kell hagynunk a cikeszért járó pontokat. Mielőtt ez a sajnálatos dolog történt 90-70 volt az állás, a Griffendél javára. Azt tartom igazságosnak, hogy ők nyerjenek, hiszen ők szereztek több gólt ezen a találkozón.
A tanárok többsége rábólintott, mire kitört a Griffendéles asztalnál ülőkből az éljenzés. A Mardekárosoktól dühös morgásokat hallottak. Az oroszlán házával együtt örültek a Hugrabugosok és a Hollóhátasok, ahogy az már meg volt szokva.
Pár perc elteltével aztán felálltak az asztaloktól, és saját házukba indultak. Hermionenak a Nagyterem ajtajánál eszébe jutott Ginny tegnapi üzenete: Draco a könyvtárban várja. A Mardekárosok asztala felé pillantott. A szőke fiú elgondolkozva ült ott, de mintha megérezte volna Hermione pillantását, ránézett. A lány kérdő tekintetére bólintott egy kicsit, mire a Griffendéles a könyvtár felé vette az irányt.
- Kérlek, ne ezen vesszünk össze!
- Hát akkor min? – kérdezett vissza dühösen Draco. – Persze, végül is, mit vártam… Nem akarhattad, hogy mi nyerjünk, te nem vagy Mardekáros – A két fiatal lassan fél órája vitatkozott a Szükség Szobájában. A könyvtárban eltöltött pár perc után úgy döntöttek, ezt nem ott kellene folytatni, így hát felballagtak a hetedik emeletre.
- Ez a házaink ellentéte, nem a miénk – mondta halkan a lány. – Ha a táborban egy másik csapatban lettem volna, akkor te is a sajátodénak szurkoltál volna, nem a miénknek, függetlenül attól, hogy Alan nálunk volt.
Draco úgy látszott, elgondolkozik a hallottakon. Tudta, hogy ostobaságon akadt ki, csak egyszerűen ideges volt, amiért nem győztek. Bocsánatot akart kérni, de nem ment.
Egy kényelmes kanapén ültek, egymás felé fordulva. Hermione várakozón nézte kedvesét, hogy mit szól a szavaihoz. Mikor már látta, hogy nem kap választ, megrázta a fejét, és a fiú ölébe hajtotta. Draco elmélázva simogatta a selymes hajat. A lány felhúzta a lábait, és hanyatt feküdt, így láthatta szerelme arcát.
- Olyan rossz, hogy Ronék ennyire utálnak – mondta szomorúan a lány.
- Ezen sajnos már nem tudunk változtatni.
- Tudom… de olyan jó lenne, ha mégis lenne valami megoldás. Ha megtudnák… Rossz belegondolni mi lenne. Ron puszta kézzel esne neked.
- Nem kell megtudniuk – felelte erre a fiú.
- De egyszer meg fogják. És különben is… tudod milyen nehéz egyfolytában titkolózni, és hazudozni nekik? A barátaim… És szörnyen furdal a lelkiismeret, amiért nem mondhatom el nekik, hogy kivel találkozgatok, hogy kivel töltöm az éjszakáimat…
- Kivel? – kérdezte meglepetten Draco. – Tudtommal velem csak hetente legfeljebb háromszor találkozol… a többi éjszakát kivel töltöd?
- Jaj, Draco – simogatta meg kedvesen a fiú arcát Hermione, és elmosolyodott. – Tudod, hogy hogy értettem – a fiú bólintott.
- Nézd, minden rendben lesz. Majd megoldjuk… ha nem fogadják el a kapcsolatunkat, akkor nem is igazi barátok.
- De azok!
- Akkor nem lesz semmi baj – mondta határozottan a fiú. – Majd meglátod, ha tényleg annyira szeretnek, és olyan jó barátaid, akkor egy kicsit ki fognak bukni, de idővel megbékélnek velünk.
- Remélem – sóhajtott a lány. Reményt vesztve figyelte kedvese arcát. A szürke szempár nyugtatóan, mosolyogva nézett vissza rá.
Szinte összekapcsolódott a tekintetük. Hermione, nem először, látta felcsillanni a vágyat a fiú szemében. Legutóbb, mikor itt aludtak, akkor is ugyanígy nézett rá. Nem mondott semmit, de tudta, mit szeretne Draco. És azzal is tisztában volt, hogy ő is szeretné. Múltkor nem engedett a kísértésnek, félt, hogy butaságot csinál, és meg fogja bánni. De talán most… Kicsit felemelte a fejét, és próbálta elérni kedvese száját. Mosolyogva forrtak össze szerelemtől égő ajkaik. Draco a derekánál megtartotta kedvesét, hogy nehogy el kelljen válniuk akár egy pillanatra is.
A fiú óvatosan felemelte a lányt, és szemből az ölébe ültette. Így folytatták hosszú csókjukat, melyet néhányszor egy-egy mosoly és szenvedélyes pillantás erejéig abbahagytak. Hermione végigsimította Draco arcát, nyakát, míg a fiú tenyerébe vette a lány arcát, és így próbált még közelebb férkőzni hozzá. A fiú erősen ölelte magához, nehogy egyetlen porcikája is szabad legyen. Mindenét érezni akarta, sosem akart elszakadni a lánytól, akit szeretett.
Lejjebb csúszott a keze a lány derekáról, így most már a fenekét és a combját simogatta. Újabb szünet állt be csókjukba. Égő tekintettel figyelték egymást, próbáltak rájönni, mire gondol a másik. Hermione kedvesen rámosolygott az alatta ülő fiúra, mire ő megcsóválta a fejét, és vadul belecsókolt a lány nyakába. Hirtelen megemelte a derekánál kedvesét, és felállt vele a kanapéról. Hermione felnevetett és hátra döntötte a fejét.
Draco az időközben megjelenő francia ágyra fektette szerelmét, és fölémászott. Egyik kezével végigsimított a lány oldalán, másikkal az arcát simogatta, közben újabb szenvedélyes csókban fonódott össze ajkuk. Hermione összeborzolta a fiú tarkóján szőke tincseit és végighúzta ujjai hegyét kedvese hátán. Draco már a vállait és a nyakát csókolgatta, amitől libabőrös lett mindene. A fiú kezei és ajkai lejjebb vándoroltak a lány karcsú testén, újra végigjárva minden apró zugát. Forró, felhevült testük mintha szikrázott volna minden érintésnél.
A fiú óvatosan kigombolta a lány blúzát, míg kedvese az ő talárjával foglalatoskodott. Még mindig kviddics felszerelésben volt, de már csak néhány percig. Mikor végre befejezte a gombokkal való munkát, finoman kibújtatta a lányt a felsőből, és a földre hajította a ruhadarabot. Hermione hasonlóan járt el a talárral, és az alatta levő pólóval. Nadrágjaik is hamarosan többi ruhájuk mellett kötöttek ki. Hermione pillantása végigsiklott a fiú kidolgozott mellkasán, izmos hasán, és mikor lejjebb ért, felnevetett. Draco azt hitte, valami baj van, így az ő tekintete is megkereste a vicces pontot. Nem értette, min nevet a lány, így kérdőn nézett rá.
- Ne haragudj – szabadkozott. – Folytassuk – mondta egy mosoly kíséretében, és Draco kételkedő tekintetének eltűntetése érdekében kezével közelebb húzta a fiú arcát a sajátjához, és ajkaik vad csókban forrtak össze. Finoman, de ingerlően harapdálva egymás száját, kényeztették a másikat. Új lendülettel folytatták egymás testének felfedezését és kényeztetését.
Hermione átadta magát szerelmének, teljesen elfeledve előző nevetését. Nem érdekelte semmi, csak a most és az ott, az hogy Dracoval legyen. Szerelmük és az éjszaka beteljesülését senki nem láthatta vagy hallhatta. Csak ők voltak ketten, nem számított semmi, csak az, hogy ma éjjel együtt legyenek, egymás karjaiban, és hogy együtt éljék meg az eggyé válás csodálatos élményét.