Sötét varázslatok kivédése után végre elindultak, hogy csillapítsák étvágyukat. Ronnak egész óra alatt lehetett hallani a gyomrát, ahogy egyre hangosabban követelőzik élelem után. Ez volt az egyetlen olyan sötét varázslatok kivédése órájuk, amikor nem a Mardekárosokkal, hanem a Hugrabugos hetedikesekkel voltak.
A nagyterembe érve Ron egy szempillantás alatt az asztaluknál termett, míg Hermione és Harry még csak az ajtónál álltak. Mosolyogva nézték farkaséhes barátjukat, ahogy minden finomságból szed a tányérjára minimum három adagot.
- Fogadok, hogy beteg akar lenni – jegyezte meg Harry. – Túladagolja magát kajával.
- Most mondjátok meg nekem, hogy lehet kakaót inni a leveshez? – kérdezte Ginny is, és olyan fejet vágott, mint akinek hányingere támadt. Alan csak mosolygott rajtuk, majd puszit nyomott barátnője arcára, és ő is csatlakozott Ronhoz. Ő is elég sok mindenből szedett, bár azért ízlésesen.
- Nem értem, hogy hova fér belétek ennyi kaja – szólalt meg Hermione is, közben mosolyogva a fejét csóválta. Ron türelmetlenül a hasára mutatott, és folytatta a megkezdett krumpli bekebelezését.
Barátaik is leültek közéjük, és ők is szedtek maguknak valamiből – jelentősen kevesebbet, mint Ron vagy akár Alan.
A vörös hajú fiú még mindig nem volt túl kedves új barátjukhoz, de legalább nem szólta le. Még csak egy hete jártak ismét a Roxfortba, de máris annyira megszokták, hogy újra itt élnek, mintha már több éve itt lennének, és nem maradt volna ki a nyár. Hermione Ginnyvel beszélgetett, míg várták, hogy a fiúk is befejezzék hízókúrájuk mai részét. Amikor ez bekövetkezett, mind felálltak, és elindultak az átváltoztatástan terem felé. McGalagonnyal és a Mardekárosokkal volt ugyanis dupla órájuk.
Hermione nem igazán tudott koncentrálni a tanárnő szavaira, egyre csak a reggeli bájitaltanok jártak a fejében. Piton ismét igazságtalanul vont le tőlük egy csomó pontot. Harry Alannel dolgozott, ő pedig Ronnal. Szerencsére. Így ő tudott a vörös hajú fiúnak segíteni, Alan meg Harrynek – a fiú ugyanis imádta a bájitalokat, RBF-e is mindig Kiválóra sikerült. Igaz, akkor nem Piton volt a tanára. Épp Miss. Netten kezdett volna gondolkozni, amikor…
- Miss. Granger? – kapta fel a fejét merengéséből a lány. Fogalma se volt róla, hogy miről is van szó, sőt, hogy mi egyáltalán a mai óra témája. – Figyel maga?
- Elnézést, tanárnő, én csak… kicsit elkalandoztam – hajtotta le elpirultan a fejét. A Mardekárosok többsége gúnyosan felhorkantott. A lány Dracora kapta a tekintetét, de látta, hogy ő csak elgondolkozva nézi őt. Ettől kicsit megkönnyebbült, és halványan elmosolyodott.
- Figyeljen – felelte szúrós tekintetével McGalagony. – Szóval, arról volt szó, hogy a metamorf animágusok mik is valójában. Ki tudja a választ? – kérdésére páran felemelték a kezüket, köztük Neville is elég bátortalanul, és Alan is, ő viszont vidám mosollyal. – Mr. Fonce?
- Olyan animágusok, akik rendelkeznek azzal a képességgel, hogy egy bizonyos állatfajon belül, vagyis állattörzsön belül bárminek felvegyék az alakját. Például ha valaki főnixnek tanul meg átváltozni, és megvan benne ez a metamorf képesség, akkor bármilyen madár alakját képes felvenni. Vagy ha kutyává, akkor lehet akár farkas is.
- Így van, helyes. Tíz pont a Griffendélnek – tette hozzá elismerően, és mintha megrándult volna a szája sarka. – Nos, azok az emberek, akik rendelkeznek ezzel a képességgel, nagyon ritkák. Ritkábbak, mint a metamorf mágusok. Nem lehet megtanulni, ehhez született adottság kell. Őket is, ahogy az animágusokat is, a Minisztérium számon tartja, kötelező bejegyeztetni azt, akinél megjelenik ez a képesség.
A tanárnő egész órán a metamorf animágusokról magyarázott, az óra második részén pedig jegyzetelniük kellett a könyvből és a tanár szavaiból.
Kicsöngetés után mély sóhajokkal szaladt fel mindenki a saját klubhelységébe, hogy letegyék a holmijukat, és készüljenek a másnapi sötét varázslatok kivédésére. Miss. Nett ugyanis szintfelmérőt akar íratni velük, hogy tudja, hányadán is állnak a tantárggyal.
Hermione kimerülten huppant le az egyik fotelba a könyveivel. Semmi ereje nem volt tanulni másnapra. Csütörtök volt, ki kellett bírnia még a holnapi napot a hétvégéig. Akkor majd végre pihenhet egy kicsit. A barátaival szerette volna eltölteni az időt, ha már Dracoval nem találkozhatott. Nehezen viselte, hogy míg a táborban nap, mint nap beszéltek, és csókolóztak, nevetgéltek, addig itt, a Roxfortban mindenki és minden elől titkolniuk kell az egész kapcsolatukat. Biztos volt benne, hogy ha ez sokáig így megy, akkor ő ezt nem fogja bírni. Találkozni akart kedvesével, szeretgetni őt, beszélgetni vele, nem csak szemezgetni az órákon és az étkezéseken. Gondolataiból Harry, Ron és Alan rángatta ki.
- Nem akarok én holnapra tanulni. Az egész délutánom ezzel megy el.
- Mint minden normális korodbelinek. Ron, ilyenkor kell tanulni, hogy menj valamire is az életben – oktatta Hermione, de hangján és arcán érződött, hogy nem túl lelkes a dologgal kapcsolatban. – Egyébként nekem sincs kedvem hozzá. Pihenjünk egy kicsit, majd egy óra múlva hozzákezdünk! – javasolta felcsillanó szemekkel. Ron és Harry összenéztek, majd úgy pillantottak a lányra, mintha az most menekült volna a diliházból. – Mi az?
- Mondd csak, Hermione, nincs lázad?
- Nem fáj valamid? – bólogatott Harry is.
- Jaj, fiúk, olyanok vagytok. Lazíthatok én is egy kicsit, vagy nem?
- Dehogynem, csak nem megszokott tőled ez a flegmaság.
- Ez nem flegmaság, szimplán pihenni szeretnék. Amúgy meg, de, fáj a fejem.
- Akkor lustálkodjuk – nyúlt végig Ron a kanapén.
Alan mosolygott rajtuk, majd úgy döntött, ő inkább a barátnőjével töltené a szabadidejét, így átült Ginnyhez. Nem látta, hogy Ron bosszús pillantásai követik. Hermione viszont annál inkább észrevette barátja nemtetszését.
- Most már fejezd be – mondta a lány határozottan.
- Ugyan, mit? Már nézni sem szabad? – kérdezte ártatlan képpel a fiú.
- Így nem.
- Hogy? Jaj, Hermione! Azért mert elmondtál egy-két dolgot, még nem esek hasra tőle. Sosem fogom megkedvelni, mert nem szimpatikus. Ezen nem tudsz változtatni.
- Akkor se csináld ezt, kérlek. Legalább a húgod miatt ne.
- Nem látta – vont vállat hanyagul barátja.
- Most nagyon hasonlítasz ám valakire – jegyezte meg halkan Harry. Ron és Hermione várakozva emelték rá a tekintetüket. – Malfoy is így szokott mindenbe belekötni.
- Ne hasonlítgass ahhoz az aljas kis görényhez, ha megkérhetlek! – pattant fel Ron a helyéről, és dühösen felvágtatott a szobájába. Hermione halkan köhintett egyet, majd elővette az esvéká könyvét, és belemerült. Harry pár percig figyelte, aztán felállt, és követte barátját.
Másnap reggel már szent volt béke, hármasban mentek le a nagyterembe reggelizni. Ron is lenyugodott, sőt, feltűnően jókedve volt. Pár perccel azután, hogy ők helyet foglaltak az asztaluknál, megérkeztek a reggeli postabaglyok, valamint Alan és Ginny is kézen fogva belépett az ajtón. A fiú észrevette, hogy a Mardekáros asztalnál Draco eléggé szomorúan nézi őket. Persze ezt más nem vehette észre, mert csak egy pillanatra tűnt fel az arcán ez az érzés, utána ismét az a rideg, közönyös tekintet nézett szét az asztalok között. Alan és barátnője vidáman foglaltak helyet Harry mellett.
Bűbájtanon aztán a kis Flitwick átismételtette velük a tavalyi anyag egy kisebb részét, majd az akkor tanult varázslatokat gyakorolták át. Crak elrontott valamit a varázslatkor, és sikerült felgyújtania Monstro talárját. A Mardekáros lányok körülöttük sikítozva próbáltak menekülni a felcsapó lángok elől, egyiküknek se jutott eszébe, hogy segítsen. Végül a pöttöm tanár egy pálcaintéssel eloltotta az égő ruhadarabot, és levont tíz pontot a Mardekártól. Harry és Ron egymásra vigyorogtak, és Hermione se bírta megállni mosolygás nélkül. Pillantása találkozott szőke szerelmével, akinek szemei felcsillantak, mikor meglátta a lányt. Úgy, hogy más ne lássa, mosolyogva megforgatta a szemeit, két idióta fogdmegjére utalva.
Óra után, miközben furakodtak ki a teremből – egyszerre négyen-öten akartak kimenni az ajtón – Hermione Draco mellé keveredett. A lányt megcsapta kedvese hátborzongató illata, a citromos mentolos keverék, amit akár ezer közül is képes lett volna felismerni. A fiú rápillantott, majd elfordította a fejét. A lány zsebébe csúsztatott egy papírdarabot, mire újra találkozott a pillantásuk. Mélyen egymás szemébe néztek, szinte összekapcsolódott a tekintetük. A szürke, érzéstelen, rideg szemek, és a melegséget és vágyat sugárzó barna szemek. Azonban ennek vége szakadt, amikor megindult a tumultus, és ők a tömeggel kisodródtak a teremből.
A Griffendélnek és a Mardekárnak a következő órája is együtt volt, odakint, Hagrid kunyhójánál. Hermione nem várta meg Harryéket, gyorsan előre sietett, hogy elolvashassa kedvese szavait. Amikor szétnyitotta a lapot, gyorsan elolvasta azt a fél sort.
Drága Hermione!
Találkozzunk ma este kilenckor a tónál. Szeretlek.
D.
A lány elmosolyodott. Ez a rövid, lényegre törő levél senki mást nem tudott eszébe juttatni, mint szőke Mardekárosát.
Egy egyszerű bűbájjal elégette a papírdarabot, és lelassította lépteit. Hátrafordult, hogy lássa, barátai merre járnak. Ő maga már kint sétált a parkban, a három fiú meg épp akkor lépett ki a tölgyfaajtón. Megvárta barátait, és velük együtt sétált a kunyhó felé. Ott Hagrid már várt rájuk, és a többi diákra.
Hermione szemeivel Dracot kereste, és nem kellett sok idő, hogy meg is találja. Vidáman rámosolygott, ezzel jelezve, hogy akkor ma este találkoznak. A fiú lehunyta egy pillanatra a szemét, majd elfordult tőle, és figyelte, ahogy a vadőr egy kis ládából ugyanazokat kis szőrös valamiket előhalássza.
Ebéd után elindultak az esvéká terem felé. Ott is találkoztak a Mardekárosokkal, mivel a hét utolsó óráját is velük kellett töltsék.
- Komolyan, már lassan a vécére is együtt fogunk ezekkel járni – mondta Ron, miközben fejével Malfoyékra bökött. Barátai elmosolyodtak.
Pár perc múlva már a teremben találták magukat. Miss. Nett vidáman csukta be maga mögött az ajtót. Megvárta, míg mindenki elfoglalja a helyét, és egy pálcaintéssel kiosztotta a feladatlapokat.
- Az első órán az írásbelit oldjátok meg, utána jön a gyakorlati rész.
A diákok hozzákezdtek a körmöléshez. A tanárnő egy ideig figyelte őket, de tudta, feleslegesen, puskázásgátló bűbáj van a papírokon. Leült az asztala mögé, és írogatni kezdett.
Eltelt az első óra, és a dolgozatpapírok a levegőbe emelkedve a tanári asztalra érkeztek. A gyakorlati feladatok abból álltak, hogy mindenki kapott egy szituációt. Harrynek egy halálfaló ellen kellett megküzdenie. Ellenségét egy ideiglenesen átváltoztatott egér helyettesítette, ami ugyanúgy rendelkezett Voldemort híveinek tulajdonságaival. Másoknak egy dementort vagy egy egyszerű mumust kellett legyőzniük. Hermionenak Deannel kellett párbajoznia. Végül a többség sikeresen megoldotta a feladatot, és véget ért az óra.
Hermione barátaival felszaladt a klubhelységbe, ledobta a táskáját, majd Harryékhez fordult.
- Nem megyünk ki a parkba? Olyan jó idő van!
- De, kimehetünk – válaszolta a két fiú, és ők is lehányták a holmijukat a kanapé mellé.
A három jó barát lesétált a toronyból, és egészen a park friss füvéig meg sem állt. Letelepedtek a tó mellé, a két fiú kavicsokat dobált bele, Hermione pedig elnyúlt a füvön, és nézte játszó barátait. Izgatott volt az este miatt. Alig várta, hogy találkozhasson Dracoval. Viszont félt is, hogy lebukik Harry és Ron előtt.
Harry még talán fel is dolgozta volna, hogy szereti Dracot, de Ron biztosan kitekerte volna mindkettejük nyakát. Nem tudta, mi fog kisülni Draco és az ő kapcsolatából, de egyelőre egy kalandokkal teli veszélyes játéknak tartotta.
Gondolataiból Alan és Ginny zökkentette ki, akik kézen fogva feléjük tartottak. Hirtelen irigység fogta el, ahogy rájuk pillantott. Olyan jó lehet nekik, hogy nem kell titkolniuk, hogy szeretik egymást.
- Sziasztok – köszöntek mindannyian. A kis páros letelepedett közéjük, Ginny Alan ölébe, hátát a fiú mellkasának döntve.
- Végre hétvége – sóhajtotta Alan. – Már kezdtem elfáradni.
- Mitől? A napi hat óra üléstől, vagy esetleg az evésektől? – kérdezte mosolyogva Hermione.
- Igen. Meg hát aztán, Piton se volt épp kedves tegnap reggel, és kicsit felhúzta az agyam.
- Azt megértem – mondta sötéten Harry, majd dühösen bevágott egy kis követ a tóba. – Nem tudom, miért jó neki, ha mindenki utálja.
- Én nem utálom – vont vállat elgondolkozva Alan. – Csak nem vágom, hogy velem miért ilyen. De mindegy.
- Mindenkivel ilyen – felelte Ron. – Ha hiszed, ha nem, nem fog kivételezni veled, mert ismeri az anyádat.
Hermione már szinte várta, hogy vörös hajú barátja valami „kedveset” hozzáfűzzön a témához. A lány nagyot sóhajtott, és rápillantott a fiúra. Ő csak gúnyosan felvonta a szemöldökét.
- Mi az? – kérdezte.
- Semmi – felelte a lány, de olyan hangsúllyal, amiből egyértelműen érződött, hogy van valami problémája Ron felszólalásával.
- Akkor jó.
- Nézd Ron… - kezdte Alan. – Tudom, hogy nem csípsz, de nem lehetne, hogy leszállsz rólam? Kicsit idegesítő, hogy folyton belém kötsz.
- Azért csinálom – válaszolta a fiú még mindig undok kifejezéssel az arcán. Harry nem szólalt meg, közömbös maradt az arca. Alan égnek emelte tekintetét, majd magához húzta barátnőjét, és hallgatta, ami mond neki.
- Ne törődj vele, majd lenyugszik – suttogta kedvese, úgy, hogy csak ők halják. Alan bólintott.
- Tudom – válaszolt ő is halkan. Többi társuk közben új témát nyitott, de ők ketten nem figyeltek rájuk. – Csak akkor is zavar. Nem azt mondom, hogy imádjon, és szakadjon meg értem, egyszerűen… elég, ha nem szól hozzám – barátnője elmosolyodott rajta, de ez a mosoly rengeteg bánatot is tükrözött.
Hermione közben feltérdelt, és előre-hátra rúgózott. Olyan volt, mintha rájött volna az öt perc, és nem bírná abbahagyni az izgést-mozgást. Ahogy beszélgettek, és ő jutott szóhoz, mindig hadarva mondta a szavakat, teljesen érthetetlenül. Már vagy tíz perce ment ez, amikor Harrynek le kellett állítania barátnőjüket.
- Mi ütött beléd, Hermione? Mintha valami sajtkukac bújt volna beléd…
- Pörög, mint a helikopter – mondta Alan is mosolyogva. A lány csak elhúzta a száját, és vállat vont.
- Semmi, csak jókedvem van. Nem szabad? – felelte vigyorogva a lány.
- Dehogynem, de mitől? Mondjuk én is örülök, hogy hétvége van – vont vállat Harry.
Vacsoráig odakint beszélgettek. Ginny kicsit csendes volt, nem igazán szólt a témához. Alannek ez feltűnt, de nem tette szóvá. A lány Ronon gondolkozott, és azon, hogyan változtathatná meg bátya véleményét Alanről. Semmire sem jutott az egésszel, hiszen nem tudta, hogy Ronnak pontosan mi is a problémája kedvesével. Féltékeny nem lehet, hiszen ő a húga… bár lehet, hogy irigykedik.
Végül aztán rájuk sötétedett, így mind felkászálódtak a hűvös fűről, és besétáltak a kastélyba. Útközben Alan magához húzta barátnőjét, és megkérdezte, amit eddig halogatott.
- Min töröd a fejed? – kérdezte suttogva a fiú, két-három méterre lemaradva a triumvirátustól.
- Csak próbálok rájönni, mi baja van veled Ronnak – felelte a lány, miközben kedvesére emelte a tekintetét, majd a lágy puszit lehelt a nyakára. – Nem akarom, hogy ilyen rosszban legyetek. Elviselhetetlen, amit művel.
- Hát, azért ki lehet bírni. Majd csak megunja.
- Remélem, minél hamarabb – bólintott a lány.
Beértek a kastélyba, és a nagyterem felé vették az irányt. Odabent mindenki leült a Griffendél asztalhoz, és hozzálátott a vacsorához. Hermione pillantása a Mardekáros asztalra esett, de nem találta meg, akit keresett. Draco pár perc múlva belépett a nagyterem ajtaján, megállt egy pillanatra, és Hermionera nézett. Halványan elmosolyodtak mindketten, majd a Mardekáros leült saját asztalához.
- Kire vigyorogsz ilyen bájosan, Hermione? – kérdezte Ron, mire abba az irányba pillantott, ahová a lány is. Draco már ült, Ronnak pedig leesett az álla. – azt ne mondd, hogy a Mardekárosokra…
- Dehogyis, Ron! Meg vagy hibbanva – mondta a lány, de közben szíve a torkában dobogott. – Csak eszembe jutott, hogy… - ó, jaj, mi jutott eszembe? – szóval az, hogy…
- Milyen jó, hogy együtt van mindenki – fejezte be helyette Alan.
- Igen. Pontosan – válaszolta a lány, hevesen bólogatva. Megkönnyebbülésében majdnem hatalmasat sóhajtott. – Tudod, ez az utolsó évünk, és emlékezni szeretnék mindenre.
- Aha – bólintott bárgyún Ron. – Értem – azzal visszatért a csirkéjéhez.
Hermione nem igazán evett, izgatott volt. Ez az előbbi közjáték nagyon rosszul is elsülhetett volna, ha Alan nem szól közbe. Rápillantott a fiúra, aki viszonozta a pillantását, és mikor megbizonyosodott róla, hogy se Ron, se Harry nem látja, a lány eltátogott egy „köszi”-t.
Vacsora után mind felkászálódtak a klubhelységbe. Ginny és Alan leültek az egyik fotelba, és kettesben beszélgettek. Ron és Harry sakkozni készültek, Hermione pedig oda ült a közelükbe, hogy nézze őket – de közben egyáltalán nem figyelt két barátja játékára, egyre csak azon járt az esze, mikor lesz már kilenc óra. Az idő azonban nagyon lassan telt.
Alan és Ginny még mindig Ronról beszélgettek, de végül a fiú elhallgattatta kedvesét egy szenvedélyes csókkal.
- Ne beszéljünk inkább róla. Semmi értelme – suttogta a fiú, majd finoman harapdálni kezdte barátnője fülét. – Ne rontsuk el ezzel a napot – azzal belecsókolt a lány nyakába, majd feljebb haladva elérkezett kedvese szájához. Alan bármennyire is próbálta kizárni a külvilágot, egy viszkető érzés a háta közepén azt súgta, hogy valaki nagyon nézi. Tudta, hogy ki az.
Hermione pillantása barátai arcára vándorolt, mert már vagy két perce nem lépett egyikük sem. Akkor vette észre, hogy mindketten Alant és Ginnyt nézik: Ron dühösen, Harry kedvesen. Hermione nagyot sóhajtott, ám Ron felállt, és mérgesen a csókolózó pár felé ment. Majdnem átesett az asztalon, mert egyenesen át akart rajta vágni, mintha ott se lenne, de ez sem tántorította el. Amikor odaért húgához és annak barátjához, nagy erővel elhúzta Alant Ginnyről. A fiú majdnem hatalmasat káromkodott, de visszafogta magát, így csak türelmetlen mosolyra húzódott a szája.
- Mi van? – kérdezte Ron dühtől piros képébe.
- Szállj le a húgomról.
- Átvitt vagy közvetlen értelemben? – kérdezte gúnyos-fáradt kifejezéssel Alan.
- Mindkettő.
- Miért is?
- Nem tartozom magyarázattal. Kicsi még ahhoz, hogy…
- Nem vagyok kicsi – szólt közbe Ginny villámló szemekkel.
- De igen.
- Figyelj, Ron – kezdte cseppet sem mosolyogva Alan. – Nem tud érdekelni, hogy nem bírsz, már mondtam. De hagyj engem békén, ne köss bele az életembe. Szeretem a húgodat, és ő is engem, miért baj, ha együtt vagyunk?!
- Nem akarom, hogy veled legyen együtt.
- De Ron, nem szólhatsz bele abba, hogy kivel járok, és kivel nem, értsd már meg! – kérte Ginny, és szemében apró könnycseppek jelentek meg a dühtől.
- Miért nem? – kérdezte a fiú.
- Úristen, hogy lehet ilyet kérdezni… - forgatta meg a szemét Alan. Hermione sosem látta még ilyen dühösnek. Komolynak igen, amikor Jesszel beszélt, de ilyen mérgesnek még nem. Az arcán nem látszódott semmi indulat, csak a szemei csillogtak dühösen, és látszott, hogy kevés választja el attól, hogy tettlegesen is visszavágjon Ronnak.
- Én beleszólok, hogy kivel járj? – kérdezte halkan Ginny. Bátya nem válaszolt. – Na látod.
- Nem is tudtam, hogy van barátnőd – jegyezte meg csípősen Alan.
- Mert nincs – válaszolta Ron, és most még inkább elpirult. Hermione sejtette, hogy nem a düh újabb fokozata ez, hanem inkább a szégyené, megalázottságé.
- Akkor meg pláne semmi jogod, hogy megmondd, kivel járhat Ginny, és kivel nem. Téma lezárva – mondta Alan, és visszafordult barátnőjéhez, és folytatta, amit Ron félbeszakított.
Mögötte a vörös hajú-arcú fiú összeszűkítette barna szemeit, és mérgesen trappolva távozott a klubhelységből. Hermione fáradtan sóhajtott egyet, és találkozott a pillantása Harryével. Ő se helyeselte Ron viselkedését, de nem szólt. Ron a legjobb barátja volt, és úgy érezné, hogy elárulja, ha nem neki ad igazat. Nem akart megint összeveszni vele, mint negyedikben.
Hermionenak valami jó is származott ebből a kis incidensből: észre sem vette, de már fél kilenc is elmúlt. Felpattant a helyéről, és kisétált a klubhelységből. Senki sem állította meg, hogy hova megy, biztosan azt hitték, Ront követi. Lesétált a toronyból, egyenesen az előcsarnokba. Onnan a tölgyfaajtón át kijutott a szabadba, és a tó felé vette az irányt.
Ott már várt rá egy sötét alak. Szőke tincsei kitűntek az éjszakából. A lány futni kezdett felé, és ráugrott. Kedvese megtartotta, ő pedig a fiú dereka köré fonta a lábait. Pár hosszú pillanat után aztán letette a lányt a földre, és magához ölelve megcsókolta. Ajkaik sokáig nem váltak el, olyan volt, mintha már egy éve nem látták volna egymást, és nem csókolóztak volna. Hiányzott mindkettejüknek a másik közelsége. Végül aztán mégis elváltak.
- Nagyon hiányoztál – mondta Hermione. Draco szája hamiskás mosolyra húzódott.
- Te jobban – felelte, és újra megcsókolta a lányt.
- Mit csinálunk itt kint?
- Sétálgatunk… - válaszolta a fiú, és a derekánál fogva magához húzta barátnőjét, és elindultak a tó körül.
Egyikük sem szólt egy szót sem, csak pár perc után. Meséltek egymásnak az elmúlt egy hétről, hogy hogyan is telt, de furcsamód mindkettejük beszámolójában legalább hússzor szerepelt az a mondat, hogy „nagyon hiányoztál”. Végül Hermione belekezdett a ma vacsoránál történtekbe.
- … és Ron meg kérdezte, hogy kit nézek, és kire mosolyogok ennyire – mondta. – Nagyon megijedtem.
- De nem jött rá, igaz?
- Nem, szerencsére. Alan kihúzott a pácból – felelte a lány és sóhajtott egyet. – Utálom, hogy titkolóznom kell a barátaim előtt.
- Sajnálom, kicsim – simogatta meg Draco Hermione arcát. Kicsit hátrébb lépett a lánytól, és felhúzta a talárja csuklyáját.
- Fázol? – kérdezte a lány mosolyogva.
- Aha, kicsit – Hermione elgondolkozva nézte kedvesét, és elég rossz gondolat jutott az eszébe.
- Pont úgy nézel ki, mint egy… mint egy halálfaló – mondta ki végül, lehajtva a fejét. Draco szomorúan elmosolyodott.
- Nem leszek az – mondta határozottan, majd ismét közelebb lépett Hermionehoz, és magához ölelte. Hallotta a lány légzését a fülében, ahogy fejét a vállára hajtotta, és érezte, milyen hevesen ver mindkettőjük szíve. – Szeretlek.
- Én is téged – felelte Hermione őszintén, és belefúrta az arcát Draco nyakába, amit a csuklya eltakart.
Miután elváltak, tovább sétálgattak a harmattól nedves füvön. Beszélgettek egy kicsit, Hermione felhozta a Ginny, Alan és Ron problémát, de Draco nem igazán tudott mit mondani. Végül aztán vállat vont, és ennyit fűzött hozzá:
- Így járt. Keressen magának egy barátnőt, és nem lesznek ilyen problémái.
- De… Tudod, hogy belém szerelmes.
- Azt máris elfelejtheti – mondta komolyan a fiú, és kedvese felé fordult. – Csak én szerethetlek – tette hozzá. Hermione elmosolyodott.
- Olyan rossz lehet szegénynek… És tudja, hogy van valakim.
- Valakid…
- Valakim - ismételte a lány is, és megint mosolyra húzódott a szája.
Ahogy egymásra mosolyogtak, és elfeledve minden bajukat ismét szenvedélyes csókban forrt össze az ajkuk, nem vették észre, hogy egy vörös hajú fiú keresztbefont karokkal, tőlük tíz méterre, a park közepéről őket figyeli. Nem ismerte fel a csuklyás alakot, de Hermione göndör fürtjeit, kecses alakját, és finom vonásait bármilyen sötétben megismerte volna. Könnycseppek gyülekeztek szemében, majd egy dühös mozdulattal kitörölte őket a szeméből, és Ron mérgesen bevágtatott a kastélyba.