Ani jókedvűen zárta be maga után az ajtaját. Igazán viccesnek találta a nem régi helyzetet, amikor Perselus Malfoyt kereste. McGalagonynál is alig bírta abbahagyni a mosolygást, pedig a tanárnő Voldemortról mondott újabb fejleményeket.
Leült a százfiókos íróasztalához, és kutatni kezdett az egyikben. Nem keresett semmit, néha előfordult, hogy belenézett, és ha talált valami érdekeset, azt csodálta. Az asztalt még az üknagyapja készítette, és csak az volt képes használni, aki épp a magáénak tudta, és akinek ő ezt megengedte. Semmilyen varázslattal nem lehetett hozzáférni. Hajdan az idős férfi is sötétvarázslattal és törvényes bűbájokkal készítette.
A nő itt őrizte a boldogságát: azoknak az időknek az emlékeit, amikor még voltak barátai, volt kedvese, és boldog volt köztük. Amikor még élt Lily, James és Sirius, amikor még Peter is jó volt, és Remus sem küldetésekre járt, ahol az életét kockáztatta. És Perselus sem volt undok és távolságtartó vele. De legalább ő itt van – gondolta.
Amikor a barátai meghaltak, és Sirius is börtönbe került, és nem volt mellette senki, meg akarta ölni magát. Azóta is sokszor gondolkozott ezen, és még mindig nem jött rá, hogy jól tette-e. Csakis születendő gyermeke tartotta vissza, fel akarta nevelni. Képtelen lett volna magával együtt megölni. Így született meg az elhatározás: elmegy innen.
Franciaországban kötött ki, az utcán élt, mivel egy árva fillére sem volt. Mostanra meg én vagyok az egyik legtehetősebb ember Angliában… ez vicces – gondolta keserűen. Már az ötödik hónapban járt, amikor egy idős férfi félholtan felvette az egyik ház tövéből, és gondoskodott róla. Hatalmas villája volt az úrnak, gyönyörű felesége és lánya – aki szintén állapotos volt. Hamar megbarátkoztak. A fiatal nő féléve volt túl az esküvőjén, és ő is az ötödik hónapban járt. Ellentétben Anivel, ő egy kislányt hozott a világra, pontosan egy héttel az előtt, hogy Alan megszületett volna.
Gondolataiból kopogtatás zökkentette ki. Kikiáltott, hogy tessék, mire az ajtón Perselus lépett be. A nő vidáman rámosolygott, és hellyel kínálta, de a tanár nem ült le. Ani kíváncsian fürkészte kollégája arcát, de az érzelemmentes maradt. A nő azt hitte, hogy ennyi év ismertség és barátság után, már ki tud igazodni rajta, de rá kellett jönnie, hogy az a nyolc év, míg távol voltak egymástól, és nem találkoztak, jócskán besegített abba, hogy ismét egy rejtély legyen előtte kereszttestvére. Piton szemei az asztal nyitott fiókjának a tartalmára tévedtek, de Ani nem törődött vele.
- Hát te? – kérdezte mosolygós hangon.
- Azon gondolkoztam, hogy vajon miért nem vagy Rend-tag – fordította a nő felé szúrós, sötét tekintetét a professzor. – Mindent tudsz, ami ott történik, mégse állsz be.
- Talán nem bízol bennem? – hökkent meg szemmel láthatóan a tanárnő.
- Nem igazán – felelte érzelemmentesen a férfi. – Tudod, elég furcsa, hogy pont akkor bukkansz fel, amikor Voldemort visszatér, ráadásul pont ott, ahol tudod, hogy mindenki feltétel nélkül szeret és bízik benned. Vagyis abban a tündéri kislányban, aki húsz éve voltál.
- Köszönöm, ez nagyon jólesett – felelte méregtől kipirult arccal a nő. Nem hitte volna, hogy pont ő, Perselus fog neki ilyeneket mondani. Ő, akivel annyi éven át olyan jóban volt, és akinek elmondta minden baját. – Mintha azért lettem volna halálfaló, mert az öldöklés és a bosszú a mániám… Nem te vagyok, drágám – tette hozzá gúnyosan elhúzva a száját, és felvonva a szemöldökét. – Nekem nem volt és nincs is világutálatom.
- Tisztában vagyok vele. Ugyanakkor, ha egyszer már öltél, utána már nem tudod abbahagyni, ha nem bántad meg.
- Miből gondolod, hogy nem bántam meg? Már azt megbántam, hogy megszülettem, és te ezzel tökéletesen tisztában vagy! Mi a fene ütött beléd? – kérdezte dühtől elfúló hangon. Piton csak rezzenéstelenül nézte az arcát. Valamin járt az agya, de Aninek ötlete sem volt, hogy most épp min gondolkozik.
- Semmi nem ütött belém. Valami viszont nem stimmel veled. Megváltoztál.
- Szerintem meg nem. Miben változtam meg, elmondanád? Elvesztettem a barátaimat, ebben megváltoztam.
- Nem, ez más. Bár lehet, hogy csak én látom rosszul.
- Szerintem meg biztosan. Soha nem állnék a másik oldalon, inkább meghalnék. Te változtál meg. Megint olyan vagy… olyan undok, mintha James lennék, vagy Sirius… Jó volna, ha átgondolnád, mielőtt mondasz nekem valami hasonló ostobaságot. Mert nem vagyok kíváncsi a sértegetéseidre.
Perselus nem szólt semmit, csak némán fürkészte a nő arcát. Még egy hét sem telt el a tanévből máris mennyi minden történik! Draco és Granger együtt vannak, sőt, majd meghalnak egymásért. Találkozom újra Alannel… És itt van Ani is. Katasztrófa mennyire…
- Komolyan azt hitted, hogy azzal gyanúsítalak, hogy a halálfalókkal vagy? – mosolyodott el cinikusan a férfi. Szemei ugyan furcsamód, vidáman csillogtak. Aniben pedig, amint felfogta, hogy ez az egész csak egy nagyon rossz vicc, felment a pumpa.
- Te szemét disznó! – azzal megragadta a székén lévő párnát, és hozzávágta kollégájához, aki kezeit felemelve, megállította a puha tárgyat. A következő adagot, ami a fiók tartalma volt, viszont telibe kapta. A benne lévő papírok szanaszét szóródtak a földön, egy kemény keret pedig nagyot koppant a fején.
- Na, finomabban! Legközelebb a ruhásszekrényedet borítod rám? – söpörte le magáról a papírokat a bájitaltan tanár.
- Szeretnéd mi? Jól állna a fejeden egy csipkés tanga… - a férfi elhúzta a száját, és lehajolt. Felvette a földről azt a kemény keretet, ami fejfájását okozta, és megnézte. Azon Ani és egy kisbaba volt, valamint ő, miközben eléggé unott képet vág. – És ezt dobtam neked. De hülye vagyok. Ez a kedvenc képem. Ha valami baja lett volna, most küldenék rád egy Adavát.
- Kedves tőled.
- Kedves hát, hogy még ennyivel megúsznád – felelte a nő, és kikapta a férfi kezéből a képet. A kereten aranyos macik voltak, és szárított virágok. Piton egy ideig némán szemlélte a képet elmélázva néző nőt, aztán megszólalt.
- Nem segítek összepakolni.
- Dehogynem, ez a legkevesebb – pillantott fel Ani. Az asztalához lépett, és ráállította a képet.
- Persze, teljesen egyértelmű. Te borítod a fejemre a fiókodat, és ezek után még én szedjem össze a holmiidat.
- Így van. Az előzményeket is vedd figyelembe, hogy miért borítottam a fejedre. És ha még egyszer eljátszol velem valami hasonlót, én nem is tudom mit csinálok veled.
- Izgatottan várom a pillanatot – felelte a férfi minden lelkesedés nélkül, gúnyos vigyorral. Ani is elmosolyodott, aztán elővette a pálcáját, és egy suhintással rendbe rakta a papírokat, fényképeket. Egy másikkal pedig bele is varázsolta a kiszedett fiókba. – Annyit te is megtehetsz, hogy visszateszed a helyére.
Piton felemelte a fiókot, és óvatosan belecsúsztatta az asztalba. Így most pont Ani mellett állt, aki az asztalnak dőlt. A nő csak keresztbefont karokkal állt, és bámult a semmibe. Elgondolkozott azokon, amiket Piton mondott – még ha csak viccből is. Perselus némán fürkészte a tekintetét és az arcát, le sem véve róla egy pillanatról is a szemét.
- Szerinted én egy buta, elkényeztetett liba vagyok? – tette fel végül a szívét nyomó kérdést. Perselus felvonta a szemöldökét.
- Igen, de ki kényeztetett el? És mitől vagy buta? Libának meg nem nagyon tűnsz, eléggé emberi az alakod – futott végig a tekintete a testén, elidőzve egyes részeken, amiket kiemelt a ruhája. Ani elkuncogta magát.
- Nem tudom, csak egyszerűen úgy jött le, hogy… mintha engem mindenki szeretne. Már ne is haragudj, de kapásból fel tudok sorolni neked legalább száz embert, aki szívesebben látna vízszintesben.
- Én is szívesen látnálak vízszintesben… - méregette ismét végig a nőt, Ani meglepetésére elég pajzán mosollyal.
- Oh, mik ki nem derülnek – felelte flörtölő hangon. – Egyszer már láttál… elég közelről… - tette hozzá, és megcsillant a szeme. A bájitaltan tanár mintha zavarba jött volna, de csak egy pillanatra. Utána azonnal elkomorult az arca.
- Te erre nem is emlékszel – felelte határozottan.
- De-de – mosolygott még mindig kihívóan. – Örömmel, ráadásul. Na, jó, szóval, eredeti témára visszatérve… Pont úgy érzem, mintha azt mondtad volna, hogy én egy olyas valaki vagyok, akivel mindenki kivételezik, vagy nem tudom.
- Nem így van? Ebben az iskolában mindenki imád. Nem mintha baj lenne. Csak ettől annyira… irritálóvá válsz.
- Köszi – húzta el lelombozódottan a száját a nő.
- Ez az igazság. Tökéletesnek hisz mindenki, és annak is tart.
- De mindenki tudja, hogy nem vagyok az! Úristen, ebben az iskolában mondd már el nekem, hogy ki nem tudja, hogy mennyi mindenen mentem keresztül?
- Mindenki tudja. Ezért is sajnál mindenki, és ezért érzik mind azt, hogy neked pátyolgatásra van szükséged. Ezért néznek el sok mindent, és ezért bíznak benned. Egy ideig. De hidd el, hogy néhány hónap múlva már nem lesz mindenki ilyen barátságos. Rá fognak jönni, hogy te vagy a kis kedvenc, és irigykedni fognak.
- Micsoda jóstehetség vagy.
- Ez nem jósolás, szimpla logika.
- Én kérek elnézést – felelte a nő, és megforgatta a szemeit. – De azért remélem, rád mindig számíthatok – a férfi felhúzta szájának egyik szélét, és összeszűkítette szemeit.
- Talán.
- Bíztató ez a határozott talán.
- Nézd, ha olyan leszel, mint most, akkor nem.
- De miért?
- Mert úgy viselkedsz, mint egy kislány. Nőj fel.
- Fel vagyok nőve. Ha hiszed, ha nem, csak azért vagyok ilyen, mert örülök, hogy újra ott lehetek, amit egész életemben az otthonomnak neveztem. Bocsásd meg, hogy nem esek megint letargiába, mint akkor, amikor elveszítettem mindent, és nem maradt velem senki és mindenki ellenem volt. Bocsásd meg, hogy szeretnék vidám lenni, hogy valamennyire pótoljam. Végre jól érzem magam, mert azokkal vagyok, akikkel felnőttem, és akiket szeretek.
- Miért, a Fonce családot nem szeretted?
- Nem annyira, mint titeket. De ha téged, zavar, hogy szeretlek, akkor akár el is mehetek, nem muszáj nekem itt tanítanom. Úgyse vagyok jó tanár, nem igaz? – kérdezte keserű gúnnyal a nő, szemei villámokat szórtak. – Én csak egy ostoba tyúk vagyok, aki szerinted nem tudja, milyen az élet.
- Ezt egy szóval se mondtam.
- De gondoltad.
- Nem gondoltam. Tudod, hogy nem ez a véleményem rólad – mondta a férfi, de arca most se árult el semmi érzelmet.
- Nem, nem tudom! Képzeld el, hogy nem tudom! Mert te képtelen vagy akár csak egy kicsit is olyan lenni, mint húsz éve! Egy magába zárkózós, sötét, rideg alak vagy!
- Tisztában vagyok vele, nem kell bemutatni. Nekem viszont nincs időm arra, hogy most veled ilyen ostobaságokon veszekedjek. Viszlát! – köszönt el ridegen a bájitaltan tanár, majd elegáns lépésekkel, suhogó talárral az ajtóhoz lépett. – És nyugodj meg. Nem ártana, ha kipihennéd magad.
A nő dühösen meredt a becsukódó ajtóra. Gyáva alak – gondolta mérgesen, és már majdnem hozzávágott valamit a faajtóhoz. Nem is értette, hogy igazából miről is veszekedtek. Indulatosan levágódott az ágyára, és belefúrta a fejét a párnájába. Egyre csak a férfi szavai hangzottak a fejében. Nőj fel… úgy viselkedsz, mint egy kislány… tökéletesnek hisz mindenki… Na persze, mert olyan tökéletes vagyok! A fenébe is! Most mit csináljak? Jobban örülne, ha megutáltatnám magam mindenkivel? Ha ez minden vágya, megtehetem. Nekem úgyis mindegy.
Azzal belebokszolt a párnájába, és zokogásban tört ki. Pár perc kitartó könnyzápor után végül a kimerültség győzött, és álomtalanul elaludt.
Egy hét telt el, Perselusszal nem állt szóba, és ha bárki is hozzászólt, ő csak kimérten, ridegen válaszolt. A diákoknak is feltűnhetett a dolog, mert inkább befogták a szájukat. A mindig mosolygós Miss. Nett nem mosolygott.
Csütörtökön a hetedikes Griffendélesekkel és Hugrabugosokkal volt órája. Semmi kedve nem volt az egészhez, így hát unottan nyitotta ki nekik a termet. A kiscsapat bevonult, és elfoglalta a helyét. Ő maga leült az asztalához, és elgondolkozva nézegette a papírjait, fogalma se volt róla, hol áll a feje. A hangzavar egyre nagyobb lett a teremben, de őt ez sem érdekelte. Még mindig nem kezdte el az órát, amikor Hermione megszólalt.
- Valami baj van, Miss. Nett?
A nő lassan felemelte a fejét, és pásztázta a fiatal lány arcát. Igen, baj van. Utálom az életem. Próbált kiolvasni bármit is a szeméből, az arcából, és arra jutott, hogy ez a lány nagyon szerelmes. Érezte, hogy szinte bizsereg körülötte a levegő. Halványan elmosolyodott, és megrázta a fejét, majd visszatért a papírokhoz.
- Na jó, mivel fogalmam sincs, hogy mit akartam ma veletek kezdeni, ezért azt fogjuk csinálni, hogy gyakorlunk. Holnap szeretnék egy kis felmérést végezni veletek, hogy tudjam, hogy hányadán is álltok az alapokkal.
- Dolgozat lesz? – kérdezte az egyik Hugrabugos tanuló.
- Igen, az is. Meg egy kis gyakorlat is. Szóval, mit szeretnétek, mit gyakoroljunk? Mi az, ami nem annyira megy, vagy nem világos? – kérdezte enyhén vontatott hangnemben. A gyerekek egymásra néztek, de egyikük sem jelentkezett, vagy szólt egy szót is. Ani szeme Alanre tévedt, fia társait fürkészte összeráncolt homlokkal. Végül minden diák előre fordította a tekintetét, és a fejét rázta.
- Nekem volna egy kérdésem – mondta végül mégis valaki. Alan rámosolygott anyjára, miközben folytatta. – Mi a baj? – a csoport visszafojtotta a lélegzetét, annyira kíváncsi volt a tanárnő válaszára. Ő viszont csak nagyot sóhajtott, megrázta a fejét, és úgy válaszolt.
- Semmi, nem fontos.
- De-de! – felelte játékosan a fiú.
- Igen, Miss. Nett! Legyen szíves elmondani! Sokkal jobban fogja maga is érezni magát! – bólogattak hevesen a többiek is. Ani egyre szélesebben mosolygott. Jól esett neki, hogy érdekli őket a problémája, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy nem is ismerik egymást, és nem a gyerekekkel kellene megtárgyalnia a gondjait. Aztán befurakodott a fejébe a gondolat: ők már nem gyerekek. Tizenhét éves felnőttek.
- Tényleg nem fontos, holnapra elmúlik.
- Múlt hét vége óta ilyen vagy – jegyezte meg szemrehányásként Alan. Miss. Nett oldalra döntötte a fejét, és megforgatta a szemeit.
- Na jó, figyeljetek – sóhajtott egy nagyot. - Készüljetek a következő óráitokra, nekem volna egy kis dolgom – állt fel lassan az asztalától. A diákok mind mosolyogva nézték, és kíváncsi tekintetük majd felemésztette a nőt. - Csendben lesztek?
- Igen, persze! – felelték boldog hangon, mire Ani ismét elmosolyodott. Kicsit jobban érezte magát.
- Mindjárt itt vagyok, jók legyetek.
A kis triumvirátus kíváncsian latolgatta, hogy vajon hova is megy a nő, miután pedig kiment az esvéká tanár a teremből, már az egész csoport különös viselkedését vitatta.
Ani csak remélni tudta, hogy Perselusnak nincsen órája. Lesietett az alaksorba, és hangosan kopogtatott az ajtón. Azt senki nem nyitotta ki. Újra és újra kopogott, egyre reményveszettebben. Most volt csak benne elég bátorság ahhoz, hogy beszéljen a férfival. Fogalma sem volt, hogy mit is mondhatna neki, de tisztában volt vele, hogy így pocsékul érzi magát, és meg kell oldania a helyzetet.
Még egyszer utoljára dörömbölni kezdett a faajtón, de mivel az akkor sem nyílt ki, letaglózva indult vissza a termébe. A folyosón azon gondolkozott, hogy milyen ostoba is ő valójában, hiszen délelőtt van, és minden valószínűség szerint Perselusnak órája van. Már majdnem elérte a lépcsőt, amikor elakadt a lélegzete.
- Te dörömböltél az ajtómon? – kérdezte a férfi minden kíváncsiság nélkül.
- Nem, a Dalai Láma – felelte gúnyosan a nő, és megpróbált továbbállni, de a bájitaltan tanár nem engedte. – Állj el az utamból.
- Érdekelne, hogy mi olyan fontos, hogy óra közben gyere le hozzám.
- Én csak… meg akartam mondani, hogy sajnálom a múltkorit, és nem akarom, hogy rosszban legyünk. Tök rosszul érzem magam.
- Nem hiszem, hogy rosszban vagyunk – ráncolta a homlokát a férfi. – Te kerülsz állandóan.
Ani felemelte a fejét, és belenézett Piton sötét szemeibe. Most se tükrözött semmilyen érzelmet, se undort, se szeretet, se semmit. Halványan elmosolyodott, majd lábujjhegyre állt, és egy puszit nyomott az arcára. Még egy utolsó pillantást vetett rá, és visszasietett a termébe, otthagyva az elképedt Pitont.
*
A diákok meglepetten kapták a kinyíló ajtó felé a tekintetüket. Alig telt el húsz perc, mire a tanárnő visszatért. Sokkal egészségesebb színe volt az arcának, mint eddig. Szemei is vidámak voltak, visszatért az egész nőbe az élet.
- Nos, akkor ott tartottunk, hogy holnap egy kis szintfelmérőt írtok. Nézzétek át a tanult varázsigéket, hogy mi mire jó, meg ilyesmi. Ilyen fogalmakat nem fogok kérdezni, csak olyasmit például, hogy hogyan intéznél el egy dementort. Vagy valami hasonló.
A gyerekek még mindig meglepve figyelték a fiatal tanerőt. Alan és Hermione sokatmondó pillantást váltottak. Az óra hátralevő részében ismét átvettek néhány dolgot, hogy hogyan alkalmaznák a tudásukat különböző helyzetekben. Hermione és Alan közben levélben arról tárgyaltak, hogy vajon merre is járt Miss. Nett. A fiú valami olyasmit magyarázott, hogy múlt héten összeveszett a nő Pitonnal, és biztos vele rendezte el a dolgokat. Hermione próbált többet megtudni a részletekről, de Alan se tudott mást.
Véget ért az óra, ők pedig összeszedték a holmijukat. Mielőtt azonban kimentek volna a teremből, Miss. Nett odahívta Alant és Hermionet magához. Ront és Harryt azonban szépen megkérte, hogy menjenek tovább, csak kettőjükkel szeretne beszélni.
- Szóval… tudom, hogy nem tartozik rám, de… - kezdte kicsit zavarban a nő, mire Hermione és Alan is elmosolyodott. A lánynak ötlete se volt, hogy mit akarhat kérdezni a nő, de hallgatta. – Szóval, Dracoval még mindig… együtt vagytok? – tette fel végül mosolyogva a kérdését. Hermione fülig pirult, és zavarában szélesre is húzta a száját. Alan azonban hangosan felnevetett.
- Csak nem figyelemmel kíséred a diákok szerelmi életét? – kérdezte a fiú még mindig kacarászva.
- Jaj, nem, dehogy… csak ők annyira furcsa páros. És nagyon aranyosak voltatok ott a busznál.
- Köszönöm – mosolyogott még mindig a lány, és közben átkozta magát amiatt, hogy vigyorog, mint egy idióta. – Igen, együtt vagyunk, bár elég keveset találkozunk… mármint úgy igazán.
- Ó, értem. Nehéz titkolni, igaz?
- Eléggé – felelte a lány lehajtott fejjel. Ismét eszébe jutott, hogy mennyire nehezen is bírja ezt az egész szituációt. Nem beszélhet senkivel sem a kapcsolatáról, az érzéseiről. – De majd csak lesz valahogy.
- Szívesen segítek bármiben, ha gondolod. Bár nem tudom, miben tudnék – nevetett fel Ani vidáman. – De mindenesetre rám számíthatsz bármiben.
- Köszönöm.
- Nincs mit. És te, drága? Megvagytok Ginnyvel? – mosolygott a nő.
- Meg hát. Csak Ronnak nem nagyon vagyok szimpi. Bár nem értem mi baja van az én szerény személyemmel – vont vállat lazán Alan.
- Én sem – csóválta Hermione a fejét. - Pedig beszéltem is vele, de akkor se értem. Azt hiszi, hogy tetszel nekem – nevetett fel most ő is. Alanből is kitört a kacarászhatnék, olyan erővel, hogy alig kapott levegőt.
- Ezt most ugye nem mondod komolyan? Behalok. Miket ki nem tud találni!
- Igen… De az a helyzet, hogy ez már nem vicc. Mert Ron halálosan komolyan gondolja.
- Akkor szépen mondd meg neki, hogy van pasid, és szereted is, és le se tojsz engem.
- Ez azért nem igaz. Barátként nagyon is érdekelsz – mondta mosolyogva a lány. A tanárnő nekidőlt az asztalának, és úgy figyelte őket. – Viszont, ha megmondom neki, akkor azon fog kibukni, és egyfolytában azzal fog nyaggatni, hogy ki az.
- Elég szívás egy helyzet ez.
- Hát igen – sóhajtotta Hermione. Pár pillanatig egyikük se szólt semmit, aztán a lány mégis folytatta. – Mennünk kellene ebédelni.
- Igen, menjetek csak – szólalt meg Miss. Nett is.
- Na, na, na… Nem. Először elmeséled, merre jártál órán.
- Szerintem tudod te azt – tért ki a válasz alól a hölgy, és a papírjait kezdte rendezgetni.
- És mit mondott? – kíváncsiskodott tovább a fiú.
- Hát… annyit, hogy szerinte nem vagyunk rosszban, és hogy én kerülöm őt állandóan.
- Szóval ennyi erővel, nem is voltatok összeveszve, csak te reagáltad túl a dolgokat.
- Hát figyelj, nekem ne mondja senki, hogy nőjek fel. Főleg egy ilyen nagyra nőtt denevér ne. Ebből most kiderült, hogy egyáltalán nem ismer már engem. És ez esett rosszul.
- Jól van, értem. Na, akkor most mentünk. Pá!
- Sziasztok! – köszönt el a nő is, és egy kupacba helyezte az addig rendezgetett iratokat.
A két fiatal kiment a teremből, ő pedig mosolyogva gondolt vissza az előző percekre. Összeszedte a holmiját, és bement a teremből nyíló dolgozó szobájába, hogy felkészüljön a következő órájára.