Szerda reggel dupla sötét varázslatok kivédésével kezdtek. Az óra hasonlóan kellemesen telt, mint az előző, Ron ismét elismerő szavakat mondott a tanárnő tanítási stílusáról. Mágiatörténetre a Hugrabugosokkal mentek. A megszokott unalomban telt az óra. Hermione elmélázva bámult ki az ablakon: nagyon várta már a kilenc órát, hogy végre találkozhasson Dracoval, és talán még beszélhessen is vele. Ugyanakkor félt is, hogy ő és Ron piszkálni fogják egymást, és valami kiderül. Rápillantott a mellette ülő Alanre. A fiú épp egy pergamenre firkálgatott. Ahogy Hermione jobban megnézte, egész tehetségesen rajzolt. A másik oldalra emelte a fejét, és nézte Harryt és Ront, miközben a pad alatt amőbáznak.
Hallotta a csöngetést, és a többiekkel együtt csomagolni kezdett. Ismét ránézett Alan rajzára: azon könnyen felismerhető volt Binns karikatúrája. A lány felnevetett.
- Hol tanultál rajzolni?
- Sehol. Nem tudok rajzolni – vont vállat Alan.
- Látom… ez nagyon jó lett!
- Köszi… csak unalmamban szoktam firkálgatni, egyébként nem szeretek rajzolni.
A Griffendéles négyes kiment a teremből, és ebédelni indult. A nagyteremben hatalmas nyüzsgés volt, a többség akkor érkezett meg az órájáról. Hermioneék leültek az asztalukhoz, és ők is falatozni kezdtek.
Bűbájtanon egy új varázslatot tanultak és azt gyakorolták. Ronnak úgy tűnt, nem volt jó napja; sehogy sem sikerült neki a bűbáj. Hermione mosolyogva próbált segíteni, de a fiúnak megremegett a pálcája a kezében.
- Mi a baj? – érdeklődött a lány.
- Semmi… Csak nem akarok ma Malfoyjal őrjáratozni… Egésznap ez járt a fejemben – válaszolta elvörösödve Ron.
- Ó, értem… Ne izgulj, nem lesz semmi.
- Nem, nem izgulok – rázta a fejét. – Csak egyszerűen nem akarom egész éjjel azt az undorító nyálas, görény, beképzelt fejét nézni.
Hermione elmosolyodott, és folytatta Ronnal a bűbáj gyakorlását. Ó, Ron, ha tudnád…
Kicsöngetés után a folyosókon a klubhelységük felé vették az irányt. Amikor elértek a lépcsőhöz, egy szőke fiú állította meg őket.
- Hello Weasley. Granger – biccentett Draco a lány felé. Hermioneból majdnem kitört a nevetés. – Kilenckor találkozunk az előcsarnokban.
- Tudjuk, Malfoy… - sóhajtott fáradtan Ron.
Draco két csatlósával arra távozott, amerről Hermioneék jöttek.
- Ez mekkora paraszt… Szerinted minek hiszi magát? Mintha hülyék lennénk, és nem tudnánk, hogy mikor és hol kell találkoznunk őfenségével… - fintorgott a vörös hajú fiú. Hermione vállat vont.
Felvonultak a klubhelységükbe, és hozzáláttak a házi feladataik megírásához. Hermione nem nagyon tudott koncentrálni, és már-már azon kapta magát, hogy percenként pillant a kandalló feletti órára, és az mintha egyre lassabban járt volna.
Nagy nehezen végigküzdötték magukat a pergamen- és könyvhalmokon. Hermione most is reménykedve felpillantott az órára. Aszerint hét óra volt – vacsoraidő. Barátaival összeszedték magukat, és mind a négyen elindultak a Nagyterem felé. Útközben Alan visszafordult, de csak annyit fűzött a dologhoz, hogy „vacsoránál találkozunk”.
Leültek a saját asztalukhoz, Hermione úgy, hogy pont láthassa a Mardekáros asztalnál ülő szerelmét. A fiú épp Parkinson szóáradatát hallgatta. Hermione látta, hogy sokkal kellemesebb társaságot is el tudna képzelni maga mellé.
Pár perc múlva Alan is lehuppant közéjük, mellé pedig Ginny foglalt helyet. Hermione látta, hogy Ron szúrós pillantásokat vetett rájuk, főleg, mikor Alan rámosolygott a barátnőjére, és kezét a lány combjára tette, és megpuszilta az arcát. A vörös hajú fiú undorodó képet vágja fordult vissza az ételéhez, Alan pedig rákacsintott Hermionera. Ebből a lány rájött, hogy ez a kis közjáték szándékos volt.
A lány nem igazán volt éhes, inkább a tanári asztalt kezdte figyelni. Mindenki ott volt, egyetlen szék sem maradt üresen. Látta, hogy Miss. Nett és Piton beszélgetnek, és feltűnt neki, hogy a nő szinte folyamatosan mosolyog, sőt, néha fel is nevet. Nem is hittem, hogy Piton ilyen szórakoztató társaság – gondolta magában a lány cinikusan. Megérezte, hogy valaki figyeli, így elkapta a tekintetét, és Dracora nézett. A fiú ette a vacsoráját. Rossz tipp. Most Alan felé fordult, így találkozott a fekete hajú srác vigyorgó arcával.
- Mi az, min mosolyogsz? – kérdezte meg tőle. Alan vállvonogatva rázta a fejét, és ő is a tanárok felé pillantott. Hermione megforgatta a szemeit.
- Semmin, csak aranyos voltál, hogy ilyen kételkedve nézted őket.
Hermione megcsóválta a fejét, és visszatért a vacsorája turkálásához. Ismét úrrá lett rajta az izgatottság a járőrözés miatt, most viszont már félt is Ron miatt.
Lassan szálingózni kezdtek a diákok az asztaloktól, sőt, látta, hogy már Draco is elment. Úgy döntött, megvárja még barátait, és csak utána indul fel velük. Csak néhány percig várakoztatták meg.
Épp kiértek az előcsarnokba, amikor hallotta, hogy Ron nagyot sóhajt mellette.
- Valami baj van, vagy mi ez a sóhajtozás? – kérdezte barátjától.
- Jaj, dehogy, csak alig egy óra múlva száznyolcvan kerek percet kell Malfoyjal töltenem a kihalt kastély folyosóin.
- Á, hogy innen fúj a szél… nos, vigasztaljon, hogy azt a kerek száznyolcvan percet velem is kell töltened.
- Ez az egy jó az egészben.
- Ron… Istenem – Hermione kuncogni kezdett.
- Na, akkor megyünk fel? – kérdezte Alan, miközben magához ölelte barátnőjét.
- Ühüm – felelte Harry és Ron egyszerre. Hermione elgondolkozva tekintett a lépcső felé.
- Mi? Ja, igen – eszmélt fel a bambulásból.
- Mit néztél?
- Semmit, csak elgondolkoztam.
Mind az öten elindultak a klubhelységük felé. Alan ugrándozva vette a lépcsőfokokat, így Hermione már előre látta, hogy hatalmas esés lesz a dologból. Épp szóvá akarta tenni a dolgot, amikor egy kellemes női hang megelőzte.
- Még két fok és olyan hatalmasat fogsz esni, hogy nem igaz – hallották édesanyja mosolygó hangját a folyosóról. Épp feléjük tartott, szokásos vidám mosolyával.
- Szia… várj… még van egy kevés – felelte Alan, és ugrott egyet, majd még egyet. Utána már nem volt több lépcső. – Na látod, még élek – vigyorgott a fiú.
- Szerencsédre. Ritkán fordul elő, hogy ilyen helyzetben nem lesz valami bajod – ingatta a fejét a nő.
- Ez igaz, de kivétel erősíti a szabályt. Mi jót csinálsz idefent?
- Hm… igazából semmi jót. Keresem McGalagonyt – felelte, majd elkuncogta magát. – Elfelejtettem, hogy hol van a szobája.
- Ennyi ésszel szabad lábon, komolyan mondom. Azt hiszem, arra van… Vagy nem? – fordult barátaihoz a fiú.
- Én nem tudom – felelte Ron és Ginny egyszerre.
- Szerintem arra van – mutatott Harry a folyosó másik végére. – És egy emelettel feljebb.
- Szerintem is, én is úgy emlékszem – tette hozzá mosolyogva Hermione.
- Jól van, akkor majdnem ügyes voltam – fordult hátra a nő, hogy megnézze, hova is mutat a két diák. – Köszi a segítséget.
Már épp indult volna, amikor valaki feljött a lépcsőn. Harryék hátrahőköltek az ijedtségtől, amikor hátrafordultak, hogy megnézzék ki az. Miss. Nett csak nevetett rajtuk.
- Jaj, Perselus… Szívbajt hozol szegényekre…
- Ez volt a célja – felelte Alan.
- Persze, egyértelmű – tette hozzá ismét a nő, és mosolyogva feljebb emelte a fejét. Hermionet így egy aranyos kislányra emlékeztette. Piton csak állt ott, mintha keresne valakit. Olyan volt, mintha meg se hallotta volna az előbbi megjegyzéseket.
- Keresel valakit? – kérdezte mosolyogva a nő, miközben próbált a férfi szemébe pillantani. Piton hirtelen ráemelte a tekintetét, és olyan szemekkel méregette, mintha valami elmebeteg idióta állna előtte.
- Malfoyt – felelte aztán röviden. Hermionenak elszorult a torka. Remélte, hogy semmi véletlen kis megjegyzés nem csúszik ki a tanár szájából.
- És mégis minek? És miért itt? A Mardekárosok úgy tudom, hogy pár emelettel lejjebb laknak – célozgatott még mindig mosolyogva Miss. Nett.
A férfi nem mondott semmit, csak rideg szemeivel méregette a kíváncsi tanárnőt. Hermione rápillantott Alanre, és majdnem kitört belőle a nevetés. A fiú fapofával, és félig nyitott szájjal bámulta a bájitaltan tanárt. Hermionet erősen emlékeztette a fiú arca egy fogyatékoséra. Ginny és Harry is követte Hermione pillantását, majd Ron is. Ginny annyira elkezdett nevetni, hogy már Alanbe kellett kapaszkodnia, mire a fiú is elmosolyodott. Harry tenyerébe temette az arcát, úgy próbálta leplezni vidámságát, Ron viszont csak megforgatta a szemeit. Ani is rájuk pillantott, de ő csak kulturáltan somolygott, majd kedvenc tanárjukat méregette.
- Itt volna az ideje, hogy megneveled a kisfiad – mondta érzelemmentesen Piton, majd suhogó talárral továbbállt.
Ani lenéző és gúnyos pillantásokkal fordult utána, közben a fejét rázta, sőt, a nyelvét is kiöltötte, majd ő is csatlakozott a nevető csapathoz.
- Nem vagy normális…
- Itt volna az ideje, hogy megnevelj, anya… - nevetett tovább a hosszú hajú fiú, miközben magához ölelte, és megpuszilta Ginnyt.
- Úristen… - lihegte Harry is, két nagy nevetőgörcs között.
- Nem értem, hogy mi ezen olyan vicces – jelentette ki nagy komolyan Ron, összefonva a karjait a mellkasa előtt.
Mindannyian hitetlenkedő szemekkel néztek rá. Alan és Ginny sokatmondó pillantást váltottak, aztán a fiú nagyot sóhajtott, és továbbindult. Barátnője követte őt fel a klubhelységükig.
- Most megsértődött, mert nem tartom viccesnek? – kérdezte gúnyosan Ron.
- Nem, de lehetnél kedvesebb is vele – válaszolta sértődöttséggel és bánattal a hangjában Hermione, és ő is követte két barátját, miután elköszönt.
A két fiú csak egymásra bámulva álltak, Miss. Nett pedig újra megköszönte a segítséget, és odébbállt – feltehetően, hogy megkeresse McGalagonyt.
A klubhelységben ültek mindannyian, Alan és Ginny egy félreeső sarokban beszélgetett, a kis triumvirátus pedig a kanapékon és a fotelokon foglalt helyet. Ron nem igazán szólt senkihez sem, látszott, hogy meg van sértődve. Hermione mély levegőt vett, és átült mellé.
- Mi bajod van vele? – kérdezte halkan, őszintén.
- Hagyjuk, Hermione, nem értenéd – felelte nagyot sóhajtva a fiú. A lány kereste barátja tekintetét, de ő az istenért se akart volna ránézni. Így csak az arcát, a vonásait fürkészte, hátha megtudja a választ a kérdésére.
- Ne hagyjuk. Kérlek, mondd el! Akkor talán ő is tudna változtatni, hogy neked is megfeleljen…
- De én nem akarom, hogy megfeleljen nekem, érted? Eleve nem szimpatikus a dolgai miatt. Sajnálom, de nekem nem tetszik, hogy ennyire izgága, és minden lében kanál. Ezen nem tud változtatni. Különben sem akarom, hogy a húgom egy ilyennel járjon. Féltem tőle – tette hozzá halkabban. Hermione lágyan elmosolyodott, és kezdte megérteni Ron gondját. – Meg aztán… Ahogy köszönt neked az Abszol úton… egy barátot nem ölelgetek meg puszilgatok ennyiszer… meg amikor Ginny leckét írt, te meg az ölébe ültél…érted? – kérdezett vissza félénken a fiú, és végre felemelte a fejét. Hermione csak alig észrevehetően bólogatott, és ajkaival formálta a szót: „értem”.
- Értem, de – kezdte suttogva. Köhintett egyet, majd most már normál hangon folytatta. – Féltékeny vagy Alanre? – kérdezte meg azt, amitől kezdettől fogva félt. Ron nem válaszolt, csak némán fürkészte a lány arcát. Hermione ennyiből már tudta, hogy igen.
- Talán… de nem csak ez a baj. Mert… gondolom, hogy nincs köztetek semmi, hiszen Ginnyvel jár, és te nem vagy olyan – nézett rá jelentőségteljesen. Hermione elmosolyodott, és lehunyta egy pillanatra a szemét. – Csak… jó lehet neki, hogy mindenki imádja… és hogy nincsenek gondjai.
- Ő is ember, és hidd el, ugyanannyi baja van, mint bárki másnak. Erről beszéltünk már táborban is, és akkor is ugyanerre jutottunk. Hidd el, van neki is egy csomó gondja. Csak próbálja eltitkolni, és mi tagadás, nagyon jól megy neki. Talán csak nem akarja mindenki orrára kötni, hogy ő is ugyanolyan kamasz, vagy ember mint bármelyikünk. De… ezt még nem mondtam senkinek, de szerintem még valami sokkal nagyobb problémája is lehet, mint neked vagy nekem.
- Az lehetetlen – mondta komolyan a fiú. – Van annál nagyobb gond, hogy annak a fiúnak vagyunk a legjobb barátai, akire az évszázad legnagyobb fekete mágusa vadászik? Kötve hiszem, legfeljebb Harryé, hogy egyenesen ő a célpont – Hermione elmosolyodott.
- Ez igaz… Akkor is úgy érzem, hogy neki is van valami nagyon nagy baja. Bár nem biztos, hiszen… azt nem lehet ennyire elrejteni, én meg gyakorlatilag együtt éltem vele több hónapon át, és egyszer sem volt még csak rossz kedve sem. Úgyhogy lehet, hogy mégis csak egy kis tökéletes szépfiú – nevetett fel a lány, mire Ron arcán is megjelent egy halvány mosoly. – De te ezért ne legyél irigy, ritka az olyan ember, akinek mindene megvan, és aki igazán boldog. De te az lehetsz, mert van egy csodálatos családod, akik szeretnek, és akik bármit megtennének érted, és hát… itt vagyunk mi is – tette hozzá szerénykedve a lány. – És ránk is számíthatsz bármiben. Neked is megvan mindened, csak néhány apróság nem, de azokra lehet, hogy nincs is szükséged. De Alannek például… szóval, ő nem ismeri az apját. Gondolj bele, hogy neked milyen lett volna, ha apukád nélkül nősz fel.
- Tényleg nem tudja ki az? – kérdezte hitetlenkedve a vörös hajú fiú tágra nyílt szemekkel. – Pedig én teljesen azt hittem, hogy ő valami kisvillában él a tengerparton az anyjával és az apjával, és…
- Ugyanezt mondtam neki. De végül is majdnem, csak épp az apja meg a tengerpart hiányzik. Legalábbis úgy emlékszem, hogy nem volt tengerpart a közelben, de villájuk volt. Vagyis valami birtok… asszem ezt mondta.
- Oh, szegény.
- Igen – mosolygott a lány.
- Jaj ne… - mondta megkínzott hangon Ron. Hermione felnevetett, mert a fiúnak teljesen olyan hangja volt, mintha valami hatalmas tragédia történt volna, pedig csak az óra tiktakolt. Fél kilencet mutatott. Hermionenak hatalmasat dobbant a szíve, mikor megpillantotta a számlapot, és a mutatókat. Mindjárt láthatja Dracot, és még csak nem is titokban!
- Ennyire nem kellene örülni – mondta a lány, és felállt a fiú mellől. Odasétált a fotelhez, ahol előtte ült, és – bár ezt senki nem láthatta rajta – izgatottan felkapta az oda terített talárját, és magára vette. – Gyerünk, kelj fel! – mondta barátjának, de mikor látta, hogy ő csak ül tovább, sőt, a lábát felteszi a kanapé előtti asztalra, keresztbefonta a karjait, és a szemmelverést gyakorolta. Vagy legalábbis megpróbálta a tekintetével rábírni a fiút, hogy emelkedjen fel, és legyen szíves vele együtt elindulni a találkára Malfoyjal – bár magában beismerte, szívesebben menne egyedül.
Odasétált a fiúhoz, és elkezdte húzogatni a talárját, majd a karját. Ron csak csóválta a fejét, és mosolygott.
- Kérlek, nem akarok semmi ürügyet adni Malfoynak, hogy belém kössön! Légy szí’!
- Beléd mer kötni, megfojtom – felelte nyugodtan Ron. Hermione elmosolyodott, de közben ez a gondolat futott át az agyán: akkor én is téged. Persze nem gondolta komolyan. Barátja lassan, egy öregember gyorsaságával feltápászkodott ültéből, és szépen komótosan magára vette a talárját.
Együtt haladtak el Ginny és Alan mellett. Hermione rájuk mosolygott, Ron azonban egy pillantásra se méltatta őket. Kiléptek a portrélyukon, de Hermione még gyorsan az órára pillantott előtte. Fél kilenc múlt tíz perccel. Szapora léptekkel indult a nagyterem felé. Ron lassan lépkedett, kezeit zsebre vágta, és úgy mondta Hermionenak:
- Ha nem tudnám, azt hinném, hogy várod, hogy találkozhass Görénykével.
Hermione megtorpant, és egy pillanatig zavartan mosolygott, aztán sikerült gúnyossá varázsolnia szája ívét.
Nem tudta, mennyi idő telhetett el, míg az előcsarnokba értek, de egy világító nagy szőke foltból rájött, hogy Draco már ott van.
- A pontatlanságot utálom a legjobban a világon – mondta színtelen hangon a Mardekáros. Hermione halványan elmosolyodott rajta, nem hitte volna, hogy valakinek lehet ennyire két különböző oldala. Egy érzéki, szerelmes fele, és egy ilyen rideg, közönyös és utálatos.
- Még egy erős indok, amiért mi sosem lehetünk jóban – sóhajtott a vörös hajú fiú. Hermione nem szólt semmit, de nagyon rosszul estek barátja szavai, bár ő ezt nem tudhatta.
- Indulhatnánk? – kérdezte szemét forgatva a Mardekáros fiú.
Hermione válasz nélkül elindult a lépcső felé, a két fiú pedig gúnyos pillantást váltva követte. Némán lépdeltek egymás mögött, csak a csoszogásukat hallották. Ron egy ideig Draco mellett sétált, de mikor észbe kapott, gyorsan előrébb slisszolt Hermione mellé.
- Jól kezdődik – súgta oda halkan a lánynak.
Ő elmosolyodott és bólintott. Remegett a lába, és remélte, hogy ezt egyik fiú sem veszi észre. A fél szeme mindig szőke szerelmén volt, aki minden bizonnyal ezt észre is vette, mert egyik alkalommal, mikor Hermione hátrafordult, fél mosollyal rákacsintott. A lány ekkor érezte, hogy fülig pirul, de halványan elmosolyodott. Bízott benne, hogy Ronnak nem tűnik fel.
Nem beszélt egyikük sem. Feszülten járkáltak valahol a negyedik emeleten a következő lépcsőt keresve.
- Tudnám, minek kellünk mindhárman ehhez az egész őrjáratosdihoz. Bőven elég lenne, ha csak Malfoy rohangászna itt egyedül. Vagy ha mi ketten – tette hozzá halkabban, fülig pirulva a fiú.
Hermione nem igazán tudta, mit is mondhatna erre. Őszintén szólva, jobban örült volna, ha tényleg kettesben vannak, de Dracoval. Nem is igazán tudta megmagyarázni, miért, de szívesebben lett volna csak szerelmével, mint a barátaival. Emiatt kicsit bűntudata volt, de hát most először szerelmes igazán, mit vár magától? Már majdnem egy hete nem volt huzamosabb ideig kettesben kedvesével, és az őrjáratozás kitűnő lehetőség lett volna a számukra. Egy gonddal kevesebb lenne.
- Nem tudom. Talán azt akarják ezzel elérni, hogy a két ház kicsit jobban kijöjjön egymással – célozgatott óvatosan a lány.
- Lehet… Viszont akkor nagyon nincsenek tisztában a tanárok a dolgokkal. Malfoyjal az életben nem leszek jóban. Nincs még egy ilyen görény a suliban, mint ő. Pitonnal és Friccsel előbb fogok teázni, mint hogy vele akár csak egy pillanatra jóban legyek – mondta fintorogva a vörös hajú fiú. Hermione szemében könnyek gyűltek, de Ron ezt nem láthatta, mert a lány elfordította a fejét, és a fáklyák halvány fénye felé nézett. Nagyon rosszul estek barátja szavai: még inkább elvesztette a reményt, hogy egyszer nem kell eltitkolnia Draco iránt érzett szerelmét, és Ronnak és Harrynek is elmondhatja. Nem tudott arra figyelni, hogy merre lép, és egy óvatlan pillanatban megcsúszott a lépcsőn. Fél másodperc múlva pedig már szőke kedvese karjában találta magát. Ijedtében tágra nyílt szemei félelemtől csillogtak. Draco zavartan köhintett egyet, és talpra állította a lányt. Hallott egy halk „köszönöm”-öt is, de nem foglalkozott vele.
Ron megkövülten állt a lépcső tetején, és onnan nézte őket. Aztán, mikor sikerült összeszednie magát, leszaladt hozzájuk. Hermione feltűnés nélkül kitörölte a szeméből a könnyeket.
- Jól vagy? Nem esett bajod? – kérdezte aggodalmasan, miközben megállt előtte. Barátnője megrázta a fejét.
- Túlélem. Csak megcsúsztam…
- Öhm… én úgy értettem, hogy Malfoy nem bántott?
Draco felvonta a szemöldökét, majd dühösen összeszűkítette a szemeit.
- Ron! – mondta szemrehányó hangon Hermione. – Ha nem vetted volna észre, ő fogott meg!
- Észrevettem – válaszolta sötéten barátja, és undok pillantást vetett a lány mögött álló szőke Mardekárosra.
- Ezek szerint Weasley jobban örült volna, ha kitöröd a nyakad – szólalt meg végül ő is gúnyosan, Ron egyre vörösebb arcát figyelve. Hermione felsóhajtott.
- Menjünk inkább – javasolta, hogy megelőzze a két fiú dühkitörését, azonban már elkésett.
- Nem, de jobban jár, ha a lépcsőn esik le, minthogy te hozzáérj! Még elkap valami aranyvér-betegséget! – válaszolta villámokat szóró szemekkel Ron.
- Ha viszont nem fogtam volna meg, azon sopánkodnál, hogy miért nem akadályoztam meg! Ne te akarj engem kioktatni, Weasley. Nélkülem már talán nem is élne a barátnőd.
- Fogd be, Malfoy – préselte ki magából vörösödve a Griffendéles fiú.
- Elég volt! – fakadt ki Hermione. A két fiú felé fordította az arcát. – Ne civakodjatok már! Menjünk, rendben?
Malfoy elhúzta a száját, és továbbindult. Ron makacs kifejezéssel nézett a lépcső alja felé.
- Ne légy ilyen. Ne veszekedj vele, kérlek – mondta halkan, lesütött szemmel Hermione.
- Milyen vagyok? – kérdezett vissza ridegen a fiú, rá se nézve a lányra.
- Kibírhatatlan és utálatos – felelte. – Nem szeretem, amikor ilyen vagy. És ha Malfoy a közeledbe kerül, akkor azonnal beleköttök a másikba. És ezt utálom. Hagyjátok egymást békén.
- Nem értelek. Miért véded őt?
- Nem védem! Egyszerűen csak annyit szeretnék, hogy ne foglalkozzatok egymással! Hagyjátok élni a másikat. Nézd levegőnek, vagy mit tudom én. Csak ne vitázzatok állandóan valamin.
Erre Ron csak halkan morgott valamit az orra alatt, aztán ő is a lépcső felé indult. Hermione nagyot sóhajtva követte barátját.
Míg a hetedik emelet felé mentek, nem szóltak egymáshoz többet. Ron azért nem, mert nem akart veszekedni a lánnyal, Hermione pedig félt, hogy túlzásba viszi, és kiderül valami. Barátja már így is azzal gyanúsítja, hogy a Mardekárost védi. Pedig mind a hárman jól járnának azzal, hogy békén hagyják a másikat.
Már a hatodikon voltak, amikor a vörös hajú fiú végre úgy érezze, hogy van elég erő benne ahhoz, hogy ne vitázzon a barátjával, és beszélgessen vele. Tudta már azóta, mióta meglátta Hermionet az Abszol úton, hogy valami nagyon megváltozott benne. De azt se tudta, hogy mi és mitől. Míg a lépcsőket és a folyosókat rótták, ezen gondolkozott. Arra jutott, hogy a lány egy kicsit gátlástalanabb lett – ezt abból szűrte le, ahogy Alannel viselkedik. Valamint a szóhasználata is inkább a mai tinédzserekéhez hasonlított már. Mondjuk ez őt nem zavarta, csak az irritálta, hogy nem tudta, hogy mi történt azzal a lánnyal, akit annyira szeret. Odalépett mellé, és óvatosan beszélgetést kezdeményezett.
- Sajnálom az előbbit. De kérlek, ne várd el, hogy puszi-pajtások legyünk Malfoyjal.
- Dehogy várom! Én csak azt szeretném, hogy el tudjatok menni a másik mellett anélkül, hogy megátkoznátok. Ennyi.
- Rendben, részemről megpróbálom. De nem ígérek semmit.
- Köszi.
- Egyébként… azon gondolkozom mostanában, hogy mi változott meg benned. Mert egyáltalán nem vagy már olyan, mint a mi kis könyvmoly, mindent tudó Hermionenk.
- Ezt úgy értsem, hogy így már nem szerettek, és nem vagyok a barátotok? - kérdezte döbbenten a lány.
- Dehogyis! Ugyanannyira imádunk. Csak megváltoztál, és tudni szeretném, hogy mi történt veled abban a táborban.
- Hát végül is semmi. Csak új emberek között voltam, és ők mások mint ti. Szerintem ennyi. De nem változtam olyan nagyon sokat.
- Idén még nem láttalak a könyvtárban – jegyezte meg a fiú.
- Tudom, azért, mert még van egy könyv, amit ki szeretnék olvasni, amit még év végén vettem ki. Péntekre végzek vele, és onnantól kezdve már csak ott fogsz megtalálni – mosolygott rá barátnője.
- Értem… És miért nem olvastad még el?
- Mert nem volt rá időm. Tele volt a tábor programokkal, meg hát… - pirult el Hermione. – Kicsit el is lustultam… Mindig akadt más dolgom, mint az olvasás, estére pedig már fáradt voltam ahhoz, hogy olvassak. Vagyis eleinte nem, de az első hét után már nagyon kész voltam.
- Aha… De mitől? Mi fárasztott le? Vagy ki? – kockáztatta meg a vörös hajú fiú.
- Olyan vagy.
- Előbb még ilyen voltam – Hermione somolyogva megforgatta a szemeit.
- Nem tudom… Sétáltunk egy csomót, meg a tóparton is voltunk, és fürödtünk, játszottunk, programok voltak… Mindig akadt valami.
- És milyen emberek voltak?
- Mindenki nagyon kedves volt. A csapat, amiben voltam egyszerűen szuper volt. Mindannyian nagyon aranyosak voltak, és viccesek. Élükön Alannel.
- Kik voltak veled? – kérdezgette tovább a fiú, nem nagyon zavarta, hogy a nevekből nem fogja tudni, hogy ki kicsoda. Úgy ismerte Hermionet, hogy úgyis mindenkihez fűz valamit.
- Hát… ugye Alan… Őt nem kell bemutatni. Volt egy Durmstangos lány, Jessica. Ő nagyon aranyos volt, már a buszon összebarátkoztunk. Volt még egy lány, Valeri, ő olyan… visszahúzódó egy kicsit azt hiszem. De Joshsal – ő is egy csapattársam – nagyon jól elvoltak, és össze is jöttek. Nagyon szép pár.
- És te?
- Mit én?
- Neked nem tetszett meg valaki? – kérdezte fülig vörösödve a fiú, de arca nem nagyon tükrözött zavartságot.
- Hát… Nem – felelte végül a lány, és a szeme sarkából látta, hogy a szőke fiú – akiről Ron minden bizonnyal teljesen megfeledkezett – hátrapillant rá. Vörös hajú barátja észrevette, hogy barátnője a háta mögé pillant, így ő is odafordult.
- Mi van, Malfoy?
- Élvezem a barátnőd beszámolóját. Nem szabad?
- Semmi közöd hozzá. Menjél előre, és ne hallgatózz – mondta Ron. Hermione elmosolyodott barátja hangjában megbúvó gyerekes hanglejtésen.
- Máris, Weasley – felelte gúnyosan a Mardekáros, és közelebb lépett hozzájuk. Hermione kicsit lökött Ronon, hogy elinduljon, és mindhárman folytatták az utat, most már Draco közvetlen közelében.
- De miért kérdezed? – tért vissza a témához Hermione. Ron összeráncolta a homlokát, hirtelen nem ugrott be neki, hogy mire gondol a lány, de aztán válaszolt.
- Ó, hát… csak úgy – eresztett meg felé egy zavart mosolyt. Malfoy gúnyosan felnevetett, de nem szólt semmit. Hermione arcán is halvány mosoly jelent meg barátja zavara miatt. Aranyosnak találta így, főleg, hogy a Mardekáros gúnyos megnyilvánulására még vörösebb lett. Hermione megfogta a kezét és közelebb húzódott hozzá, hogy egy puszit adjon neki, majd még a fülébe súgta:
- Aranyos vagy.
Draco legszívesebben nekirontott volna a fiúnak, amikor meglátta, hogy kedvese épp egy puszit nyom az arcára. Mérgesen sétált tovább, már a hetedik emeleten. Kusza gondolatok kavarogtak a fejében, a legtöbb arról, hogy milyen átkot szórjon Ronra. Aztán az is eszébe jutott, hogy Hermione is ugyanannyira hibás. De őt meg nem akarta okolni, jobb volt a Weasley fiú meggyilkolásán töprengeni. És mi az, hogy aranyos?! Most direkt udvarolgat neki? Jól van, kedvesem…
Már vagy egy órája járkáltak fel-alá a hatodik és hetedik emelten, és már mind kezdték unni az egészet.
- Nem megyünk inkább aludni? – kérdezte végül meg Ron. – Holnap úgyis nehéz napunk lesz – célzott a reggeli dupla bájitaltanra. – Élvezhetjük ott is egymás társaságát – fordult Malfoy felé. A fiú együtt érzően bólintott.
- Én is alig várom.
- Hát… akkor menjünk. Úgy sincs itt semmi – mondta Hermione is, miközben körbenézett az üres folyosón.
- Király – felelte Ron, és elindult a levezető lépcsőn. Draco – kihasználva, hogy a Griffendéles fiú háttal van nekik - futólag végigsimított szerelme derekán, miközben elment mellette, és együtt, mosolyogva lépdeltek a lépcsőn.
Amikor leértek az aljára, Ron megvárta barátnőjét, és egymás mellett folytatták az utat, Malfoy pedig mögöttük sétált szokásos, nemesi modorában; egyenes háttal, emelt fővel, kifejezéstelen tekintettel. Belül azonban tombolt, égett a vágytól, hogy Hermionehoz érhessen.
Egy idő után aztán elérkeztek arra a folyosóra, ami a Griffendél-toronyba vezetett.
- Akkor mi megyünk is. Jó éjszakát – köszönt el Hermione Dracotól, és próbált kifejezéstelen arcot vágni. A szőke fiú mindkettőjüknek biccentett, és saját lakhelye felé vette az irányt.
Ron és Hermione így kettesben folytatták az utat a klubhelységükig. Nem igazán szóltak egymáshoz, de látta a lány, hogy Ronnak nem nagyon tetszett, hogy elköszönt Malfoytól.
- Valami baj van? – kérdezte meg.
- Semmi. De ha így folytatod, a végén még Malfoyjal fogsz randizni.
Hermione majdnem hangosan felnevetett, nehezére esett, hogy megtartsa komolyságát.
- Miért? Mert elköszöntem tőle?
- Mert jó éjszakát kívántál neki. Legközelebb puszit is kap?
- Kapjon? – kérdezte játékosan a lány, és ismét közel állt a nevetéshez, amikor meglátta Ron tágra nyílt szemeit, és undorodó arcát. Végül csak nem tudta megállni, és felkacagott. – Jaj, Ron, olyan butus vagy – vagy inkább túl okos. Ilyen feltűnő lennék?
- Jó, de akkor is. Furcsán viselkedsz, mondtam már.
- Majd ha megismered egy kicsit jobban Alant, tudni fogod, hogy miért. Szerintem az ő mellékhatása, hogy ilyen lettem.
- Akkor megölöm.
- A régi Hermione jobb volt? – kérdezte félénken.
- Nekem mindkettő tetszik. De ha túlzásba viszed, akkor nem fog.
- Rendben.
Megérkeztek a portrélyukhoz. Elmotyogták a jelszót, és beléptek. Az óra épp éjfélt ütött.