Melanie épp a szobájában aludt. Rémálma volt, valami szörnyetegről, ami az erdőben kergette, és ő nem tudott elég gyorsan elszaladni előle. Annak hatalmas szájából óriási, hegyes fogak nőttek ki, amiken valami undorító nyálkás anyag és vér volt.
Valaki megérintette az arcát, majd óvatosan pofozgatta, hogy ébredjen fel. Szemei hirtelen pattantak fel. Teste vízben úszott az álom miatt.
- Jó reggelt – köszönt szenvtelen hangon a férfi, és felállt az ágy mellől.
- Egy ilyen álom után, lehet bármi is jó? – motyogta maga elé a nő. Piton csak keresztbefont karral állt az ágy előtt, és figyelte az egyre éberebb hölgyet. – Kell találnom valakit, aki hajlandó lesz velem aludni a tanév alatt, mert ezt nem fogom sokáig bírni – jegyezte meg még mindig inkább csak magának.
- Mit álmodtál? – kérdezte minden érdeklődés nélkül a professzor.
- Szokásos: hülye szörnyecske kerget az erdőben. Már az agyamra megy. Csoda, hogy ennyi év után még mindig ennyire kikészít. Már meg kellett volna unnom.
- Nem hiszem, hogy ezt csak úgy, egyszerűen meg lehet unni.
- Ne mondd, hogy van egy valami, ami szinte minden éjjel kísért több mint tíz éven át, és nem unsz rá, és nem kezdesz inkább nevetni rajta, mint félni tőle. Nekem ez lenne a logikusabb.
- Attól függ, mi ez a valami – felelte a férfi sóhajtva. – De menjünk inkább reggelizni. Nem azért jöttem, hogy elcsevegjek veled.
- Mindjárt gondoltam, hogy hiányoztam valakinek. Dumbledore kért meg?
- Nem, Minerva – mondta még mindig közönyösen a tanár. – Tudod, ma este érkeznek a diákok… - mondta, mintha valami agyilag fogyatékos emberhez beszélne, akinek fogalma sincs a körülötte történő dolgokról, és akinek mindent többször el kell magyarázni, hogy megértse. – És ebédre le kell ellenőrizni a tantervet is. Idén jönnek azok az idióták, hogy tanulmányozzák az iskola működését.
- Tudom, mondta az igazgató úr is – sóhajtott a nő, és kibújt a meleget nyújtó paplan alól. Megigazította a hálóinge pántját – ami csak úgy vonzotta volna a férfiak szemét, ha van a helységben -, és nyújtózott egyet.
- Te mindig ilyen szemérmes voltál? – kérdezte gúnyosan Piton, miközben végigjáratta a tekintetét a nő ruháján. Vagyis azon a néhány centiméteren, ahol volt rajta. Egy combközépig érő lenge kis bordó, csipkés szegélyű ruhadarab volt, amilyet inkább a tizen-huszonéves nők viselnek.
- Nem értem, mi bajod van. Nemhogy örülnél, hogy végre látsz egy nőt – vágott vissza mosolyogva Ani, és elindult a fürdőszoba felé, csípőjét erősen mozgatva, hogy ezzel is irritálja a bájitaltan tanárt. Az ajtóban megállt, és ránevetett a férfira, aki csak megforgatta a szemeit.
A két felnőtt az egész nyarat együtt töltötte. Muszáj volt, ugyanis Perselusnak kellett segítenie Aninek, hogy nagyjából belerázódjon a tanár szerepbe. Próbálta elmagyarázni neki, hogy hogyan tanítson, hogyan bánjon a gyerekekkel, de nem sok sikerrel. A nő túlságosan is éretlen volt – vagyis ő annak tartotta, miután minden próbálkozásakor szórakozni kezdett. Nem volt olyan dolog, amit ne viccelt volna el. A diákok nevét viszont tökéletesen megtanulta – ezzel az egy dologgal volt elégedett a bájitaltan tanár.
A férfi úgy gondolta, hogy azért ilyen gyerekes ez a fiatal hölgy – aki mellesleg majdnem egyidős vele – mert rémálmaiban felnőttnek kell lennie, és akként kell küzdenie, meg aztán ott van a múltja is. Az első hét végén este azonban Ani lement hozzá, és bebújt mellé az ágyba, és úgy aludtak. Akkor másnap kipihent volt, és nem volt rémálma sem. Akkor tudta meg, hogy ez valami betegség, ami akkor jelentkezett nála, amikor elhagyta a Nagyurat.
- Különben, ha nem akarsz, nem kell megvárnod – kiáltott ki neki a fürdőből a nő. – Tudod, milyen lassan készülök el.
- Tudom – motyogta maga elé a tanár, és megfordult. – Rendben, akkor megyek. Lent találkozunk. De jó volna, ha sietnél, mert mindenki rád fog várni – válaszolta a nőnek már hangosan, és a szoba kijáratának a kilincsére tette a kezét.
- Jó, jó! Igyekszem – kiabált vissza.
Perselus kinyitotta az ajtót, és eltűnt a folyosón.
Ani közben gondolataiba merült. Az elmúlt egy héten egyszer sem aludt Perselusszal, pedig jót tett volna neki, ha kipiheni magát a nagy találkozás előtt. Nagyon izgult, hogy mi lesz ma este a vacsoránál. Azt a sok gyereket ő fogja tanítani. Belegondolni is rémisztő volt, főleg ez az álom után. Épp a szempilláját fejezte be. Kihúzta még a szemét egy szolid, kék színű ceruzával, majd az ajkaira tett ápoló balzsamot, hogy természetesen szép legyen. Haját újra átfésülte, és közben eltöprengett: minek is szépítem magam?
Visszament a szobájába, magára kapott egy kord nadrágot és egy inget, rá a talárt, és már ment is a nagyterem felé. Közben azon gondolkozott, mit fognak szólni hozzá majd a diákok, fogják-e a szeretni, vagy megijednek tőle a múltja miatt. A tanítástól magától nem félt, mert tudta, hogy képes mások előtt szerepelni – ezt diákkorában többször is bebizonyította. Meg az is eszébe jutott, hogy Perselusszal hogy fog viselkedni. Már előre elhatározta, hogy végig kötekedni fog vele, és nem hagyja magát lejáratni – mert tudta, hogy a férfi egyetlen alkalmat sem fog elszalasztani, hogy belekössön és megalázza. De erre már felkészült.
A nagyterembe érve, vidáman mosolyogva köszönt kollégáinak, és bocsánatkérő pillantásokat vetett rájuk – persze hogy rá vártak. Végigvonult a termen, és leült az asztalhoz, ami most U alakba volt rendezve, hogy mindenki mindenkit lásson. Ani természetesen Perselus mellett foglalt helyet. Másik oldalán Flitwick professzor ült, aki – mikor idejárt – kedvenc tanára volt.
- Elnézést a késésért, elaludtam.
- Semmi gond – mondták kedvesen a többiek, Perselus jó szokásához híven csak undok arckifejezését öltötte fel.
- Akkor kezdjünk hozzá a reggelihez – indítványozta Dumbledore, aki középen ült. -, és közben beszéljük meg nagyjából a félévet.
Az asztalon csupa reggeli finomság jelent meg, tojás, pirítós, szalonna, croissant, minden, amit csak megkívánhattak. Ani vett egy pirítóst, és öntött magának narancslevet, de utána egyikhez sem nyúlt. Valahogy nem akaródzott neki reggel kilenckor enni. Hozzászokott, hogy délig lustálkodik, így reggelente nem is evett szinte soha.
- Az első dolog a ma este lenne. A régi hagyományokhoz híven, Hagrid hozza a gólyákat, Minerva segítségével pedig lezajlik a beosztási ceremónia – mosolygott szemüvege mögül az idős nőre az igazgató. Ani is somolygott rajtuk, olyan aranyosak voltak. – Aztán a már szokássá vált új sötét varázslatok kivédése tanárnőnket bemutatom – Ani elkuncogta magát. A tanári karban mindenki tudta, hogy eléggé kislányos természete van, viszont nagyon komoly tud lenni, és hatalmas tapasztalat áll mögötte, hiába nem mutatja. – Utána pedig mindenki megy aludni. Tehát minden a megszokott rendben fog történni.
- Azok az emberek, akik jönnek majd október végén a minisztériumból, azok minek jönnek? Én meglennék nélkülük – kérdezte Ani, miközben megvajazta a pirítósát. – Tök feleslegesek, a Roxfort mindig is a legjobb iskola volt és lesz. Ezt mindenki tudja – Dumbledore megmosolyogta a nő szavait, és a többi tanár is követte a példáját. Hiába, mindenki szerette még a diákéveiből. Akkor is ilyen szabad szájú, független lány volt. Csak Perselus dőlt hátra a székén, és nézett merev tekintettel a terem másik végébe.
- Ez nem ilyen egyszerű. Kötelező ellenőrzések vannak minden iskolában, bármennyire is népszerűek. Nem kell semmit csinálnotok, csak hagyjátok, hogy beüljenek az óráitokra, jegyzeteket készítsenek róla, és elviselitek, hogy ott vannak. Észre se kell őket venni.
- De én észreveszek mindenkit. És különben is… engem ne kritizáljon senki – mondta makacsnak szántan a nő, de szája még mindig kislányos mosolyra volt húzódva. – Amikor Perselus a múlt hónapban kinyilvánította, hogy nem áll jól a szőke, akkor is…
- Akkor is visszavarázsoltad barnára – szólt közbe a férfi unottan.
- Jó, de akkor is… Most elfelejtettem, mit akartam mondani. A lényeg, hogy nekem megvan a magam stílusa, és nem fogok változtatni rajta akkor sem, ha maga az Atyaúristen parancsolja.
- Nem is kell. Te csak légy természetes. Tudod, mik a szabályok, hogy hogyan kell viselkednie egy tanárnak…
- Hogy hogyan kell felöltöznie egy tanárnak… - szólalt meg ismét a bájitaltan tanár.
- Tudod, mi a dolgod – fejezte be mosolyogva az idős varázsló, ismét figyelmen kívül hagyva Perselus megjegyzését.
- Persze, tudok én mindent. A tudásommal elvileg nincs gond. De… nem vagyok valami alkalmazkodó típus, és tényleg… muszáj az én óráimra is beülniük? Vagy nem lehet, hogy azokat majd Perselus megtartja helyettem? Úgyis annyira szeretné! – csillant fel a szeme a nőnek, és lelkesen rápillantott a mellette szemöldökét felvonó férfira.
- Nem – válaszolta tömören az igazgató.
- Jó – felelte erre Ani is, és hátradőlt a székében, keresztbefonta a karjait, és pont ugyanúgy ült, mint kedvenc kollégája mellette.
- Nos, a bálról azt hiszem nem kell szót ejtsünk, azt már a szünetben átbeszéltük egy néhányszor. Minerva, minden rendben lesz vele, igaz?
- Igen. Csak Miss. Grangerrel és Mr. Malfoyjal lesz valószínűleg egy kis gond, de megoldható.
- Mi is mehetünk, ugye? – kérdezte izgatottan Ani, és minden Piton-utánozhatnékát sutba vetve, előre hajolt, és az asztalra támaszkodott.
- Persze.
- Lusz – mondta azonnal a nő, mire a kis Flitwickből előtört a nevetés, és Sinistra is elmosolyodott. – Jössz velem? – a mellette ülő férfi még jobban felvonta a szemöldökét, és úgy nézett kereszthúgára, mintha az most szökött volna meg az elmegyógyintézetből. – Úgyse menekülsz.
- Rendben, mi van még? – kérdezte társait az igazgató. Egyikük se szólt egy szót se. – Rendben, ha mégis eszetekbe jutna valami, ebédnél megbeszéljük. A tanterveket pedig másoljátok le, és az egyik példányt ebédre hozzátok. Egészségetekre – mondta az ősz varázsló.
Ani felállt a székéről, és azonnal elhagyta a termet. Kiszaladt a tölgyfaajtón, és a tó felé futott. Úgy ugrált, akár egy kislány. A fák levelei még zöldek voltak odakint, és enyhe őszi szél fújt, de őt nem érdekelte. Csak futkározott a parkban, a tó mellett, majd mikor már nem bírta, egyszerűen összeroskadt, és eldőlt a fűben. Szaporán lélegzett, mellkasa fel-le járt. Lépteket hallott, de nem fordult arra. Tudta, ki jön.
- A diákok előtt is ilyen akarsz lenni?
- Nem – lihegte.
- Reméltem is.
- Miért?
- Elég nehezen tudnád elérni, hogy tiszteljenek, ha ennyire komolytalan vagy.
- Igazad van. Akkor azt fogom csinálni, hogy feketével kihúzom a szemem, feketére festem a hajam, és fekete rúzzsal izélem ki a számat is… - hangja egyre halkult, ahogy beszélt, és egyre gonoszabbá is vált. - Ja, és megtanulom tőled azt az undok, lekicsinylő nézést is, és megfélemlítek mindenkit… - suttogta a nő, miközben összeszűkítette a szemeit, és kegyetlen viccsorra húzódott a szája. Aztán hirtelen elkapta a mögötte álló tanár lábát, és kihúzta alóla. Hangosan felnevetett, amikor a férfi rajta landolt. – Na? Csak nem tetszik a helyzet? Élvezd ki, amíg lehet – Perselus megforgatta a szemeit, és nagyot sóhajtott.
- Te már sose nősz fel. Kár reménykedni.
- Szeretnéd, hogy felnőjek?
- Mi közöm hozzá? - kérdezett vissza nemtörődömül.
- Nem tudom… Semmi. Meg hozzám sincs semmi közöd, egyikünk se tehet róla, hogy a szüleink olyan hülyék voltak, hogy azt akarták, hogy kereszttestvérek legyünk.
- Így van. De már nem élnek, szerencsére – mondta a férfi.
- Hm… én azért örülnék, ha anyu élne még.
- Én nem – felelte undorodó képet vágva Piton. Elgondolkozott azon, érdemes-e kísérletet tennie arra, hogy feláll, de elvetette az ötletet: túl jól ismerte Anit.
- Csináljunk valamit…
- Mondjuk elkészíthetnéd a tanterved.
- Kész van. Csak… jaj, ellenőrizd le nekem! Nem tudom, hogy kell ilyet csinálni… - magyarázta a nő. – De mindegy, jó lesz úgy, ahogy van. Inkább sétáljunk az erdőben!
- Nem, most nem. Dolgom van.
- Mi?
- Mit mi?
- Mi dolgod van?
- Miért érdekel?
- Mert.
- Miért mert?
- Jaj, de nem bírom én ezeket a szójátékokat. Alan is állandóan ezzel fáraszt. Tényleg. Örülsz, hogy láttad?
- Nagyon – felelte közönyösen a férfi, és gyorsan felállt, mielőtt még Ani visszatarthatta volna.
- Aj, olyan vagy! Mi bajod van?
- Semmi.
- Persze.
- Ani, nincs semmi bajom, egyszerűen dolgom van, és meg szeretném csinálni.
- Jól van. De mondd még el, hogy mit gondolsz Alanről!
- Ugyanazt, mint nyolc éve. Megengeded, hogy menjek, és végezzem a dolgom?
- Menjél csak, piszkítsd az üstjeid, hogy Harryéknek legyen mit sikálniuk!
A férfi megcsóválta a fejét, és a kastély felé indult. Ani elgondolkozott rajta. Egyszerűen imádta őt, persze csak barátként. Egész életében szerette, mert volt benne valami különös. Volt bennük valami közös – de hogy mi, azt nem tudta, és talán soha nem is fogja megtudni. Ugyanakkor örömmel ellenkezett vele, élvezett minden vitát ellene – kivéve egyet, de az már régen volt.
Felült a fűben, és úgy döntött, sétálni indul. Jobb szerette volna, ha Perselus is vele tart, de neki „dolga van”. Kíváncsi vagyok, mit képest egésznap abban a sötét, koszos kis pincéjében csinálni. Én hamar vakonddá válnék, ha sokáig ott kéne lennem. De hát, aki bírja a sötétet… már biztos hozzászokott. Elindult az erdő felé, és minden félelem nélkül lépett be a fák alá. A nyáron többször is megfordultak itt, hol bájital hozzávalókért, hol csak úgy szórakozás gyanánt. Bár amikor a hozzávalókat szedték, akkor is mindig elszórakozott. Semmit nem vett komolyan az elmúlt hónapokban.
De előtte… A Roxfortba is egy komoly dolog hozta: Voldemort visszatért, és meg akarja büntetni azokat, akik hátat fordítottak neki. Az élettársa, akivel tizenhét évig élt, és aki mindennél jobban szerette őt, meghalt – miatta. Ha ő nincs, akkor még most is élne. Nem akarta, hogy Alannek is valami baja essen, ezért inkább – majdnem két évtized után – visszatért szülőhazájába, és idejött. Keresett magának egy kis lakást, ahol élhet. Nem vitt magával semmi holmit Franciaországból, ugyanis az ottani otthonából néhány romos falon kívül nem igen maradt bármi is. Épp a kertbe ment volna ki Adammel, amikor kábé tíz halálfaló rontott be a villába mindenfelől. A férfi és ő is azonnal előkapták a pálcájukat, és védekezni kezdtek. Alan szerencséjére nem volt otthon – szokása volt eljárni Londonba, hogy lássa Ginnyt. Két halálfalót sikerült megsebesíteniük, és egyet meg is öltek, de ez Adam életébe került. Aninek nem sok gondolkoznivaló ideje maradt, elmondott egy varázsigét, hogy ne tudják beazonosítani, hogy hova hoppanál, és az Abszol útra ment. Ott megkereste a fiát, aki egy vállvonással tudomásul vette, hogy megsemmisült a házuk. Amikor megtudta, hogy Adam is meghalt, elakadt a lélegzete. Ani tudta, hogy a fiú sose szerette úgy a férfit, mintha az apja lenne, de ennek ellenére nagyon fontos volt a számára.
A kislakásba nem nagyon tette be a lábát, Alan Ginnynél töltött két hetet, utána táborba ment Porthmouthba, ő maga pedig az Abszol útról azonnal Roxmortsba hoppanált. Már későre járt az idő, majdnem éjfél volt, amikor a Roxfortba ért. Előtte küldött egy baglyot Perselusnak, hogy menjen az előcsarnokba. És akkor találkoztak újra, nyolc év után. Akkor egy percre teljesen elfelejtette, hogy miért jött, nagyon örült annak, hogy újra látja őt. Mindig is nagyon jó volt a kapcsoltuk, csak egy ostoba vita és mindkettőjük nevetséges büszkesége miatt nem beszéltek régóta. A lány nyomban a nyakába ugrott, és örömkönnyek csorogtak le az arcán.
Utána elkezdtek ömleni belőle a szavak. Bocsánatkéréssel kezdte, hogy sajnálja, hogy összevesztek, de Piton elhallgattatta, és javasolta, hogy inkább menjenek be hozzá, ott nem hallhatja meg őket senki. Ott Ani elmesélt neki mindent, csak úgy jött belőle megállíthatatlanul. Utána ott nyomta el az álom. Néhány nap volt még a tanév befejezéséig, így a diákok meglepetten figyelték az új nőt. Az egész iskola tudta, hogy egy volt halálfalóról van szó.
A nyarat aztán itt töltötte, Perselusszal. Most végre megint úgy érezte magát, mint diákkorában. Akkor is rengeteg időt töltött a bájitaltanárral, aki akkor még természetesen nem volt az, hanem csak egy felsőbb éves diák, aki nagyon mellesleg a rokona. Ezt az első három diákévében nem is hangoztatta, és nem is beszéltek egymással. Csak később lettek jóban, és alakult ki a kapcsolatuk. Ő volt az egyetlen ember, aki tényleg mindent tudott róla – kivéve egyetlen dolgot, amit sosem mondott el neki.
Ani elmosolyodott gondolatain. Az erdő mélyén járt már, de egyáltalán nem ijedt meg. Mikor még idejárt, nagyon sok éjjel csatangolt ide ki, és bóklászott a fák alatt. Már úgy ismerte, mint a tenyerét, ha akart volna, se tudott volna eltévedni. Idekint eltűnt az idő és a külvilág, csak a természet és annak lágy zajai maradtak. Hatalmasat hátrált, amikor egy irdatlan üvöltést hallott. Fogalma sem volt, mi lehetett az, de abban biztos volt, hogy nem ide tartozó lény adta ki. Legyőzte a benne gyülemlő kalandvágyat és kíváncsiságot, és visszafordult, hogy a kastélyba menjen. Még egyszer hallotta a hangot, az erdő egy mélyebb részéről, de aztán többet nem. Kiért a fák alól, és egyenesen Hagrid kunyhójánál lyukadt ki. A vadőr most nem volt itt, csak délután jött vissza. Roxmortsban múlatta az időt már reggeli előtt óta.
Ani visszatért a kastélyba, és a tölgyfaajtó nagyot kongva zárult be mögötte.
*
Ebéd után úgy döntött, pihen egy kicsit a szobájában, ha már Perselust nem tudja rávenni semmire. Ebédnél leadta tantervének a másolatát az igazgatónak, aki meg volt vele elégedve. Ezen eléggé meglepődött, mert soha életében nem csinált még hasonlót. Igazából soha nem is dolgozott, de ezt is tudta róla mindenki. Nem volt egyszer se rászorulva.
Tisztában volt vele, hogy a tanárok közül tényleg mindenki szereti, de abban is szinte biztos volt, hogy azért tartanak is tőle valamennyire. Hiszen halálfaló volt. De megbocsátották neki, és kapott egy új lehetőséget. Kicsit zavarta az, hogy úgy érezte, kivételeznek vele. Utolsó évében is érezte ezt, de akkor sem értette, és most sem, hogy miért teszik. Ő nem egy olyan nő, aki megérdemli azt, hogy mindenki kis királynőként kezelje. Ugyanakkor – ezt még Remus mondta neki – úgy hitte, hogy van egy afféle kisugárzása, ami vonzza az embereket, még ha ő tesz is ellene. És ezt a kisugárzását utálta benne az összes Mardekáros, amikor idejárt. Ani mindig jobb volt náluk, volt benne valami különleges erő. De ez mára már elveszett – fintorodott el a nő a gondolatra. McGalagony szerint soha nem látott még ennyire ambiciózus és céltudatos embert, mint ő. Mindig megállta a helyét, bármennyire is nehéz dolga volt. És – ami igazán különlegessé tette – át tudta adni ezt más embereknek is. Meg tudta győzni őket arról, hogy el tudják érni, amit akarnak. De mostanra ez már elmúlt – gondolta ismét. – Már túlságosan kimerültem.
Belépett a szobájába, és azonnal kidőlt az ágyára. Fejét belenyomta a párnába, és azonnal felnevetett. Kókusz illata volt. Fogalma sem volt, hogy mitől, de nagyon ízlett neki. Lehunyta a szemét, de valahogy nem sikerült aludnia. Tovább járt az esze. Le se tagadta maga előtt, hogy izgul az este miatt. Csak most jutott eszébe, hogy Alant is beosztják. Hirtelen kíváncsiság járta át a testét: vajon melyik házba kerül? A Mardekárba, mint ő? Remélte, hogy nem… nem akarta, hogy olyan legyen, mint az ottaniak. Bár Draco most egészen kedves volt, amikor látta. De akkor se akarta kockáztatni, hogy „megrontják” az ő pici fiát.
Megkérte Dumbledoret - amikor beszélt az igazgatóval arról, hogy szeretné, hogy a fiú itt fejezze be a tanulást – hogy Alan legyen heted éves, mert megvan a hozzávaló esze, és így lenne egy éve, hogy pihenjen és elérje, amit akar. (Konkrétan azt, hogy bekerüljön az angol kviddics válogatottba.) Az öreg férfi átgondolta a dolgot, és miután McGalagony meghallgatta a fiút a nyáron, beleegyezett. Az átváltoztatástan tanárnak nagyon elismerő szavai voltak a fiúra, és meg is jegyezte, hogy hasonlít az édesanyjára. Ani elmosolyodott a megjegyzésen, de ő nem így gondolta. És már megint őt dicsérik, mikor Alané az érdem: szinte magára volt utalva végig. Ő sosem ösztönözte arra, hogy tanuljon, sose mondta meg neki, hogy mit csináljon és mit ne. Sose nevelte igazán, csak ott volt vele. Az élet tette olyanná, amilyen. És az élet nem volt épp kedves és szelíd vele.
Mélyet sóhajtott, miközben egyetlen fia körül keringtek a gondolatai. Ezekből kopogtatás zökkentette ki. Rekedt hangon szólt ki, mire bejött Hagrid.
- Zavarok? – kérdezte az óriás kedvesen mosolygó szemekkel.
- Dehogyis! – pattant fel a nő az ágyról, és ugrott kedvenc vadőre nyakába. – Na, mennyit ittál odalent?
- Nem sokat, inkább kártyáztunk. Oda tiszta fej kell – Ani elmosolyodott.
- Gyere be – mondta végül, mikor észbe kapott.
- Ó, nem, mindjárt mennem kell a pályaudvarra.
- Miért? Hány óra van? – kérdezte ijedten.
- Még csak öt, de még van egy kis dolgom a kunyhóban.
- Ó, értem… Én meg sétálni szeretnék, de az a mamlasz nem akar velem jönni.
- Még mindig Piton nyakán lógsz? Nem veszed észre, hogy…
- De, tudom, hogy idegesíti. Azért csinálom – vigyorgott játékosan a nő, és felkapta a földre dobott talárját.
- És ez neked miért jó? Várj… pont úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek: az óvodában a lányok mindig piszkálják azokat a fiúkat, akik tetszenek nekik.
- Nem a fiúk húzogatják a lányok haját? – kérdezett vissza szemöldök felvonva Ani, miközben az ajtó felé indult. A bozontos óriás követte a nőt, és bezárta maguk mögött az ajtót, ami hatalmas robajjal ért a falhoz.
- De, de a lányok is ugyanezt művelik.
- Nem, ők sírnak, és megmondják őket az óvó néninek – kuncogott fel a gondolatra. Hagrid megforgatta barátságos szemeit, és lágyan a nő vállára tette hatalmas kezét. – Óvatosan – mondta félénken.
- Ne izgulj, kiismerem már magam rajtad.
- Jaj, ez félreérthető volt – kacagott fel hangosan. Az ő hangjától zengett egész nyáron a kastély, szinte mindig nevetett valamin. Senki nem hibáztatta érte, tudták, hogy nem vele bánt a legkegyesebben a sors, jó volt hallani, ahogy felszabadul.
- Milyen perverz a kisasszony fantáziája – hallottak egy hűvös hangot. Ani tovább nevetett, mikor a bájitaltan tanár befordult a sarkon.
- Tőled tanultam.
- Minden bizonnyal – válaszolta még mindig érzelemmentesen a férfi. – Hová mentek?
- Ki.
- Én a kunyhómba, ő pedig… Te hova mész?
- Veled. Aztán sétálok az erdőben – válaszolta vállat vonva. – És egyedül. Mert valaki nem akar elkísérni – célozgatott mosolyogva. - De tudd, ha megtámad valami, az egész a te hibád lesz, és mindenki téged fog okolni.
- Biztos sajnálni fognak, ha szétmarcangol valami vadmacska – felelte szinte azonnal a férfi, az utolsó szót furcsán ejtve.
- Pont ezért megyek. Ki kell élnem magam, amíg lehet – mondta, és ismét ugrándozni kezdett az előcsarnok felé.
- Mitől lett ez a nő ennyire idióta? – kérdezte a bájitaltan tanár inkább magától.
- Nem tudom. De aranyos, olyan, mint húsz éve.
- Az egész olyan, mint húsz éve – mondta szarkasztikusan a professzor, és keresztbefonta karjait.
- Nem teljesen. De én most megyek – köszönt el Hagrid, és Ani után indult. A nő már a park füvén ugrándozott, és mintha kergetett volna valamit. A vadőr hamarosan látta, hogy egy pillangót vett üldözőbe.
- Á, így nem megy! – sopánkodott a nő, és átváltozott egy hatalmas párduccá.
A fekete cica játékos mozdulatokkal kergette tovább a lepkét, ami megérezhette a veszélyt, és felszállt a magasba. A párduc kissé dühösen hagyta ott, és szaladt a tópartra. Ott körbe-körbefutkározott, saját farkát kergetve, majd Hagrid felé vette az irányt. Szélsebesen közeledett a vadőr felé, de az csak mosolygott. A vadőr tett egy lépést oldalra, így az állat észrevehette, hogy mögötte az erdő felé sétál kedvenc tanára. Még jobban gyorsított a tempón, és teljes erőből rávetődött a hátára.
- Aj, Ani. A sírba viszel – sopánkodott Piton. Az állat kedvesen megnyalta az arcát, majd ráfeküdt a mellkasára. – Szállj le rólam!
Ani meg se mozdult, próbálta helyreállítani a légzését a nagy roham után. Nyugodtan pihent az óbégató tanár testén. Amikor pár perc múlva megunta, hogy az a fülébe kiabál, ezzel pillanatnyi halláskárosulást okozva neki, lekászálódott róla.
- Végre. Most már boldoggá tennél, ha nem szólnál hozzám, és nem jönnél a tízméteres körzetembe a következő… egy évezredben.
- Azt ne mondd, hogy rám untál – felelte gúnyosan, miután visszaváltozott emberré. Haja kócosan omlott vállára, de még így is gyönyörű volt a hosszú loknikkal. Mintha egy vad szeretkezés után lenne, úgy nézett ki.
- Nem, csak szimplán zavarsz a hétköznapi életemben.
- Micsoda tapasztalatod van a sértegetésekben. Tanítani kéne – válaszolta ismét, és sértődötten elfordult a vadőr kunyhóját pásztázva. Hagrid már rég elment. Hirtelen ötletből visszaváltozott párduccá, és berohant az erdőbe.
- Remek – sóhajtotta sötéten a bájitaltan tanár. Egy ideig még nézte azt a pontot, ahol látta eltűnni a nőt, aztán ő is bement. De nem a lány keresésére indult hanem, hogy hozzávalókat gyűjtsön.
*
Ani nem tudta, mennyi ideje lépett le, de még mindig érezte, hogy zakatol a szíve. Egy fa tetején feküdt, fejét egyik mellső lábára hajtva. A másik a farkával együtt lelógott az ágról, amin volt. Dühös volt Perselusra. Igaz, már megszokhatta volna, hiszen mindig összekülönböztek valamin – de hamar ki is békültek. Néha elnézte neki a bántásokat, néha viszont nagyon a lelkére vette őket.
Lépteket hallott, mire felkapta a fejét. Nem ember volt… ez patadobogás – ismerte fel. Feszülten figyelte a keskeny ösvényt, és hegyezte a fülét. Semmit nem látott, de hallotta még mindig a lépéseket közeledni. Aztán egyszerre abbamaradt. Még mindig nem volt senki a fa alatt. Úgy döntött, lemászik, és körülnéz, hogy mi is történik. Ahogy leugrott a fáról, majdnem szívrohamot kapott.
- Végre megvagy – hallotta a háta mögül az ismerős hangot. Visszaváltozott emberré, és gúnyos kifejezéssel az arcán felé fordult.
- És akkor én viszlek téged a sírba – jegyezte meg sötéten.
- Igen. Ugyanis a diákok most érkeztek meg az iskolába. Két percen belül kezdődik a vacsora – válaszolta érzelemmentesen Piton, és nekidőlt a fának. Ani kerekre nyílt szemekkel nézte. Nem, ez nem lehet…
- Csak viccelsz. Ott lennél, ha elkezdődött volna.
- Nem viccelek. Láttam megérkezni a fiákereket.
- A fenébe – motyogta maga elé a nő. – Menjünk!
Azzal a férfi ellökte magát a fa törzsétől, és a sebesen lépkedő nő nyomába eredt. Épp átváltozott egy újabb macskává, amikor már utolérte volna. Ezúttal viszont egy gepárd alakját vette fel. Kedves tőle – gondolta magában szarkasztikusan. Megszaporázta lépteit, hogy ne maradjon le annyira, de Ani már hét határon túl járt. Jó tíz percbe tellett, mire megérkezett a kastély bejáratához. Kifújta magát, és nagyjából rendbe hozta az öltözékét. Ahogy belépett az előcsarnokba, megpillantotta a nőt. De most már bordóban virított. Bármennyire is próbálta, nem tudta nem megjegyezni magában, hogy milyen káprázatosan néz ki. Mindig csodaszép volt, de most… Elakadt a lélegzete. Pár pillanat alatt azonban muszáj volt összeszednie magát. Odasétált mellé.
- Gyors voltál.
- Néha ki kell tennie magáért az embernek, ha csinos akar lenni. Tetszem? – kérdezte pajkos mosollyal, és hamiskásan csillogó szemekkel.
- Gyönyörű vagy – válaszolta erre a férfi, és kifújta a levegőt.
- Kicsit több lelkesedést. Ha legalább csak megpróbálnád úgy mondani, hogy őszintén hangozzon, már leköteleznél.
- Sajnálom, nem szokásom bókolgatni.
- Pedig igazán megtehetnéd a kedvemért. Elvesztem a magabiztosságomat.
- Kérj meg mást – vetette oda a férfi, és kinyitotta a nagyterem ajtaját, majd előre engedte a hölgyet. Megjelenésükre rájuk szegeződött minden tekintet. A fiúk többségének elkerekedett a szeme, ahogy meglátták a tanárnőt. Piton csak gúnyosan elhúzta a száját. – Ők szerintem mind örömmel vállalnák, hogy udvaroljanak neked.
- Olyan vagy – mosolygott vidáman. Szemei örömtelien csillogtak a gyertyafényben. Diákok pillantásaitól kísérve sétáltak a tanári asztalhoz. Útközben végigpásztázta az asztalokat, és megtalálta az ismerős arcokat. Alan a Griffendéles asztalnál ült, mikor meglátta édesanyját, csak fanyar mosolyra húzódott a szája, és Ginnyhez fordult. Ani helyet foglalt szokásos helyén, Perselus pedig mellé. Az igazgató ekkor folytatta megkezdett mondandóját.