A kis csapat elindult az Abszol úton. Mindannyian vidáman csevegtek, és nevetgéltek egymáson. Ron még most sem volt túl barátságos hangulatban, és Hermionet ez egyre jobban idegesítette. Úgy döntött, hogy beszél a fiúval, ezért megfogta a kezét, és várt egy kicsit, míg lemaradtak a többiektől.
- Ron, elmondanád, hogy mi a baj Alannel? – kérdezte már kedvesen.
- Semmi, tényleg, csak… bosszant valahogy. Mintha keresné a feltűnést, látod? Most is mindenki rá figyel!
- Ginny a barátnője, azért figyel rá. Harry meg valószínűleg azért, mert érdekli, amit mond. De ha téged nem érdekel, akkor én szívesen beszélgetek veled. Egyébként Alan mindig ilyen, és ezzel nem azt akarja elérni, hogy a középpontban legyen, egyszerűen imád beszélni. Ha nem figyel rá senki, az sem érdekli.
- Akkor meg zárjuk be valahova, és beszélgessen magával – felelte Ron.
- Jaj, Istenem… Javíthatatlan vagy – nevetett fel a lány.
- Hé, Weasley – hallottak egy gúnyos vontatott hangot jobbról. Hermione megborzongott tőle, olyan régen hallotta már. Ránézett a közeledő Dracora, és gombóc nőtt a torkában.
- Mit akarsz Malfoy?
- A barátnődet egy pillanatra – felelte érzelemmentesen a szőke.
- Ne is álmodj róla. Kopj le.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezte Hermione, tőle szokatlan ridegséggel. Draco elmosolyodott egy kicsit, és odahajolt a füléhez.
- Ha elmentek, várlak a Foltozott Üstben. Szeretlek.
Hermione egy pillanatra elmosolyodott, de azonnal észbe kapott, és gúnyos fintort vágott.
- Viszlát, Weasley – vetette oda a lány barátjának.
Draco egyenes háttal, határozott léptekkel távozott. Mielőtt Hermione elmerenghetett volna, Ron azonnal faggatni kezdte.
- Mi a fenét mondott? Ha megint sértegetett, én esküszöm…
- Ron! Nyugi! Csak a szokásos, de ne foglalkozz vele, rendben? Ne rontsa el a kedve… kedvünket.
- Igazad van, de akkor is… - ment közelebb Hermionehoz a vörös hajú fiú. – Utálom, hogy piszkál téged… ő nem tudja, milyen csodálatos vagy – mosolygott rá.
- Köszönöm, de…
- Nincs de. Megyünk? Eléggé lemaradtunk Harryéktől.
A két barát továbbsétált, és szapora léptekkel utolérte az előttük haladó hármast. Harry azonnal szóvá tette Malfoyt, mire Ron káromkodásokkal telepakolt mondatokkal elmesélte a történteket.
- Annyira elegem van ebből a felfuvalkodott hólyagból, hogy elképzelni nem tudjátok – fejezte be paprikavörös arccal. Hermione csalódott pillantást váltott Alannel és barátnőjével.
- Mit mondott neked, Hermione? Mármint pontosan.
- Semmit, fiúk, tényleg, hagyjuk már – felelte a lány. – Annyira eltúlozzátok ezt az egészet, hogy nem igaz. Malfoy az Malfoy, és az is marad, nem lehet mit tenni ellene – mondta, de közben teljesen mást gondolt. – Felejtsétek el, hogy létezik, rendben? Ha engem nem zavar, akkor titeket se zavarjon.
- De a barátaid vagyunk, és szeretünk, és egyszerűen nem tudjuk eltűrni azt, hogy egy ilyen alattomos, szemét, aljas alak ártson neked.
- De nem árt! Köszönöm, tényleg, de nincs szükség rá, hogy miattam így felhúzzátok magatokat.
- Idén kikészítjük, ha még egyszer egy aprócska megjegyzést is mer tenni bármelyikünkre – ígérte Ron. Harry bólintott. Hermione felsóhajtott. Alan megforgatta a szemeit. Ginny elmosolyodott.
- Hagyjuk, légy szí’! Felejtsük el ezt az egészet, és lépjünk már tovább – indítványozta Hermione.
Egyet értésük jeleként egyszerre indultak el hat különböző irányba, végül a Foltozott Üst előtt találták magukat. Felnevettek, és úgy döntöttek, bemennek. Ott találták a Weasley család összes tagját. Ron és Harry csak álldogáltak, Ginny nézte, ahogy édesanyja Hermionet és Alant is megölelgeti.
- Annyira örülök, hogy végre látlak benneteket! Jól éreztétek magatokat, drágáim?
- Igen, Mrs. Weasley, fantasztikus volt! – válaszolta széles mosollyal Hermione.
- Nagyon király volt – helyeselt Alan is. – Csak kár, hogy Ginny nem jött.
A pufók asszonyság elmosolyodott a fiú szavain.
- Nagyon ritka az olyan fiú, mint te, Alan. Boldog vagyok, hogy Ginny épp veled találkozott.
- Én is – mosolygott rá a nőre. Hermione is elvigyorodott.
- Mr. Tökély… Lenne olyan kedves, és meghívna valami innivalóra? – fordult a fiúhoz barátnője.
- Persze, Mrs. Tökély – mosolygott rá vidáman Alan, és Ginny felé nyújtotta a karját, a lány pedig belekapaszkodott.
- Tiszta hülyék – hallották a megjegyzést. Fred volt az.
- Sziasztok! – köszönt az ikreknek Hermione. Mosolyogva megölelte a két srácot, és visszament Harryhez és Ronhoz.
- Nem értem, hogy mit eszik rajta mindenki – morgolódott magában vörös hajú barátja.
- Ne kezd megint, kérlek.
- Nem kezdem, egyszerűen csak…
- Féltékeny vagy?
- Nem! – tiltakozott hevesen a fiú. Túl hevesen, és erre ő maga is rájött. Fülig pirult, és úgy szólalt meg, kissé félénk hangon. – Na jó, talán. Csak nem tetszik, hogy Ginny körül legyeskedik. Olyan, mintha csak kihasználná, mintha csak játszana vele.
- Nem játszik. Nagyon szeretik egymást.
- Jól van, nem érdekel. Semmi közöm hozzá.
- Végre egy igaz megállapítás.
- Hát ti? Honnan ismeritek Alant? – mentek oda hozzájuk az ikrek.
- Én táborból… Ők csak most látják először.
- Ja, igen… mondta ez az idióta, hogy megy. Meg akarta győzni Ginnyt is, hogy menjen vele, de hugi mondta, hogy nem, nem kellene.
- Ja, meg anya se akarta nagyon elengedni…
- Fél, hogy valami rosszat csinálnának… - bólintott George.
- Hallottuk, hogy te sem vagy ám egyedül – váltott témát Fred, még mindig Hermionenak intézve szavait. A lányban kihűlt a vér. Úristen…
- Ö… rosszul hallottátok…
- Igazán? És ez a száz galleonos gyűrű kitől van? – mutatott Hermione bal kezére. Ő azonnal a háta mögé rejtette. Fülig pirult, és mellkasa szaporán emelkedett fel-le.
- Ez csak…
- Nem is mondtad – szólt közbe Ron. Hangja nem volt vádló, vagy megtorló, egyszerű kijelentésként hangzott. A szeme azonban mást mutatott: csalódottságot. Fájdalmat.
- Nem volt mit.
- Ugyan – legyintett Fred.
- Tudjuk.
- Mindent tudunk – Hermione – ha lehet – még ijedtebb képet vágott.
- Így van. Tiszta sor: táborban voltál…
- Volt ott egy csomó jó hapsi…
- Te meg kihasználtad az alkalmat…
- És felszedtél valakit…
- Aki fülig beléd esett.
- Ronci meg féltékeny – állapította meg végül Fred.
- Nem vagyok féltékeny. Azt csinál, amit akar. Semmi közöm hozzá – felelte a fiú határozottan, ám ridegen. Hermionenak összeszorult a szíve.
- Ron…
- Hermione, tényleg, nem tartozik rám, hogy kivel kavarsz.
- Nem kavarok – jegyezte meg kicsit csípősen.
- Érted.
- Mindig ennyit veszekednek? – kérdezte a többiektől a Ginnyvel visszatérő Alan. Ők egyöntetűen bólintottak. – Akkor oké. Megnyugodtam.
Ron és Hermione még folytatták egy darabig vitájukat. Senki nem szólt rájuk, egy ideig. Aztán Harry megelégelte.
- Ennyi elég is volt mára. Még el sem kezdődött a suli, ti mégis veszekedtek. Hagyjátok már abba, ha lehet, akkor egy életre.
- Nem fogjuk. Hermione túl sok hülyeséget csinál – mondta Ron.
- Bagoly mondja verébnek – vágott vissza a lány.
- Elég! – tört ki Ginny. Alan elmosolyodott. – Fogjátok vissza magatokat. Megyünk haza, átjössz? – fordult a lány kedveséhez. Ő Mrs. Weasleyre pillantott, akinek arca örömöt tükrözött, és bólintott.
- Persze, szívesen. De, csak ha nem zavarok – tette hozzá.
- Nem zavarsz, drágaságom – mondta a hölgy.
- Mr. Weasley merre van? – vonta össze a szemöldökét a fiú. Körbenézett.
- Elment, akadt egy kis dolga a minisztériumban.
- Oh, értem.
- Te is jössz, Hermione? – kérdezte Ron békülő szándékkal. Hermione nem akart nemet mondani, mert félt, hogy a fiú úgy veszi, hogy nem akar békülni. Mégis meg kellett tennie.
- Nem, sajnálom, még meg kell keresnem a szüleimet, és velük megyek haza. Rengeteg dolgom van még. Majd holnap után találkozunk a Roxfort Expressnél.
- Rendben… akkor… szia – mondta a fiú, és adott egy puszit a lánynak.
A többiek is követték a példáját, és mind elköszöntek. Utolsónak Alan maradt.
- Dracoval találkozol, mi? – suttogta vigyorogva a fülébe. Hermione elmosolyodott.
- Igen – felelte.
- Akkor szervusz, drágám – ölelte meg Mrs. Weasley is. – Vigyázz magadra.
Amikor mindannyian távoztak a kandallón keresztül, Hermione a pult felé indult. Szülei már rég nem voltak ott. Kért magának egy pohár italt, és helyet foglalt az egyik asztalnál. Pár perc múlva zilált hajú, szőke kedvese ült le vele szembe.
- Végre – sóhajtotta a fiú.
- Nem is tudod, mit éltem keresztül – kezdte Hermione is. – Fred és George tudják, hogy járok valakivel. Fogadok, hogy Alan szája van a dologban.
- Nem baj. Nem lesz semmi gond, hidd el. Már nem járnak a suliba, és soha nem gondolnának arra, hogy te meg én… nekik ez túl…
- Képtelenség. Tudom, hiszen nekem is az volt – mosolyodott el a lány.
- Így van. És látod, hogy mennyire nem az? Senki nem is gyanakszik kettőnkre.
- A gyűrűt is szóvá tették – folytatta panaszosan Hermione. – Annyira félek, hogy rájönnek…
- Nem fognak. Ne izgulj, édesem, nem lesz semmi baj.
- Végül is… Ha nem Harryék, akkor az apád tudja meg. Ő csak megöl érte, vagy „figyelmeztet” egy kedves átokkal. Még mindig jobb annál, amire Harrytől és főleg Rontól számíthatok.
- Láttam az arcát… Eléggé ki lehet rád akadva.
- Mit láttál?
- Hát, ahogy veszekedtetek.
- Oh, értem. Nem nagy ügy, sokat veszekszünk. Talán ezért is szeretett belém… - vonta össze elgondolkozva a szemöldökét Hermione.
- Mi nem veszekedtünk olyan sokat… Mégis beléd szerettem – felelte a fiú. – Őrülten beléd zúgtam, ez az igazság.
- Elpirulok – felelte mosolyogva a lány, és valóban; elpirult. Draco átnyúlt az asztal fölött, és megfogta barátnője kezét, és ujjaival simogatni kezdte.
- És most? Mi legyen? Menjünk még valahova?
- Hát, igazából nekem otthon kéne lennem. Még nem írtam meg semmiből a leckét, és itt volna az ideje. Nem is tudom, hogy fogom két nap alatt befejezni mindet.
- Segítsek valamiben? – érdeklődött kedvesen a fiú.
- Te már készen vagy?
- Ö… igen, persze. Már tábor előtt megvoltam mindennel.
- Oh… Nem, köszönöm, nem kell. Majd megoldom.
Draco szürke szemei szokatlanul csillogtak. Régi énjéhez képest. Ezt Hermione is felfedezte, és eszébe jutott, mi lenne, ha Harry és Ron látná most így szerelmét. Ahogy fogja a kezét, szenvedélytől és szerelemtől égő szemekkel méregeti őt, és rámosolyog. Ha látnák, tudnák: megváltozott. Talán örökre.
Jó tíz perc után Hermione úgy döntött, ideje hazamennie. Dracoval el is indultak, megkeresni a szüleit. A kutatás közben mindkettőjük kedve elég nyomott volt, mert tudták, hamarosan meg kell válniuk egymástól pár napra. Utána pedig nem láthatják túl gyakran egymást, az iskolában ellenségekként kell bánniuk a másikkal a többiek előtt. Főleg azok előtt, akiket Hermione igazán szeret, akik igazán közel állnak hozzá.
Sajnálattal tapasztalták, hogy milyen hamar találtak rá Hermione szüleire. Draco ismét köszönt nekik, majd még beszélgettek pár percet. Aztán mind a négyen a Foltozott Üst felé indultak vissza, ott pedig elbúcsúztak.
- A vonaton találkozunk – mondta búsan a fiú.
- Igen…
- Szeretlek, kicsim – csókolta meg lágyan Hermionet Draco.
- Én is téged, Draco – puszilta meg a fiú száját. Egymásra mosolyogtak, és ismét szerelmes csókot váltottak. – Mennem kell. Szia!
- Szia – Draco még egy utolsó puszit adott a lánynak, majd elváltak.
A fiú elköszönt szerelme szüleitől is, akik mosolyogva viszonozták ezt.
*
Tíz negyvenhárom volt. Hermione már elköszönt szüleitől, és átment a 9 és ¾. vágányra. Éppen kulira helyezett csomagjait próbálta felcipelni a vonatra, amikor megjelentek a Weasleyk, és besegítettek neki. Ő mosolyogva megköszönte, majd üdvözölte Ront, Fredet, Georgeot, Ginnyt és szüleiket. Mrs. Weasley ismét puszikkal és öleléssel halmozta el, Mr. Weasley csak barátságosan biccentett egyet.
- Harry és Alan merre van? – érdeklődött szétnézve Hermione. Két barátját sehol sem látta.
- Mindjárt jönnek, csak Tonksszal beszélgetnek a mugli oldalon.
- Oh, értem.
- Keressünk addig egy fülkét – ajánlotta Ginny. Hermione bólintott, és a két lány az ikrekkel együtt felmászott a vagonba. Ront még anyja oktatta.
Egy ideig masíroztak a folyosón, be-benyitogattak kupékba, de már a többségben ültek.
- Reménytelennek tűnik. Olyan, mintha egyre többen jönnének, és egyre kevesebben mennének a suliba, nem? – tréfálkozott George.
- Ja, Alan jön, de ki megy a helyéről? – kérdezte színpadiasan ikertestvére.
- Mintha olyan sok helyet foglalna – jegyezte meg nevetve Ginny.
- Oh, Hermione. Vigyázz vele. Tudod, azt mondta, hogy a Beauxbatonsban sulielső volt.
- Tényleg? – kapta fel a fejét a lány.
- Aham. Tudnám, minek jár ennyi okos ember egy iskolába.
Továbblépdeltek. Még mindig nem találtak egyetlen üresnek mondható fülkét sem, pedig már a harmadik vagon végén jártak.
Amikor végre a negyediken is átvonultak, és bekukucskáltak az utolsó előtti fülkébe, megadóan felsóhajtottak.
- Már azt hittem, leszakad a kezem. Tök nehéz ez a bőrönd. Mit pakoltál bele, Ginny? – nyafogott Fred.
- Vicces. Semmi feleslegeset.
- Hermioneéban még egy plusz könyvtár is van, szóval te csak ne panaszkodj – lihegte George.
- Nem is. Most kivételesen csak egy plusz könyvet hoztam el, nem ötöt. Azt is csak azért, mert nem sikerült elolvasnom a szünetben – felelte a barna hajú lány.
- Ugyan, miért nem? – kérdezte hamiskásan George.
- Csak nem túl sokat találkoztál valakivel?
- Miről beszéltek? – vonta őket kérdőre. Ginny is érdeklődve figyelte őket.
- Egyértelmű, hogy bepasiztál – kezdte George.
- Igen, tudod virít a fejed a boldogságtól – bólintott komolyan Fred.
- Nem lehet, hogy máshonnan tudjátok? Mondjuk Alantől? – tapogatózott Hermione.
- Hm? Nem – felelték határozottan az ikrek.
- Ezek szerint tényleg van valakid – állapította meg egyikük. Ginny és Hermione összenéztek.
- És Ginny és Alan is tud róla – folytatta a másik.
- Mire akartok kilyukadni? Akkor Alan nem mondott semmit?
- Dehogy mondott! Csak arról beszélt, hogy mennyire hiányzott neki a hugi.
- Komolyan? – kérdezte most Ginny. Elpirult.
- Komolyan. Két idióta. Tökéletes pár vagytok, mondtam már? – fordult most hozzá Fred.
- Mintha említetted volna már… - ráncolta össze a homlokát a lány, majd elmosolyodott.
- Na, pakoljunk be. Aztán menjünk vissza a többiekhez.
Felrámolták a bőröndöket az ülések fölé, Hermione Csámpás ketrecét az ülésre tette. Hermione megmondta a macskának, hogy mindjárt jönnek, ne féljen. A két fiú és a két lány aztán leugrott a vagonról, és visszament a kísérőikhez.
- Szia Harry! Alan?
- Én is örülök, hogy látlak – jegyezte meg kicsit szemrehányóan a fiú.
- Ne haragudj! Csak beszélnem kellene vele… mindegy, nem olyan fontos. Hogy vagy? Már felvittük Ginnyvel a bőröndjeinket, abban a vagonban vagyunk. A legvégén.
- Oké… Felviszem én is, mindjárt visszajövök.
A fiú felkapaszkodott az ajtónál a vonatra, és eltűnt benne. Pár pillanat múlva Hermione egy hatalmas puffanást hallott maga mellől.
- Kivagyok – jelentette Alan, miközben levegőért kapkodott. Most is mosolygott.
- Szia. Mi történt?
- Semmi… Csak leszakad a tüdőm… - mondta, mikor rároskadt a bőröndjére. Azon terpeszkedve zilált. Hermione derűsen elmosolyodott a fiú láttán.
- Milyen volt Weasleyéknél?
- Fantasztikusan király.
- Ott is aludtál?
- Ö, nem. Maradhattam volna, de össze kellett még cuccolnom.
- Értem… - Hermione lehajolt barátja arcához. – Nem láttad Dracot? – suttogta. Alan felkapta a fejét, és eszelős vigyor jelent meg az arcán.
- Nem – felelte. – Viszont az apja az előbb itt mászkált. Illetve álldogált.
- Köszi. Merre van az az itt?
- Az az itt, hát ott van – mutatott a vonat eleje felé.
- Ezer hála – mondta a lány, és egy puszit nyomott Alan arcára.
A fiú hátraejtette a fejét, így úgy tűnt, mintha a lány puszijától alélt volna el.
Hermione feltűnés nélkül a vonat eleje felé sétált. Úgy tett, mintha keresne valakit, és végül is keresett is valakit. Lucius Malfoy valóban ott állt, és egy szem fiához intézett valami hosszabb monológot. Draco látszólag értelmesen és figyelmesen hallgatta, de Hermione látta a szemében, hogy nagyon unja. Elmosolyodott kedvesén. Pár méterre az idősebbik Malfoy háta mögött megállt, és nézte a vonatot, néha-néha oldalra pillantva a szőke férfiakra.
Draco egy utolsó bólintással felvette a földről a bőröndjét, és biccentett apjának. Felszállt a vonat első vagonjába, és ott eltűnt a lány szeme elől. Hermione megijedt, hogy az idősbbik Malfoy szóvá teszi ottlétét. Félelme nem volt alaptalan.
- Miss. Granger… Keres valakit? – kérdezte érzelemmentes hangon.
- Jó napot kívánok, Mr. Malfoy – köszönt illedelmesen a lány. – Nem… nem igazán.
- Draco most szállt fel – mondta a férfi csak úgy mellesleg. Hermione értetlenül nézett rá. Draco kiköpött apja volt. A férfi ugyanolyan gúnyosan húzta fel a száját, ahogy fia szokta. – Ugyan, kisasszony. Tudok mindent – folytatta közömbösen, mégis valami felsőbbrendűséggel a szemében és a hangjában. Biccentett a meglepett lánynak, és távozott.
- Hermione! – kiáltott valaki felé. Harry.
- Megyek! – kiabált vissza. A vonat perceken belül indulni készült.
A lány gyorsan visszaszaladt barátaihoz, és elköszönt Mrs. Weasleytől, és az akkor érkező Tonkstól is. Az ikrek Alannel beszélgettek, és adtak jó tanácsokat Ginnyvel kapcsolatban.
Felzengett a vonat füttyszava, és mindannyian felkapaszkodtak a szerelvényre. Az ablakból integettek a peronon maradtaknak. A vonat lassan elindult, és eltávolodott az állomástól. Mrs. Weasley keze is eltűnt végül, és a kis csapat helyet foglalt a kupéban.
Ginny és Alan egymás mellett ültek, a lány mellett Harry utazott. Ron és Hermione velük szemben ült. A vörös hajú fiúnak még mindig undokságot tükrözött az arca, de nem szólalt meg. Ginny és Alan még mindig mesélték egymásnak nyári élményeiket, Harry pedig vagy őket hallgatta, vagy szemben hallgató barátait figyelte.
Hermione fejében egyre csak Lucius Malfoy járt. Honnan tudhatja? Egyáltalán mit tud? Úristen, micsoda botrány lesz ebből… Azzal, hogy a férfi tud Draco és az ő kapcsolatáról, a sírját kezdte ásni. A lány aztán egy idő után megtörte a csendet.
- És ti mit csináltatok a nyáron? Nem is meséltetek semmit – mondta. Ron rápillantott, majd Alanre. – Mondhattok bármit.
- Nem hiszem, hogy neki szabad tudnia ezekről a dolgokról. Elvégre az anyja exhalálfaló – felelte utálatosan Ron, Alanre utalva.
- Tudok mindent a Rendről – válaszolta a fiú. Ron Hermionera pillantott. – Nem, nem tőle. Anyámtól. Ő nem Rend-tag, de ismer onnan mindenkit, és ő is a ti, illetve a mi oldalunkon áll.
- Hát persze…
- Ron! Miért kell neked ennyire kiállhatatlannak lenned? Mi a fene bajod van? – tört ki Hermioneból. Kezdte úgy érezni, hogy egyre jobban elszorítja valami tüdejét, és nem hagyja levegőt venni. Ezzel a mondattal valamennyire feloldódott ez a valami.
- Nincs semmi bajom! Egyszerűen nem tetszik az, hogy neki mindenről tudnia kell!
- Alan, fogd be légy szíves a füled – mondta gúnyosan Hermione. A fiú elmosolyodott, és így tett.
- Sokra megyünk vele.
- Figyelj – kezdett bele a fekete hajú fiú, miután elvette a füléről a kezét. – Oké, értem, hogy utálsz, és az agyadra megyek, és nem bízol bennem, satöbbi. Kimegyek, tényleg, ha neked az úgy jobb. De ne veszekedjünk, rendben?
- Helye…
- Nem, nem mész ki. Fogadja el, hogy nem lehet minden úgy, ahogy ő akarja. Mi szeretnénk, hogy maradj, és neki ezt el kell fogadnia – mondta most Ginny. – De akkor sem értem… Mitől nem szimpatikus neked Alan?
- Nem is ismered! Egész nyáron nem láttad… azt sem tudod, hogy mit csinált abban a táborban, lehet, hogy fűvel-fával megcsalt, vagy mit tudom én – hadarta el bátya. Arca már vörösebb volt a hajánál, szemei szikrákat szórtak.
- Szeretem Ginnyt – mondta határozottan, egyáltalán nem mosolyogva a fiú. – Soha nem csalnám meg.
- Persze-persze…
- Mindenki magából indul ki – felelte sóhajtva Alan. Átölelte barátnőjét, és lezártnak tekintette a témát.
- Utálom, hogy veszekedtek.
- Én is – morogta Hermione is.
Harry nem szólalt meg. Úgy gondolta, neki ehhez semmi köze. Neki szimpatikus volt Alan, semmi baja nem volt vele. Nem igazán értette barátja reakcióját, és hogy mire fel ez a nagy ellentét.
Az út további részében kultúráltan beszélgettek, Ron és Harry elmesélték a nyarukat a Grimmauld téren. Elmondásukból kiderült, hogy nem történt igazán semmi említésre méltó. Harrynek elmúltak a rémálmai, a sebhelye azonban egyfolytában sajog.
Egy után – mikor már a büfés boszorkánytól bevásároltak – Hermione kirángatta Ront a kupéból, és elköszönt a többiektől. A vörös hajú fiúval együtt a vonat elejére mentek, a prefektusi fülkébe. Amikor megérkeztek, és leültek a helyükre, McGalagony professzorral találták szemben magukat. Még vártak a Mardekáros és az egyik Hollóhátas prefektusra. Persze, hogy Draco nincs itt…
- Üljetek le. Még megvárjuk… Itt is vannak.
- Jó napot, tanárnő – köszönt a három diák. A Hollóhátas lány leült társa mellé, Pansy és Draco pedig megálltak az ajtó mellett. A fiú futópillantást váltott Hermioneval.
- Nos, akkor kezdhetnénk is. Idén elég sok rendeznivalónk lesz, és a különleges helyzetre való tekintettel nagyobb is lesz a védelem. Erről év végén is volt szó, nem tudom, emlékeznek-e.
Hermionenak eszébe jutottak a tanárnő szavai, amit tavaly mondott: a prefektusoknak éjjelente kilenc és éjfél között járőrözniük kell. Valószínűleg többen lesznek egy-egy csapatban, de mindannyiuknak kell őrködnie a kastély különböző részein.
- Nos, mindannyian kapnak egy pergament, amin a beosztást találják, hogy melyikük, mikor, kivel és hol őrjáratozik a kastélyban – folytatta a nő, miközben osztani kezdte a papírokat. – A következő napirendi pontunk pedig a kviddicsmeccsek. Ezeken is az iménti beosztás szerint kell részt venniük, és a megjelölt kilátón kell helyet foglalniuk. Természetesen lesz olyan eset, amikor egyikük játszik, de ez nem probléma. Úgy lettek beosztva, hogy olyan ne legyen, hogy egyikük sem tud megjelenni az adott helyen – Hermione vetett egy pillantást a lapra, aztán Ron arcára. Ki mással is tehették össze, mint Dracoval? Ez őt egyáltalán nem zavarta, sőt, még örült is neki, viszont nem csak ketten voltak: Ron is hozzájuk került. Hárman kell majd minden éjjel róniuk a folyosókat. Hermione elképzelte a jelenetet, és mosolyra húzódott a szája. Ronnak azonban pont a másik irányba konyultak le az ajkai. – A kviddics csapatokban, ha jól értesültem, akkor csak a Hugrabugnál lesz változás – a Hugrabugos prefektusok igenlően bólogattak. – A válogatást jövő hét végén szervezhetik meg.
Kisebb csend állt be, míg a tanárnő a papírjai közt kutatott. Draco és Hermione ismét egymásra néztek. A szőke fiú mellett Pansy egyfolytában beszélt, Dracot azonban ez a legkevésbé sem érdekelte. Ron is ránézett a Mardekáros fiúra, és egy gunyoros arcmimikával elfordult.
- A következő dolog pedig… az iskolaelsők – Hermione elkapta a fejét Dracoról. – Az érintettek megkapták az értesítőket és a jelvényeiket. Valamint kérem mind a négyüket, hogy a megbeszélés után maradjanak még pár percet. Mint tudják, idén is lesz egy bál – fordult az egész csoporthoz a tanárnő. – Ezt Halloweenre tervezzük, amikor is a Minisztériumból ellátogat az Oktatási és Képzési Ügyosztály vezetője, és még néhány alkalmazottja, valamint még néhány egyéb vendég – pillantott a nő szúrós tekintetével Malfoyra. – Előbbiek kíváncsiak az iskolában tanulók magatartására, és úgymond társasági életére. Utána itt töltik az őszi szünetet és még egy hetet, hogy tovább tanulmányozzák tanulóinkat. Maguknak nem kell semmit mondaniuk a társaiknak, az igazgató úr a vacsoránál elmondja majd a fontosabb részleteket mindenkinek. Egyelőre ennyi, két hét múlva még találkozunk egyszer így együtt az iskolában – fejezte be. - Értesíteni fogom mindannyiukat – a diákok felálltak, és a többségük távozott.
Hermione és a többi iskolaelső azonban csak közelebb ment a tanárnőhöz. Ron is szívesen bent maradt volna, hogy megvárja Hermionet, de McGalagony kiutasította. Amikor már csak ők öten voltak bent, az igazgatóhelyettes belekezdett.
- Nos, a bálról lenne szó – kezdett bele ismét szövegébe. Draco Hermione mellé állt, és a székének háttámlájára támaszkodott. – Mivel önök az iskolaelsőink, úgy volna logikus, ha együtt mennének. Maga, Miss. Abott menjen az úrral – mutatott a tanárnő a Hollóhátas fiúra. Hermione felpillantott Dracora, de a fiú nem nézett vissza, csak rideg, rezzenéstelen tekintetével figyelte McGalagonyt. – És önök ketten pedig együtt – fordult most a Griffendéles-Mardekáros pároshoz. Mind a négyen bólintottak.
- Kik az egyéb vendégek, tanárnő? – érdeklődött Hermione.
- Majd meglátja, Granger kisasszony. Egyelőre még nem tudjuk mi sem biztosra mindannyiukat.
- Értem…
- Van esetleg valami kérdésük?
- Nincs – felelték egyöntetűen.
- Ma is lesz már őrjárat? – kérdezte meg mégis Hannah.
- Nem, ma még nem, holnap viszont Miss. Parkinson és a társa kezdik.
- Köszönöm.
- Viszontlátásra, professzornő!
Draco lassan elindult az ajtó felé, ami mellől felvette a táskáját. Hermione így utolérte, és rámosolygott. A fiú kinyitotta a kupé ajtaját, és előre engedte a lányt. Kint már Ron várta.
- Ezt szerinted hogy találták ki? – érdeklődött a szőke fiú Hermionetól.
- Mire gondolsz? Az őrjáratra, vagy a bálra?
- Mindkettő nagyon kecsegtető a számomra – mondta gúnyosan a fiú, miközben szemei játékosan megcsillantak. Hermione elmosolyodott, és Ron felé fordult.
- Köszi, hogy megvártál.
- Nincs mit. Megyünk?
- Igen, persze.
A lány még egyszer utoljára belenézett kedvese szürke szemeibe, de mielőtt elveszett volna bennük, elfordította a fejét, és Ronnal együtt visszament a vonat végébe