- Jaj, de jó látni! – ugrott a szőke hajú fiú nyakába.

- Én is örülök… de… ne fojts meg, ha lehet – nyögte Draco.

- Ó, ne haragudj… csak már annyira hiányoztál – engedte el.

A fiú megfogta a kezét, és magához húzta. Ajkuk szenvedélyes csókban forrt össze, és nem engedték el egymást hosszú másodpercekig. Hermione mosolyogva eltávolodott a fiú arcától. Draco a derekánál fogva magához húzta, és vágyakkal telve ölelte, mintha belehalna, ha egy pillanatra nem érnének egymáshoz. Talán így is volt.

- Te is nagyon hiányoztál nekem – súgta lágyan a fülébe, mire a lányon kellemes hideg futott végig. – Anyámék az idegeimre mentek a héten.

- Tényleg, ők hol vannak? – bontakozott ki gyorsan az ölelésből Hermione, mintha attól tartana, hogy Draco szülei valamelyik asztal alatt bújtak el.

- Csak kitettek az Abszol úton, aztán mentek a dolgukra – vonta meg a vállát a fiú.

- Ó, értem.

- Na, mit csináljunk? Együnk vagy igyunk valamit? – kérdezte vidáman Draco.

- Először szeretném, ha megismernéd a szüleimet – mondta a lány. Draco felvonta a szemöldökét, és mintha egy kicsit megijedt volna.

- Biztos, hogy ezt akarod? Nem vagyok szerintem az a srác, akit a szüleid melléd akarnának…

- Jaj, ne izgulj. Imádni fognak, csak legyél természetes.

- Aha… oké.

Kézen fogva elindultak a kocsma pultja felé, ahol Hermione szülei álltak, és beszélgettek. Draco megpróbált nyugodtnak tűnni, és ez elég jól sikerült is neki. Belül azonban majd’ elájult a félelemtől. Nagyon izgult, hogy nehogy rossz benyomást keltsen szerelme szülei előtt. Vett néhány mély levegőt, mielőtt Hermione megszólította Mr. és Mrs. Grangert.

- Anya… apa… Be szeretném mutatni Draco Malfoyt. Ő az a fiú, akiről meséltem.

- Szia, Draco – üdvözölte a nő a szőke fiút, és két puszit nyomott az arcára. – Örülök, hogy megismerhetlek. Hermione egyfolytában rólad beszél, úgyhogy már nagyon kíváncsi voltam rád – a lány elpirult a megjegyzés hallatán, de nem szólt semmit.

- Én is örülök, Mrs. Granger – felelte a fiú udvariasan, majd kezet nyújtott Hermione apjának. – Draco Malfoy.

- Szervusz.

- Ö, anya… baj lenne, ha mi… szóval, ha elmennénk körbenézni?

- Nem, menjetek csak. Jó szórakozást.

- Viszlát!

A két fiatal – Draco megkönnyebbülten lépdelve – egymás kezét szorongatva nekivágott az Abszol útnak.

Először elmentek Florean Fortescue Fagylaltszalonjába, ahol egy kehelyből ettek meg egy fagyihegyet. Evés közben nevetgéltek, Draco összekente a lány orrát a vaníliával, viccelődtek, jól érezték magukat. Amikor a fiú kifizette a fagylaltot, és elhagyták a kellemes helyet, mosolyogva a lányhoz fordult.

- Még fagyis vagy.

- Hm? Hol?

- Itt – mondta, és közelebb hajolt hozzá, és lágyan megcsókolta a szája sarkát. – Igen, most már jó.

Hermione huncutul elmosolyodott, és megcsókolta kedvesét.

- Lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, de szeretnék adni neked valamit – mondta a fiú komolyabb hangon. Hermione összevonta a szemöldökét. Draco elővett a zsebéből egy kis dobozt. – Szeretném, ha ezt elfogadnád… A suliban nem tudunk majd annyit találkozni, és szeretném, hogy ha másról nem, akkor legalább erről eszedbe jutnék – mondta, és kinyitotta a dobozt. Abban egy gyönyörű ezüst gyűrű volt, egy smaragd kővel. Hermionenak elállt a lélegzete, majd mikor már kezdte felfogni, hogy mit is lát, rázni kezdte a fejét.

- Nem lehet, Draco… én ezt… nem érdemlem meg…

- Dehogynem. Bármit megadnék neked. Ez csak egy egyszerű ajándék, amit szeretném, ha elfogadnál. Kérlek.

Hermione hitetlenül nézte a kisdobozban levő ezüst-smaragd gyűrűt. Felhúzta a szája sarkát.

- Zöld-ezüst? Nem egoizmus ez egy kicsit? – vigyorodott el a lány.

- Ha nem tetszik, akkor nyugodtan ki…

- Nem ezt mondtam. Gyönyörű. Csak mardekáros összeállítás. Még ha nem is tőled kapnám, akkor is te jutnál róla eszembe – Draco elmosolyodott.

A fiú kivette a dobozkából az ékszert, és felhúzta a lány bal kezére. Pár pillanatig csodálta a lány ujjain a gyűrűt, majd kezet csókolt. Hermione elmosolyodott, és kézen fogva továbbindultak.

Sorra nézték a kirakatokat, és járták a boltokat. Amikor Dracot nagy nehezen sikerült kirángatni a kviddics üzletből, a Czikornyai&Patzába tartottak.

- Megnéztük azokat a seprűket, úgyhogy most járj a kedvemben, és menjünk be – kérte Hermione a fiút.

- Jól van – sóhajtott fel a szőke.

- Köszönöm – puszilta meg az arcát a lány, és behúzta a boltba kedvesét.

Nevetgélve lapozgatták a különböző könyveket, Draco főleg az átkokról szólókat. Nem egyszer tett egy megjegyzést, hogy melyiket kin használná szívesen. Ilyenkor Hermione rosszalló pillantása láttán bűnbánó mosoly terült el az arcán, és két perc múlva már ugyanott folytatta.

Hermione összeszedegette a jövőre szükséges tankönyveket is, teli kosarát pedig letette az egyik polc mellé a földre. Draco épp egy Shakespeare kötetet olvasott felvont szemöldökkel.

- Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek?
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.

-Ez gyönyörű volt.

- Minek írnak ilyeneket az emberek? Nem egyszerűbb annyit mondani, hogy szeretlek, és szükségem van rád? – rázta meg értetlenül a fejét.

- Jaj, Draco… Tudod… vannak emberek, akik szeretik körül írni az érzéseiket. Van, akinek van ehhez tehetsége, és ilyen gyönyörű szonetteket, verseket ír, van, akinek meg nincs, és csak annyit mondd, hogy szeretlek. De azt úgy, hogy a másik tudja, hogy tényleg szereti, és tényleg szüksége van rá.

- Akkor én a második embercsoportba tartozom.

- Igen. De nagyon szépen olvastad fel – Draco felhúzta a szája sarkát.

- Kösz – mondta a fiú, és visszatette a könyvet a helyére. Közelebb lépett barátnőjéhez, és magához húzta. Kedvesen egymásra mosolyogtak. A barna és a szürke szempár szinte összekapcsolódott. Végül Hermione törte meg a csöndet.

- Nem akarom elrontani a kedvedet, de… - kezdte halkan. - Harryék bármelyik pillanatban itt lehetnek… és… Nem lenne jó, ha meglátnának együtt.

- Értem – a fiú lehajtotta a fejét, és Hermione kezével kezdett játszani. – Igazad van.

A két fiatal szája ismét egymásra talált, ám most hamar szétváltak.

- Ne haragudj, pedig nagyon szívesen mennék veled, bárhova, csak…

- Nem, nem haragszom. Majd máskor, amikor már nem zavarhatnak a barátaid.

- Mi a baj?

- Semmi.

- Nem úgy látom. Draco – nézett a fiú szemébe Hermione. – nagyon sajnálom.

- Én is. Szeretlek – csókolta meg ismét a lányt.

- Én jobban – játszadozott Hermione.

- Nem hiszem, de ezen most ne vitatkozzunk – a fiú kérésének eleget téve Hermione puha puszit nyomott a fiú szájára, felvette a kosarat, és elindult a pult felé.

Kivette őket a kosárból, és a táskájában kezdett kutatni a pénztárcája után. Draco is utána ment.

- Te nem veszed meg a könyveket?

- A szüleim már a múlt héten elintéztek mindent. Csak egy új talár kell.

- Hát… akinek a szülei varázslók… - Draco elmosolyodott, és kezével hátulról átölelte a lány derekát. A lány elmosolyodott, és kifizette a könyveket.

Draco elengedte a derekát, és kimentek az üzletből. Kéz a kézben folytatták az utat Madam Malkinhoz. Hermionenak is szüksége volt új talárra, és idén megint kellett dísztalárt is vinniük. Madam Malkin egy másik helységbe vezette a lányt, hogy válassza ki magának az anyagot, amiből szeretné az ünnepi ruhát, addig ő elintézi Malfoyjal a talárt.

Hermione volt már több méteráru boltban, de egyikben sem látott ennyi anyagot. Sokáig kutakodott, és nézelődött, végül két neki tetszőt kiválasztott. Mikor a nő visszajött, megmutatta neki mindkettőt. Az egyik egy mély bordó darab volt, a másik pedig egy sötétzöld.

- Ez jobban kiemelné az alakodat – mondta a bordó anyagra. – És jobban is illik hozzád, szerintem.

- Akkor legyen ez – mosolygott a nőre, és a kezébe adta a bordó anyagot.

Madam Malkin neki is feltűzte a megfelelő méretre a talárokat, majd egy varázslattal megvarrta őket. A két fiatal ruháikkal együtt elhagyta az üzletet.

- És most hova menjünk? – érdeklődött a fiú.

- Nem tudom. Hány óra lehet?

- Talán tizenegy, fél tizen… Jaj ne.

- Mi az?

- Itt vannak a barátaid – mondta Draco a lány mögött pásztázva a tömeget.

- Jaj, ne… hol?

- Mögötted, kábé tíz méterre, de ne nézz hátra… nem hiszem, hogy észrevettek, de jobb, ha megyek.

- Rendben. Mikor tudunk találkozni? – kérdezte elszontyolodva Hermione.

- Gőzöm sincs. Remélem, minél hamarabb. De ma még beszélünk, rendben?

- Aha… de, hogy?

- Majd megoldjuk… Megyek, már jönnek. Szia, szívem – Draco elengedte a lány kezét, és az ellenkező irányba indult.

- Szia… - motyogta búsan Hermione.

Csak néhány pillanatig lehetett szomorú, ugyanis két barátja hamar ott termett mellette. Ron boldogan megölelte a lányt, aki ezt viszonozta, és két puszit adott a fiúnak. Harryt is hasonlóképp üdvözölte.

- Jaj, de jó újra látni! Jól érezted magad? – kíváncsiskodott vidáman a vörös hajú fiú.

- Igen, nagyon szuper volt.

- Szuper? – vonta össze a szemöldökét Ron.

- Igen… miért?

- Semmi, csak eddig nem használtad ezt a szót.

- Hát… kicsit megváltoztam a nyáron.

- Értem… mennyit tanultál?

- Nagyon vicces. Egyébként… szinte semmit, mert nem volt rá időm. De a héten bepótolok mindent, és megírom a dolgozataimat is.

- Micsoda?! Nem írtad még meg őket?! – hüledezett Harry. – Tényleg megváltoztál.

- Mondtam… Ginny?

- Mindjárt jön, még anyával beszélget. Georgenak és Frednek segítenek az üzletben.

- Menjünk oda! Érdekel, hogy mit alkottak az ikrek!

- Ö, muszáj?

- Miért?

- Nem tudom, csak… félek anyától egy kicsit. Dühös Fredékre, mert szórakoztak az egyik haverjukkal, és kicsit felhúzták az ikrek.

- Aha… értem. Akkor nem muszáj, viszont keres… - Hermione a mondatot egy sikítással fejezte be. Majdnem elesett, amikor egy kb. 180cm magas fiú a nyakába vetette magát, és puszilta, ahol érte.

- Szállj le rólam, te nem normális! – nevetett boldogan a lány, de a fiú csak azért sem engedte el.

- Mindjárt… - válaszolta mosolygós hangon.

Ron és Harry furcsállón egymásra néztek, majd a barátnőjüket ölelgető fekete hajú fiút pásztázták. Alan végre abbahagyta a lány szadizását, ám az ölelésből nem engedett.

- Rég láttalak – jegyezte meg vidám, ám komoly hangon.

- Én is téged… már több mint mennyi? Két vagy három napja? – erre mindketten felnevettek.

- Hát igen… - bólintott a fiú. Kibontakozott az ölelésből, és Hermione barátai felé fordult. - Ö, izé. Sziasztok! Alan Fonce vagyok – nyújtott kezet Ronnak, majd Harrynek.

- Alan ott volt a táborban… Csapattársak voltunk.

- Á, értem. Hello – köszönt Ron, mikor már elmúlt az első döbbenet. – Ron Weasley – Alan és Hermione egymásra vigyorgott. – Nem te vagy az, aki Fredékkel szórakozott?

- Ja, de… Nem lett semmi gáz, anyukád végül meglágyult… - felelte Alan. - Te pedig Harry Potter. Hermione nagyon sokat mesélt ám rólatok – az említett lány elpirult.

- Furcsa, nekünk nem mondott semmit rólad – mondta kissé csípősen Ron. Úgy tűnt, nem túl szimpatikus neki a fiú.

- Valószínűleg azért nem, mert most találkoztunk először a tábor óta – jegyezte meg Harry.

- Igen.

- Szóval… mit kezdtem el? – kérdezte Hermione. – Ja, igen. Szóval, akkor is szeretném megkeresni Ginnyt.

- Azt mondta, hogy várjuk meg, majd jön.

- És itt, az Abszol út közepén akarod megvárni?

- Alan! – kiáltott fel valaki a távolban. Mind a négyen körbenéztek, hogy ki lehet az.

Pár pillanat után, már mindannyian látták a feléjük szaladó vörös hajú, fülig érő szájú lányt. Alan szélesen elvigyorodott, és felé fordult. Ginny teljes lendületével megölelte a fiút, aki a derekánál fogva felemelte, és a lendülettől megpördült vele.

- Jaj, de jó, hogy végre itt vagy! – mondta vidáman a lány.

- Hiányoztál már nagyon… - felelte a fiú.

- Te is nekem.

Ron és Harry kérdőn nézték hol a párt, hol Hermionet, aki csak mosolygott két barátján. Ron igazán akkor lepődött meg, mikor Ginny és Alan boldogan megcsókolták egymást. Harry felvonta a szemöldökét, és a gondtalan fiatalokhoz fordult.

- Ti jártok?

- Ö… szia Harry, szia, Ron… Hermione! Szia! – kiáltotta el magát – ha lehet – még boldogabban a lány. Odament barátnőjéhez, és két puszival és egy öleléssel üdvözölte őt.

- Szia… ugye tudod, hogy haragszom rád?

- Ö… igen, tudom… Illetve sejtettem – pillantott félénken Alanre a lány. – Ne haragudj…

- Á, semmi gond. Alan már beavatott mindenbe… vagyis majdnem mindenbe.

- Ja, és igen, Harry, járunk… már egy ideje.

- És erről mi miért nem tudunk? – érdeklődött Ron, alig leplezve feltörő dühét.

- Jaj, ne csináld már, légy szí’.

- Kérlek – vont vállat sértődötten testvére. – Hova megyünk?

Mind az öten egymást pásztázták, és próbáltak kitalálni valamit. Alan javasolta, hogy igyanak valamit, aztán meg majd kitalálják.

Így hát a kiscsapat elindult egy frissítőket felszolgáló hely felé. A nap hétágra sütött, és egyáltalán nem olyan volt az idő, mint az ősz kezdetén szokott.

Leültek egy asztalhoz, és mindenki rendelt magának valamit. Alan és Ginny vidáman beszélgettek, és a többiek is szívesen hallgatták őket. Ron egy kicsit még most is ellenséges volt, de próbálta leplezni nemtetszését. Alan épp táborbeli élményei ecsetelésébe kezdett bele. Hermioneban egy pillanatra megállt a vér. Valahogy figyelmeztetnie kell Alant, hogy Ron és Harry nem tudnak Dracoról, és nem is szabad tudniuk…

- Aztán az egyik srácnak szülinapja volt… Emlékszel ’Mio? – fordult Alan a lányhoz. Mélykék szemei megcsillantak.

- Persze – felelte kelletlenül Hermione.

- Az nagyon állat volt. Tök király bulit dobtunk össze…

- Pontosabban dobtál össze… mert hogy az egész a te ötleted volt…

- Jó, igen, és? Kellettél te is, Jess is, és a többiek is, különben nem lett volna jó. Na mindegy, nagyon jó volt az egész…

- Jó tömören elmesélted… - jegyezte meg a lány.

- Jól van na – mosolygott a fiú.

A többiek csak mosolyogtak rajtuk. Mind ittak egy kicsit, aztán Alan szólalt meg ismét.

- Ö, elnézést, mindjárt jövök – mondta, és felállt a helyéről. Elindult Hermione felé, aztán elment a lány mellett.

Hermione hátrafordult, hogy megnézze, hova megy, és akkor vette csak észre, hogy mögöttük két asztallal szőke szerelme ül. Gyorsan visszakapta a fejét, és összefutott a pillantása Ginnyével. A lány elmosolyodott, Hermione pedig zavartan viszonozta.

- Ez egyre rosszabb… Hol a fenében találkoztál ezzel a gyerekkel? Nézd meg, jóban van Malfoyjal… Arról nem is beszélve, hogy tökre beképzelt, és… - kezdett bele Ron, mire Ginny dühösen félbeszakította.

- Először is, Alan nem beképzelt, nagyon aranyos fiú. Az meg kit érdekel, hogy beszél-e Malfoyjal? Nem Malfoyjal járok, hanem vele, és Alannél rendesebb és kedvesebb fiút nem találsz a világon. Különben meg George és Fred is ismerik, és nagyon is bírják! Arról nem is beszélve, hogy Hermione is imádja!

- Hát ez az! Nem láttad, hogy hogy ölelgette, amikor meglátta!

- Ron! Ne csináld már ezt! – szólt rá most már Hermione is. – Alan nagyon rendes srác, és csak örült, hogy látott. Mindig is ilyen volt. Miért baj az, hogy jókedve van? Attól még nem lesz beképzelt, hogy vidáman beszél, és igen, be nem áll a szája…

- Nézd meg – mutatott a vörös hajú, és - most már - arcú fiú Alan és Draco felé. Alan Draco előtt állt, és beszélgetett a szőkével.

- Mi van velük? Beszélgetnek – vont vállat Ginny.

- Úristen… jó, hagyjuk.

- Nem, nem hagyjuk. Mi bajod van vele?

- Semmi.

- De igen.

- De nem! – mondta kicsit hangosabban a kelleténél Ron. – Értsétek meg, nincs semmi bajom, egyszerűen zavar, hogy itt van. Ennyi.

- De miért zavar? Ártott neked bármit is?

- Nem, de… nem tudom elmondani. Egyszerűen nem tetszik, hogy jársz vele – mondta lehajtott fejjel a fiú, immár halkabban.

- Jaj, tesó, ne félts – felelte meglágyult hangon Ginny. – Alan soha nem ártana nekem, és másnak sem.

- Remélem. Különben kitekerem a nyakát, és…

- Hé. Elég – szólt rá húga.

- Jól van, ne haragudj.

- Semmi baj, de légy szíves, ne csinálj ilyet, rendben? Alan tényleg rendes fiú, majd meglátod. Hermione egész nyáron össze volt zárva vele, és lásd, él még.

- Jól van, persze… Tudom.

Ginny megsimogatta bátya arcát, és elmosolyodott. Ron úgy tűnt, hogy megnyugodott végre. Alan is elindult hozzájuk, és lehuppant barátnője mellé.

- Honnan ismered Malfoyt? – szegezte neki azonnal kérdését Ron. Ginny rosszalló pillantást vetett bátyára.

- Á, csak anya ismeri az apját… és egyszer voltak nálunk. Kb. tíz éves voltam. De nem nagyon ismerem, csak most így szembetűnt a szőkesége – mosolyodott el a fiú. Hermione nem mert fellélegezni, de megkönnyebbült. Alan tehát tudja, mit szabad, és mit nem.

- Értem… És szerinted milyen?

- Hát… Nem tudom igazából – a fiú rápillantott Hermionera.

- Ö… nem beszélhetnénk másról? – kérdezte.

- De, igazad van, Hermione. Malfoy csak rontja a hangulatot – egyezett bele Ron. – És te melyik suliba is jársz? – érdeklődött Alantől.

- Hát… eddig beauxbatonsos voltam, de most már roxfortos.

- Igen? Lehet váltani? – vonta fel a szemöldökét a fiú. – Azt hittem, hogy ilyen csak nagyon sok hercehurca árán oldható meg…

- Ö, aha… igen. Bár nekem nem kellett semmi „hercehurcát” csinálnom, egyszerűen felvételiztem. Bár valószínűleg anyámnak köszönhetem a dolgot.

- Jaj, tényleg, ti nem is tudjátok – csillant fel a szeme Hermionenak. – Nem fogjátok kitalálni, ki Alan anyja – az említett fiú megforgatta a szemeit, és szerelme felé fordult. Egymásra mosolyogtak, és megcsókolták egymást.

- Na, ki? – kérdezte Harry.

- Ki jött hozzánk az évvégén Piton védőszárnyai alatt? – kérdezte ártatlanul Hermione.

- Komolyan mondod… Melanie Nett az anyukád?

- Mi ebben olyan nagy szám? – kérdezte fáradtas hangon Alan, miközben visszahúzódott a helyére.

- Semmi, de legalább tudjuk, honnan ismeri Malfoyékat – jegyezte meg kissé epésen Ron.

- Ismeri, igen. Nem azt mondtam, hogy puszi pajtások – rázta meg a fejét a fiú. – Egyáltalán nem. Mondjuk Lucius Malfoyt már eleve rég láttam… vagyis nem… nyár elején. Mindegy.

- Akkor is különös – felelte Ron, és hátradőlt a székében.

Hermione csalódott arccal kocogtatta ujjaival a poharát. Elgondolkozva nézte a benne hűsen álló narancslevet. Nem egészen erre számított. Persze, túl optimistán nézte a dolgokat. Ron sose fogja kedvelni Dracot, de azt akkor sem gondolta, hogy Alannel is lesznek gondjai. Egyáltalán nem értette vörös barátját, hogy mi nem szimpatikus neki Ginny szerelmében. Lehet, hogy épp ez a baja? Ennyire féltené a húgát?

- Nem megyünk? – kérdezte a beálló csendben Harry. Hermione boldogan bólintott, megitta a maradék italát, és felállt.