A megbeszéltek alapján, este 19:54-kor Draco már ott dekkolt Piton szobája előtt. Még mindig csak a fejét rázta a képtelen ötletre, hogy átverjék a Legilimencia Nagymesterét és persze, közben nyomozzanak is, de mit tehetett?! Hermione érvei (meg persze vonz ereje) erősebbnek bizonyultak a szegény, szerencsétlen mardekáros ellen. Legalábbis Draco így gondolt magára: szegény, szerencsétlen mardekárosként, akinek az a kárhozat jutott,hogy egy griffendélessel töltse a büntető munkáját.
Kezében egy vászon zsákot szorongatott, amiben - a tervnek megfelelően - a növények fele leledzett. A másik felét, még délután odaadta Grangernek, aki örömében még egy puszit is adott neki.
Nagy voltál, Draco! - ujongott a lány. - Hogy tudtad ilyen gyorsan összeszedni a hiányzó növényeket? Hisz együtt csak kettőért mentünk el.
- A válasz nagyon egyszerű, Hermione -vont vállat Draco. - Anyám.
- Ahha. - csillant fel Mió szeme. - Ez esetben a puszi nem is neked jár, hanem anyukádnak.
- Nem hiszem, hogy vissza tudnád venni... - vette fel legellenállhatatlanabb mosolyát a szőkeség.
- Nem is veszem. - fordult sarkon Mió. - Rajtad keresztül küldöm anyukádnak.
- Rendben, bár nem tudom,- folytatta kicsit halkabban a fiú - anyám mit szól majd hozzá, ha közlöm vele, hogy azért adok neki életemben először puszit, mert egy sárvérű griffendéles küldte.
- Sosem kaptál anyukádtól puszit?! - kerekedett el édesen Hermione szeme.
- Talán baba koromban, de arra nem emlékszem - vont vállat a mardekáros. - A Malfoy családban nem szokás.
- Értem - bólintott Granger, pedig nem értette, hogy képes egy anya, úgy felnevelni a gyerekét, hogy nem ad neki puszit.
- Van egy ötletem, Hermione, - és Draco arcán megint megjelent a szívtipró féloldalasan édes vigyora - mi volna, ha te bepótolnád nekem ezeket a puszikat?"
- Eláruljam, mi volna? - kérdezte Mió, és cselesen rákacsintott a fiúra. 
- Na, mi? - lépett egy lépéssel közelebb a lányhoz Draco, hogy szinte már érezte annak finom illatát.
- Csoda! - nevetett fel a griffendéles, és futólépésben elhagyta a Szükség Szobáját.
- Csoda - morogta most maga elé a szót Draco, és el kellett ismernie, hogy Hermione....
Hermione...
Nem sikerült befejeznie a mondatot, mert a griffendéles befordult a folyosó sarkán, és Draconak elállt a lélegzete.....
Hermione kissé szorongva lépett ki a portréján.
Nem volt benne biztos, hogy egy miniszoknya, meg a kedvenc, rózsaszín rövidujjúja megfelelő öltözék, vagy inkább jelmez a Nagy Jelenetre...
Igazából csak egy indoka volt, hogy ezt a ruhát válassza :
A mugli színésznők is a legjobb ruhájukban lejtenek be a premierekre. Most Ő a legjobb ruhájában lejt be...
az Egy személyes előadásra...
Amikor befordult a folyosó sarkán, még úgy remegett a gyomra, mint egy kis madár, ami már látja a macska torkát, de menekülési utat nem.
Ez a hasonlat kissé abszurdnak tűnt, rá és Pitonra helyettesítve, dehát, Pitont ismerve, nagyon is jól illett a helyzetre.
Ahogy léptei kongását hallgatta a sötétben, meg Dracot, ahogy ott állt és várta Őt, furcsa módon az álma jutott eszébe.
Gyorsan megrázta a fejét, hogy helyre szedje a gondolatait. Most nem engedhette meg magának,hogy elkalandozzon. Tudta jól, hogy az Oklumencia legalább annyira megy neki rosszul, mint a professzornak jól. De remélte, hogy a mardekáros jelenléte, s örök magabiztossága majd erőt önt belé is.
- Szia - mondta és bátortalan mosolyt küldött Draco felé.
- Helló. - morogta az, mert állának koppanása - amint találkozik a padlóval - még most is visszhangzott a folyosó falán. - Úgy tudtam ráijeszteni akarunk Pitonra, nem elcsábítani,- mérte végig a boszorkát Malfoy. - Ha szólsz, hogy változott a terv, én is valami lengében jöttem volna.
- Draco, mi éppen veszekedni készülünk, nem pedig kabaré estre, úgyhogy, több komolyságot, kérek - szidta össze védekezésül a szőkeséget Hermione.
- Én meg legalább 10 centivel hosszabb szoknyát - lovagolt tovább a témán Draco. - Így nem tudok koncentrálni a szerepemre, és még a végén elkezdenek erotikus gondolataim támadni rólad, az pedig egyikünknek sem lenne jó.
Hermione meglepődve fogadta a fiú őszinteségi rohamát, és felhúzott szemöldökkel méregette társát.
- Ugye nem itatott veled senki igazság szérumot? - kérdezte Mió.
- Dehogy! - tiltakozott Draco rögtön. - Tudod, mit, inkább vitatkozzunk!
- Dehát most is vitatkozunk! - mutatott rá a dologra a lány.
- Tudod, hogy értettem. -Draco szúrós pillantást vetett a griffendélesre. Ennek persze inkább az volt az oka, hogy Ő maga sem tudta, miért volt őszinte, csak úgy kibukott belőle a dolog....
- Akkor kezdjük - javasolta Mió, ugyanazon a suttogó hangon, amin eddig is beszélt ( csak a hülye író felejtette el megemlíteni, hogy a gyerekek eddig suttogtak).
- Nem igaz, Granger, már megint késtél - mondta Draco több átéléssel, mint amit Hermione várt tőle, de a hangereje legalább elég hangos volt ahhoz, hogy Piton a túl oldalon meghallja.
- Nem siettem hozzád, görényke! - vágott vissza Hermione - Egyébként se parancsolhatsz nekem!
- Mintha annyira akarnék parancsolni egy sárvérű kis...
- Azt ajánlom, ne merj még egyszer így nevezni, Draco Malfoy, - emelte fel a hangját Hermione, és szemében igazi harag csillogott, - különben nem állok jót magamért!
- Most meg kellett volna ijednem? - kérdezte Draco.
- Jobban tennéd, görényke.
- Vigyázz a nyelvedre, Granger, mert ha nem....
Draco az ajtó felé intett a szemével, amivel jelezte, már hallja a denevér közeledtét.
A megbeszélt jelre mindketten előkapták a pálcájukat, és egymásssal szembe párbaj pozíciót vettek fel.
- Mert ha nem? Csak nem megátkozol? - kérdezte gúnyos hangon Hermione.
A válaszra már nem jutott idő, mert professzoruk hirtelen kitárta az ajtót, és a diákokra meredt.
Hermione érezte, ahogy Piton elméje szinte agyon nyomja az erejével, de Ő ellenállt. Először. Aztán előszedte összes Draco-ellenes gondolatát, és szabad utat engedett a professzornak elméjébe.
Az egész nem tartott tovább, mint 3-4 pillanat, Hermione mégis úgy érezte, mintha ez idő alatt 10 évet öregedett volna.
A következő 3-4 pillanatban a denevér Draco arcát fürkészte, jobban mondva nem is arcát, hanem agyát, Hermione remélte, hogy eredménytelenül.
Ha valaki kívülről nézte őket, mint például én is teszem ( az író), annak fel sem tűnt ez az agykutatósdi.
Szóval ez idő alatt (2*3-4 pillanat, ha valaki jó matekos, számolja ki), egyikük sem szólalt meg, tökéletes csend honolt a folyosón. Még a kastély falain kívül bolyongó baglyok is más irányba repültek, nehogy az ablakon beszűrődő huhogásuk megtörje a csendet, ami kialakult.
Ha most egy cowboy-filmben lennénk, azt is mondhatnám, hogy a szél elsöpörte köztük a... a... azt a gazt, ami az ilyan Vad Nyugatos filmekben mindig előtűnik, mi is a neve?! Ő... Mit tudom én! Bioszból tavaly is majdnem megbuktam! De mivel ez egy fanfiction, nem pedig cowboy film, lényegtelen is.
A lényeg az, hogy csendben voltak, ami alig tartott pár pillanatig (ugyan kinek van kedve számolgatni?!), és méregették egymást, próbálva beférkőzni a másik elméjébe.
Végül Piton szólalt meg, igen-igen dühösen:
- Mit művelnek maguk?! Össze akarják csődíteni a fél Roxfortot?! Jöjjenek be azonnal! - a tőle telhető legnagyobb kedvességgel terelte be a diákjait a szobájába. Tudjátok, amit már múltkor is leírtam nektek. Az a nagy, polcos, tele lombikokkal, meg beazonosíthatatlan eredetű állati és nem állati maradványokkal teli üvegcsékkel.
Elég gusztustalan egy helyiség, - legalábbis Hermione szerint. - de persze mit vártunk egy bájitaltan professzortól? Ám ekkor észrevette a hátsó polcsor előtt álló üstöt, és az abban kavargó lila löttyöt....