- Hermione ... - kérdezte elnyújtott hangon a vörös fiú.
- Mondjad, Ron.
- Eddig minden este te maradtál tovább egy fél órával, míg én elmentem aludni...
- Aludni? - kapta fel a fejét a lány.- Én úgy tudtam olyankor még te meg Harry átnézitek az átváltoztatástant.
- Hát, nem igazán...-vallotta a vörös és lopva oldalra nézett barátnőjére.
A kitörést várta. Amikor Hermi elkezd vele kiabálni
De az csak kuncogott egyet és ment is tovább a folyosón.
Éjjel 10:30 volt.
A Roxfort sötét, kongó falaitól az embernek végig futott a hátán a hideg.
Hermionénak, újra meg újra a másodikos korukban történtet jutottak eszébe... Amikor kinyitották a titkok kamráját...
A sötétben alig láttak az orrukig, és nem egyszer kellett megkapaszkodnia Ron vállában, mert valami neszt hallott, vagy egy árnyat látott.
Alig tíz perce találkoztak össze a tegnapi párossal, Lunával és Nevillel, akik sikeresen elnézték a naptárat.
" Ezért lóghattunk meg előlük Dracoval!" - gyulladt fény Hermi szemében. " Ez a megoldás!"
A sötétben azt se látták,kikbe botlanak bele...
- Valaki jön! - torpant meg Hermione, és előkapta a pálcáját.
A kuncogó hangok egyre csak közeledtek, és közeledtek,,,míg nem...
- Állj kik vagytok!
üvöltöttek egymásra idegesen a párosok vakító pálcájukat egymás szeme közé nyomva.
- Neville!
- Hermi!
- Luna!
- Ron!
- Most hogy elismételtétek egymás nevét, - szólt egy ötödik hang valahonnan Hermione mellől. - akár kotródhattok is vissza a hálótokba!
- Ki vagy?! - bökött a semmibe Ron. Jobban mondva nem a semmibe, hanem oda, ahol az ötödik kereket sejtette. Kezében remegett a félúton összeragasztott varázspálca, és hangján is határozottan hallani lehetett a félelmet.
A titokzatos idegen hangját csak Hermi ismerte fel, és már épp azon volt, hogy felfedi a többiek előtt is a támadót, amikor Draco megrántotta Őt a kezénél fogva, és behúzta a köpenye alá.
- Jó estét cicám! - súgta neki egész közelről.
- Hermione! - kiáltotta Luna
- Hermi! - kapott utána Ron kétségbeesve. - Hermi, hol vagy?
- He..he..he..hermione, jól vagy? - rebegte Neville is falfehérré váltan.
- Jól vagyok! - szólt Hermi a folyosó végéről, ahová a szőkeség rángatta. - Ne izguljatok jól vagyok! Ron!NE várj meg!Nem tudom, mikor jövök!
- De, Hermi! - futott utána pár lépést Ron.
- Jó ét!- kiáltott még Mió.
De az utolső szavakat már nem volt biztos benne, hogy hallották.
- Hé! Hova rángatsz? - kérdezte a a megbokrosodott fiút, aki hátra sem pillantva húzta maga után tovább.
- Malfoy! - mondta Hermi és egy határozott mozdulattal magállt.
- Gyere már! - szólalt meg az éjszaka folyamán másodjára Draco, hangja most is inkább kérő, mint parancsoló volt. - Ha nem érünk oda időben...
- Hova? Milyen időben? - tette fel a magától értetődő kérdéseket a lány.
- Most nincs idő elmagyarázni! - felelte Draco és már indult is volna tovább, de Hermione összefonódott kezénél fogva visszarántotta és a képébe sziszegett:
- Én egy tapottat sem mozdulok, amíg meg nem mondod hováviszel, Draco Malfoy!
Draco érezte Hermione lehelletét a száján, és hátán borzongás futott végig,amint a csillogó barna szemekbe nézett...
Közben a griffendéles is elhallgatott, ahogy a mardekáros arca egyre közelebbről szemlélte őt. A mély szürke szemek homályába temette sajátját. Orrába felkúszott Draco félre ismerhetetlen illata, az a menta-citrom keverék, amit úgy imádott...
Malfoy egészen közel hajolt a lányhoz, úgy hogy szinte ajka súrolta Hermiét, de nem csókolta meg.
Várt.
HErmionéra várt.
Azt akarta, hogy ezúttal a lány kezdeményezzen.
Azt akarta, hogy Mió csókolja meg Őt, s ne fordítva. Hogy a csók ne haragban, vagy indultban szülessen, hanem vágyban.Kettejük vágyában.
Bezony! A mi Draconk, bár a felszínen szívtelen, gonosz és nem utolsó sorban igen-igen perverz mardekáros, igazából csak át kell törni a falon, amit maga köré épít, hogy mások ( főleg az apja) ne lássák igazi, kedves lényét. Azt a ént, aki nem akar halálfaló lenni. Azt, aki képtelen lenne hidegvérrel gyilkolni, vagy látni mások szenvedését!
Ez a fiú,ez a szinte skizofrén természet Draco Malfoy igazi arca!
És most, van valaki, egy lány, egy göndör, barna hajú lány, a halálos ellensége, ráadásul még sárvérű is, arról nem beszélve, hogy Szent-Potty, meg a Weasley-patkány legjobb barátnője, de itt van, és neki sikerült( az, amiről eddig Draco azt hitte, soha-senkinek nem fog!) bejutni a vastag, nehéz fal mögé, ami 16 év során épült fel és erősödött meg. A napfényű mosolyával, a mogyoróbarna szemeivel, az édes kis tudálékosságával,meg gyönyörű testével elfeledtette Dracoval a Malfoy-elveket.
Talán még magának nem vallotta be (mert nem merte).
De a szíve legmélyén Draco is tudta már, hogy szerelmes ebbe a lányba.
Hogy szerelmes Hermione Grangerbe, a griffendél üdvöskéjébe.
Mi más lehetne, mint szerelem, mikor alig várja, hogy legalább megpillantsa Hermit! Az első csók óta egyre többet és többet kíván belőle ...
És mi van a másik féllel?!
Mi van Hermionéval, aki ebben a pillanatban megilletődve állt a köpeny alatt?
A válasz igen egyszerű: nem tudja.
Nem tudja pontosan mit érez.
Vagyis hát...
Hát igen.
Hermione Granger, aki eddig a Roxfort legokosabb diákjának tartotta magát,most, az érzelmek hálójában tanácstalan és tehetetlen.
Szereti.
Persze, hogy szereti!
Hisz már az álmok alatt is szerette!
Már akkor azt remélte, hogy talán az álom, egy napon majd...
Ugyan!
Figyelmeztette magát ilyenkor a griffendéles.
Hisz Ő Draco Malfoy!
Rád sem nézne, ha nem volna muszáj!
Összezavarodottan nézett a szőkeségre, aki még mindig a szabad akarat csókját várta.
Miért akarja, hogy én csókoljam meg? - tűnődött Hermi, de a választ nem találta. Egészen eddig Draco csókjait és öleléseit átverésnek, játéknak könyvelte el. Tudta, nagy rá a lehetőség, hogy a mardekáros csak kihasználja.
De nem érdekelte.
Nem érdekelte, mert szerette.
CSakhogy, ha most megcsókolja Dracot, talán nincs visszaút.
Elkezdődik köztük egy rossz tündér mese, aminek a végén Ő csakis és kizárólag vesztes lehetne. Ismeri a mardekárosokat, mind önzők, hazugok, csalók. Draco Malfoy sem kivétel.
Megéri? - kérdezte önmagától Hermi.
Megéri kockáztatni, hogy összetöre a szívét?!
- Meg! - felelte a belső hang, amelyik mindig is kísértette a lányt. Az a hang, amelyik annyira szerelmes volt.
Hiába parancsolt az esze megálljt!, a szíve azt súgta, meg kell tennie.
Mió a szívére hallgatott. Mindig, mindenhol azt tanulta, tennie kell, amit a szíve diktál.
Ő pedig hagyta, hogy érzései irányítsák...
Draco egy másodpercig bizonytalanságot látott megcsillanni a barna szemekben, de aztán Hermi megtette az utolsó lépést, s tarkójánál magához vonva a meglepett fiút megcsókolta.
A mardekáros megkönnyebbülve ölelte át a remegő testet.
Ebben a pillanatban egy dühös kéz lerántotta róluk a köpenyt.
Draco és Hermi még annyi időt se kapott, hogy elváljanak.
- Malfoy!