- Szeretlek,-suttogta a hang megint.
Túl ismerős volt, a hanglejtés, a hang.
Nem, az nem lehet.
Biztos, hogy nem ő az.
- Ki vagy te?- kérdezte a lány kétségbeesve, félve a választól melyet talán már tudott is.
Tudta.
Tudta, hogy megint álmodik, de nem akart felébredni, nem amíg meg nem tudja, ki a hang gazdája.
Hiába sejtette, látni akarta, látni, s a két szemével meg bizonyosodni róla, hogy Ő az.
Vagy inkább arról, hogy nem Ő az.
A lány nem is tudta igazán melyik esetnek örült volna jobban.
Nem ez volt az első ilyen álma, de nem is a második...
A téli szünet már javában folyt, s igazából neki se szabadott volna itt lennie. Eddigi négy éve során , mindig hazament a szünetekben. Idén nem.
Valami baj lehet otthon.
Tudta hogy így van....
Abból a rövid levélből, amit két hete kapott nagyon kevés derült ki.
Az idei karácsonyt a Roxfordban kell töltened!
Az ajándékaidat elküldjük postán, amilyen gyorsan csak lehet!
Szeretünk!
Kellemes ünnepeket!
Anya és Apa

És most ez a hang is....
Szeretlek,,,,
Suttogta újra a hang.
Már teljesen az álomban volt.
Ott állt az iskola folyosóján, a falak visszaverték a kísérteties hangot.
- Ki vagy?- kérdezett vissza Hermione újra, abban a reményben, hogy feleletet is kap, csak ne azt! Ne Őt!
Szeretlek...
jött harmadjára is.
A lány bizonytalanul elindult az egyik irányba, remélve, eléri hangforrását azt, aki már nem először zavarja meg álmát.
Azt a fiút, akitől ennyi ideje retteg. Látnia kell! Bárhogy is van, látnia kell! Muszáj!
A folyosó üres volt és sötét.
Léptei kongása egy percre elbátortalanította, majd nagy levegőt vett és mégis folytatta útját.
Sokáig, talán félóráig se tudta biztosan, jó felé halad-e. De hirtelen megszólalt a hang, megint.
Most nem a megszokott szeretleket ismételte.
Miért?
Ezt kérdezte.
Annyira kétségbeesett, fájdalmas, és ismerős volt ez a miért?! Nem, az lehetetlen,- győzködte magát a lány újra és újra, hogy lassan sikerült elhitetnie önmagával, hogy csak képzeli, vagy talán csak reméli, hogy Ő a hang.
- Hol vagy?- kérdezett vissza Hermione.
Egy T alakú kereszteződésben balra fordult.
Egy folyosóra ért, melynek végén kísértet sikolyként nyikordult meg az ajtó és belépett rajta egy alak.
Bár sötét volt Hermione tudta, ki az.
Tudta, de mégsem akarta elhinni.
Malfoy.
Draco Malfoy
- Malfooooyy..-suttogta neki.
Nem! Ilyen nincs! Annyi éjszakán és nappalon keresztül próbálta bebeszélni magának: nem lehet, hogy ő az! Egyszerűen képtelenség! Nem lehet! S mégis itt van előtte! Ebben a percben itt van! Feketén és fehéren, mint hőn szeretett könyveiben, itt van!
Itt az igazság!
- Szeretlek-jött a felelet.
- Hermione!
- Hermione, az Istenért ébredj már fel!
- Hermi! Szerinted Harry ne hozzak egy pohár vizet fellocsoni?!
- Ne hülyéskedj már Ron! Mindjárt fel kel! HERMIONE!
A lány kiszakadt az álomból.
Fényesség lett, ami erős kontrasztban állt a folyosóbeli sötéttel. Pislogva emelkedett fel párnájáról.
-Ron? Harry?-dörgölte a szemét álmosan.- Ti mit kerestek itt?
- Jól vagy?
- Nincs semmi gond?
- Persze, hogy jól vagyok!- vágta rá rögtön és bűntudattal gondolt arra, ez az első alkalom, hogy hazudott legjobb barátainak. Igazából remegett. Belülről remegett, mert felismerte az ismerős hangot, ami 2 hete szólongatta.
Draco.
Dehát az nem lehet!
Ő sosem mondaná, hogy szereti!
És ha tleg ő mondja?
A karácsonyi szünet előtti utolsó héten többször azon kapta a fiút, hogy őt bámulja. Ha pedig észrevette hosszan, kitartóan szemezett vele, amitől Hermione szíve ezerrel kezdett verni. Megszűnt körülötte a világ, csak az a mély, szürke szempár maradt....
Utolsó napon, amikor a nagy teremből sietett ki, véletlenül neki ütközött valakinek.
A kemény, fiús test érintése izgatóan hatott és Hermione kényszerítve magát, hogy lépjen arrébb bocsánatot rebegett.
- Legközelebb vigyázz jobban, Grenger.- felelte Draco.
Csatlósai, valahova eltűntek, mert nem voltak mellette. Hermi elkönyvelte kedvességét annak, hogy senki nem látta őket, de most, az álom után, azután a hét után már felcsillant a remény...
a remény,,,
igazából még a gondolatra is ki kellett volna, hogy rázza a hideg , de ő reménykedett..
hogy talán tleg szereti...
talán tleg....
-Vajon min gondolkozik ilyen elmélyülten?
-A reggelin.
- De Ron!
- Most mi van, egész éjszaka nem evett, ahogy én se, úgy hogy itt az ideje a reggelinek!
- Hermi, - érintette meg Harry a lány vállát aggódón.- Jól vagy?
- Tessék, bocsi Harry, kicsit elgondolkodtam....
- Az láttuk, azt kérdeztem jól vagy-e, úgy sikoltottál, hogy még a szomszéd szárnyban is hallottuk.
- Ezért hát átjöttünk megnézzünk.-folytatta Ron. - Még szerencse, hogy a szobatársaid mind hazamentek.
- És te mit keresel itt Ron?- kérdezte Hermi, csak hogy elterelje magáról a figyelmet....
- Anyuék megin Romániában töltik a karácsonyt. Anyu kötött neked is egy karácsonyi pulcsit! Barna, mint az enyém! Megmutassam?
- Miért kötött nekem az anyukád?-csodálkozott a lány
- Valamiért az a tévképzete van, hogy én hiába próbálkozok nálad, te nem akarsz engem észre venni!- mesélte Ron.- Ne nézz rám így- folytatta látva Hermione döbbentségét- halvány lila gőzöm sincs honnan szedte ezt a baromságot!
- Én tudom!- kuncogott Harry.
- Azonnal mondd meg, ha a barátomnak hívod magad, Harry- fenyegette Weasly
- A válasz egyszerű: a bátyjáid!
- Azok a barmok!
Hirtelen egy korom fekete bagoly szállt be az ablakon, levéllel a csőrében.
Egyenesen Hermione ölébe szállt, jól fejbekólintva csőrével fél úton Harryt és Ront!
- Hékás!
- Hé!
Háborodtak fel azok.
Hermione nevetve vette el a fekete borítékot a bagolytól.
A levélpapír is fekete volt, vörös betűkkel írtak rá.

Látni akarlak!
Délben a tiltott rengeteg mellett!
D

Hermione tudta ki a feladó, és a barátai hiába faggadták a levélről.
- Titok- mondta ilyenkor.
Ha a fiúk megtudnák kivel készül talákozni, soha többé nem állnának szóba vele.....