Másnap reggel a lány mosolyogva nyújtózkodott az ágyában. Nem értette, mire fel van ilyen jó kedve, de úgy gondolta, már éppen ráfért egy kis vidámság. Kellemes dallam csengett a fejében, amit dudorászva ment a fürdőszobába megmosakodni.

Amikorra kilépett a házukból az udvarra, Jessica és Alan köszöntötte. Megérdeklődték hogylétét, aztán derűsen csevegni kezdtek. Nem került szóba se Draco, se az, hogy mi van kettőjükkel. Ez egyiküket sem zavarta a legkevésbé sem.

Az étteremnél egy asztalhoz ültek le. Pár percig nevetgéltek az egyik felszolgáló fiún, akiről Jess megállapította, hogy tangát visel, aztán Alan intett az éppen érkező Draconak, hogy üljön le hozzájuk. Hermione kissé zavarban érezte magát, és a szőke fiún is látszott valami hasonló.

- Jó reggelt szőkeség – üdvözölte Jess egy puszival a fiút. Draco halványan elmosolyodott, és leült Hermioneval szembe.

- Idáig aludtál? – kérdezte Alan.

- Mondjuk. Inkább csak… nem is tudom, mi rá a megfelelő szó. Voltam.

- Értem…

- Olyan rossz, nem? Mindjárt vége a tábornak – mondta sajnálkozva Jessica.

- Még két hét, igen…

- Két és fél – javította ki a fekete hajú lány.

- Bocsáss meg – mondta komolynak szántan Alan. Egymásra mosolyogtak. – Nézzük a jó oldalát: láthatom végre Ginnyt.

- Mondd csak, minek jöttél egyáltalán ide, ha ennyire hiányzik? – érdeklődte ismét a lány.

- Mert jó buli. Miért, nem az? Különben meg kértem, hogy jöjjön ő is, de nem akart…

- Ó, értem. Veled én se mennék sehova… - mosolygott megint a lány.

- Veled hogyhogy nem jöttek a barátaid? – kérdezte Alan most Hermionetól. A lány felkapta a fejét, és pár pillanatig próbálta összeszedni magát.

- Ó, hát… bőven elég a suliban látni őket. Kell egy kis szabadság.

- Aha… És te Draco?

- Mit én? – kérdezett vissza értetlenül a fiú.

- Te miért nem rángattál el egy barátot, vagy esetleg barátnőt magaddal?

- Mert nincsen – felelte egyszerűen. Tekintette találkozott Hermioneéval.

- Se barátod, se barátnőd? Az meg hogy lehet?

- Várj csak… azt hiszem azért, mert én egy szemét, aljas kis görcs vagyok… - felelte ironikusan. Mind összemosolyogtak, Hermione el is pirult. Még erre is emlékszik. – Ezt minden komolytalanság nélkül mondtam.

- Hát persze… Mint ahogy Hermione is egykor.

- Szerintem most is hasonló a véleménye – jegyezte meg ismét a szőke fiú. Hermione nem mondott semmit.

- Öhm… egyébként én azt hittem, hogy tapadnak rád a csajok… - mondta Jessica kicsit zavarban.

- Nem is mondtam, hogy nem. De barátnőm akkor sincsen.

- És volt?

- Nem.

- Tényleg? – lepődött most meg Hermione. Draco elmosolyodott.

- Tényleg.

- Ezt nem hiszem el – jelentette ki határozottan Jess.

- Hidd csak el.

- Akkor te inkább ilyen… egyéjszakás kalandokra vagy kapható?

- Voltam – helyesbített a fiú.

- És mitől ez a változás? – vigyorgott kajánul a lány. Draco mosolyogva Hermionera nézett. A lány zavartan köhintett egyet, és beletemetkezett a reggelijébe.

- Csak úgy. Talán, mert szerelmes vagyok. Valahogy egyáltalán nem vágyódom már rá.

- Ez aranyos volt – jegyezte meg ismét Jess.

Mind visszatértek a reggelijükhöz. Hermione magában elmosolyodott szerelme válaszán, bár egy kicsit kételkedett benne. Pár percig egyikük sem szólalt meg, aztán Alan kezdett mesélni a Beauxbatonsos élményeiről. Hermione nem igazán figyelt rájuk, de azért nagyjából felfogta a szavakat.

- Aztán ott volt az esvéká tanár… fú, őt nagyon kikészítettük! Az volt a hobbija, hogy engem cseszeget. Aztán tavaly év elején feleltetni akart, de úgy, hogy előtte egy hétig nem voltam suliban, mert beteg voltam. És kitalálta, hogy akkor most mondjam el neki, hogy mit tanultunk… Oké, elmondtam neki, hogy hiányoztam. Tök normálisan, még mosolyogtam is – vigyorgott a fiú. Jess és Draco is egymásra villantották fogsorukat. – Aztán mondja, hogy nem baj, mondjam csak. Oké, síri kuss, volt aki röhögött magában, volt aki inkább hullafejet vágott… Mondtam neki, hogy jól van. Erre, hogy ne mondjam, hogy jól van. Erre a válaszom: jól van. És elkezdett ordibálni velem, hogy milyen neveletlen kölyök vagyok, és beszélni fog az anyámmal, satöbbi, satöbbi… Megint mondom, hogy jól van. Mindenki dőlt a röhögéstől, én meg hót komoly fejjel, mondom, hogy jól van… a tanár meg mondta a magáét. Következő órán ott volt az igazgató is. Akkor „jók” voltunk. Magunkhoz képest, persze. Utána egész évben visszabeszéltünk neki, egyre gyakrabban, amikor április tájékán órára behozott egy csomó kis bigyuszt. Nem tudom már, hogy miket, de annyira édesek voltak, és ketrecben kellett lenniük. Az volt a feladat, hogy gyakoroljuk rajtuk a főbenjáró átkokat. Vagyis meg kellett volna kínoznunk őket, utána meg megölni. Ezt még óra elején közölte velünk. Szent elhatározásom volt, hogy megmentem őket. Így hát szabadon engedtem mindet gyorsan kint az udvaron, amíg tartott a szünet. Tanár bejön, körbenéz, hogy mi ez a csend, hol vannak az állatkák. Halljuk, hogy valami kint felrobban. Na, mindenki az ablakhoz, tanár falfehéren, suttogva: ki engedte ki őket? Kiderült, hogy képesek tüzet okádni, vagy a farkukból jött ki, nem tudom. Lényeg, hogy felgyújtottak néhány kocsit, és azok felrobbantak. Mugli kocsikat, amik kicsit meg voltak bűbájolva… azokkal jártak a tanárok. Senki nem mondott semmit, én alig bírtam magamban tartani a nevetést, mert utáltam azokat a tragacsokat, és olyan jó volt őket lángokban látni. Na mindegy. Aztán egyik srác – aki mellesleg az anti-Alanes klub vezetője – halkan megszólalt, hogy én voltam. Erre a tanár kiabálni kezdett velem, és felvitt az igazgatóhoz. Neki is sopánkodott egy sokat, aztán kiment. Ott meg kellett várnom, míg anya bejön. Ő egész derűs volt, aztán neki is elmondtak mindent. Az igazgató kijelentette, hogy meg kell válnom a Beauxbatonstól, túl sok minden szárad már a kezemen vagy a lelkemen, vagy hogy mondják… Anya bájolgott neki egy kicsit, így sikerült meggyőznie, hogy adjon még egy esélyt.

- Legalább tudom, miért vagy jóban Freddel és Georgedzsal.

- Á, hozzájuk képest semmi vagyok – legyintett Alan.

- Akkor most ki vagy csapva?

- Mivel eljátszottam azt az egy esélyt is, igen…

- És ezért jössz a Roxfortba?

- Nem csak… mondom, Angliába költöztünk, mivel Franciaországban már nem volt helyünk. Adam meghalt, az ő nagybátyja már öreg volt, és ő is meghalt a feleségével együtt. A lánya és annak a férje a lányukkal együtt visszamentek Mexikóba, miután Adam meghalt. Mi is leléptünk.

- Te és anyukád?

- Igen.

- Kérdeztem régebben, hogy hogy hívják… - jutatta eszébe Hermione Alannek.

- Tudom, de nem hiszem, hogy szabad tudnod.

- Miért nem? Te annyira titkolózós vagy! Azt se akartad elmondani, hogy Ginny a barátnőd! Anyukád nevét is üvegezés közben szedjem ki belőled?

- Szedd ki anyámból – javasolta vállat vonva.

- Hívd ide – felelte mosolyogva a lány.

- Annak semmi értelme. Akkor nem kell megkérdezned, hogy hogy hívják.

- Ezek szerint ismerem?

- Legalábbis ő ismer téged – válaszolta a fiú.

- Értem…

- Mr. Fonce… ne haragudjon, telefonon keresik – lépett melléjük Mrs. Thompson, és a fiú kezébe nyomott egy telefonkagylót.

- Köszönöm.

Alan elvette a kagylót, és meglepődve szólalt meg. Egyik pillanatról a másikra felvidult az arca, és nevetni kezdett.

- Te tudod használni a telefont? – a többiek is nevetni kezdtek a fiú kérdésén. Hermione egy pillanatra felé nyújtotta a kezét, megnyomott egy gombot a kagylón, majd mosolyogva hallgatta a nő gúnyos-vidám válaszát.

- … Miért ne tudnám?

- Mert agyilag szőke vagy.

- Miből gondolod?

- Ismerlek – felelte a fiú, letéve a kagylót az asztal közepére.

- Jé, tényleg… fel se tűnt – felelte a nő. Hermione olyan harminc év körülinek képzelte a hangja alapján. – Mi van veled?

- Semmi. Élek és virulok. Hát te?

- Szintén. Egyesek idegeire megyek, tudod, a szokásos.

- Várj, kitalálom. Pasi az illető?

- Igen, eléggé. Na, de mesélj, milyen az a tábor? Lököd a hülyeségeidet, és mindenki rajtad nevet?

- Jaja. Apropó tábor, honnan is szedted ezt a számot?

- A telefonkönyvből.

- Nem is tudtam, hogy ennyire otthon érzed magad az ilyen mugli dolgokban.

- Én sem. Tonks és a barátnője segített egy kicsit – Hermione furcsállón nézett Alanre. A fiú mosolyogva viszonozta a pillantását.

- Látnád Hermione arcát… kész – mondta a nőnek.

- Miért kellene látnom? Milyen?

- Ja, hallja az egész asztal a beszélgetésünket. Ki van hangosítva a telefon.

- Szuper. Szóval?

- Mit szóval?

- Hogy vagy?

- Jól.

- Helyes. Bővebben?

- Nagyon jól.

- Na jó, majd írj, ha úgy gondolod, hogy tudsz értelmesen beszélgetni.

- Sajnálom, ilyen nem lesz.

- Igaz. Elég messze elkerülitek egymást az értelemmel.

- Akárcsak te.

- Azért ezt nem mondanám. Van egy meglepetésem.

- Micsoda?

- Nem mondom meg. Majd ha hazajössz.

- Ne legyél ilyen.

- Nem vagyok ilyen. Örülni fogsz… remélem. Aztán meg lehet, hogy meg akarsz majd fojtani.

- Most is szívesen megfojtanálak.

- Miért is?

- Mert szeretlek.

- Én is. Ez elég ok a fojtogatásra?

- Bőven.

- Rendben. Hallom, vidám vagy…

- Mikor nem vagyok az?

- Hát… ez beugratós kérdés?

- Az.

- Vigyázz magadra nagyon.

- Vigyázok…

- Ugye nem csináltál semmi marhaságot?

- Én?! Ugyan már! Nem szoktam én semmi marhaságot csinálni… kikérem magamnak – mind Alanre mosolyogtak.

- Ajaj… ha mégis valami ostobaságra vinne a lélek, tudod, nem vagy a fiam.

- Tudom. Egyébként most honnan is hívsz?

- Roxmortsból.

- Mit keresel te ott? Miért nem az új londoni lakás erkélyén teszed tönkre a tüdődet?

- Itt kellemesebb a társaság – felelte a nő. Hermione elgondolkozva hallgatta a beszélgetést. Addig jutott el, hogy Alan éppen édesanyjával társalog. Eléggé meglepő formában ugyan, de aranyosak.

- Ja… és kinek is mész az agyára?

- Ez a meglepi.

- Oké. Akkor megtennél valamit?

- Mondd.

- Add meg Ginnynek a számot, tanítsd meg a telefonhasználatra, és mondd meg neki, hogy hívjon fel, mert állatira hiányzik.

- Igyekszem… bár kötve hiszem, hogy megtalálom a nyáron. Egyébként is. Fontos idegtépnivalóm van.

- Melletted vagy szemben van veled?

- Szemben, és mosolyog. Sőt, most már nevet. De próbálja leplezni – mondta a bő, mintha valami magánnyomozó lenne, aki diktafonra beszél. - Most a fejét csóválja. Most meg felállt, és kiment.

- Nem sokáig bírta.

- Mondom, teljesen kikészítem. Egész nyáron a nyakán lógok… csak vécére engedem egyedül… Úgy kell neki. De azért szeretjük.

- Helyes. És Roxmortson belül hol vagy?

- A… várj, mindjárt mondom… Három Seprűben. Mindig összekeverem a Szárnyas Vadkannal…

- Hülye.

- Ki?

- Te.

- Ne mondj ilyet.

- De, ha egyszer az vagy.

- Én se hülyéztem le soha a saját anyámat.

- Én egyfolytában – vigyorgott a fiú.

- Amíg egyszer jól…

- Fel nem pofoz? Ugyan, nem merné.

- Igaz. Az egyetlen kicsi fiát semmi pénzért nem bántaná, még egy icipicit sem.

- Így van. Különben is: sajnálom, de akkor is butuska vagy.

- Tudom.

- Na, hát akkor ezt megbeszéltük.

- Meg.

- Most te nem mondasz teljes mondatokat.

- Nem baj.

- És egész nyáron Roxmortsban vagy?

- Kérdezd mástól. Egyébként nem, de a közelben – Draco és Hermione futópillantást váltottak, amiből rájöttek, hogy ugyanarra gondolnak: Roxfort. Hermionenak megcsillant a szeme.

- Miss. Nett? – kérdezte hangosan. Alan és a telefonban a nő felnevetett.

- Nem véletlen, hogy iskolaelső vagy, Hermione – mondta Alan anyja.

- Magának van egy fia? Egy ilyen idióta fia?

- Hát… mondom, legszívesebben letagadnám, de van – felelte mosolygó hangon.

- És akkor én mit szóljak, hogy ilyen anyám van?

- Még mindig jobban jártál, mint én – szólalt meg most egy gúnyos, vontatott, de leginkább unott férfihang.

- Hello tanár úr – köszönt most Draco unottan. Hermione és Alan egymásra néztek, majd a szőkére. – Mi van?

- Semmi… - felelték egyszerre.

- Na jó, most mennem kell – mondta végül Miss. Nett.

- Hova?

- Hát… mondjuk aludni.

- Ilyenkor? Reggel kilenc óra sincs.

- Lehet, de tegnap nem aludtam valami sokat. Na, sziasztok. Alan te meg tudod, légy jó kisfiú.

- Jó nagyfiú nem lehetek?

- Nem menne a második része. Talán az első sem. Szia.

- Szia…

Megszakadt a vonal.

- Tehát… Melanie Nett az anyukád.

- Igen. De… ki volt az vele?

- Nem tudod? – kérdezte Hermione kicsit meglepődve.

- Nem.

- Ne mondd el neki – mondta Draco.

- Miért? – kérdezte a lány mosolyogva.

- Mert az anyja azt mondta, hogy meglepetés – felelte.

- Igaz.

- Na! Mondjátok már!

- Nem – válaszolta egyszerre a fiú és a lány. Mind a négyen elnevették magukat.

- Nagyon nem vagyok képben, szóval valamelyiktök beavatna? – kérdezte somolyogva Jessica.

- Persze. Melanie Nett tavaly év végén jött a Roxfortba. Exhalálfaló… És most kiderült, hogy van egy ilyen elmebeteg fia – foglalta össze Draco.

- Pontosan. Furcsa nő… - tette hozzá Hermione.

- Nem bírod? – kérdezte vigyorogva Alan.

- Ö… mondjuk úgy, hogy olyan, mint te. Kicsit… furcsa. Mást nem tudok rá mondani.

- Várj csak… Azt mondtad, hogy a Roxfortba ment évvégén?

- Igen, miért?

- És Perselus ott tanít?

- Jaj, Alan, ne…

- Ő volt az – mondta határozottan. – Igaz?

- Nem én mondtam – tette fel a kezét Hermione védekezőn.

- Öcsém, de király! Két és fél hét, és láthatom megint…

- Előtte vegyél be valami gyógyszert, hogy ne kelljen elhánynod magad – javasolta Hermione.

- De vicces itt valaki.

- Tudom – vigyorgott ismét.

- Milyen jó kedvetek van. Neked is és Draconak is.

- Én inkább tűrhető állapotban vagyok.

- Nekem jó kedvem van… csak fogalmam sincs mitől… Nem is nagyon izgat – mosolygott a lány.

- Akkor jó. Na, visszamegyünk?

A kiscsapat felállt, és visszasétált a szobájukba. Hermione lehuppant az ágyára, és elmosolyodott. Jess kirohant egy kicsit, majd pár perc múlva tért vissza egy magnóval a kezében. Belerakta az egyik cédéjét, és azt hallgatták. Alan és Hermione odamászott Jesshez, és a lánnyal kezdtek beszélgetni. Később Draco is leült hozzájuk.

Végignevetgélték a napot, fel se tűnt nekik, hogy az ebédet ki is hagyták. Délutánra már egymás hegyén-hátán feküdtek, és úgy beszélgettek. Nyolc láb volt teljes összevisszaságban, senki nem tudta, hogy melyik kihez tartozik, de ez egyiküket sem izgatta. Akkor lett belőle probléma, amikor Jess kijelentette:

- Pisilnem kell.

Mind a hárman ránéztek, szemükből sütött a tehetetlenség. Aztán figyelmen kívül hagyva a lány gondját, fecsegtek tovább. Jess egy ideig magában duzzogott, aztán már Alannek mondta, hogy szálljon végre le róla. A fiú azonban meg se moccant. A lány próbálta lelökni magáról – sikertelenül. Csak annyit tudott elérni, hogy a fiú csiklandozni kezdje.

- Hagyd abba! Kérlek! Be fogok pisilni!

- Nem baj… - felelte, és folytatta a csikizést. Hermione nevetetett barátain, és Draco is mosolygott rajtuk.

- Eressz – kiáltotta egy szünetben ismét Jessica.

- Soha… - mondta Alan, és magához szorította a lányt, és megpuszilta.

Jess próbálta letaszítani magáról, ismét kevés sikerrel. Utolsó próbálkozásánál a fiú végre engedett a szorításból, és hagyta a lányt kimászni az ágyból. Ahogy felállt, Alan rácsapott a fenekére, mire ő is játékosan ráütött a fiú fejére, és kis, de szapora léptekkel bement a fürdőszobába, közben valami olyasmit motyogott magában, hogy kérlek, Istenem, érjek el a vécéig.

Draco feljebb csúszott az ágyon, fejét Hermione félig kinyújtott lábára hajtotta, és rámosolygott a lányra. Ő felnevetett. Alan keresztbefeküdt az ágyon, így az ő feje is a lány lábán nyugodott.

- Elfáradtam – jelentette a fekete hajú srác.

- Túl sokat ugrálsz – felelte Hermione.

- Most jön az, hogy megcsalom Ginnyt?

- Eszembe se jutott Ginny – rázta a fejét a lány.

- Nekem egyfolytában rajta jár az eszem. Elvonási tünetek – Hermione felnevetett.

- Juj, Jézusom… Nem tanultam még semmit, és nem is írtam meg még a dolgozataimat… - kapta a szája elé a kezét a lány.

- Lazíts – felelte Draco. – Én mondjuk már megcsináltam, de még eléggé időben vagy. Nincs miért izgulnod…

- Végül is csak négy-öttekercses házidolgozatokat kell írni, és van kábé tíz kötelezőnk…

- Felejtsd el – mondta most Alan. – Még mindig táborban vagy. És különben is… én soha nem csináltam még meg a nyári leckét…

- Ki is csaptak.

- Nem, nem tanulmányi eredményem miatt csaptak ki. A magatartásom miatt – sóhajtotta a fiú. – De nem értem… én olyan egy áldott jó gyerek vagyok… Vagy nem?

- Dehogynem – kuncogott Hermione.

- Mindenképp – nyújtózkodott Draco is.

Alan elgondolkozva mosolygott. Rápillantott Hermionera, és őt bámulta egy ideig. A lány csak halkan nevetett. Egész teste rázkódott már, amikor a fiú rávetette magát, és csiklandozni kezdte. A lány felhúzta a lábait, egy pillanaton múlott, hogy Dracot nem találja el vele. Kiabált, hogy hagyja békén a fiú, de az nem szállt le róla, csak csikizte, és közben mind a hárman nevettek. Pár pillanatra a fiú abbahagyta a játékot, hogy kifújhassa magát. Hermione már kezdett fellélegezni, hogy vége van, amikor a szőke fiú váltotta fel Alant. Újra nevetni kezdtek, és a lány játékosan csapkodni kezdte Dracot. Annyira hevesen játszottak, hogy elgurultak az ágy szélére, és egy óvatlan pillanatban leestek róla, és egymáson landoltak. Hermioneból kitört a féktelen kacagás, és Draco is megállíthatatlanul nevetett. Alan a röhögéstől botladozva a mosdóból kilépő Jessica elé sétált, és megölelve a lányt nevetett.

- Jó tudni, hogy nem csak én vagyok csikis – mosolygott a lány, miközben a Hermionen fekvő Dracot nézte, és kezeit Alan hátára tette.

Draco arca kipirult a sok nevetéstől, szemei pedig csillogtak. Alatta a lány még mindig nevetett, az ő szeméből kicsordult egy könnycsepp is. Pár percig még mind a négyen nevettek, aztán Hermione mosolyogva kinyitotta a szemét. Arcán látszott, hogy nem kell sok, hogy újra kitörjön belőle a felhőtlen nevetés.

Draco lágyan megsimogatta a lány puha arcát, majd ujjaival az ajkait cirógatta. A lány szája ismét mosolyra húzódott, szemében semmi bizonytalanság vagy félelem nem látszott. Ő is felemelte a kezét, és megsimogatta Draco helyes, férfias arcát, beletúrt a hajába, aztán hirtelen összeborzolta, és felnevetett.

- Ez így tök jó! – kiáltott fel.

- Tényleg szuper – morogta somolyogva Draco is, miközben próbálta megnézni frizuráját.

- Most miért, tényleg jó. Aranyos vagy – nevetett tovább a lány, vállai rázkódtak.

- Mitől van ilyen jó kedved?

- Nem tudom… - nevetett még mindig. - baj?

-Dehogy baj. Örülök, hogy vidámabb vagy… - mosolygott a fiú

- Én is. Úristen, tiszta hülye vagyok ma… - sóhajtotta Hermione.

- Aranyos vagy így – felelte Draco, mire Hermione ismét kuncogni kezdett. – Hát ez kész – hajolt a lány nyakához a fiú. Hermione érezte Draco leheletét, és folytatta a kuncogást. A fiú ajkai óvatosan megérintették a lány finom bőrét. Hermione felhúzta a vállait a csiklandozó érzés miatt, mire Draco hátraemelte a fejét, és úgy nézte a lányt. Mindketten mosolyogtak.

- Ma végre jól vagyok és pont… - énekelte halkan Hermione a magnóban szóló számot. – Nem ériont meg, hogy más mit mond… Na jó, valaki pofozzon fel. Mitől vagyok ma ilyen dilis?

- Nem tudom, de mondom, aranyos vagy – mosolygott ismét Draco. – Történt valami? Vagy szépet álmodtál? – kérdezgette. A lány elgondolkozni látszott: szemeit összeszűkítette, és a plafont bámulta.

- Igen! Ez az! Nagyon jót álmodtam… Te is benne voltál… - vigyorgott a szőke fiúra. – Sőt… csak te voltál benne… - nevetett fel. – de már nem tudom, hogy mi volt a lényege. Csak az arcodra emlékszem.

- Bőven elég – mosolygott vidáman Draco. Talán most… lehet, hogy megtörik a jég? – Bár… biztos nem emlékszel másra?

- Nem… majd ha eszembe jut valami, szólok – kuncogott a lány. - Tudom, hogy lesz egy pár órám, ameddig senki nem szól rám, és csak békésen fekszem a fűben majd… Ez tetszik… nem megyünk ki, hogy a fűben heverésszünk?

- Szerintem ez így most pont jó – felelte Draco, és előre hajolt, megpuszilta a lány haját, teljesen ráborult Hermione testére, de testsúlyát még mindig a lány két oldalán levő kezein tartotta. Hermione újfent nevetgélni kezdett.

- Jó illatod van – mondta, mikor beleszippantott a fiú nyakába. – Mi ez?

- Mit tudom én… - motyogta rekedt hangon Draco. – Igazi Malfoy illat… nem tudom.

- De tényleg – bizonygatta Hermione. – Ez tényleg finom… Remélem tudod, hogy ezentúl, amikor Betty beszélgetni akar velem, akkor a téged foglak szagolgatni – viccelődött komoly hangon a lány.

Draco belemosolygott a nyakába. Betty az egyes csapatba tartozott. Arról volt „híres”, hogy elég kellemetlen volt a lehelete. Ezt senki nem tette előtte szóvá, de a háta mögött sokan kibeszélték emiatt. Hermione eddig védte az ártó szavaktól, de most ez a megjegyzés kicsúszott a száján.

- Nyugodtan – felelte a fiú.

- Oké…

A lány ismét összeborzolta Draco haját a tarkójánál. A fiú csak a fejét csóválta, és megpuszilta Hermione arcát. Ő elmosolyodott, és hátravetette a fejét.

- Mit nézel? – érdeklődött a fiú.

- Hát a falat. Valaki összerugdosta… - nevetett fel ismét.

- Az Alan volt, amikor unatkozott éjjel. És nem belerúgott, csak simán nekiment.

- Honnan tudod?

- Mondta.

- Értem – heherészett megint, miközben visszafordította a fejét a fiú felé.

Draco csak somolyogva csóválta a fejét, aztán elgondolkozva nézte őt. Hermione alsóajkát beharapva figyelte az arcát. Draco közelebb hajolt hozzá, ám mielőtt megcsókolhatta volna, a lány elfordította a fejét oldalra, és megint kitört belőle a nevetés. Draco mosolyogva vett egy mély levegőt, mintha elege lenne, és összeszűkített szemekkel figyelte a lányt.

- Mi az? – kérdezte néhány perc után Hermione.

- Semmi.

- Ne nézz.

- De.

- De ne. Nem akarom, hogy nézz.

- Miért nem?

- Mert ne.

- De, nézlek… várok.

- Mire?

- Találd ki.

Hermione oldalra döntötte a fejét, és csintalanul csillogó szemekkel nézett bele a szőke fiú szürke szemeibe. Megint beharapta az alsóajkát, és lepillantott a fiú szájára. Hát legyen… Felemelte a jobb kezét, és megsimogatta vele Draco arcát, majd lágyan közelebb húzta magához. Lehunyta a szemét, és ajka lassan találkozott a fiúéval. Hevesen, de óvatosan harapdálták egymás száját, és szenvedélyesen játszottak a másik nyelvével.

Talán egyikük sem tudta, mennyi idő múlva, de elváltak egymástól. Hermione mosolyogva hátradöntötte a fejét, és úgy figyelte a fiút. Draco is mosolygott, és egy kicsit előrébb döntötte az arcát, így a két fiatalnak összeért a homloka.