Hermione és Draco ismét beszédszünetet tartottak egymás között. A fiú múlt éjjel nem ment vissza a szobájukba, és Hermione el sem tudta képzelni, hogy hol aludhatott.

Draco reggel karikás szemekkel sétált az ágyához, és ment el zuhanyozni. Alan és Jess is furcsán néztek rá, bár utóbbi inkább együtt érzően. Hermione nagyot sóhajtott, és felöltözött. Már régen megmosakodott. Kiment a házból, és kint megvárta Jesst. A lánnyal együtt elindultak a reggeli felé.

- Mi történt tegnap?

- Hm? Semmi.

- Nem úgy látom… Hermione, figyelj – állította meg Jess barátnőjét. – Miért csináljátok ezt? Nem kell ennyire túlbonyolítani. Szeretitek egymást, akkor meg mi számít még?

- Nem, Jess, ezt nem értheted… Te nem tudod, hogy… milyen volt velem.

- Megváltozott. Tudom, hogy szemét volt, tényleg, de most már egyáltalán nem az, és nem is lesz az. Hidd el, méghozzá miattad nem. Mert szeret.

- Ne mondd ki többet, kérlek – felelte Hermione fájdalmasan. Továbbindult, de Jess nem követte.

Leült szokásos asztalukhoz, és elöntötték fejét a gondolatok. Egyfolytában a Mardekáros fiúra gondolt, és hogy mi tévő legyen, de akárhányszor elképzelte, hogy odamegy hozzá, és megcsókolja, és kibékül vele, egy másik hang megszólalt a fejében. Nem lehet. Utálta ezt a két szót. Mindennél jobban.

Hermione melletti asztalnál ült Alan és Draco. A fiúnak még mindig elég nyúzott arca volt, és Alan már kezdett aggódni, hogy nem szólal meg. Látta, hogy barátja szeme elég dühösen csillog, csak nem tudta, hogy miért. Hiszen tegnap nagyon aranyosak voltak Hermioneval, és minden rendben ment, amíg Draco egyszer csak felállt az ágyról, és kiviharzott.

- Mi van veled? – érdeklődött már sokadszorra.

- Semmi – Alan kicsit felvidult, hogy Draco végre válaszra méltatta, azonban meg is ijedt egy csöppet, mert suttogott. – Semmi – mondta hangosabban. – Csak a fene se tudja megérteni, hogy mit akar – folytatta szikrázó szemekkel barátjára nézve.

- Talán… kérdezd meg.

- Teljesen ellenben van saját magával! Azzal, amit csinál, és azzal, amit mond. Kezdek beleőrülni… - folyatta oda sem figyelve Alanre.

- Miért? Mit tett, és mit mondott?

- Szerinted, itt ülnék, ha a kettő igazolná egymást? Mert szerintem nem… vagy igen, de akkor nem lennék ilyen pocsékul. Komolyan, az őrületbe fog kergetni… - folytatta nem pontosan válaszolva Alan kérdésére. A fekete hajú fiú várakozón nézett rá. – Hát… hagyja magát, hagyja, hogy megcsókoljam… de utána rögtön, hogy ne csináld… - felelte Draco.

- Ja, értem. Akkor ne csókold meg, és akkor azt fogja mondani, hogy csináld – mosolyodott el a fiú. Draco is felhúzta egy pillanatra a száját.

- Szerinted várnom kellene? – Alan vállat vont. – Egész nyáron vártam. Már elegem van. Nem tud érdekelni.

- Igen, látom… én sem szoktam olyan dolgokon rágódni, amik nem érdekelnek – bólogatott hevesen egyetértő szemekkel Alan. Draco megforgatta a szemeit. – Ugyan, kérlek! Érdekel téged, és szeretnéd, hogy te is érdekeld őt. Akkor tegyél érte. Bár, ha jól látom, ’Mio is eléggé ki van akadva – fordította a lány felé a fejét. Draco szemével követte a pillantását. Hermione üres tekintettel, előremeredve ült a székén.

- Ez van.

- Hát, igen, ez. De tehetnél te is érte, meg ő is, hogy ne ez legyen.

- Szerintem én már eleget tettem. Most ő következik.

Alan nem mondott semmit. Folytatta a reggeliét – már az ötödik melegszendvicset falta -, és hagyta, hogy barátja gondolkozzon.

Draco pár perc után felállt a helyéről, és kiment az étteremből. Hermione felkapta a fejét. Nézte, ahogy a szőke fiú túlmegy a tábor bejáratán, és kimegy a főútra, majd balra fordul. Felállt ő is, és utánament.

Alan elmosolyodott.

*

Amikor végre utolérte, Draco egy kidőlt fán ülve lógatta a lábát. Kifújta magát, és megpróbálta helyrehozni a légzését, ami a futástól felgyorsult. Amikor már jó pár perce nem sikerült, rájött, hogy nem csak a futás miatt kapkod levegő után, hanem a fiú miatt is. Nyelt egy nagyot, és elindult felé.

Úgy döntött, hogy ideje volna elmondania, hogy mi a baja, és neki is megtudnia, hogy Draco miért nem érti meg. Alsó ajkát beharapva állt meg a fiú mögött.

- Mi az? Sikerült eldönteni, hogy mit szeretnél? – kérdezte ridegen a szőke. Hermione megijedt, nem gondolta, hogy észrevette.

- Szeretném, ha tudnád, hogy… - ismét nyelt egyet, majd befejezte a mondatot. - én is szeretlek téged… De ez az egész… annyira nehéz – a fiú felé fordította a fejét.

- Mi nehéz? – kérdezte már lágyabban Draco, leginkább kétségbeesetten.

- Nem látod, hogy mennyire különbözőek vagyunk? Hogy mennyire nem illünk egymáshoz? – Draco ráemelte tekintetét, és végignézte a lányt.

- Nem – felelte végül. – Hermione, nem számít.

- De igen! Teljesen mások vagyunk, mást várnak el tőlünk, és különben is… gondoltál már arra, hogy az apád mit szólna hozzá, ha tudná, hogy egy sárvérűbe…

- Vagyok szerelmes? Igen, gondoltam már rá. Nem érdekelné.

- Dehogynem. Te aranyvérű vagy, és olyan lány is kell melléd.

- Igen… majd amikor már ott tartok, hogy gyerekeim legyenek. De azt szeretek, akit akarok. Azzal járok, akivel akarok. Azzal, akit szeretek – magyarázta a fiú.

- Ez nem így van…

- De, igen.

- De… Nem… ha meg nem az apád, akkor… Harry és Ron is…

- Értem. A barátaid. Ron féltékeny lenne, oké, ezt így értem. De Potternek mi köze van a te szerelmi életedhez?

- Sok. Ha tudná, hogy… mi történik itt… Már akkor is mind a ketten megutálnának, és szóba se állnának velem… Mert ők… ki nem állhatnak téged.

- Ez nem újdonság, nekem sem foglalnak el túl különleges helyet a szívemben. Viszont elég furcsa barátok lehetnek, ha megutálnak azért, mert boldog vagy azzal, akit szeretsz.

- Azzal, akit ők utálnak. És… igazuk is van… te soha nem hagytál ki egy alkalmat se, hogy keresztbe tegyél nekünk… Engem is folyton…

- Tudom… Sajnálom – mondta őszintén Draco, majd egy kicsit dühösebben, türelmét vesztve folytatta. – Kezdem azt hinni, hogy direkt keresed a kifogásokat.

- Nem, nem direkt… egyszerűen, csak látni akarom, hogy milyen következményei lennének, ha összejönnénk.

- Egyáltalán nem biztos, hogy a barátaid megtudnák. Ha nem számolsz be nekik minden lépésedről, nem is sejtenék.

- Nem számoltam be nekik semmiről. Egész nyáron egy levelet sem írtam nekik, és ők se nekem!

- Kedves barátok.

- Ebbe ne menjünk bele, megvan az okuk rá, hogy miért nem írnak - felelte idegesen a lány.

- Oké, elhiszem. Viszont ha nem tudják, hogy mi folyik itt, akkor mitől félsz?

- Bárkitől meghallhatnák… akár Ginnytől…

- Ő csak akkor tudja meg, ha Alan elmondja neki. Nem kell ennyire paranoiásnak lenni – mondta Draco, és felállt a fáról. – Hidd el, nem lenne semmi baj abból, ha egyszer az életben a saját akaratod szerint cselekednél, és nem törődnél azzal, hogy Harryéknek mi tetszik, és mi nem.

- Nem tudom, hogy akarom-e – felelte halkan a lány.

- Akarod. Tudom, hogy akarod… éreztem. Mindig, amikor megcsókoltalak, éreztem, hogy akarod… csak annyira félsz.

- Igen – válaszolta ismét csendesen. – Nagyon félek.

- Nincs mitől – mondta kedvesen a fiú, és közelebb lépett hozzá. – Nem lesz semmi baj, hidd el.

- De Harryék… így is elég bajom van velük… nem akarom, hogy…

- Tudom…

- Aggódom miattuk, hogy ne essen semmi bajuk… mert tudod…

- Tudodki, meg a halálfalók… tudom.

- Igen – felelte, és már folytatni akarta, de Draco megelőzte.

- Csss… ne foglalkozz velük… ne foglalkozz senkivel… csak magaddal és velem. Senki mással – mondta szelíden Draco. – Nagyon szeretlek.

- Én is téged…

- Ne mondd ki. Ne mondd, hogy de.

- De, mondom – Hermione ráhajtotta a fejét a fiú mellkasára, és halkan szipogni kezdett.

Draco magához ölelte, és simogatni kezdte a hátát. Nem mondott semmit, csak üres tekintettel bámult a lány mögé. Hermione pár pillanat után elhúzódott, és arrébb sétált.

- Olyan különös. Tényleg nem tudok dönteni… annyira nehéz – mondta halkan a lány.

Draco elgondolkozva nézte az arcát. Három-négy méterre álltak egymástól, közben Hermione egyre messzebbre sétált egy fa felé.

- Meg foglak csókolni – mondta határozottan a fiú, mire Hermione meghökkenésében megállt, elkerekedett a szeme, és a fejét rázta.

- Nem… nem fogsz…

- De… Figyelj… kábé tíz másodperc múlva meg foglak csókolni… - közeledett a lány felé. - ha nem akarod, akkor… állíts meg, rendben? Semmi mást nem kell tenned, csak állíts meg – mondta, miközben még közelebb ment. Amikor már csak pár centi választotta el őket, suttogva szólalt meg – Tíz.

Draco a kezébe vette a lány arcát, és ajkaik lágyan összeolvadtak. Nem váltak szét hosszú másodperceken át. Hermione is felemelte a kezét, és a fiú arcára tette, így húzva még közelebb magához.

Amikor elváltak, Hermione pár pillanatnyi fáziskéséssel kibontakozott a fiú karjaiból, és szapora léptekkel visszafordult a tábor felé.

*

Már délután négy óra volt, a lány kint üldögélt a tábor bejáratánál. Egyszer csak felállt, észrevétlenül bement az erdőbe, és elindult a tó felé. Egyáltalán nem volt kedve bent ülni a szobájukban, főleg, mert nagy esélye volt arra, hogy bent van Draco is.

A nap még sütött, bár már kezdte pirosas lilába vonni az eget. Egyáltalán nem érdekelte, hogy kezd sötétedni. Semmi. Csak ment előre, minél messzebbre attól a fiútól, akit mindennél jobban szeretett. Fogalma sem volt, hogy mi tévő legyen. Egyre elkeseredettebben kereste a választ arra a kérdésre, hogy mi legyen kettőjükkel. Tudta, hogy nem lehetnek együtt, ahhoz nem bízik benne eléggé. Viszont túlságosan beleszeretett már a fiúba ahhoz, hogy megtanuljon bízni is benne, csak félt belevágni. Félt, hogy amikor visszakerülnek a Roxfortba, minden olyan lesz, mint régen. Megint gúnyolódni fognak a másikkal, és ott kötnek egymásba, ahol tudnak. Félt, hogy kiderülne, és Ron és Harry teljesen kikelnének magukból, és teljesen megvetnék őt, Dracoban meg valami kárt tennének. A fiú apja is izgatta: Lucius Malfoy nem egy sárvérűt akar egy szem fia mellé. Ez teljesen világos volt előtte, még ha Draco mást is állít.

A tó felé sétált, a nap sugarai rávetődtek a víz felszínére, narancssárgás színbe vonva azt. Kisétált a tó széle fölé nyúló stégre, leült a végére, és ott csodálta tovább a napnyugtát. Üres tekintettel, elgondolkozva meredt a sötétülő égre, az ezer színben csillogó tóra. Egy hal kiugrott a vízből, majd visszafejelt.

A lány lépteket hallott maga mögül, de nem fordult meg ültében, hogy megnézze ki az. Sejtette, hogy a szőke fiú követte a tábortól idáig. Pár másodperc után abbamaradt a zaj, és néhány pillanatig mindketten némán hallgatták a víz hullámzását, a madarak énekét.

- Gyönyörű, nem? – kérdezte meg végül halkan Hermione.

- Igen, az – felelte a fiú. Hangján hallatszott, hogy mosolyog.

Újabb szünet következett. Ez idő alatt Draco a lány mellé sétált, de nem ült le.

- Sikerült egy kicsit gondolkoznod? – törte meg a csendet ismét a lány.

- Nem nekem kell gondolkoznom. Én tudom, mit akarok. A kérdés az, hogy te mit akarsz.

- Én is tudom, mit akarok. Csak nem tudom, hogy mit lehet.

- Ne tedd ezt velem, kérlek. Mindent lehet, ha igazán akarod. A barátaid is azt szeretnék, hogy boldog legyél.

- Igen… de nekik se mindegy, hogy kivel.

Draco nem felelt. Összeráncolt homlokkal meredt a tó túlpartjára. Hermione nézte szerelme arcát, de nem tudta, hogy mire gondol. Úgy döntött, hogy feláll a stégről.

- Nem foglak győzködni – mondta még mindig ugyanazzal a kifejezéssel az arcán végül a fiú. – Neked kell eldöntened, hogy mi legyen. Csak szeretném, hogy tudd, hogy szeretlek – mondta a lány szemébe nézve. – és veled szeretnék lenni mindig.

Hermione lehajtotta a fejét, és a stég falapjait bámulta. Összeszorította egy pillanatra a szemét. Egy könnycsepp lecsordult az arcán. Látta, hogy két láb jelenik meg a képben. Draco kezével felemelte a lány állát, hogy a szemébe nézhessen, és a tenyerébe véve az arcát figyelte. Hermione szeme csillogott a könnyeitől; nem is próbálta magában tartani őket. A fiú közelebb hajolt hozzá, így összeért a homlokuk. Még mindig a kezében tartotta a lány arcát, úgy figyelte.

- Ne félj tőlem. Csak… bízz bennem. Nem lesz semmi baj – suttogta.

- Nem megy… Eljátszottad már a bizalmamat… Már ha lett volna – felelte akadozó hangon Hermione.

- Vissza fogom nyerni – bizonygatta még mindig suttogva. – Csak adj rá esélyt.

- Nem lehet… - motyogta, és elemelte a fejét Dracoétól. - Sajnálom.

Ahogy kimondta az utolsó szót, elfordult a fiútól, és azonnal elillant. Beszaladt az erdőbe. Teljesen meg volt zavarodva, nem akart mást, csak egyedül lenni örökre, sírni egyfolytában… sírni valakiért, akibe sosem szabadott volna beleszeretnie. Amikor a lába már nem bírta, és elbicsaklott, lehanyatlott a földre, és összecsuklott térdekkel zokogott. Elege volt. Mindenből. Nem akart tudni a külvilágról, nem akart tudni semmiről. Túl sok csapás érte, túl sokat kellett elviselnie. Már nem bírta.

Nem tudta, mióta gyötrődik már a földön, amikorra végre megnyugodni látszott. Könnyei még mindig hullottak, de már nem zokogott olyan keservesen. Mintha a könnyeivel együtt a méreg is távozott volna belőle. Kezdte tisztábban látni a helyzetet. Szereti őt. Nem tud mit tenni ellene. Miért kellene a barátainak megfelelnie? Miért nem teszi azt, amit ő szeretne? Ami az ő vágya?

Térdelt a földön a fák alatt, és egyre inkább erősödött benne az elhatározás: de, azt fogom tenni, amit szeretnék. Szeretni fogom Dracot, bármi áron. Nem törődök másokkal. Erre a gondolatra elszántan felállt, és szapora léptekkel a táborhely felé indult.