- Menjünk el sétálni, mondjuk az erdőbe – ajánlotta a fiú. Hermione bizonytalanul bólintott.

Elindultak az étterem melletti parkban, ami az erdőbe vezetett.

Egy ideig csak némán lépkedtek egymás mellett, és egyikük sem szólalt meg. Hermione nem tudta, hogy hol kezdje, de még azt sem, hogy mit kezdjen – az igazat mondja, vagy találjon ki valamit.

- Szóval? – törte meg a csendet Draco. Már majdnem elérték a fákat, amikor megszólalt. Hermione ijedten rápillantott.

- Öhm… - kezdte dadogva a lány. Még most sem tudta, hogy mi lenne a helyes. Aztán bizonytalanul folytatta, mikor eszébe jutott valami. – Mit várt Alan, hogy… mit mondasz nekem? Tudod… a zuhanyzóban.

- Hát… - a fiú zavartan oldalra pillantott. Hermione ettől egy icipicit megnyugodott. Legalább nem csak ő ideges. Viszont más miatt még tovább feszengett: egyre jobban eluralkodott rajta a gondolat, hogy igaz, amit Alan mondott. – Szerintem nem ezt kellene megbeszélnünk… hanem, hogy miért várja tőlem, hogy megölöm.

- Szerintem a kettőnek elég sok köze van egymáshoz.

- Értem – vett egy hatalmas levegőt a fiú. – Akkor elmondom – felelte, és megfogta a lány kezét, és az egyik közeli padhoz húzta, hogy üljenek le. A fák alatt kellemes félhomály volt. – De ne mondd el senkinek, amit mondani fogok.

- Ennyire komoly? – kérdezett vissza, miközben helyet foglalt a fiú mellett.

- Igen. Ezek lesznek életem talán legkomolyabb és legérzelmesebb pillanatai – válaszolta komoran Draco. – Ez szörnyű. Még nem értem meg rá, hogy komoly legyek, arra meg főleg nem, hogy érzelmes is – Hermione halványan elmosolyodott. Ez egy pillanatra el is feledtetett vele mindent.

- Nem baj. Ritkaság, hogy az vagy, és én lehetek az első, aki ezt tapasztalhatja – felelte nyugtatóan a lány.

- És az utolsó is, reményeim szerint. Oké, hagyjuk… - legyintett, miközben lehajtotta a fejét, és az erdő ösvényén kezdett tanulmányozni valamit. - Szóval… Alan azt hitte, hogy… el fogok mondani valamit, amit már… tábor eleje óta érzek irántad – Hermione nem szólt. Draco összevont szemöldökkel nézte tovább az ösvényt. Így is rettentően hasonlított magára: nemesi modorát megőrizte, mert egyenes háttal ült, arca is komor volt és szinte kifejezéstelen (leszámítva a töprengést), és szemeiben sem volt semmi új. – Kérdezted, hogy miben változtam meg. Nos, valószínűleg ebben. Az elmúlt hat évben ki nem állhattalak, mert muglik a szüleid, mert Griffendéles vagy, de legfőképpen azért, mert Potterék a barátaid. De most már ezek egyáltalán nem érdekelnek… Csak te érdekelsz – emelte fel végre a tekintetét Draco, és pillantott egyenesen Hermione szemébe. A lány csak pislogott, nem tudott mit válaszolni. – Megismertelek, és most már tudom, hogy milyen vagy, és milyen nem, és egyszerűen… beléd szerettem – folytatta még mindig a lány szemébe pillantva. Hermione kétkedő tekintetével kellett szembesülnie. Nem hitte volna, hogy valaha is ki fogja mondani ezt a lány előtt.

Hermione pár pillanatig nem tért magához. Hát igaz. Ez nem lehet…

- Ez nem lehet, Draco – mondta ki hangosan is.

- Miért ne lehetne?

- Mert… ez egyszerűen képtelenség! Térj észhez… én Hermione Granger vagyok…

- Én meg Draco Malfoy… Mi ezen olyan különös?

- Gondolj bele! – folytatta a lány szinte kétségbeesetten. – Egymás tökéletes ellentétei vagyunk, mindenféle szinten. Semmi közös nincsen bennünk, és a környezetünk sem épp a legmegfelelőbb.

- Engem nem érdekelnek mások… Ők nem tudják befolyásolni az érzéseimet. Az meg, hogy egymás ellentétei vagyunk egyáltalán nem baj. Sőt, még talán jó is, soha nem unnánk meg egymást – Hermione halványan elmosolyodott, de most ő bámulta üres tekintettel az ösvényt. Egyre csak azt hajtogatta, hogy nem lehet, ez lehetetlen. – Ne mondd ezt. Tudod, hogy igaz, amit mondtam.

- De… akkor is… annyira hihetetlennek tűnik.

- Hát… igen, eleinte nekem is az volt. De már teljesen megszoktam, és egyáltalán nem az. Miért ne szerethetnélek? Hiszen fantasztikus nő vagy, és nincs olyan férfi, aki ne fordulna meg utánad.

- Szóval neked csak kívülről tetszem – jegyezte meg sötéten Hermione.

- Nem! Mindenhonnan! Kívül-belül, mindenütt imádlak. Egyszerűen úgy vagy jó, ahogy vagy. Én csak… tudom, hogy nehéz elhinni, és bízni bennem, de ez az igazság. Soha életemben nem voltam még ennyire őszinte.

- Ez elég szomorú – tette szóvá fanyar mosollyal Hermione.

- Nem ez a lényeg. Csak… á, nem is tudom, nem kellett volna elmondanom… Ezért még jobban fogsz utálni, mint eddig bármikor – mondta a fiú, és felállt a padról.

- Nem foglak utálni. Csak nem tudom elhinni. Alan is mondta, de…

- Ezért kéne megölnöm? – terelte vissza igazi témájukra a beszélgetést a fiú.

- Hát… igazából igen… Tudod, amikor kijöttünk, kérdezte, hogy mit mondtál… én meg, mit sem sejtve, viccből azt mondtam, hogy szerelmes vagy belém – Draco felnevetett.

- Hát ez jó. Gondolom ő meg tök boldog volt, hogy egy hónap után elmondtam neked a nagy hírt.

- Igen… és nekem ez furcsa volt, és akkor kiderült, hogy tényleg igaz… - folytatta a lány töprengve. - És megmondtam neki, hogy nem is tudtam, és csak úgy mondtam… és akkor kicsit megijedt, hogy hopsz, ezt nem kellett volna.

- Hát… talán jobb is így. Ezért néztél rám olyan furcsán, amikor mentünk vacsorázni.

- Igen… túl nagy sokk ért.

- Ne haragudj… nem akartalak sokkolni… - mindketten elmosolyodtak. Zavarban voltak, és egyikük sem tudta, hogy mit is tegyenek, mit mondjanak, ezért jobbnak tűnt, ha kicsit komolytalanítják a helyzetet.

Pár percig csendben voltak. A fiú a pad előtt állt, és annak háttámlájára támaszkodott. Így figyelte a lányt. Hermione elgondolkozva nézte a fákat. Gondolatai nem hagyták békén, és egyfolytában az a kérdés csengett a fejében, hogy hogy lehet ez, és most mi legyen. Egyikre sem talált választ. Egy idő után belenyilallt a felismerés, hogy neki is tetszik a fiú, sőt. De ezt nem akarta elmondani neki, csak bonyolítaná a dolgokat. Úgyse lehet semmi.

- Nem megyünk vissza a táborba? Elég fárasztó volt ez a nap – kérdezte meg halkan Dracotól. A fiú kicsit megrökönyödve pillantott rá, de bólintott.

- De, mehetünk…

Draco visszafelé úton többször is elhatározta magát, hogy megkérdezi, hogy mi lesz a továbbiakban, de mindannyiszor inába szállt a bátorsága. Már mentek volna be a szobába, amikor megszólalt.

- Azt hiszem, én nem megyek be – mondta.

- Miért? – fordult felé Hermione.

- Nem akarok. Inkább sétálok egyet… szeretném átgondolni a dolgokat.

- Értem… - felelte a lány. – Hát… akkor jó sétát.

- Szép álmokat! – mondta a fiú. Néhány rövid pillanatig bizonytalanul nézte a lányt, majd gyorsan megfordult, és sebes léptekkel elindult a tábor kijárata felé. Hermione nézte távolodó sötét alakját, aztán bement a házba.

Mindenki bent volt, és szokatlan komorság ült a helységben. Mind a négyen Jess ágyán nyomorogtak, és halkan beszélgettek. Amikor Hermione belépett, mindannyian felé fordultak, és nézték, ahogy ledől saját ágyára.

*

Draco a tónál sétált. Sosem érezte magát ennyire türelmetlennek, és egyben ennyire idegesnek. Nagyon izgult, hogy mi lesz most vele és Hermioneval. Már nagyon megbánta, hogy elmondta a lánynak az érzéseit. Be kellett vallania magának – életében először -, hogy fél. Félt, hogy Hermione megutálja ismét, és hallani sem akar róla. Félt, mert nem tudta, hogy hogyan fog reagálni a lány az érzéseire. Várnia kellett volna még, akár örökké is. Mostanában olyan jól megvoltak együtt, nem kellett volna ezzel elrontania.

A kavicsokat rugdosva, zsebre tett kézzel, lehajtott fejjel lépkedett a tó partján. Már késő volt, az első csillagok is megjelentek a holdfényétől a szokottnál világosabb égen.

Mi lesz most? Mit tegyek? Ha odamennék… Nem, békén kell hagynom, jobb, ha egyedül van, és átgondol mindent… Mennyire kételkedett bennem. Mintha a világ leglehetetlenebb dolgát mondtam volna ki azzal, hogy szeretem. Pedig ez egyáltalán nincs kizárva, miért ne szerethetném? Persze, én is nehezen hittem el eleinte, de most már… teljesen természetes. Már a részemmé vált. Remélem, hogy megérti… Még ha nem is mond olyat, hogy ő is szeret, remélem, azért utálni nem fog megint. Azt nem élném túl – a fiú vett egy mély lélegzetet, és tovább sétált a kavicsos parton. Egyik pillanatban elmosolyodott, bár nem őszintén, csak egy erőltetett, keserű mosoly volt. Apám mit szólna, ha tudná, milyen érzelgős vagyok. Biztos, azonnal letagadná, hogy a fia vagyok. Főleg akkor, ha azt tudná meg, hogy Hermioneba zúgtam bele. Belegondolni is rossz. Merlinre, kell nekem ez a lány! Mi a fenét csinálhatnék? Nem tudok várni, egyszerűen… már olyan régóta szenvedek itt magammal… nevetséges és nem is tudom, mi a legjobb szó magamra. Szánalmas vagyok. Igen, ez talán a megfelelő jelző.

*

Hermione az ágyában feküdt. Igazán hálás volt szobatársainak, hogy nem faggatták, még Alan sem. Tudta, hogy ha meg kellett volna szólalnia, abban a pillanatban elsírta volna magát. Már hajnali három felé járt az idő, de ő még mindig nem tudott aludni. Szemeit ugyan lehunyta, de a gondolatai nem zárták ki magukat a fejéből. Mindenki aludt, csak a mellette lévő ágy volt üres. Draco még mindig nem ment vissza a szobába. Hermione már kezdett is aggódni miatta, amikor meghallotta, hogy halkan becsukódik az ajtó, és valaki átmasírozik a helységen.

A lány sejtette, hogy a szőke fiú jött be, főleg, amikor hallotta, hogy mellette piszmog a bőröndjében. Hermione nem nyitotta ki a szemét, továbbra is úgy tett, mintha aludna. Gombóc nőtt a torkában, ugyanakkor meg is nyugodott, hogy biztosra tudta, a fiú jól van.

Még mindig hihetetlen volt a számára az egész. Draco nem szeretheti őt… viszont rájött valami egészen másra is. Annyira nem is lehetetlen ez a dolog, hiszen ő is képes volt beleszeretni. De ez így akkor is más…

Arra eszmélt fel, hogy puha ajkak érnek az arcára, és kap egy finom puszit. Ijedtében kinyitotta a szemét, és egyenesen belenézett Draco szürkén csillogó szemeibe. A fiú halványan elmosolyodott zavarában, aztán óvatosan megsimogatta a lány arcát, és elment a zuhanyzó felé egy kis törölközővel. Hermione csak értetlenül bámult utána, majd ismét becsukta a szemét, és valamiért sokkal könnyebben ment már az elalvás.

*

Másnap ebédnél Hermione eléggé kómás hangulatban volt még. Nagyon kimerültnek látszott, és Jess sem volt biztos benne, hogy tisztában van azzal, hogy hol van, és csak automatikusan tömi magába az ételt.

A lány aznap még nem szólt egy szót sem. Jessica párszor megpróbálta szóra bírni, nem sok sikerrel.

- Te is lejössz akkor velünk? – kérdezte barátnőjétől. Hermione nem reagált semmit, még csak nem is pislantott.

- Tessék? – kérdezett vissza kicsit rekedten pár perc múlva. Jess arca kicsit felvidult.

- Azt kérdeztem, hogy te is lejössz velünk a partra? Fürdünk egy kicsit, most, hogy megint kisütött a nap, és dög melegem van.

- Oh… nem tudom.

- Gyere! Biztos jót tenne egy kis kikapcsolódás.

- Hát… jól van, de semmi kedvem az egészhez.

- Majd lesz – felelte erre a fekete hajú lány, és felállt az asztaltól. Hermione is követte a példáját, de ő már el is indult.

- Hé, várj meg!

A két lány besétált a táborhelyre, majd a szobájukba. Összeszedték a holmijukat, átöltöztek fürdőruhába, és már indultak is volna, amikor Alan és Draco bejöttek. Utóbbinak meglehetősen komoly arca volt, Alan viszont teljesen elemében pattogott. Amikor Draco és Hermione elmentek egymás mellett, mindkettőjük elfordította a fejét.

- Mi a fene van veletek? – kérdezte meg Jess megelégelésének tárgyát.

- Semmi – felelte két barátja egyszerre. Alan összeszűkítette a szemeit, és úgy nézte a fekete hajú lányt.

- Elhiggyük? – kérdezte tőle.

- Nem, ne higgyük, de hagyjuk őket, mert nem tartozik ránk – felelte a lány, és kiment a szobából. Hermione azonnal követte.

- Köszi – mondta halkan, mikor kiléptek a szabadba.

- Mit?

- Hát… hogy nem feszegeted a dolgot.

- Oh… Biztos szörnyű lehet, hogy a világ egyik legjobb pasija szerelmes beléd – felelte komolyan Jess – Nem akartam, hogy beszélj róla, amikor nem szeretnél.

- Értem – nem volt semmi ereje vagy kedve a vitához. Különben sem lett volna miről, igaza volt a lánynak. A világ egyik legjobb pasija pont belé szerelmes. Legalábbis ő ezt állítja.

Ahogy haladtak a tó felé, Hermionenak egyre jobb kedve lett. Jessica egyáltalán nem hozta szóba Dracot, főleg Alanről csacsogott. A lány ennek most kifejezetten örült. Jessica elmesélte, hogy Alannel mennyit hülyéskedtek a minap, és hogy teljesen nem komplett az a gyerek. Ezt persze csak viccelődve jegyezte meg.

A partra érve a két lány leterítette a törölközőét a többieké mellé, és leültek rá. Hermione arca egy kicsit még mindig sápadt volt, de már nem keltette annyira azt az érzést, hogy egy halottat lát. Ezt Jess is megjegyezte.

- Egyébként hogy vagy? – kérdezte egy idő után halkabban a szokásosnál Hermionetól.

- Mármint? Hogyan kellene lennem azok után, hogy megtudtam, hogy az a fiú, akinek a világon mindennél jobban kéne utálnia, szeret?

- Boldognak kéne lenned, nem ilyen letörtnek. Főleg azért, mert neked is nagyon bejön – Hermione maga elé meredve ült.

- Ez igaz. Túlságosan is. De nem lehet belőle semmi.

- Miért ne lehetne? Ha ilyen könnyen feladod, akkor tényleg nem lesz semmi. Akard egy kicsit jobban!

- De nem akarom! Nem akarhatom – felelte még mindig maga elé nézve.

- Hát… jól van. Bemegyek, te nem jössz? – kérdezte már hangosabban.

- Nem, egyáltalán nincs hozzá hangulatom. Inkább pihenek itt egy kicsit – mondta Hermione, és eldőlt a törölközőjén.

- Oké – válaszolta Jess, és felállt a helyéről. Rámosolygott a közelgő Alanre, aki mellett ott sétált barátja is, látszólag eléggé magába fordulva.

Jess és Alan bementek még pár sráccal és lánnyal a vízbe, és ott szórakoztak.

Draco megállt Hermione feje mögött, és a lány pihenő arcát nézte. Beszélnem kell vele. Leguggolt.

- Öhm… beszélhetnénk? – kérdezte meg halkan a lánytól. Hermione lassan kinyitotta a szemét.

- Persze – suttogott vissza. Draco leült az üresen maradt Jess helyére.

- Nagyon rossz kedved van? – kérdezte lágyan a fiú. Hermione felhúzta a szája sarkát.

- Túlélem.

- Ennek örülök… - mondta mosolyogva Draco. Fogalma sem volt, hogyan kezdjen bele. Pár pillanatig mindketten csendben voltak; Hermione ismét lehunyta a szemét. – Sajnálom, hogy miattam ennyire kiborultál – mondta végül. A lány kinyitotta a szemét, és kérdőn összevonta a szemöldökét.

- Nem értem miről beszélsz. Nem vagyok kiborulva, és ha mégis, nem is miattad – felelte kicsit nyersen. Draco arcán egy pillanatnyi düh futott át, ami értetlenséggé alakult. – Tudod… magamon vagyok kiakadva… és egyszerűen nem tudom, mi tévő legyek.

- Igen, ismerős.

- Hát… neked nem kell azon gondolkoznod, hogy mit tegyél. Most rajtam van a sor… - mosolygott rá a fiúra halványan.

- Ezt hogy érted?

- Tegnap túlságosan meg voltam lepődve, és képtelen voltam bármi értelmeset is kibökni… És nem hiszem, hogy most menni fog, de… - hebegte össze-vissza a lány. Draco egy kicsit belezavarodott, de nem szólt semmit. - Csak azt akartam mondani… hogy te is… szóval te is tetszel nekem, és talán még több is… de nem lehet.

- Mi nem lehet? Miért ne tetszhetnék? Miért ne szerethetnél? Ennyire nem vagyok szörnyeteg.

- Nem, nem azért… Csak… Nem tudom ilyen egyszerűen elfelejteni, hogy milyen vagy, vagyis, hogy milyen voltál.

- Értem… szóval félsz, hogy megint egy szemét állat leszek?

- Nem akartam csúnyán kifejezni magam, de igen. Nem olyan egyszerű elfelejteni, hogy hat éven át sárvérűztél, azt, hogy Harryt és Ront cikizted, és, hogy…

- Ron… - szólt közbe gúnyosan a fiú.

- Mi bajod van?

- Semmi… csak már megint Weasley. Mi köze van neki és Potternak kettőnkhöz?

- Elég sok! Ha lennének barátaid, akkor tudnád! – felelte mérgesen a lány.

- Ne haragudj… - kért őszintén bocsánatot Draco. – Nem akartam, hogy dühös legyél… tudom, persze, igazad van… Csak már… Elegem van ebből a játékból.

- Milyen játékból? – kérdezte nyugodtabban Hermione.

- Abból, hogy próbálok megfelelni neked. Miattad változtam meg, miattad vagyok ilyen.

- Nem szeretsz ilyen lenni?

- De, csak… tudod, nehéz.

- Miért nehéz rendesnek lenni?

- Nem erről van szó. Csak… vannak bizonyos körülmények, amik miatt nem lehetek… nem lehetek önmagam.

- Azt akarod mondani… hogy te ilyen vagy igazából? Hogy az egész gúnyolódó életed csak egy álca, hogy elrejtsd a családod, és minden ember előtt az igazi énedet? Mire jó ez?

- Csak gondolj bele. Milyen lenne, ha az apám megtudná, hogy van lelkiismeretem, hogy képes vagyok szeretni, és egyéb olyan érzésekre, amikre ő nem? Az ő, Lucius Malfoy fia egy érzelgős és barátkozós srác lenne? Ugyan, azonnal kitagadna, és darabokra átkozna.

Hermione elképzelte, mi minden folyhat a Malfoy-kúrián. Lucius Malfoyt mindig is kegyetlennek látta, és hitte, de arra nem is gondolt, hogy a fiával is az lenne.

- De ne törődjünk ezzel. Megértem, hogy nem tudod elfelejteni a szemétkedéseimet, és azt, hogy mennyiszer bántottalak titeket… de jóvá szeretném tenni.

- Akkor leszek olyan kedves, és hagyom, hogy jóvá tedd.

- Kösz… viszont… szeretném tudni, hogy… akkor most mi van velünk? – nézett egyenesen bele a lány mandula barna szemeibe Draco. Hermione szája résnyire nyitódott, de nem mondott semmit. – Megértem, ha eleged van belőlem, és…

- Nem. Nincs elegem belőled egy cseppet sem. Csak… nem tudom, mi legyen.

- Rendben… akkor gondolkozz el rajta. Aztán majd kitalálunk valamit… - mondta végül a fiú.

Fejét elfordította a tó felé, és lezártnak gondolta a beszélgetést. Hermione kicsit gyorsnak találta ezt, hiszen még annyi mindent mondott volna neki, de nem tette.

Pár perc múlva két vizes barátjuk futott feléjük, őket is összefröcskölve. Hermione végre felnevetett, és boldogan mosolygott Alanre és Jessre. A fiú felhúzta őt, Jess pedig Dracot vonszolta be a tóba.

Délután ötig vidáman játszottak mind a négyen egymással a vízben, és Draco és Hermione is teljesen megfeledkezett a közöttük lévő feszültségről. A szőke fiúval gondtalanul lökdösték és fröcskölték egymást, mint két gyerek. Alan és Jess is beállt játékba, és ők se spórolták egyikükre sem a vizet.

*

Hermione hanyatt feküdt az ágyán, és úgy nézte Alant és Jesst, ahogy vitatkoznak. Vacsora óta próbálta kiszedni a lányból, hogy miért nem szól hozzá, sikertelenül, pedig már tizenegy óra is elmúlt. Amikor visszajöttek a partról, Jessica egyáltalán nem szólt a fiúhoz, még akkor sem, amikor az megkérdezte, mi baja van. Hermione sejtette, hogy csak féltékenykedik egy kicsit, de nincs semmi komoly.

Elmosolyodott, amikor Alan várakozón leült a földre, és onnan nézett fel a durcás képet vágó lányra, akinek az arca egyre inkább ellágyult, majd végül felnevetett.

Pár perc múlva Draco lépett be a szobába, és ment végig rajta. Alan és Jess ügyet sem vetettek rá, csak egyetlen pillanatra néztek rá. Utána már megint egymással törődtek. Draco leült Hermione ágyára, mire Hermione halványan elmosolyodott. A fiú odamászott mellé, és lefeküdt az oldalára.

- Mi újság? Alan még mindig próbálja kiszedni Jessből, hogy mi baja van?

- Igen… nem nagyon megy neki – mondta mosolyogva a lány.

- Látom. Bár szerintem tisztában van vele – sóhajtotta Draco, miközben rápillantott a mellette fekvő lányra.

Végigpásztázta a szemével, és kellemesen elmosolyodott. Hermione még mindig Alant és Jesst figyelte, és közben hallgatta a hangjukat. Egyáltalán nem zavarta, hogy nem érti a beszédüket, az viszont annál inkább, hogy Draco alig egy centire fekszik mellette, és őt stíröli.

Hermione felsóhajtott, és mozgolódni kezdett. Átfordult a másik oldalára, Draco felé, lejjebb csúszott az ágyon, és lehunyta a szemét. A fiú csak lágyan mosolyogva nézte a pihenő arcot.

Pár perc múlva meleg érintést érzett az arcbőrén. Kinyitotta a szemét, és a fiú mosolygó tekintetével találta szembe magát. Ő is rámosolygott, és ismét behunyta. A finom simogatás után kapott egy puszit a füléhez, aztán az arcára, majd a szája sarkába. Ekkor megint felnyíltak a szemei, de a fiú most már kérdőn pillantott rá. Draco arca közeledett az övéhez, majd szép lassan egy gyors csókra összeért az ajkuk. Hermione zavartan nézte őt, fogalma sem volt róla, hogy mitévő legyen. Egyre csak nehezíti a dolgomat.

Aztán feleszmélt. Rég nem hallotta Alan és Jess hangját, ezért feléjük fordította a fejét. A két fiatal fülig érő szájjal nézte őket az ágyon. Hermione szorultságában elvörösödött. Rápillantott Dracora, aki csak mosolygott, és egyáltalán nem tükrözött semmi feszültséget az arca. A lány megeresztett egy gúnyos vigyort Alanék felé.

Draco továbbra is a barna hajú lányt nézte, de Hermione nem pillantott rá. A lány átfordult a másik oldalára, és idegesen lehunyta a szemét. Mély lélegzetet vett, majd kifújta a levegőt. Nem tudta, mi tévő legyen. Szeretem őt… de… miért csinálja ezt velem? Nem lehet, és kész, értse meg… mi ketten sosem lehetnénk együtt. Képtelenség.

- Hermione.

- Hermione! – suttogta mellette a fiú. A lány ijedten nyitotta ki a szemét. Kicsit megrázkódott, majd hátrafordította a fejét.

- Hm?

- Azt hittem, elaludtál… én csak… ne haragudj – mondta halkan Draco.

- Miért kellene haragudnom? – kérdezett vissza hasonló hangon.

- Hát… izé… tudod miért, nem? – felelt kissé zavarban.

- Megtennél valamit? – kérdezte Hermione suttogva. Draco bólogatott. – Ne csináljuk ezt, rendben? Fölösleges az egész…

- Mi fölösleges? A beszélgetésünk, vagy…

- Kérlek, ne csókolgass, és ne érj hozzám többet… - hadarta türelmét vesztve a lány.

- De… miért? – hökkent meg a fiú.

- Mert nem lehet… nem akarom… Mi ketten, nem lehet… értsd meg, kérlek…

- Meg van értve – felelte hidegen Draco, és felállt az ágyról.

Megszokott érzéketlenségével kisétált a szobából, vissza se nézve a lányra.