A napok békésen teltek, és Hermione féltékenységi zavarai is csak pillanatnyi érzelmi hullámnak tűntek. A lány – maga is meglepve – azt tapasztalta, hogy egyre jobb a kapcsolata Dracoval, és egész értelmesen képesek egymáshoz szólni.

Aznap épp sétált vissza a táborba a reggeliből. Fázósan felhúzta a pulcsiján a cipzárját. Talán a tábor alatt először most volt igazán rossz idő. Az égen sötét, szürke esőfelhők tömkelege látszott, és sehol nem szakadozott fel. A szél is egyre erősebben fújt, és a tanárok is a rossz idő miatt ma azt javasolták, hogy maradjon mindenki a szobájában, és foglalja el magát.

A heves fuvallat belekapott Hermione vállára omló barna hajába. A lány széltől kipirult arccal megszaporázta lépteit, és belépett a tábor kapuján. Jess még Alannel és Dracoval beszélgetett mögötte lemaradva. Néha-néha hallotta a lány hangos nevetését, és ilyenkor hátra is fordult. Ezeknél az alkalmaknál az ő arcán is átfutott egy mosoly, és a gondolat is, hogy oda kéne mennie hozzájuk. Ezt mindannyiszor el is vetette, úgy érezte, hogy furcsán jönne ki, ha odamenne. Kicsit nem odavalónak vélte magát.

Bement a szobájukba, és lehuppant az ágyára. Kutatni kezdett a polcán, mígnem megtalálta a könyvet, amit keresett. Kényelmesen lehasalt az ágyán, és kinyitotta. Belelapozgatott, beleolvasgatott, majd megállapodott az első oldalnál, és nekikezdett.

Jess Alan ágyára mászott, és ott beszélgetett a fiúval. Draco elvette az éjjeliszekrényéről a fekete könyvecskét, és írni kezdett bele. Valeri és Josh a fiú ágyán feküdtek egymással szemben, és kedvesen beszélgettek egymással.

Hermione lapozott. Nem nagyon tudott figyelni a könyvre, nem állt rá az agya. Maga sem tudta miért, de jobbra fordította a fejét, így a szőke fiúra pillantva. Látta, hogy ő bőszen ír a kis könyvbe, majd megáll, elgondolkozva a szájához emeli a pennát, majd folytatja az írást. Hermione is visszafordult a könyvéhez, és próbálta folytatni.

Furcsa érzés lett rajta úrrá, mintha figyelnék. Abbahagyta az olvasást, de tovább bámulta a lapokat. A szeme sarkából látta, hogy a szőke fiú most őt nézi, ugyanazzal az eltöprengő tekintettel, mint az előbb a könyvet. Lassan felé fordította ő is a fejét. Draco zavartan kinyitotta a száját, és halványan elmosolyodott. Hermione viszonozta.

- Mit írsz állandóan? Napló? – érdeklődött a lány.

- Úgy tűnik nem véletlenül vagy te a suli legokosabb diákja – jegyezte meg a szőkefiú. – Igen, az.

- Furcsa. Nem hittem volna, hogy írsz…

- És gondolom azt sem, hogy egy táborban összefutsz velem a nyáron.

- Ö… igazából, reméltem, hogy nem fogok.

- Kösz. Ez igazán kedves volt – mosolyodott el a fiú. Hermione bűnbánó arccal rápillantott, majd vállat vont, és visszafordult a könyvéhez.

- És te mit olvasol? – tudakolta a fiú mellesleg.

- Hát… tudod, mágiatörténetre a kötelezőt.

- Oh, értem… nem túl izgalmas… - fanyalgott Draco. – Az első héten már elolvastam. Mármint a tábor első hetén. Akkor nagyon untam még magam…

- Miért? Alannel már az elejétől fogva jóban vagy, nem? – fordult ismét a fiú felé Hermione. Már egyáltalán nem érdekelte a könyv.

- Igen, persze, de kinek volt kedve itt lenni?! Főleg, Hogy nem önszántamból jöttem ide…

- Hát akkor?

- Anyám… zavarta, hogy otthon vagyok… - forgatta meg a szemeit fanyarú mosollyal. – Bár… Nem is olyan rossz. Sőt, nagyon jó – Hermione vidáman elvigyorodott.

- Szerintem is – helyeselt a lány. Egy ideig egymást nézték, és összemosolyogtak.

- Nagyon idegesítelek, igaz? – kérdezte a fiú.

- Ezt hogy érted? – vonta fel meglepetten a szemöldökét a lány.

- Tudod nagyon jól. Én Malfoy vagyok… tudod, az a Mardekáros, aki állandóan szekál, mert muglik a szüleid, és mert Griffendéles vagy… de legfőképp, mert Potter és Weasley a barátod.

- Most már ezt is tudom.

- Mit?

- Hát, hogy téged az zavar a legjobban, hogy kik a barátaim.

- Mit gondoltál, mi bajom van veled?

- Az első – Draco bocsánatkérően elhúzta a száját. – Ez a nézés… - nevetett fel a lány.

- Milyen nézés? – kérdezte a fiú értetlenül.

- Nem tudom… csak olyan furcsa tőled ilyen érzelmes arcot látni.

- Azért, mert Malfoy vagyok, még vannak érzéseim.

- Még nem tűnt fel – mondta őszintén Hermione.

- Nekem igen. Mármint nekem feltűnt, hogy neked nem tűnt fel…

- Oké, hagyjuk – vigyorgott a lány, mire Draco is elmosolyodott.

- Oké. Szóval, naponta hány könyvet olvasol el? – kérdezte komolyan a fiú, majd mielőtt Hermione válaszolhatott volna, megszólalt. - Nem, rosszul kérdeztem. Hány ezeroldalas könyvet olvasol el?

- Nagyon vicces.

- Örülök.

- Egyet sem. És ha tudni akarod, a nyáron most van először könyv a kezemben. Na jó, lehet, hogy másodszor. Nem volt rá időm.

- Ó, te szegény… bár, ha jól emlékszem, akkor a tóparton is olvastál…

- Igen, igaz. De máskor nem… - vigyorgott rá győzedelmesen Hermione.

- Oké. De akkor sem válaszoltál. Általában mennyit?

- Nem tudom. Nem számolom.

- Oh. Már biztosan rekordot döntöttél.

- Nem hiszem. És te? Szoktál olvasni, vagy a házimanók írják a leckéid?

- Ha hiszed, ha nem, nem vagyok hülye, és igenis szoktam tanulni, vagyis szoktam olvasni is. Elég sokat, ráadásul.

- Például? Mit?

- Mikor mit…

- Kitalálom… sötét varázslatok?

- Nem… nem igazán – válaszolta Draco. Hermione egy kis feszültséget vélt felfedezni rajta, de úgy gondolta, csak képzeleg.

- Na! Milyet? Biztos nem romantikus történeteket, meg drámákat, vagy verseket, de akkor mégis, mit?

- Mikor van a születésnapod? – kérdezte ártatlanul a fiú.

- Rossz tématerelés. Egyébként szeptember tizenkilenc.

- Á, te még kicsi vagy… - mondta állekicsinyléssel.

- Mert te már nagy vagy… Azért mert már egy hete tizenhét vagy, még nem leszel az.

- Nem? Szerinted mitől lesz valaki nagy?

- Nem tudom, de nem korfüggő. Túl komolytalan vagy hozzá.

- Nem hiszem. Nem ismersz te engem annyira, hogy ezt tudd. Viszont nézz rá Alanre. Azért közte és köztem vannak különbségek…

- Igen, de ő fiatalabb nálad… - érvelt mosolyogva a lány. – Különben se máshoz hasonlítgasd magad, hanem saját magadhoz.

- Annak mi értelme van?

- Hát… Például vedd a tábor eleji, vagy a tábor előtti Draco Malfoyt. Hasonlítsd össze a mostanival. Milyen különbséget fedezel fel?

- Hát… Sokkal jobban nézek ki… - mondta komolytalan hangon, majd a vicc kedvéért folytatta. - Most nem olyan undorítóan nyálas a fejem, hanem olyan… király – Hermione nevetve megforgatta a szemeit. – Na jó, komolyra fordítva a szót… nem mondom meg, elég, ha én tisztában vagyok vele.

- Ne már… Légyszi!

- Miért érdekel ez téged?

- Kíváncsi vagyok, milyen az önértékelésed.

- Hát… nem, mert még elhiszed, hogy vannak érzéseim… sőt, lehet, hogy az is kiderül, hogy milyen érzelgős is vagyok. Igen, ez az! Érzelgős lettem, az elmúlt egy hónapban… Hülye tábor – mosolygott a lányra. Ő viszonozta.

- Igazán? Ezt tényleg nem vettem észre.

- Én igen. Olyan ostoba gondolataim vannak, hogy nem igaz. Ezt Alan is bizonyíthatja.

- Ennyire jóban vagy vele? Elmondod neki a gondolataidat?

- Aha… mondjuk. Persze nem mindet, csak a legtöbbet.

- Most mire gondolsz? – mosolygott rá.

- Apropó… tartozol egy válasszal.

- Milyen válasszal? Mire?

- Még valamikor nagyon régen, miután bedobtalak a tóba – Hermione arcára furcsa kifejezés ült ki, de Draco folytatta. -, beszéltünk egy kicsit… Emlékszel? – a lány bólintott. – És ugyanezt megkérdezted, és mondtam, hogy akkor mondom el, ha te is elmondod. Én megtettem, de te nem.

- Hogy te mikre nem emlékszel… - fordult át a hátára a lány. Draco elvigyorodott. – Akkor érdekel, hogy akkor mire gondoltam?

- Nem… illetve, de persze, de jobban szeretném tudni, hogy most mire gondolsz.

- Hát… semmi különösre.

- Valamire csak.

- Hát…

- Akkor min gondolkoztál, amikor jöttünk vissza a kajálásból?

- Na, ez így már könnyebb – vigyorgott Hermione. – Csak azon, hogy milyen jóban vagytok Jesszel is, és elgondolkoztam, hogy van-e valami köztetek.

Draco felvont szemöldökkel nézte a mellette a plafont (illetve az ágy tetejét) bámuló lányt.

- Miért lenne bármi is?

- Csak, mert olyannak hiszlek, aki minden lánnyal… szóval, minden lányt meg akar kapni, aki tetszik neki.

- Ö… ezt nem tudom megcáfolni, viszont… miből gondolod, hogy Jess tetszik nekem?

- Miért, nem? – kérdezett vissza értetlenül.

- Hát… - Draco elég döntésképtelennek tűnt. – Valaki más sokkal jobban tetszik nála. De… lehetne, hogy nem feszegetjük a témát, mert akkor előbújik az érzelmes énem, azt meg nem akarom… akkor az egész suli, de főleg a Griffendélesek arról beszélne, hogy vannak érzéseim.

- Jaj, hülye vagy. Egy, nem áll szándékomban annyit sem elmondani Harryéknek, hogy te itt vagy. Kettő, ilyen pletykásnak hiszel?

- Hogyhogy nem számolsz be nekik? De hisz ez az évezred sztorija lenne… Draco Malfoy varázslótáborban. Kész röhej.

- Egyszerűbb, ha Rita Vitrolnak mondom meg… - mondta ártatlan szemekkel Hermione.

- Azt próbáld meg…

- Mit tennél, ha megtenném?

- Hát… Nem tudom, talán elbújnék a világ elől.

- Úgy értem, velem mit tennél.

- Tudom, hogy értetted. De azt nem tudom. Semmit.

- Semmit? Na ne…

- Mondom, hogy az agyamra ment valami.

- Igen, kezdem elhinni – a két fiatal egy ideig egymást nézte. Hermione még mindig hanyatt feküdt, Draco viszont a lány felé fordult a testével, és karjára támaszkodva tartotta a fejét.

- Na és Weasleyék? Hogyan lettél jóban velük? – hozott fel egy másik témát a fiú.

- Hát… igazából a vonaton még eléggé ellenszenves lehettem nekik, meg utána is egy darabig… Aztán… emlékszel, elsőben a trollra?

- Aha, persze.

- Na, a troll a lány mosdóba ment be, én meg bent voltam, mert… mindegy, és Harry és Ron odajöttek megmenteni.

- Már elsőben is hősködött… hát ez kész.

- Jaj, nem… csak… miattuk voltam ott… és igazából ők zárták be véletlenül oda azt a szörnyet. Nem tudták, hogy ott vagyok.

- Miért voltál bent? – vigyorgott a fiú. Hermione megeresztett egy fáradt mosolyt.

- Csak… Ron mondott valamit, és nagyon elszomorodtam tőle, és… egyedül akartam lenni, ennyi.

- Mit mondott? – kérdezte komolyabban Draco.

- Hát… azt hiszem, azt, hogy mindenki utál… mert hogy okoskodok – felelte a lány, és arcán enyhe pír jelent meg.

- Régebben tényleg mindig okoskodtál…

- Régebben?

- Ö… - Draco arcán ismét zavar látszott. – Most már nem, illetve itt nem tűntél okoskodónak.

- Kösz… Milyennek tűnök? – kérdezte kissé felszegett fejjel, mosolyogva a lány.

- Aranyosnak – vigyorodott el a szőke. Hermioneból kitört a nevetés.

- Ezt nem hiszem el. Te tutira nem Draco Malfoy vagy. Az lehetetlen.

- Pedig igen.

- De nem! Draco Malfoy egy aljas, számító, mindenkit lenéző kis görcs… de te… te nem vagy ilyen.

- Ezt ugye most nem mondtad komolyan? Tényleg ilyen lennék? Aljas, számító?

- Voltál… vagyis, nem tudom. Lehet, hogy kétszínű is vagy. Ezt még nem tudom. Majd a Roxfortban kiderül.

- Nem hiszem, hogy nagyon vissza tudnék változni.

- Mitől vagy most ilyen más? – érdeklődött őszintén a lány. Draco elnézően mosolygott, de nem válaszolt. – Akkor… mitől voltál a suliban olyan szemét?

- Talán apám túlságosan Malfoynak nevelt. Tudod, a családom évszázadokra visszamenőleg fennhordja az orrát, és nem tűri meg maga mellett a nem aranyvérűeket… Ebben az egészben már csak azt nem értem, hogy miért. A tábor alatt rájöttem, hogy nincs bennük semmi rossz. Főleg, amióta Alant ismerem… Meg hát persze, téged is.

- Ez érzelmes volt – vigyorgott a lány. Draco felvonta a szemöldökét.

- Fogsz még ennél érzelmesebbet is hallani, ne izgulj.

- Valóban?

- Valóban.

- Mikor? – kíváncsiskodott Hermione.

- Azt még nem tudom.

- Tizenkét év múlva? – nevetett fel. Draco szem forgatva mosolygott.

- Talán hamarabb is.

- Most?

- Nem.

- Na… légyszi.

- Nem, nincs hozzá hangulatom.

- Ez nem hangulatkérdés.

- Dehogynem.

- Miért?

- Csak.

- Két szónál tudsz többel válaszolni egy kérdésemre?

- Tudok.

- Akkor, kérlek, tedd meg.

- Rendben – vigyorgott a fú.

- Szóval. Mesélj valamit magadról! A szüleidről, hogy hogy nevelnek, bármit!

- Ez nem ér – Hermione kérdőn felvonta a szemöldökét, mire Draco folytatta. – Én is ezt akartam kérni.

- Ez van. Utána én is mesélek.

- Oké… - Draco vett egy mély levegőt, majd belekezdett. – Hol is kezdjem? Az apám… mint mondtam, elég szigorúan nevelt, mondhatnám, drákói szigorral. Ironikus, nem? – Hermione elmosolyodott. – Anyám meg… Kedves, a maga módján. Csak hát, ő is eléggé komolyan veszi ezeket a családi kötelékeket meg hagyományokat… És ezt elvárják tőlem is. Eddig teljesen velük voltam, és mindig mindenben egyet értettem velük, hogy úgy jó, ahogy ők gondolják. Ez az egész halálfalós dolog, meg Tudodki, meg minden… Aztán… - Draco nem folytatta.

- Aztán?

- Tudod, amikor nemrég a mosdóban sírtál az éjjel… mert rosszat álmodtál… - Hermione zavartan nézelődött jobbra-balra. Remélte, hogy a fiú már rég elfelejtette azt az estét. Csalódnia kellett. – Akkor valami… megváltozott… És egyre többet jár a fejemben, hogy rossz, amit apámék művelnek… Mert egyébként őket is meg lehet érteni, mert hatalmat akarnak, és hát ki nem. De aznap éjjel az jutott eszembe, hogy nem ilyen áron… ilyen áron nem lehet hatalomhoz jutni.

- Milyen áron? Mit értesz ezalatt? – kérdezte komolyan a lány. Képtelen volt nem megdöbbenni.

- Amikor ott láttalak… teljesen kiborulva, és… kétségbeesve. És az a fájdalom, ami a szemedben volt. Rémesen éreztem magam. Főleg az, hogy tudtam, hogy erről az apám tehet. És ha nem vigyázok, akkor én is. Nem akarok ilyen lenni – mondta szemlesütve a fiú. Hermione ajkába harapva nézte. Ezt tényleg Draco Malfoy mondta? Az lehetetlen… épp az apját titulálta önzőnek és gonosznak… nem lehet az, hogy pont ő beszéljen így a Sötét Oldalról.

- Hogy lehet ez? Te nem mondhatsz ilyet… Te Draco Malfoy vagy – motyogta maga elé a lány.

- Hát ez az. Néha szívesen lennék valaki más. Bár nem tudom, hogy tudnék-e másként élni. Túlságosan megszoktam, hogy minden elém van téve – a fiú elgondolkozva pásztázta a lány zavaros és kiismerhetetlen tekintetét, mindhiába. – Na jó, most te jössz! Milyen a családod? Biztosan nem ilyenek…

- Nem… - mosolyodott el Hermione, mikor kissé visszazökkent a valóságba. – Egyáltalán nem – pillantott fel, szemei már élénken csillogtak, és Draco sejtette, hogy hosszú beszámoló következik, de nem bánta. – A szüleim igazán hétköznapiak, hiszen muglik… Testvérem meg nincsen. Nem tudom, anya is, és apa is nagyon gondoskodóak, és rengeteget tudok velük beszélgetni, és nevetgélni. Olyan igazi szülők – Draco elmosolyodott. – Mit akarsz még hallani?

- Bármit. Merre laksz?

- Hát… London egyik külvárosi részében… nagyon barátságos hely. Csak muglik vannak a környéken. Legalábbis az elmúlt tizenhét évben még nem fedeztem fel egyetlen varázslót vagy boszorkányt sem. Van egy nagyon jó park. Oda szoktunk a barátnőimmel menni beszélgetni…

- Jó lehet… - mosolyodott el Draco.

- Igen, nagyon jó. Főleg, amikor nyáron ott ülünk majdnem egész éjjel… nagyon szuper, meg amikor a csillagokat nézzük. Tökre tetszik nekik, hogy ismerem őket. Persze ők nem tudják, hogy boszorkány vagyok, meg ilyenek…

- Gondoltam. És Po… Harryék?

- Azta… Nem vagy reménytelen eset – jegyezte meg vigyorogva Hermione. – Mi van velük?

- Velük is mindent megbeszélsz? Tudnak rólad mindent?

- Hát… azt azért nem mondanám, hogy mindent, de sokat tudnak. Mert például azt sem tudják, hogy épp neked mesélek… Úristen, még belegondolni is rossz, hogy mit szólnának hozzá – nevetett fel hangosan a lány. Draconak csak egy fanyar mosolyra futotta. – Valami baj van?

- Nem, dehogy, semmi.

- Csak?

- Nincs csak.

- De, van. Látom rajtad.

- Igazán? Ilyen jól ismersz? – dőlt a hátára Draco. Kezeit a feje alá fonta, és párnaként használta.

- Nem, de látom akkor is, hogy valami nem tetszik.

- Tudtad, hogy Ron beléd van zúgva? – kérdezte hirtelen a fiú.

- Öhm… ezt miből gondolod? – kérdezett vissza Hermione az első döbbenet elmúltával. Vajon honnan tudhatja?

- Csak rá kell nézni. Csoda, hogy nem olvad el, mikor rád néz.

- Azért ne túlozz.

- Ezek szerint tudod. Te is belé? – faggatta tovább minden lelkesedés nélkül.

- Mégis, mi közöd van hozzá, hogy kibe vagyok szerelmes? – kérdezett vissza félmosollyal Hermione.

- Semmi. Csak kérdeztem.

- Nem.

- Nem hiszem el.

- Akkor meg minek kérdezted meg?

- Tudom a választ, csak kíváncsi voltam, mit mondasz.

- Draco, nem-vagyok-szerelmes-Ronba. Érted?

- Persze. Jársz vele?

- Nekem ehhez semmi kedvem, de nem, nem járok vele, méghozzá azért, mert nem vagyok szerelmes belé, még csak nem is tetszik. Barátként szeretem, de úgy nagyon.

- Tényleg? – fordult a lány felé ismét.

- Igen. De… mit izgat ez téged? – kérdezte cinikusan.

- Nem izgat, csak meglepő.

- Mi?

- Hogy nincs köztetek semmi.

- Ugyan már. Ennyi erővel, te és Jess is…

- Nincs velünk semmi. Neki Alan tetszik, ha nem tűnt volna fel. Nem, megint hülyeségeket beszélek. Imádja Alant.

- Tessék?

- Jól hallottad. Ne mondd, hogy nem tudtad… Azt nem hiszem el!

- Ez nem lehet.

- Mondom. Alan mesélte… meg Jess is – vont vállat a fiú.

- Akkor Alan… Jézusom… - Hermione ránézett a vele szemben levő ágyra. Jess és Alan épp nevettek valamin, valószínűleg azon, amit a fiú mondott.

- Jól elvannak. Egyiküket sem zavarja.

- Legalábbis látszólag.

- Visszatérve Jessicára és rám. Lehetett volna valami… de nem lett.

- Mi az a valami? És mikor?

- És miért nem.

- Igen.

- És téged ez miért érdekel?

- Csak.

- Nem elégszem meg ennyivel.

- Akkor mit mondjak? – érdeklődött a lány, kissé már elveszítve a türelmét.

- Az igazat. Azt, hogy miért akarod tudni, hogy mi, miért és mikor volt köztünk.

- Tehát volt is valami, nem csak lehetett volna – Draco diadalmasan elmosolyodott.

- Bingó.

- Mi?

- Nem mondom meg – vigyorgott a fiú, és ismét hanyattfeküdt.

- Micsoda?! – kérdezte hevesebben a lány, és felült az ágyon. – Draco! Válaszolj már! – a fiú azonban csak vigyorogva a fejét rázta. Hermione dühösen kifújta a levegőt. Draco fölé hajolt, és ismét megkérdezte – Mi történt köztetek?

- Miért vagy rá kíváncsi? – kérdezte még mindig kajánul mosolyogva.

- Mert… csak. Én meg ezt nem mondom meg.

- Na, akkor legyen az, hogy egyikünk se mondja meg, amit a másik tudni akar.

- Nem! Te megmondod, én meg nem!

- Nem tetszik… egyéb ajánlat?

- Én tegyek neked ajánlatot? Most viccelsz.

- Nem szokásom viccelni – felelte a fiú. Hermione dühösen meredt az alatta fekvő szőke fiú arcába.

Draco nyíltan végigmérte, tetőtől talpig, kicsit elidőzve egyes testrészein, majd pajzánul megcsillant a szeme. Ezt Hermione is észrevehette, mert egy pillanatra furcsállás látszott rajta. Mielőtt azonban visszafeküdhetett volna az ágyára, Draco megragadta a derekánál fogva, és átrántotta maga mellé, majd fölé hajolt.

- Szóval… Miért is vagy ennyire kíváncsi?

- Mit akarsz? – kérdezte fáradtan. A szürke szemek elidőztek az övéiben.

- A választ.

- Miért érdekel a válaszom?

- Hogy mennél a…

- Hova?

- Sehova. Az a legjobb, ha itt maradsz az ágyamban – vigyorgott Draco.

- Szeretnéd…

- Szeretném – Hermione is elvigyorodott.

- Miért?

- Csak.

- Elölről kezdjük a játékot…

- Baj? – érdeklődött derűsen a fiú.

- Nem baj, csak szeretném tudni, hogy mi van vagy volt közted és Jess között. Ez olyan nagy kérés?

- Olyan nagy kérés, hogy mondd el, miért érdekel?

- Igen. Mert én sem tudom. Egyszerűen tudni akarom, mert…

- Mert?

- Gőzöm sincs – nevetett fel a lány.

- Na jó. Nem volt igazából semmi különös. Párszor csókolóztunk, de semmi több. És ez nálam azért haladás.

- Mi? Hogy megcsókolsz egy lányt?

- Neeem… Az, hogy csak megcsókolok egy lányt.

- Akkor én is szerencsés vagyok – jegyezte meg cinikusan Hermione.

- Nem.

- Mi az, hogy nem?

- Nem vagy az. Eddig csak megcsókoltalak… ki tudja, mi lesz ezután.

- Semmi.

- Miért nem?

- Csak képzeld el, és megtudod – felelte egyszerűen a lány.

Draco nem szólalt meg, csak elgondolkozva nézte a lányt. Ez kész. Most tényleg elképzeli! Ez nem normális… Pár pillanat elteltével a fiú értetlenül összehúzta a szemöldökét.

- Nem értem – Hermione megforgatta a szemeit.

- Mit nem értesz? Nemrég volt szó róla, hogy én Harryék barátja vagyok, muglik a szüleim, és ráadásként még Griffendéles is vagyok. Ezzel nem is lenne semmi gond, ha te nem Draco Malfoy lennél, nem aranyvérű, nem Mardekáros, és nem utálnád a barátaimat.

- Á… - csillant fel a szeme a fiúnak. – Nem értem.

- Fúúúú…

- Azt akarod mondani, hogy nincs bennünk semmi közös?

- Eltaláltad.

- Ez nem igaz. És a fenébe is, most érzelmes leszek – mondta, és megpuszilta a lány arcát.

- Ezt miért is kaptam?

- Mert miért ne.

- Szuper. Visszatérhetnénk arra, hogy megértetted-e, amit mondtam?

- Megértettem, teljes mértékig. És ez egyelőre igaz is, de talán egyszer nem lesz az.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Semmit. Csak úgy eszembe jutott.

- Ó.

- Bizony ó.

- Leszállnál rólam?

- Nem is vagyok rajtad.

- Úgy értem, hogy…

- Tudom, hogy hogy érted. Zavarlak?

- Nem… vagyis igen.

- Ezt a határozottságot – vigyorgott Draco.

- Nem tudom. Igen is, és nem is. Tudod, mi tűnt fel?

- Nem, de remélem, hogy elmondod.

- Az, hogy olyan furcsán beszélgetünk.

- Furcsán?

- Igen. Semmi értelme nincs az egésznek.

- És? Jól szórakozunk, nem?

- De.

- Hát akkor?

- Nincs semmi hát akkor, egyszerűen… látod, beszélgetni se tudunk normálisan, olyannyira eltérők vagyunk.

- Ez nem igaz. Csak te egyszerűen nem bízol bennem, és talán én se benned.

- Te tényleg nagyon okos vagy. És érzelmes.

- Ne is emlékeztess egyikre se. Szörnyű érzelmesnek lenni. Olyan gyengének érzem magamat tőle.

- Szegénykém – simogatta meg játékosan a fiú sima arcát.

- Bizony.

- Ilyenkor aranyos vagy.

- Milyenkor?

- Most. Ilyen… nem is tudom… őszintén. – Draco mosolyogva nézte a lányt. Közel állt hozzá, hogy ismét megcsókolja, de türtőztette magát.

- Kösz.

- Nincs mit.

- Ö, izé, nem akarok zavarni, meg ilyenek, de megyünk ebédelni. Jöttök? – kérdezte kissé zavarban Jess.

- Ja, igen, persze – felelte Hermione azonnal, és felállt Draco alól. A fiú még merengve üldögélt egy darabig, aztán ő is a két lány és Alan után ment.