Másnap reggel Hermione arra ébredt, hogy minden csapattársa sürög-forog a szobában. Senki nem tűnt már álmosnak, sőt. Alan Jesszel viccelődött, amire a fekete hajú lány kicsit sértődött képet vágott, de aztán elnevette magát. Draco a füriből jött ki egy kis törölközővel a kezében. Hermione felült az ágyban.

- Jó reggelt, álomszuszék! – vigyorgott rá Alan. – Jól aludtál?

- Aha… csak kicsit kába vagyok most… Még bírnék néhány órát pihenni…

- Elhiszem, de mindjárt jön valamelyik tanár, és adja a mai feladatot… nem csupa bulizás az élet… - tette hozzá nagy komolyan.

- Ezt te mondod? – nevetett fel halkan Hermione.

- Szia! – köszönt rá Jessica.

- Szia… - Hermione megdörzsölte a szemét. Hirtelen bevillant egy kép. Alan és Jess. – Alan, beszélhetnénk?

- Ö… persze – pillantott a fiú Jessre.

- Akkor én megyek – mondta a lány, és lassan elfutott Draco után, aki kiment a szoba ajtaján.

- Tehát… miről van szó? – kérdezte a fiú, miután leült Hermioneval szembe az ágyra.

- Tudnod kellene… ami tegnap este történt a tűznél… - Alan mosolyogva-szemforgatva megcsóválta a fejét.

- Egyszeri eset volt… és mondtam Jessnek is, hogy hülye vagyok.

- Szuper – mondta minden öröm nélkül a lány.

- Figyelj, ’Mio. Tudnod kell, hogy igazából vajmi kevés közöd van a dologhoz, de engem ez nem érdekel, mert szívesen elmondom. De az, hogy megcsókoltam Jesst, nem jelent semmit. Csak… nem tudom, mi ütött belém, de szeretem Ginnyt, és nem akarok semmit Jesstől.

- Ezzel ő is tisztában van? – kérdezte kicsit indulatosabban Hermione.

- Persze. Tegnap azonnal mondtam neki, hogy ne haragudjon, és hogy nem kellett volna, és tökre megértette. Nem kell ennyire felfújni ezt az egészet… Különben is. Mesélj csak, mi ez a nagy szeretgetés Dracoval? Ha jól tudom, ti utáljátok egymást… - Hermione dühösen összeszűkítette a szemeit, aztán hozzávágta a fiúhoz a kispárnáját.

- Semmi! Nem utáljuk egymást, de nem is szeretjük. Egyébként sem értem, hogy mire gondolsz.

- Aha, persze… de ahogy táncoltatok tegnap… meg a tűznél, ahogy az ölébe ültél, estébé…

- Túl sokat képzelsz a dolgok mögé.

- Nem hiszem. Biztos vagyok benne, hogy történt valami, amitől megváltozott minden… Csak gőzöm sincs, hogy mi.

- Talán, mert nem történt semmi! Neked meg ehhez nincs közöd.

- Igaz. Akkor egyezünk meg abban, hogy semmi közünk egymáshoz – nevetett fel a fiú, mire Hermione is elmosolyodott.

- Figyelj, nem tudom, hogy mi van, mert tökre nem értem magamat. Draco teljesen más itt, mint a suliban, és nem tudom, miért. Ez meg baromira idegesít.

- Mert neked mindent tudnod kell.

- Igen – nevetett a lány.

- Értem én. Viszont van megoldás a problémádra.

- Valóban? Mi?

- Nagyon egyszerű: kérdezd meg Dracot – mielőtt Hermione közbevághatott volna, folytatta. – Biztosan válaszolna rá most, hogy nem vagytok annyira ellenségesek. Használd ki, ki tudja, mikor utáljátok meg egymást – vigyorgott a fiú. – Tényleg… egyébként neked van barátod?

- Ez hogy jön ide?

- Mindegy, csak eszembe jutott. Szóval?

- Nincs. Majdnem megkérdeztem, hogy neked van-e…

- Nekem sincs. Barátnőm van. És remélem jó sokáig lesz is.

- Azt reméled, hogy ugyanaz lesz, vagy váltasz?

- Nagyon vicces. Nem óhajtok váltani, és még mindig ugyanabból az okból nem: mert szeretem Ginnyt.

- Megnéznélek már végre vele.

- Mondd meg neki, hogy jöjjön ide… Úgyis állatira hiányzik.

- Miért nem írsz neki?

- Hülye vagy? Látod azt a dosszié-halmot? – mutatott a fiú az ágya melletti négy dossziéra. Hermione bólintott.

- Abban csak Ginny levelei vannak, és háromban az van, amit ide, a táborba írt. És egy-egy levél kábé három-négy oldal.

- Úristen… És te mennyit írsz neki?

- Legalább ennyit. Bár én többet szoktam, nekem van miről mesélnem – mondta elmélázva a fiú. Hermione elmosolyodott. Megnyugodott Alan és Ginny ügyében. Bízott a fiúban, és abban, hogy tényleg szereti a barátnőjét. Nekem van miről mesélnem… Atya úr Isten!

- Ugye nem írtál neki arról, hogy itt van Draco? – kérdezte holtra vált arccal.

- Ó, a fenébe… de… oldalakat szoktam zengeni arról, hogy mennyire jóban vagytok, nyaljátok-faljátok egymást, és…

- Alan!

- Jól van na. Nem, nem írtam róla egy szót se, mert Draco megkért rá. Tudod, ő már második nap óta tudja, hogy Ginny és én… és mondta rögtön, hogyha írnék neki vagy beszélnék vele, akkor felejtsem el, hogy ő létezik, azt meg főleg, hogy ismerem, és hogy itt van.

- Hála Istennek… - lélegzett fel a lány megkönnyebbülten.

Hangos puffanást hallottak, és mindketten az ajtó felé kapták a fejüket. Hermione nem látta, hogy ki jött be, csak a két pár lábat látta lépkedni, amik néha megálltak. Hallotta egy fiú és egy lány nevetését.

- Mi ilyen nagyon vicces? – érdeklődött vigyorogva Alan Jesstől és Dracotól.

- Semmi, semmi – felelte Jess, és eldőlt az ágyán. Arcát a párnájába fúrta, és teste remegett.

Alan halkan nevetve felállt, és odament hozzá. Draco Alan ágyának támasztotta az egyik kezét, a másikkal pedig az arcát fogta, és nevetett. Hermione elmosolyodott a fiú láttán.

- Mi történt? – kérdezte meg óvatosan a lány. Draco lassan leengedte a kezét, és dülöngélve elindult a lány felé. Mellette letérdelt, és kezeit az ágyra tette, majd ráhajtotta a fejét, és folytatta a nevetést.

Hermione mosolyogva nézte. Újabb puffanás törte meg a csendet. Az ajtó ismét becsapódott, és újabb hangosan nevető párocska jelent meg: Valeri és Josh. A következő hang Alan nevetése volt.

- Na! Mi van? – kérdezte mosolyogva Hermione ismét. Draco felemelte a fejét, és a lány szemébe nézett. Hermione a piros arc látványától halkan elkuncogta magát.

- Csak… Valeri és Josh kint csókolgatták egymást… és ott volt Gradhild… És amikor elment mellettük, tök hangosan ilyet szól: Ne itt csattogjanak már… Halál komoly fejjel… uh, kész… - Hermione elképzelte a jelenetet, és ő is elnevette magát. Hallotta, hogy Jess újra és újra előadja Alannek a történteket, és mind a ketten hangosan nevetnek rajta. Josh és Valeri is nagyon vidám volt, és tovább „csattogtak”.

*

- Nos, ma este egy kis csoport játék lesz, ahol mindenki mindenkivel játszik, és elfelejtjük, hogy ki kinek a csapattársa. Ez egy afféle „ismerjük meg egymást” est lesz – kezdett bele Adelheid az az esti program ismertetésébe. A táborlakók kint ültek a házak előtti placcon egy körben, a beszélő nő pedig a kör közepén állt. A többi tanár a diákok körül sétálgatott, és hallgatta Adelheidet. Az idő fél kilenc felé járhatott, a lámpák megvilágították a sok vidám arcot. – Nos, akkor az első játékhoz álljatok fel – kisebb-nagyobb robajjal felállt a kiscsapat. Hermione Jess és az egyes csapat egyik lánytagja között állt. Draco és Alan nagyjából szemben voltak velük, és egyfolytában sustorogtak egymással. – Rendben. Az lesz a feladatotok, hogy csukjátok be a szemeteket, nyújtsátok ki a kezeteket, és induljatok el előre. Az a cél, hogy találjatok két szabad kezet, amit megfoghattok. Nincs válogatás, nem nyithatja ki senki a szemét, satöbbi. Ha ez megvolt, akkor folytatjuk a tájékoztatást.

- Tehát akkor szemeket becsukni! – mondta Mrs. Thompson vidáman.

Hermione és Jess egymásra vigyorogtak, majd becsukták a szemüket. Pár percig susmus volt, mindenki beszélt a másikhoz, vagy nevetgélt, aztán – amikor már mindenki behunyta a szemét – Adelheid hangja hangzott ismét fel.

- Most akkor nyújtsátok ki mind a két kezeteket, és induljatok el előre. Csakis előre! A szemeteket hagyjátok lehunyva, amíg nem szólok!

Hermione mosolyogva elindult, kezeit kinyújtva. Pár másodperces tapogatózás után mind a két kezében volt egy másik. Még nem nyitotta ki a szemét, csak mosolygott. A tábor alatt most érezte magát a legfelszabadultabbnak, de nem értette, hogy ez miért van így.

- Rendben, akkor most mindenki nyissa ki a szemét!

Hermione szempillái gyorsan felpattantak, és körbenézett. A jobbját egy ismeretlen fiú fogta, akiről csak annyit tudott, hogy Tomnak hívják. A balján Valeri volt. Vele egymásra vigyorogtak. Körbenézett a kis területen. Mindenki egymásba volt gabalyodva, és ők hárman pont az egésznek a közepén voltak. Valeri mellett ott volt Alan, Tom mellett Jess, a lány pedig Draco kezét fogta valami nagyon furcsa pózban. Alan, Draco és Jess valamiről beszéltek, miközben hangosan nevettek, de Hermione nem figyelt rájuk, és a nagy ricsajban nem is hallotta volna, hogy mi az a nagyon vicces dolog.

- Akkor most próbáljatok meg kibogozódni, de ne engedjétek el egymást semmi esetre se!

- Hát ez kész… - hallotta Alan hangját Hermione a tömegben. A fiú nekikezdett a műveletnek. Kipördült a mellette álló kettes csapatba tartozó lányból, és valamivel egészségesebb pózban gondolkozott tovább, hogy hogyan is lehetne teljesíteni a feladatot. Eközben Jess és Draco egymáson nevetgélve próbálták természetesebb testhelyzetbe küzdeni magukat, de nem nagyon sikerült, mert a fiú fogta Cathy kezét is (a lány mellesleg nagyon el volt pirulva valamiért, és egyfolytában Dracot bámulta).

- Ez így nem fog menni…

- Amikor utoljára ezt mondta, akkor a karjaiban kötöttem ki – jegyezte meg nevetve Hermione, mire Jess elmosolyodott, Draco pedig zavartan köhintve elfordította a fejét.

- Engem nem bírna el – felelte főleg a fiúnak.

- Szerintem elbírnálak – mondta a szőke. – De most nem tudom bebizonyítani… Na, oldjuk meg ezt, oké, mert már kicsit unom az egyhelyben állást.

- Rajta – buzdította Jess.

Hermione mosolyogva nézte, ahogy Draco, Jess, és a többiek, akik az ő részükön vannak, próbálnak kigabalyodni. Draconak közelebb kellett húznia magához Jesst, hogy a másik oldalán levő Cathy normális helyzetbe tudjon állni. Alig két centi volt kettejük között, és egyfolytában vigyorogtak a másikra. Hermione látta, hogy Draco állandóan mond valamit a lánynak, aki nem bírja abbahagyni a nevetést. Halványan mosolygott rajtuk, de valahogy nem tudott úgy igazán örülni nekik, bár nem értette, hogy miért nem.

Jó tíz perc múlva már mindannyian ki voltak gobózódva, és mindenki leült egy székre (ami nem minden esetben a saját helye volt). Hermione most Alan és Sheela mellett ült. A fiúnak be nem állt a szája, és nem nagyon zavarta, hogy Hermione szinte semmit nem fog fel a mondandójából.

- Remélem, hogy mindig ennyire figyelsz rám – mondta a végén.

- Ne haragudj, csak… nagyon fáradt vagyok, és máshol járt az eszem.

- Látom. Egyébként semmi gond, csak meséltem valamit, a volt barátnőmről. De tényleg, nem fontos – mosolygott rá vidáman a fiú.

Most Radin magyarázta a következő játékot. Az volt a feladat, hogy kiválasztottak egy gyereket, akinek bekötötték a szemét, és még hármat, akit a bekötött szeműnek el kellett kapnia. Ha a fogó azt mondta, hogy „Rek-rek”, akkor a másik háromnak azt kellett mondania, hogy „Rak-rak”, hogy könnyebb legyen a feladat. A többiek körbeálltak, és megfogták egymás kezét. A három „üldözöttnek” és az „üldözőnek” csak a körön belül szabadott mozognia. Akit elkaptak, az beállt a körbe.

A játékban Cathy, Jess és egy Andrew nevű srác vett részt, akiket Sheelanak kellett elkapnia. Így Hermione most Draco kezét fogta a lányé helyett. Ez egyiküket sem zavarta különösebben, már kezdték megszokni, hogy nem ellenségek.

Megkezdődött a „fogócska”. Sheela – mint egy buta liba – vigyorogva próbálta elkapni áldozatait, és mintha valami fogyatékos lenne, mondta a „Rek-rek” szópárt. Draco és Alan kivesézték a játékot, és a többiekkel együtt nevetgéltek. Hermione csak fáradtan mosolygott.

Utolsónak Jessica maradt bent. A „sorfal” mellett futkározott direkt, így eddig mindig valamelyik körfalat álló gyereket kapta el Sheela. Jess most Draco előtt állt meg. A fiú előre hajolt, és a fülébe súgott valamit, mire a lányból kitört a nevetés, és hátracsapott a kezével. Draco vigyorogva tűrte a fejét érő játékos ütést, Jess pedig elmenekült Sheela kereső kezei elől.

- Mit mondtál neki? – érdeklődött azonnal Alan.

- Semmit, nem fontos – rázta a fejét a fiú.

- Na! De, fontos.

- Azt, hogy coucher avec moi.

- Oh… Akkor megértem, hogy fejbecsapott… Kíváncsi vagyok, hogyha Hermionenak mondanád, ő mit szólna – nevetett fel Alan.

- Semmit, ugyanis nem tudok… franciául? – ráncolta a homlokát a lány.

- Igen, ez francia - felelte a szőke. - De neki angolul mondtam.

- Kíváncsi vagyok, hogy komolyan vette-e.

- Én úgy vettem – felelte nyugodtan Draco.

- Ajaj… Akkor elég rossz kedved lehet.

- Miért is?

- Ha jókedved lenne, akkor ’Mionak mondtad volna.

- Akkor asszem, már hót vörös lenne az arcom, és mindkét oldalán lenne két szép tenyér lenyomata. Arra meg nem vágyom.

- Próbáljuk meg! – kérte a lány. Jessica még mindig a körben ugrabugrált. Valahogy megint feléjük keveredett, Draconál egy pillanatra megállt, talán motyogott is valamit, aztán odébb osont. – Mondott valamit?

- Igen, azt, hogy nem.

- Szívás.

- Nem, nem az… Lehet, hogy tényleg Hermionenak fogom mondani.

- Valóban? – vonta fel meglepetten a szemöldökét Alan.

- Igen. De nem most. Majd úgy… tizenkét év múlva. Ha ilyen tempóval haladunk, akkor addigra leszünk annyira jóban.

- Uh… Az nem jó. Akkor mi már nem látjuk egymást – felelte búsan Alan.

- Már miért ne látnánk?

- Ugyan, tizenkét év múlva? Ki tudja, addigra lehet, hogy már nem is lesz a Föld.

- Ne hülyéskedj – nevetett fel Hermione.

- Ennyi erővel azt is mondhatnád, hogy holnap itt a világvége – forgatta a szemeit Draco.

- Még az is lehet – mondta nagy komolyan Alan. – Szóval: Most vagy soha.

- Akkor inkább soha.

- Hát te hülye vagy, öregem… ilyesmit ne mondj, mert szerintem te sem gondolod komolyan. Meg fogod nagyon bánni… tábor végéig tutira fogod neki mondani. Intézkedem ez ügyben.

- Légyszi… kérlek, ne rajtam keresztül beszélgessetek – kérte a lány a két fiút.

- Jól van, nyu… - kezdte Draco, de Jess belé fojtotta a szót, ugyanis szinte teljes erővel nekirohant. Draco elengedte Hermione kezét, és a másik oldalán álló Adriennét, és két-három lépést hátrált – Jesszel együtt.

- Lehet, hogy igen lesz belőle… - mosolygott a lány, amikor végre megálltak. Nem volt több három centinél köztük.

- Lehet – mondta a fiú, miközben próbálta megtartani magát, és a lányt. Kezével Jess derekába kapaszkodott. Ha nem tudnák, hogy nem, azt hinnék, hogy ők egy éppen egymást ölelgető szerelmes pár.

Jess lassan elhúzódott a fiútól. Az egész tábor nevetett, velük együtt. Sheela végre levette a szeméről a kendőt, és fáradtan leroskadt a legközelebbi székbe. Hermione nagyon halvány mosollyal nézte Jesst és Dracot, amint a lány elhadarja bocsánatkérései sorozatát, Draco meg mosolyog rajta.

Hermione úgy döntött, hogy bemegy a házukba, mert egy szűnni nem akaró maró érzés kaparta a torkát. Némán, senkinek sem szólva elindult a négyes számú épület felé. Belépett az ajtón, és egyenesen a fürdőszobába ment, a csapokhoz. Megállt a mosdókagyló előtt, kinyitotta a csapot, és ivott pár kortyot. Ez sem segített rajta. Megtörölte a száját, és belenézett a tükörbe.

- Mi van velem? – kérdezte halkan magától.

A maró érzés egyre erősödött, ezért Hermione nyelt egy nagyot. Nem bírta tovább, legördült egy könnycsepp az arcán. Most mi bajom van? Miért sírok? – tette fel magának kérdéseit. Nem… ez nem lehet… ez nevetséges. Draco… és Jess. A fenébe is, miért izgatom magam emiatt? Jöjjenek össze, és kész… de miért zavar ez engem? Persze, tetszik, de ennyire nem… vagy mégis.

A lány vett egy mély levegőt. A zsebéből előhúzott egy zsepit, és kifújta az orrát. Nem lehetek féltékeny – járt egyre inkább a fejében.

Lassan megnyugodott, és visszament a szobába, hogy feltöltse zsebkendő készletét. A fiókjában turkálva hallotta, hogy becsukódik a bejárati ajtó. Remek, biztos Alan jött be, hogy mi bajom van… ehhez nekem semmi kedvem…

Unottan hátrafordult, és elindult a szoba kijárata felé.

- Hát te mit csinálsz itt bent? Azt hittem, hogy kint vagy még… - mondta a szőke fiú meglepődve. Hermione is ugyanúgy meg volt döbbenve. Tehát akkor nem vette észre senki, hogy eljött.

- Csak zsepiért jöttem be – válaszolta egyszerűen.

- Ja, értem – felelte a fiú. Pár pillanatos csend állt be, mialatt egymást méregették. Tekintetük többször is találkozott, és ilyenkor mindketten zavartan elhúzták a szájukat. – Akkor én elmegyek vécére…

- Ó, oké, persze… én meg visszamegyek a többiekhez…

- Oké…

Draco bement a fürdőszobába, Hermione pedig habozva az ajtó felé vette az irányt.

Kint mindenki csendben ült. Néhány helyen nem ült senki, pedig annyi szék volt, ahány fő. Hermione úgy gondolta, hogy más is tett két betűs kitérőt, és ezért vannak a lyukak. Odament Alanhez és Jesshez, akik nevetgélve beszélgettek.

- … na, de most komolyan. Mit válaszoltál volna neki?

- Hát… azt, hogy… szia Hermione! – köszönt rá a lány.

- Szia. Jessica! Válaszolj!

- Jól van na. Azt, hogy nem.

- Miért? Azt hittem, hogy Draco az valami pasibálvány számodra.

- Nem, az nem ő – felelte nevetve Jess.

- Akkor?

- Hármat találhatsz. Nem Alannek hívják, nem fekete a haja, és nem mellettem ül.

- Jaj, Istenem…

- Bizony-bizony…

- Mit kérdezett Draco?

- Hát… hogy… mindegy, lényegtelen. Csak vicc volt, semmi komoly.

- Engem azért érdekelne. Hogy is volt franciául? Kusé ávek moá? Vagy valami ilyesmi…

- Igen, valami ilyesmi… De ezt franciául tudó embernek ne nagyon mondd. Főleg ha az illető valami bányarém vagy egy undorító pasas – ajánlotta Alan.

- Miért? – kérdezte Hermione.

- El is felejtettem, hogy te tudsz franciául – jegyezte meg mosolyogva Jess.

- Azt jelenti, hogy feküdj le velem – felelte a fiú.

- Azt hiszem, tévedtem – mondta Hermione. Agyában ezernyi dolog cikázott, de most csak ezt akarta mondani. – Draco soha nem változik meg.

- Hé, ez csak vicc volt, nem gondolta komolyan! – védekezett Jessica.

- Dehogynem. Ő maga mondta, nem emlékszel Alan?

- De. De akkor azt mondta, hogy mégsem. Illetve, amikor Jess mondta, hogy nem, én mondtam, hogy szívás. Ő meg mondta, hogy nem, nem az, és hogy tényleg, téged fog megkérdezni.

- Darabokra is átkoznám.

- Ezért is nem kérdezi meg – tette hozzá logikusan Alan.

- Kitalálom, rólam van szó – hallottak egy kellemesen csengő hangot a házak felöl.

- Bingó. Épp azt taglaltuk, hogy mennyire volt komoly a kérdésed Jessica felé – avatta be Alan barátját.

- Egyáltalán nem volt komoly – mondta a fiú vállat vonva, mire Jess elmosolyodott.

- Üljetek le mindannyian – mind a négyen leültek egymás mellé, ebben a sorrendben: Draco, Hermione, Alan, Jess. - Ha jól látom, már mindenki visszaért a mosdóból. Már csak egyetlen „feladatotok” lesz az este. Annyit kérnék, hogy legyetek csendben, és ne beszéljetek, mert azzal elrontjátok az egészet. A játék neve esőerdő. Vihar közeledik. Először csak halk az egész – Adelheid lassan összedörzsölte két tenyerét. – Aztán egy kicsit hangosabb lesz – mondta a nő, és csettintgetni kezdett. – aztán még hangosabb – most a combját kezdte csapkodni. – és eléri a leghangosabb pontját – most a lábával kezdett dübörögni. – Aztán ez ugyanígy fokozatosan elhalkul. Annyit kell tennetek, hogy én elkezdem összedörzsölni a kezem, aztán te – mutatott a mellette ülőre. – és így tovább… De csak egymás után, csak ha már halljátok, hogy a mellettetek ülő hol tart. Az a kérésem, hogy figyeljetek egymásra, a lámpák le lesznek oltva, és teljesen sötét lesz. Mellesleg a szemeteket is csukjátok be hozzá.

Hermione elmosolyodott. Tetszett neki ez a dolog. Olyan… megnyugtatónak tűnt, olyan békésnek.

- Kezdhetjük? – kérdezte Adelheid. a többiek igenlően felmorogtak.

A táborban kialudtak a lámpák, koromsötétség telepedett mindenhova. Halk, egyre erősödő dörzsölő hang hallatszott, majd Hermione már a közvetlenül mellette ülő Dracotól hallotta, és ő is összedörzsölte a kezeit. A kör véget ért, és halk csettintgetés hallatszott. Megint elért hozzá, és ő is csettintgetni kezdett. Az egész olyan volt, mintha valóban esne az eső, és egyre hangosabb, egyre komolyabb lenne. Hermione kicsit megijedt: félt a viharoktól. A kör ismét véget ért, és egyre erősödő csapkodást hallott, ami végül elért hozzá is. A lábdörömbölés is egyre hangosodott, és olyan érzése támadt, mintha egy nagyon vad vihar dúlna, aminek csak hangja van, de nem lehet érezni, mert nem esik az eső, nem fúj a szél, és nincs hideg. Ugyanezeket a mozdulatokat fordított sorrendben elvégezték, végül elmúlt a zivatar. Halk susmus futott végig a gyerekeken, majd felkapcsolták a lámpákat.

Hermione kicsit sápadt volt, de mosolygott. Rossz emléke volt a viharokról, és ezeket most mintha átélte volna. Nem akart rágondolni, ezért minden erejével a többiekre próbált koncentrálni.

Mindenkinek nagyon tetszett a játék, és elég nagy hatást is gyakorolt többekre. Mintha megkomolyodtak volna. Még Alan arca is szigorúbb lett volna, bár sötétkék szemei most is gyerekesen csillogtak.

Adelheid megköszönte a játékot, és hogy ennyire sikerült összhangban elvégezniük ezt a kis „esőt”. Azt mondta, hogy ez az eredmény azt mutatja, hogy a társaság már kezd összeszokni, és mindenki odafigyel a másikra. Jó tíz perces beszéd után aztán jó éjszakát kívánt, és mindenkit elküldött zuhanyozni és aludni.