Hermione álmosan ébredt fel, este sokáig beszélgettek Dracoval. Tudták, hogy az egyedüli megoldás, hogy titokgazdát kell választania a fiúnak: így is lett, ő Hermionét választotta. Megbeszélték, hogy másnap reggel elmennek McGalagonyhoz, mert csak ő tud nekik segíteni.
Hannah még az ágyában szuszogott, amikor Hermione kilépett az ajtón. Bekopogott a mellettük levő szobába, a fiú éppen a zokniját húzta fel.
- Szia… Draco – köszönt a lány.
- Jó reggelt! Mindjárt elkészülök, és akkor indulhatunk.
Hermione bólintott, és helyet foglalt Ron ágyán. Nagyjából két perc elteltével már el is készültek, és McGalagony felé vették az útjukat.
- Jó reggelt! Granger, Malfoy… - biccentett feléjük egyet. – Miben állhatok rendelkezésükre?
Draco belekezdett hát a történetbe. Mesélt, csak mesélt, McGalagony pedig szó nélkül hallgatta ő.
- Mr. Malfoy, bizonyára tudja, hogy ez egy igen merész kockáztatás.
- Igen, professzor, de ha nem teszek semmit, akkor végem lesz, és anyámnak hála halálfaló leszek.
- Köszönöm a bizalmát Malfoy, hogy mindezt el merte mondani. Bizonyára néhány dolog elkerülte a figyelmét.
- Mire gondol?
- Például az iskola. Meg kell magyarázni, hogy hova tűnt, el kell hitetni minden tanulóval, hogy magát átíratták, vagy valami hasonlót.
- Értem…
- Természetesen ezt vállalom. Viszont lenne egy kérdésem: Miss Granger mit keres itt?
Draco egy óvatos mosolyt intézett Hermione felé, majd sóhajtott egyet, és megszólalt.
- McGalagony professzor… Hermione Grangert szeretném kijelölni titokgazdámnak.
Az igazgatónő arcára döbbenet fagyott. McGalagony valami olyasmit gondolhatott, hogy „Jól hallottam?”, de mégis mást mondott, amire a fiatalok egyáltalán nem számítottak.
- Akkor örülök, hogy elengedtem magát, Granger. Látom jól sikerült a tegnapi nap…
- Professzor, félreérti! – sipította Hermione. – Köztünk nincs…
- Tudom, Granger, nem is erről beszéltem – mosolygott McGalagony, majd Dracohoz fordult – Karácsonyra intézzen el mindent.
Egy gyors köszönéssel búcsúztak el tőle.
- Félsz?
- Igen.
Ezt a két szót váltották útközben. Nem gyűlölték egymást, már nem. A távolságtartás még mindig érződött kettejük között, de a temetés összehozta őket. Kimentek a szabadba, és helyet foglaltak egy padon.
- Furcsa kiejteni a nevedet – sóhajtott fel Draco.
- Akár csak nekem. Nem gondoltam volna…
- Most már nem utáljuk egymást, de nem is szeretlek annyira…
- Tudom – hideg tekintettel nézett Draco szemébe.
- Hogyhogy nem használod ki az idődet a tanulásra?
- Van jobb dolgom is – kacsintott Hermione.
- Mi?
- Az aranyvér-mániás Malfoyjal lógok éppen.
- Nem ismerem.
- Jobb is – tódította Hermione. – Utál mindenkit, aki nem aranyvérű.
Kis csönd állt be a beszélgetésükbe.
- Mi lesz ma a feladatunk?
- Az iroda készen van, gondolom McGalagony nyakába szakadt minden, fogalmam sincsen…
- Legalább a többiek nincsenek itt.
- Nem hiányzik Crak és Monsto?
- Fura erről cseverészni veled.
- Nem válaszoltál, M…Draco.
- Figyi, Crak meg Monstro más világ, mint én. Haverjaim, de kőbuták.
- Vettem észre…
- Ne szidd a barátaimat! – csattant fel a fiú.
- Te se az enyémeket…
- Ne aggódj, már nem kell sokáig elviselned!
- Tudom. Azért kár, hogy elmész.
- Komolyan így gondolod? – nyílt tágra Draco szeme.
- Igen. Kezdesz szimpi lenni nekem.
- A fene vigye el, de te is – mosolygott Draco. – Egy tonna csokibékában mertem volna fogadni, hogy soha nem fogunk ilyen hosszan beszélgetni.
- Akkor elbuktad volna a csokibékát.
- Igen, egymásra voltunk kényszerülve, meg minden.
- Kérdezhetek valamit? – csillant fel a lány szeme.
- Már meg is tetted.
- Jaj, ne izélj! – legyintett Hermione. – Mennyire értettél egyet apád eszméivel?
- Sokban értettem egyet. Gondolom ezt akartad hallani. Valóban így is volt, vagy van, ezt már pontosan nem tudom megmondani. A mugli származásúak tényleg betolakodóak, de nem tehetnek róla, hogy olyan családból jöttek. Ebben tehát félig értek egyet csak. Voldemort eszméivel teljesen egyetértek, de nem vagyok hajlandó érte élni. Választásom nincs, vagy halálfaló leszek, és meghalok, vagy halálfaló leszek, és meghalok. Nincs lehetőségem, hogy higgyek az eszméiben, de a háttérben meghúzódjak. Nem akarok meghalni.
- Nem fogsz – suttogta Hermione.
- Veled mi a helyzet? Család, ilyesmi?
- Szüleim közönséges muglik, fogorvosok. Londonban lakunk, testvérem nincsen.
- A mugli iskolában is stréber voltál?
- Kicsit sértő ez a megjegyzés.
- Igen, vagy nem?
- Nem.
- Viccelsz, ugye?
- Tudod miért tanulok olyan sokat?
- Na…
- Azért, hogy ellensúlyozzam a mugli származásomat. Meg akarom mutatni mindenkinek, hogy vagyok legalább annyira boszorkány, mint bármelyik aranyvérű lány.
- Egy dologban van igazad. A tanulásmániáddal tényleg kitűnsz.
- Nem tehetek arról, hogy nem Malfoy, vagy egyéb aranyvérű vagyok.
- Már félvér vagy, Granger. Bocsánat, Hermione.
- Hívj úgy, ahogy akarsz – legyintett Hermione, de belül fájt neki a Granger szó. – Attól még nem vagyok félvér, hogy adtál egy kis vért…
- Nagyon is igen. Ez nem a mugli világ. Folyik benned Malfoy vér, az a pár csepp elszaporodott már benned. Higgy nekem.
- Ez komoly?
- Igen. Nem olvastál szakirodalmat? Ha egy mugli származásúnak aranyvérű ad valamennyi mennyiségű vért, akkor félvérré válik. Ez a mennyiség azt hiszem egy pálcahegynyi.
- Akkor…
- Félvér vagy, Hermione.
- Akkor már nem utálsz a vérem miatt…
- Nem – mosolygott Malfoy. – De Potterék miatt igen.
- Kösz, ez jól esett.
- Csak vicceltem…
- Persze – Hermione durcás képet vett fel.
- Komolyan, ne haragudj!
Draco ebben a szent pillanatban átölelte Hermionét, a lány nagyon meg is lepődött, így hamar ellökte magától.
- Ezt nem gondoltam volna – képedt el a lány.
- Ösztönös volt.
- Nem gondoltam volna rólad, hogy vannak érzelmeid!
- Nincsenek is. Na jó, hazudtam. Valamennyi van, de nem mutatom ki.
- Miért?
- Gr… Hermione, ezt komolyan kérdezed? – háborodott fel Draco.
Hermione nagyokat pislogott.
- Malfoy vagyok!
- Értem, de ez nem jogosít fel arra, hogy ne legyenek érzéseid.
- Valaha voltak…
- Hová lettek?
- Erről nem akarok beszélni – mondta fejét lehajtva a fiú.
- Ahogy gondolod…
- Senkinek nem beszéltem még erről…
- Rendben, Draco – sóhajtott Hermione.
- Nagyon fáj… - suttogta tovább.
- Elmondod?
Draco felemelte a fejét, látszott rajta, hogy küszködik a könnyeivel.
- A húgom miatt.
- Van húgod? – pislogott a lány.
- Elmeséljem?
- Igen.
- Három éves voltam, amikor anyám teherbe esett. Boldog voltam, hogy születik egy testvérem. Meg is született: Kate. Imádtam a húgomat, mindig mindent együtt csináltunk, amikor már nagyobbacska volt. Az életemet feláldoztam volna érte. Kate maga volt a tökély: szőke fürtös kis angyalka, vidám volt, nevetős, anyámnak sosem volt rá egy rossz szava sem. Apám szerint megváltoztatott engem. Amíg nem járkáltam vele, úgy hat éves koromig, nekem apám volt a mindenem. Akkor jött Kate, és elvett tőle. Persze ez nem volt igaz, de ő annak hitte. Apám mindenáron el akart választani tőle. A kúria két végébe költöztetett minket. Éjjelente átszöktem, már nem is tudom, hogy hogyan, de Kate-tel akartam lenni. Egyik alkalommal lebuktunk. Magánzárkába csuktak a szüleim, körülbelül egy hónapra. Kate-et elküldték külföldre iskolába. Már majdnem tíz voltam, amikor végre hazajött. Elterveztük, hogy megszökünk, de apám rájött a mesterkedésünkre. Életem legboldogabb napjai azok voltak, amíg Kate élt. Amikor apám hirtelen elénk hoppanált, tudtam, hogy nem fog megbocsátani. Szemében tűz égett, fájdalom, és megvetés. Rúgtam, csíptem, haraptam, de nem használt. Apám rámondta Kate-re az Adava Kedavrát. Megölte a húgomat.
Hermione maga elé meredve hallgatta a fiú legtitkosabb történetét. Nem gondolta volna, hogy Lucius Malfoy képes megölni a saját lányát.
- Amióta Kate nincs velem, nem éreztem magam boldognak, vidámnak… Egyszerűen érzéketlenné váltam. Gyűlöltem apámat tettéért. Nem volt lehetőségem, teljesítenem kellett apám parancsait. Semmi másnak nem szenteltem magam, csak a rossznak.
- De miért? Kate éppen …
- Nem ezt akarná. Tudom. Ezért is sokalltam be. Apám végre meghalt, nem zsarnokoskodik felettem. Anyám se különb, csak ő a külvilág felé az ártatlan asszony képét festi.
- Nem tudtam, mi történt veled…
Draco nem reagált a kijelentésre, helyette előrántotta a pálcáját, és a így szólalt:
- Invito kép!
Pár pillanattal később egy apró, szakadt képet szorongatott a kezében. Kisimította a gyűrött képet, egy mosolygós, hét év körüli kislány mosolygott ott. Szőke hullámos fürtjei a könyökét verdesték, kék szeme vakítóan villogott, de volt ebben a kislányban valami ártatlan, nem tűnt Malfoy-vérűnek.
- Ő Kate…
- Gyönyörű volt – sóhajtott Hermione.
- Igen. Ennek az egy képnek sikerült túlélnie anyám razziáját.
- Hogy tussolták el az ügyet?
- Egyszerűen. Apám nem temette el Kate-et, hanem Százfűlé-főzetet itatott velem. Mindenkinek azt mondta, hogy elküldte Draco-t nyári szünetre, Kate pedig nagyon beteg. Tényleg beteg voltam: lelkibeteg. Közel egy hónapig alakítanom kellett kishúgomat, aki már meghalt. Ekkor apám bejelentette: Kate Malfoy meghalt. A sír üres, nekem pedig már zokogni sem volt erőm.
- Apád kegyetlen volt…
- Ez anyám ötlete volt. Megvetette apámat, hogy megölte Kate-et, de mindig a talpnyalója maradt.
- Ki tud a húgodról?
- Apám eljátszotta, hogy mélyen megérintette Kate halála. Azóta nem beszél róla senki, ezért rengetegen nem is tudják, hogy valaha volt egy húgom. Még a családfán sincs feltüntetve.
Hermione nem tudott mit mondani. Nem tudta, hogy ekkora súlyt cipelt idáig Malfoy, fogalma sem volt, hogy bírta ki ezt, apja zsarnokoskodását, halálfaló-mániáját, és szülei kegyetlenségét. Szerencséjére, vagy inkább szerencsétlenségére kilépett a kapun Anthony Goldstein, és megrökönyödve figyelte a lehajtott fejű fiút, és az elgondolkodó Hermionét.
- Szia Hermione – köszönt közönyösen, és a szőke fiút bámulta. – Ernie-nek igaza van.
- Anthony! – kiáltotta Hermione, és közben felállt. – Nincs igazad. Vagyis Ernie-nek nincs igaza.
- Akkor miért lógsz egyfolytában ezzel a halálfalóval? Beépültél te is?
Hermione belsője szétrobbant, égővörös fejjel kiabálni kezdett.
- Anthony! Hogy képzeled, hogy megítélsz anélkül, hogy tudnád mi folyik itt?
- Hallgatlak – mondta mosolyogva, de valószínűleg őt is széttépte belül a düh.
Hermione hosszú ideig szemezett a fiúval, de egy épkézláb értelmes mondatot nem bírt kinyögni. Hogyan is érthetné meg bárki is? Malfoy nem olyan vészes, mint azt bárki is hinné.
- Goldstein, Hermione nem tartozik neked magyarázattal – felelte hűvösen Draco.
- Hermione??? – hőkölt hátra Anthony. – Normális vagy, Malfoy?
- Teljesen – válaszolta még mindig közömbösen Draco. – Elvagyunk, ennyi.
- Harry és Ron teljesen el lesz bűvölve a hírtől… - mondta Anthony, és elcaplatott melőllük.
Hermionén pánik lett úrrá. Az első nap óta eszébe sem jutott Harry, Ron pedig még mindig a gyengélkedő ágyát nyomta. Fogalma sem volt ezt hogy magyarázza meg nekik.
- Tudom mire gondolsz – mondta Draco egy kis idő után.
A lány nem felelt. Nem tudott megszólalni sem.
- Potterék többet jelentenek neked, ez érthető is.
- Évek óta ők a legjobb barátaim!
- Miért háborodsz fel ezen? Pont ezt mondom. Ne add fel őket értem, jóba vagy a prefektusi bandával már régóta, és egy halálfaló fiával értelmetlen barátkoznod.
- Barátkozunk?
- Elszóltam magam?
Kínos csönd állt közéjük. Barátok… Képtelenség? Ez a pár nap nagyon közel hozta őket. Kettejük között azonban ott állt Harry Potter. Harry képtelen lenne beletörődni, hogy Hermione Dracoval cimborál.
Draco látván Hermione elgondolkodó arcát fogta magát, felállt, és lassan besétált a Roxfortba.
Hermione nem maradt sokáig kint, hamvas bőrét minduntalan meg-megcsípte a fagyos hideg.
- Szia!– köszöntötte a lányt.
Padma Patil megvető pillantással jutalmazta a szavakat.
- Haragszol rám?
- Bocsi, elfelejtettem hogyan kell neked köszönni. Jó napot, Mrs. Malfoy!
- Padma! – kiáltott Hermione a lány után, de az sietős léptekkel haladt a következő szintre.
Hermione magányosan bandukolt felfelé a lépcsőkön.
- Granger! Mindenki arról beszél, hogy nyomulsz Dracora! Igaz ez? Egy megátalkodott sárvérű feljebb akar kapaszkodni?
Pansy szavai csak úgy dübörögtek.
- Parkinson… - szólalt meg néhány pillanat után. – Egy. Nem koslatok senki után. Kettő. Nincs szükségem felkapaszkodni sehová, mert már így is többet érek nálad. Három. Mi közünk van egymáshoz?
- Semmi Granger, csak jelenteni fogom Narcissánál. Biztos díjazni fogja.
Hermione döbbenten figyelte Pansy Parkinson gúnyos vigyorát, miközben megfagyott a vér az ereiben. Narcissánál? Akkor vége, lebuknak…
- Rendben, Parkinson, tedd, ahogy akarod, de akkor én beszámolok Zabininek arról, hogy megőrülsz Anthony Goldsteinért!
- Miről beszélsz?
- Ugyan már, az egész suli tud róla…
- Bolond vagy, Granger! Goldstein egy idióta! – Pansy hangja kicsit megremegett, tudta, hogy Hermione sarokba szorította őt.
A lány elégedetten hagyta ott Pansyt, de valójában félt, hogy kitudódik a kis titkuk Dracoval. Így hát nem a saját, hanem Malfoy szobájába nyitott be.
- Mi van, Granger?
- Köszi a „legrangerezést”…
- Tudtommal te már döntöttél, és Potterékat választottad.
- Bolond vagy! – tiltakozott Hermione. – Én nem választottam Harryéket helyetted, csupán nem gondoltam rájuk az elmúlt napokban!
- Szép kis barát vagy – mondta gúnyolódva Draco, és lehuppant az ágyára.
- Nem veszekedni jöttem. Pansy azt mondta, hogy elmondja anyukádnak, hogy van… valami… közöttünk.
Draco felnevetett.
- Ha akarná se tudná. Meg nincs köztünk semmi sem, vagy csak nekem nem tűnt fel?
- Nincs – bólintott Hermione. – Mi az, hogy ha akarná, se tudná?
- Bűbájt bocsátottunk rá, nem emlékszel?
Hermione kicsit elszégyellte magát. Valóban nem oldották fel Pansyről a bűbájt, csupán átalakították.
- Most pedig ha nincs más mondanivalód, akkor távozz – utasította Draco.
- Mi bajod van velem? – hápogott Hermione.
- Tűnj el innen…sár…sárvérű Granger!
Ez megtette a hatását. Hermione könnyekkel küszködve rohant ki a szobából. Draco leült az ágya szélére.
- Így kell lennie. Nem lehetünk barátok, Hermione. Én egy halálfaló fia vagyok. Két világ… Sajnálom… - motyogta magának halkan.

Hermione berohant a szobájába, próbálta visszapréselni a könnyeit, de képtelen volt rá.
- Mi az, Hermione?
Most vette csak észre, hogy Hannah is bent van, aki kérdőn néz rá.
- Semmi.
- Malfoy, igaz?
- Nem.
- Hazudsz.
- Igen.
- Mondd már el mi van!
- Mindenki ellenem fordult, csak azért mert jóba vagyok vele. Most pedig már ő is goromba velem, mert azt hiszi, hogy Harryék miatt nem akarok vele lenni!
- Gondolkodj egy kicsit, Hermione. Én nem vagyok egy népszerű és bölcs ember. Pontosan tudom, hogy a mardekárosok kibeszélnek, utálnak, de most az egyszer hallgass rám! Évekig Harryék barátja voltál, Malfoyjal gyűlölt ellenségként tengettétek mindennapjaitokat. Dumbledore meghalt, Harry visszament Little Whinging-be, Ron a gyengélkedőn van. Eleinte elviseltétek egymást Malfoyjal, de most már ennél többről van szó. Barátság van kialakulóban. Ezt mindketten nehezen dolgozzátok fel. Beszélned kellene vele.
Hermione nagyokat pislogott Hannah szavain. A furcsa lány, aki mindenki szerint egy balfácán nem adja fel, barátkozni akar, segít mindenkinek. Elszégyellte magát: sokszor kibeszélte a szerencsétlen lányt a háta mögött.
- Köszönöm, Hannah…
A copfos és a bozontos lány egy hatalmas ölelésben mosódott össze. Így ültek hosszú percekig, Hermionén megint úrrá lett a sírhatnék, de sikerült visszafognia magát.
Végül felállt, és átment a mellette levő szobába, de Draconak hűlt helye volt.
Úgy döntött, lemegy McGalagonyhoz, és megkérdezi mi a mai teendőjük.

- Jöjjön be! – kiáltott fel az asztala mögül az igazgatónő.
- Jó reggelt, professzor!
- Granger…
- Az iránt érdeklődnék, hogy lesz e ma valamilyen feladat?
- Ma szabadnapjuk van.
- Köszönöm!
Az igazgatónő nem volt túl jó passzban, ezért Hermione villámgyorsan kislisszolt az irodából. Tétován indult meg, és úgy határozott, ha törik, ha szakad, ma mindenképpen beszélni fog Draco-val.
A találkozásra már nem kellett sokáig várni, ugyanis a lépcsőfordulón megjelent a fent említett személy, a sarkában pedig Pansy Parkinson.
- Capitulatus! – kiáltotta Malfoy, és a pálca a kezében landolt.
- Petrificus totalus! – kurjantotta Pansy.
Hermione sóbálvánnyá vált, és hangos dörrenéssel a földre puffant.
Draco odalépett hozzá, pálcáját a lányra emelve nevetgélt.
- Lám csak lám, Granger! Épp unatkoztunk Pansyvel, kapóra jöttél. Hallottam elkezdted terjeszteni azt a pletykát rólam, hogy te vagy a barátnőm.
- Crucio! – kiáltotta Pansy, Hermione felszisszent a fájdalomtól.
- Normális vagy? – fordult a fiú Pansyhoz. – Iskolában vagyunk, te agyalágyult, és ez egy Főbenjáró átok! Itt a suliban… Finite Incantatem!
Pansy ijedtében elrohant, Draco pedig odafordult a földön fetrengő Hermionéhoz, és felajánlotta a kezét, hogy felhúzza onnan. Hermione azonban eltolta a kezet, és félperces néma kínszenvedés után feltápászkodott.
- Boldog vagy? – suttogta fájdalommal teli hangon, majd sántikálva otthagyta a megrökönyödött tekintetű Malfoyt.
Könnyeit visszapréselve indult meg, fogalma sem volt, hogy merre tart, de messze el akarta kerülni a fiút. Azt hitte jóba vannak, ő pedig hagyta, hogy Parkinson megkínozza… Egy hangos puffanás vetett véget gondolatmenetének, ugyanis a kereszteződésben nekiütközött Ernie Macmillannek.
- Nem látsz a szemedtől? – förmedt rá.
- Ne haragudj, Ernie, én…
Nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis a fiú fújtatva otthagyta Hermionét. A lány értetlenül állt a dolgok előtt. Mindenki azt hiszi, hogy egy halálfalót pátyolgat, pedig valójában csak barátkozni szeretne vele… Barátkozni? Hermione összerezzent.

Eközben Draco Malfoy az ágyán ücsörögve elmélkedett arról, hogy mi történik körülötte. Ez a pár nap teljesen felforgatta az életét. Próbálta a fejéből kiverni a bozontos hajú lányt, de minduntalan vissza-visszatértek az emlékképek. Tudta, hogy rosszul cselekedett, amikor megtámadta az elhagyatott folyosón. Nem akart neki fájdalmat okozni. Már a vérére sem bírta fogni a dolgot, ugyanis idáig normálisan viselkedett vele.
A párnája alól kiemelte Kate Malfoy szakadt képét, aki szüntelenül mosolygott onnan. Draco gyengéden végighúzta az ujját a képen, majd felállt – kitárta az ablakot, és gyengéden kifújta a kezéből a fényképet. Pár másodpercig nézte, ahogyan a szél bolondosan eljátszadozik Kate fényképével.
- Isten veled, Kate… Nem akarok a múltban élni. – Becsukta az ablakot, és elhatározta, hogy bocsánatot fog kérni Hermionétől.

Hermionét eközben hátulról valami fejbe csapta. A hajához nyúlt, és megpillantotta azt a fényképet, amit Draco mutatott a húgáról. Egy ideig elnézegette a mosolygós kislányt, amikor zsebre akarta tenni meglátta a közeledő fiút.
- Én… én… - hebegte.
- Mi az?
- NEM LOPTAM EL ESKÜSZÖM!
- Miről van szó?
- MOST…. MOST ESETT A FEJEMRE, ÉS ESKÜSZÖM VISSZA AKARTAM ADNI… - harsogta idegesen.
- Miről beszélsz?
Hermione remegő ujjakkal kiemelte talárjából a gyűrött fotót, és lassan átnyújtotta azt eredeti tulajdonosának.
- Én dobtam ki.
- De hát miért?
- Nem akarok a múltamnak élni.
- Pár perce még meg is öltél volna.
- Sajnálom, hidd el, csak azt hittem…
- MIT HITTÉL?
- Hogy többet már nem akarsz szóba állni velem.
- Tudod jól, hogy ez nem így van. Barátok lettünk.
Draco mosolyogva bólintott egyet.
- Barátok… - suttogta halkan.

Hermione és Draco az egész napot együtt töltötték, beszéltek mindenről: tanulásról, kviddicsről, a Minisztériumról, a családjukról, szóval szinte mindenről.
- Még egyszer sajnálom a mai viselkedésemet, Hermione – mondta a fiú már sokadszorra.
- Ha elismétled ezt megint, én…
- Darabokra átkozol?
- Valami olyasmi – somolygott a lány.
A nap lassacskán nyugovóra tért, együtt figyelték, ahogy alkonyodik.
Az égen csillagok helyett sötét gomolyfelhők jelentek meg, és hirtelen sötétség borította el a roxforti birtokot. A két fiatal még mindig nem tudott betelni egymással: meséltek, és csak regéltek, próbálták bepótolni az elvesztegetett időt.
- Lassan esni fog… - sóhajtott egy mélyet Draco, miközben az eget vizslatta.
Hermione már nem tudott erre válaszolni, ugyanis füstre lettek figyelmesek, és hangos ropogásra.
A Roxfort egyik tornya körül vad lángok táncoltak, és borzalmas füstöt okádott az épület. A két fiatal kétségbeesetten szaladt oda a lángoló Roxforthoz.
- Úristen, Ron! – kiáltott fel Hermione.
Draco elérohant, és zihálva kapkodta a levegőt.
- Hermione, ne menj be!
- A legjobb barátom abban a toronyban fekszik félájultan! – üvöltötte.
Ekkor Draco olyat tett, amit ez idáig csak egyszer. Átölelte a lányt – tele volt érzelemmel, hálával, szeretettel. Hermione is valami ilyesmit érzett.
- Vigyázz magadra! – súgta a fülébe. – Rohanok McGalagonyért.
Egy röpke pillanat erejéig mélyen egymás szemébe néztek: tudták, most már igaz barátok.
Hermione szélsebesen futott be az iskolába, már nem is tudta, hogy hogyan jutott fel az égő toronyba. Buborékfújó bűbájjal kezelte magát.
A gyengélkedő felé vette az irányt. Szerencsére még nem állt lángokban a szint, de enyhe füstöt lehetett már érzékelni. Észveszetten rohant oda kétségbeesett barátjához.
Ron is elvégezte a bűbájt.
- Vingardium Leviosa! – suttogta.
Ron teste lassacskán felemelkedett. Hermione a pálcájával terelgette le a lépcsőfokokon barátját, a nyomában loholt. A lépcsősor alján az ideges McGalagony zihált.
- GRANGER! Hogy lehetett ilyen vakmerő? Meg is ölhette volna magát!
Az igazgatónő kényelembe helyezte Ront az egyik kövér díványon, és újra elővette Hermionét.
- Tudta egyáltalán mit csinál, Granger? Most azonnal segítsen tüzet oltani! Maga is, Malfoy!
Hermione kissé összerezzent, csak most fedezte fel a fal mellett álló Dracot.
- Siessenek már! Granger, maga menjen, riassza a többi diákot, Malfoy, kövessen!
Hermione rekordsebességgel tette meg a gyengélkedő és a szobájuk közötti utat. Mindenkinek beordított, hogy azonnal jöjjön, vészhelyzet van.
Már mindenki glédában állt, amikor Pansy a szemét dörzsölgetve lépett ki a szobájából.
- Parkinson, mit műveltél idáig?
- Elviseltem a rikácsolásodat.
- Hova megyünk? – érdeklődött Ernie.
- A gyengélkedőre. AZONNAL! Lángokban áll a torony!
A kis csapat, élén Hermionével, kissé álmosan, de végül felért a füsttel telített toronyba. Mindannyian buborékfújó bűbájt használtak, és beléptek az ajtón.
Ott már látni sem lehetett a füsttől. Végül nagyon közelről észrevették az igazgatónőt, aki intett, hogy menjenek.
„Szerencsére” csak a torony tetejét borították lángok, így negyedórányi küzdelem után sikerült megfékezni a terjedést, végül pedig teljesen eloltották. Pálcájukkal vizet fröcsköltek a tetőre, így lassacskán elapadt a tűz forrása. Minden létező és nyitható ablakot kitártak, hogy a füst mihamarabb távozzon, és kiléptek a gyengélkedő ajtaján.
- El nagyon meleg volt – szipogta Padma két köhögés között.
- Mindenki jól van? – kérdezte a zilált külsejű McGalagony, miközben körbenézett.
Hannah arca teljesen kormos volt, Ernie karját megégette az egyik leeső fadarab, Anthony egy nagyot esett, mert nem látta az egyik széket, így a teste tele volt horzsolással. Padma szüntelenül zihált, Pansy sem volt különb. A legkönnyebben Draco, a legjobban Hermione sérült meg.
Draco arcán csak néhány koszfolt jelezte, hogy történt valami. Hermione szájából vér csörgedezett, ruhája több helyen elszakadt, és a csuklóját szorította. Az egyik kisebb tartógerenda nem bírta, felmondta a szolgálatot, és pont a lány felé esett. Hermione próbált elhajolni, ez sikerült is, de szerencsétlenül esett a kezére.
Ezektől a sérülésektől eltekintve egészen könnyedén vették az akadályt.
- Madame Pomfrey a harmadik emeleten van. Menjenek, kivizsgálja magukat. Malfoy, vigye le Weasleyt.
A kis csapat némán baktatott a javasasszonyhoz, a sort Hermione, Draco és Ron zárták.
Madame Pomfrey már nem aludt, mikor bekopogtak.
- Merlinre, mi történt? Éreztem, hogy ég valami, ezért is keltem fel. Maguk oltották el, igaz?
Padma halványan bólintott, és egy nagyot köhögött.
- Ki érzi magát a legrosszabbul? – kérdezte a nő.
Mindenki egyöntetűen Hermionéra tekintett.
- Miss Granger – búgta hátulról egy fagyos hang. Hermione és Draco komoran összenéztek, majd a lány előre lépett.
- Jöjjön, Hermione – bólintott a nő. – A többiek maradjanak itt.
Hermione inogva lépett be az ismeretlen szobába. Egy hatalmas ágy volt benne, egy asztal és két szék, továbbá különböző furcsa mérőeszközök.
- Üljön le.
Mindketten helyet foglaltak a két székre.
- Azt hiszem eltört a csuklóm.
Madame Pomfrey finoman elkezdte nyomogatni a testrészt, Hermione időről időre felszisszent. A javasasszony megállapította, hogy valóban eltört, de egy pálcamozdulattal beforrasztotta. Könnyed mozdulattal belenézett a lány tüdejébe, és így szólt:
- Füsttel telítődött a tüdeje, kis drágám – mondta lágyan, és a fiolákkal teli polcról levett egy rózsaszín üvegcsét. – Minden nap háromszor igyál ebből egy-egy kortyot. Három nap, és gyere vissza.
Hermione bólintott, köszönetet mondott az asszonynak, és kiment a szobából. Ezután sorra jöttek a többiek: Anthonyt a szinten levő kórterem egyikébe utalta,(melybe Ront is fektette) mert elfertőződtek a sebei. Padmát és Pansyt egy másik szobába küldte, mert rongálódott a tüdejük a tűz során. Hannah, Hermione, Ernie és Draco visszatérhettek helyükre. McGalagony megparancsolta, hogy húzódjanak össze, vagyis két szobába kerüljenek.
- Ha nem baj, Hermione, én inkább Ernie-vel lennék egy szobába – mondta az ajtó előtt a szőke lány. Hermione egy enyhébb vállrándítással jelezte, hogy neki mindegy.
Tíz perccel később már Draco pakolt ki a bőröndjéből Hannah és Hermione szobájában.
- Mondd, hogy nem örülsz, hogy itt vagyok – vigyorgott a fiú.
- Nincs ellene kifogásom.
Mindketten elvonultak a fürdőbe, majd nem sokkal később nyugovóra tértek. Hosszan figyelték egymást, nem szóltak, csak néztek, nem volt szükség szavakra. Egy-egy mosoly, kedves pillantás. Ennyi elég is volt.