Mr.Granger hátradőlt a kanapén, majd nyugodt arccal Draco felé fordult, aki Piton tekervényes szófordulataitól már kellőképpen rosszul érezte magát.
- Ha jól értem, akkor a fiatalember feleségül szeretné venni a lányomat? – kérdezte komolyan, bár szemének apró rezdülései jól jelezték, hogy kissé meglepőnek tartotta a különösen megfogalmazott bejelentést.
- Minden jel arra mutat! – jegyezte meg halkan Piton.
- Így van, Draco? – kérdezte Mr.Granger egyenesen a fiútól.
- Igen, uram! – felelte tisztelettudóan. Mindenképpen jó benyomást akart kelteni.
Draco biztos volt benne, hogy Piton nélkül is kellőképpen izgatott lenne ebben a helyzetben, de így végképp kényelmetlenül érezte magát. Hermione apja valószínűleg éppen olyan jártas volt az érzelmek leplezésében, mint sógora, bár úgy tűnt, Mr.Granger nem éppen a komorság, hanem az egyhangú mosoly mögé rejtette azokat. Minden esetre Draco egyáltalán nem lehetett biztos a dolgában.
- Hermionéval már beszéltetek erről? – kérdezte Mr.Granger szelíden, miközben szája sarka megremegett. Hogy mosoly, vagy más felé indult volna meg, azt Draco nem tudta volna eldönteni, de abban biztos volt, hogy most gyorsan, és helyesen kell válaszolnia.
- Igen – vágta hát rá. Tulajdonképpen nem is volt nagy hazugság, bár az utolsó alkalom, amikor a házasság felmerült kettejük között, igencsak régen volt, és Hermione akkor is elodázta a dolgot.
A rövid beállt csendben Draconak volt ideje büszkén szembe nézni sógora döbbent arcával, aki bizonyosan meg volt győződve arról, hogy nemleges választ fognak kapni.
Mr.Granger arcáról egy pillanatra eltűnt a mosoly, mint amikor az izgatott gyerek nem a megfelelő választ kapja feltett kérdésére. Látszott, hogy ő is szinte biztos volt lánya házassági terveit illetően, és most bizony csalatkoznia kellett. De az is lehet, hogy hirtelen elfogta az apák fájdalma, amit akkor éreznek, amikor lányukat elveszítik egy másik férfi kedvéért.
- És mikorra tervezitek az esküvőt? – kérdezte aztán most már komolyan. Ez a komolyság cseppet sem volt biztatóbb, mint a semleges, semmit nem mondó mosoly.
- Talán jövő tavasszal – vágta rá Draco egyből saját vágyát, de aztán gyorsan hozzátette: - erről nem beszéltünk még egészen pontosan.
- A jövő tavasz jó lesz! A mi esküvőnk is tavasszal volt– jelentette ki határozottan Mr.Granger, ami mindkét vendéget kellőképpen meglepett, hiszen ilyen gyors beleegyezésre talán egyikük sem, de legfőképpen Piton nem számított.
Ekkor nyílt az ajtó, és belépett rajta Hermione, kezén egy süteménnyel teli tálcát egyensúlyozott.
- Jó, hogy jössz Kicsim! – szólt szívélyesen Mr.Granger. – Egy nagyon fontos dolgot beszéltünk most meg.
- Igen? – kérdezte mosolyogva Hermione, és letette a tálcát az asztal közepére.
- Igen! Tehát, Mr.Piton azért kísérte el Dracot ma hozzánk, hogy megkérje a kezed!
- Igen? – vonta föl szemöldökét Hermione. Arcáról eltűnt a mosoly, szemével Draco tekintetét kereste.
- Bizony! – helyeselt Mr.Granger, és negédesen folytatta. – Már meg is beszéltük az időpontot! Jövő tavasszal tartanánk…
- Megbeszéltétek? – csattant fel most már Hermione, mintha csak most jutott volna el tudatáig, hogy mit is jelentenek apja szavai.
- Draco azt mondta, hogy beszéltetek róla! – nézett ártatlanul Mr.Granger a lányára, de Draco kifejezetten úgy érezte, hogy a férfi szinte élvezi a helyzetet.
- Beszéltünk? – rándult össze Hermione szemöldöke, miközben haragosan nézett Dracora. – Mit beszéltünk? Mi ez az egész Draco?
- Hermione… - Draco csak ennyit tudott kinyögni, mert a lány máris heves tempóban folytatta.
- Mit képzelsz magadról? Kibújt belőled a Malfoy, és csak úgy eldöntesz mindent? Azt hiszed, majd behódolok, és engedelmes feleséged leszek csak azért, mert te így akarod?
- Hermione, én nem… - állt föl Draco, de minden hiába volt. Amíg ő kínlódott, addig a másik két férfi igencsak láthatóan élvezte a helyzetet, és eszük ágában sem volt, hogy segítségére legyenek.
- Engem nem vezetsz az orromnál fogva! Ha azt hiszed, engem is irányíthatsz, akkor tévedsz! – ordította Hermione, majd kirohant a helységből.
Az ajtót hangosan csapódott be a lány mögött.
- Gondoltam, hogy Miss.Granger majd megadja a helyes választ – duruzsolta idegesítően Piton a hirtelen beálló csendben.
Draco azonban nem foglalkozott az epés megjegyzéssel. Amint magához tért a hideg zuhannyal felérő szavak súlya alól, máris feltépte az ajtót, és szó nélkül faképnél hagyta a kissé kárörvendő férfiakat.
Követte Hermionét fel az emeltre, majd a hosszú folyosó végéig. A lány erőteljes lépései hangosan koppantak a padlón, így valószínűleg észre sem vette az őt nesztelenül követő fiút. Draco akkor érte utol, amikor a padlás felé vezető lépcsősor utolsó foka nyikordult meg a lába alatt, majd már el is tűnt az ajtó mögött.
Izgatottan követte Hermionét. Fogalma sem volt, hogy majd mit kell mondania, mivel bírhatná jobb belátásra a lányt, de azt tudta, hogy ennyiben nem hagyhatja a dolgokat. Már csak a büszkesége miatt sem. Na igen, a Malfoy-büszkeség! Lehet, hogy Hermionénak igaza volt ebben, de akkor is tenni kellett valamit.
Ahogy belépett a padlásra, a vastag por fojtó szaga csapta meg orrát. Rengeteg doboz és kiselejtezett holmi volt odabent felhalmozva. Lassan haladt el egy lógó fiókú komód mellett, majd egy hiányos női portré állta útját.
- Elégedett vagy, Draco Malfoy? – csendült fel ekkor Hermione hangja a manzárd ablak mellől. – Nevetségessé tettél az apám előtt!
- Sajnálom! Nem akartam…
- És minek kellett Pitont is belekeverni?
- Valeriana ragaszkodott hozzá… - magyarázkodott gyorsan Draco. – Amúgy azt hittem, talán sejted, hogy miért jött el ő is!
- Már miből sejtettem volna, hogy ez a célod? – emelte meg hangját sértődötten Hermione. – Azt hittem, Piton részállást akar felkínálni a Roxfortban. Tudod, hogy mennyire szeretném!
- Tudom, de te is tudod, hogy én meg ezt szeretném! – kiáltott vissza Draco, de azonnal meg is bánta.
- Hát persze! Te szeretnéd! – vágott vissza villogó szemekkel a lány. – És hol vagyok én? Vagy amolyan Malfoy-módra akarod ezt lerendezni? Te ezt akarod, és ezt mindenkinek el kell fogadnia!
- Nem! – tiltakozott Draco. Hangja egyre erőteljesebb lett. Képtelen volt visszakozni. Még a szent cél érdekében sem. A lány támadása ugyanis csak hevítette sértettségét.
- Pedig teljesen úgy tűnik!
- Én nem mondtam szinte semmit! Apád húzta ki belőlem!
- Persze, az apám! Hogy mennyire szeretsz más háta mögé bújni! – nevetett gúnyosan Hermione.
- Nem bújok senki háta mögé!
- De igen! Idejössz, és Piton segédletével a hátam mögött beszélitek meg az esküvőmet! Az én esküvőmet! Mert, ha eddig nem lett volna világos a számodra, az esküvőhöz két ember beleegyezése kell!
- Tudom, és ezért is jöttem ma ide
- Akkor miért apámat kérdezed először, és nem engem?
- Mert… nem tudom… mert. Á, úgyis kiforgatod a szavaimat! – legyintett Draco lemondóan, mielőtt nővérére fogta volna ezt az egész lánykérősdit.
- Nem forgatom ki! – tiltakozott Hermione, de arcán mintha némi zavar suhant volna át.
Kínos csend következett, ami ugyan nem tartott sokáig, mégis végtelenül hosszúnak tűnt mindkettőjük számára.
- Hermione, nem tehetnénk úgy, mintha az odalent meg sem történt volna? – kérdezte óvatosan Draco egy idő után.
- Ezt hogy érted? – nézett Hermione a fiúra. Tekintete már jóval szelídebb volt, mint egy perccel ezelőtt.
- Vegyük úgy, mintha Piton nem mondott volna semmit, és az apád sem, meg én sem! Beszéljük meg mi!
- Beszéljük! – hagyta Hermione a fiúra.
Draco várta, hogy Hermione mondjon még valamit, de úgy tűnt, ő is éppen arra vár, hogy a másik fogjon bele mondandójába. Egy darabig így álltak csendben egymással szemben, majd Draco végül elszánta magát.
- Akkor, hozzám jössz feleségül? – kérdezte elszántan, minden köntörfalazás nélkül.
- Hiszen tudod a választ! – jött az akár egyértelműnek, akár kitérő válasznak számító felelet.
- Tehát? – sürgette Draco az egyenesebb választ. – Igen?
- Igen! – mosolygott Hermione a fiúra, mintha ez olyan magától értetődő lett volna.
Draco hirtelen szólni sem tudott. Két dologhoz lett volna kedve akkor egyszerre. Egyrészt legszívesebben magához ölelte volna a lányt örömében, másrészt leordította volna a felesleges cirkuszért. Végül úgy döntött, hogy az előbbit választja, így nagy hévvel magához rántotta Hermionét, és szorosan átölelte.
Nem bánta meg döntését. Ahogy Hermione karjai a nyaka köré kulcsolódtak, majd fejét a mellkasára helyezte, minden haragja elszállt.
- De miért pont tavasszal? – kérdezte Hermione halkan.
- Nekem jó lenne a holnap is, de gondoltam, apádnak kicsit korai lenne még. Mégiscsak fel kell készülni meg ilyesmi…
- Jaj, te! – bokszolt játékosan Hermione Draco mellkasába, és mosolyogva nézett fel rá. – Borzasztó komolytalan tudsz lenni!
- Nem Hermione, én ezt halálosan komolyan gondolom! – mondta Draco játszi komolysággal.
- Miért olyan fontos ez neked?
- Hogy kérdezhetsz ilyet? Mert szeretlek!
- Én is szeretlek, de ez csupán formaság!
- Nem! Nekem nem csak formaság!
Megint kis szünet következett, mintha Hermione komolyan azt latolgatná, hogy kedvese csak tréfálkozik a szavakkal, vagy valóban komolyan beszél.
- Rendben, akkor tavasszal! – mondta aztán, és leste, miként fog Draco reagálni.
- Tényleg? – csillant fel a fiú szeme.
- Ha ennyire szeretnéd…
- Igen, nagyon! Meglátod, egyáltalán nem hátráltatlak a tanulásban, mindenben a segítségedre leszek…
- Jól van, jól van! – próbálta csillapítani Hermione kedvese röpködését.
- Nahát, nagyon örülök… tényleg… nahát… jaj a gyűrű! – hebegett Draco, majd zavartan előkapta az eddig zsebében türelmesen várakozó kis dobozt.
- Te nagyon biztosra mentél! – figyelte Hermione a fiú kapkodó kezeit.
- Gondoltam, ha nem is most, egyszer majd biztosan szükség lesz rá.
Hermione felnevetett, majd hagyta, hogy a fiú ujjára húzza az ékszert, és megcsókolja. Ez a csók olyan volt, mint máskor, mégis valahogy több értéket kapott. A döntés, melyet végül meghoztak, még jobban összefonta életüket.
- Olyan boldog vagyok! – mondta Draco, és miközben magához ölelte Hermionét, szeme megakadt egy használt ruhákkal teli zsákon, ami egy kiszolgált heverőn feküdt. – Hát, nem valami romantikus hely…
- Ugyan már! – mosolygott Hermione. – Az első csókunk a Roxfort expressz mosdójában történt, aztán leginkább egy elhanyagolt kis szertárban randevúzgattunk. Végül is azok után ez igazán stílszerű.
- De nem ilyet érdemelnél! Esküszöm, hogy fényűző életed lesz! Olyan, amit megérdemelsz! – szabadkozott Draco.
- Ez engem nem érdekel, Draco! Nekem csak az a fontos, hogy velem legyél!
Amit Draco akkor érzett, egyetlen szóval képtelenég lett volna jellemezni. A „boldogság” kevés volt ahhoz, hogy tükrözze mindazt, amitől a szíve repdesett. Öröme aztán akkor lett igazán teljes, amikor Piton arcán látta a döbbenetet bejelentésük után.
Arra, ami ezután következett, már nem nagyon emlékezett, mert gondolatai csak saját boldogsága körül jártak. Pedig az, amiről Hermione beszélgetett szüleivel, igencsak rá is tartozott, hiszen minden téma az esküvőhöz kapcsolódott. Szóba került a helyszín, a meghívott vendégek listája, sőt még a vacsora menüje is. Egyszóval minden, ami bizony őt is érintette volna, mégis teljesen hidegen hagyták ezek az apróságok. Számára ezek mellékes dolgok voltak. Egyedüli az volt fontos, hogy Hermione végre nyilvánosan is összeköti életét vele, Draco Malfoy-jal.
Csak mosolyogva bólogatott, ha néha őt is megkérdezték erről, vagy arról, majd tovább figyelte kedvese boldog csacsogását.
Észre sem vette, hogy az oldalsó fotelban ücsörgő sötét ruhás férfi némaságba burkolózva figyeli őt. Sok minden játszódott le benne is, bár azt, hogy pontosan mi, már kevésbé lehetett volna kitalálni. Valami mégis történt, mert amikor Draco este kikísérte a kapuhoz, már teljesen más hangon beszélt vele, mint korábban.
- Akkor hát… - nyújtotta kezét Draco búcsúra, de a férfi nem fogadta.
- Mondd csak, van nálad mugli bankjegy? – kérdezte helyette.
- Igen. Miért? – nézett rá Draco csodálkozva.
- Ahogy jöttünk, láttam egy sörözőt innen nem messze. Meghívnál egy italra?
- Ö… hát persze. Szólok Hermionénak!
Amíg berohant a házba, meg vissza, egyfolytában azon gondolkodhatott, hogy vajon mit akarhat tőle Piton. Nagy kíváncsisággal indult hát a férfival a kiszemelt söröző felé.
- Nem hiszem, hogy tartanak itt vajsört – jegyezte meg, mielőtt benyitottak volna a falusi ivó ajtaján.
- Nem számít – vágta rá Piton, és elsőnek lépett a sörözőbe.
Szombat este lévén, meglehetősen nagy tömeg volt odabent. A cigarettafüstöt csak úgy vágni lehetett, szinte minden asztal foglalt volt. Végül a terem leghátsó részében sikerült találniuk szabad helyet. Alighogy leültek, a pincér máris megjelent előttük. Mivel Piton sejtette, hogy a mugli-italokban Draco jártasabb, a rendelést teljes egészében rábízta.
Egészen addig nem szólt egy szót sem, amíg az italt meg nem kapták. Addig a félhomályban ücsörgőket vette szemügyre. Nem sokban különbözött ez a kocsma a varázslók kocsmáitól, mégis érezhető volt a mágia teljes hiánya. Hasonló emberek, mégis mások. Piton ritkán vegyült el a varázstalanok között, de akkor mindig idegennek érezte magát.
A csapos letette a két sört az asztalra, majd miután alaposan végigmérte szokatlan vendégét, távozott.
- Akkor… - mondta Piton, és poharát Draco felé emelte, majd belekortyolt a vastagon habzó italba. – Nem is rossz – törölte meg szája szélét.
Draco is ivott egy kortyot, majd várta, hogy kiderüljön, mit is akar sógora, mert abban biztos volt, hogy nem a szomjúság hajtotta a sörözőbe.
- Tudod, sokban hasonlít a sorsunk… A sötétségből jöttünk mind a ketten. Apáddal te sem nagyon büszkélkedhetsz, anyádat te is korán elveszítetted… Narcissánál mikor jártál utoljára?
- Nem láttam azóta, amióta…
- Pedig megérdemelné, hogy meglátogasd! Bárhogyan is volt, anyádként nevelt fel! – korholta Piton Dracot, aki még mindig nem értette, hogy mit is akar tőle a másik, de ilyesfajta számonkérésre egyáltalán nem számított, és az igazat megvallva nem is volt rá szüksége. – Azt hallottam, mióta apád újból eltűnt, ki sem mozdul otthonról, sőt azt is beszélik, hogy nem igazán beszámítható az idegállapota. Biztosan jót tenne neki, ha meglátogatnád!
- Rendben – dünnyögte Draco, majd idegesen kortyolt egyet a sörből.
- Tudod Draco, egy férfi életében két nő van, aki a legfontosabb. Az egyik az édesanyja, a másik, akit szerelemmel szerethet! Mindkettőt meg kell becsülni!
Draco felnézett a férfira, és nehezen tudta eldönteni, hogy a sör ártott meg neki, vagy valami más bújik meg különös viselkedése mögött. Egyszerűen nehezen tudta elhinni, hogy a szavak, amiket hall, attól a férfitól származnak, akit eddig ridegnek és érzéketlennel tartott. Az elmúlt egy évben meglehetősen sok oldalát megismerte már Perselusnak, de ezt a szentimentális, érzelgős oldalát eddig még egyáltalán nem látta.
- Az édesanyám meghalt – mondta halkan. Fogalma sem volt, mit is mondhatna a férfi különös monológjára.
- Tudom, de Narcissa is megérdemli, hogy anyaként gondolj rá!
- Tulajdonképpen, mit akarsz tőlem? – tette fel most már egyenesen a kérdést Draco.
- Semmit – felelte a megszokott, érzelemmentes hangnemben Perselus, mintha csak most tért volna magához. – Csak ennyit akartam mondani!
- Hogy menjek el anyámhoz? – nézett Draco továbbra is elkerekedett szemekkel a másikra.
- Igen. Meg, hogy becsüld meg azt, ami neked sokkal hamarabb megadatott, mint nekem! Becsüld meg Hermione szerelmét!
- Úgy lesz! – felelte Draco, és csak most döbbent rá, hogy sógora éppen, ha különös módon is, de apja helyett igyekezett atyai instrukciókkal ellátni. Így utólag már jól esett neki ez a gesztus, hiszen erre egyáltalán nem számított.
- Hermione Granger és Draco Malfoy! – motyogta Perselus végül elgondolkodva. –Sohasem gondoltam volna!
Na igen, bizony elég különös párosításnak tűnt volna néhány évvel ezelőtt, de most… Sok minden megváltozott azóta, mint ahogyan ők is és a világ is sok mindenben változott.
Miközben Draco visszafelé bandukolt a Granger-ház felé, megpróbálta felidézni magában az elmúlt évek eseményeit, és azok fontos lépcsőfokait, melyek lépésről lépésre vezettek oda, hogy most menyasszonya háza felé sétálgathat. Menyasszonyához igyekszik, aki nem más, mint Hermione Granger. Hogy mi volt az első lépés, hogy hogyan is történt az első változás, mikor volt az első fordulópont, arra már egyáltalán nem emlékezett, de igazából ez ma már nem is volt fontos. Az a régmúlt már nagyon távoli, szinte valószerűtlen volt. Úgy érezte, mintha mindig is abban a világban élt volna, melyet most a jelenje jelentett.
Igen, sógorának igaza volt! Két nő volt akkor fontos számára: Valeriana, aki nővérként és anyaként gondoskodott róla, és Hermione, aki őszinte szerelemmel szerette. Fontosak voltak számára, mint ahogy aza világkép is, amit kialakított maga körül, és mindent megtett volna azért, hogy az örökre így is maradjon.
Megérkezett a kapu elé, és becsöngetett. Hermione szólt ki a kaputelefonon, majd már kattant is a zár. Draco még mindig elgondolkodva közeledett a ház felé, melynek ajtaja előtt már Hermione várt rá.
- Minden rendben? – kérdezte, amikor a fiú elé érkezett.
- Igen! – felelte Draco, és magához ölelte a lányt. – A legnagyobb rendben!
Minden nyugalmat árasztott: a nyári, simogató szellő, a tücskük ciripelése, és a kutyák messziről jövő ugatása. Béke volt körülöttük, és béke volt lelkükben.


VÉGE