A Minisztérium épülete gondosan megbújt a mugli szemek elől. Senki sem láthatta, hogy a néha megjelenő furcsa alakok honnan is jönnek, és aztán merre tűnnek el. Nem is vehettek észre semmit, hiszen számtalan bűbáj védte ezt a területet, de nem csak a muglik elől, hanem a hívatlan, nem szívesen látott mágusok elől is.
Voldemort bukásával ezek száma csak annyival csappant, amennyi az Azkaban falai, illetve azok különös őrzői, közé kerültek.
Már egy éve, hogy a mágus világnak látszólagosan nyugta lehetett, mégis itt-ott még felütötte fejét egy-egy halálfaló magánakciója. Az elhivatottabbaknak ugyanis még vezérre sem volt szükségük, bár az is meglehetett, hogy bíztak benne, Uruk ezúttal is feléled majd. Arra pedig hiába vártak, ezt a Minisztérium is pontosan tudta, mégis volt miért félni, hiszen a hívek nagy része még szabad lábon volt, és sohasem lehetett tudni, hol, mikor szottyan kedvük egy kis nosztalgiázásra.
Résen kellett hát lennie a minisztériumi auroroknak, hogy ha a szükség úgy hozta, időben cselekedhessenek.
Draco azért küzdött, hogy bekerülhessen abba a csapatba, amelynek tagjai a még szabad lábon lévő fekete mágusok után nyomoznak. Nem titkolt vágya volt, hogy apját megtalálja, és az igazságszolgáltatás kezére bocsássa. Dühöt, haragot és megvetést érzett a férfi iránt, aki egy időben a példaképe volt. Mára azonban ez a bálvány megfakult, szépségét, dicsőségét elmosta az idő, a megtörtént szörnyű események megfosztották mindentől, amitől egy fiú felnézhet apjára.
Draco meg akarta találni, hogy még egyszer a szemébe nézhessen, hogy láthassa, nem tehet több kárt senkiben. De leginkább kérdésekre akart választ kapni. Kérdésekre, melyekre tudta, hogy valószínűleg apja sem adna kielégítő választ, mégis reménykedett benne, hogy majd számon kérheti azta sok mindent, amit elkövetett a családja, a barátja felesége és a világ ellen.
Erre azonban várnia kellett, mert egyelőre csak aktatologatóként ült a Minisztérium egyik eldugott irodájában. Ezt a munkát is csupán Mr.Weasley kapcsolatainak köszönhette. A szabálysértésekkel foglalkozó hivatalnál dolgozott, egy igen szótlan és mogorva varázsló mellett. Ennek azonban két előnye volt: egyrészt nem kellett sokat beszélgetniük, másrészt Draco a szabálysértések között nyugodtan nyomozhatott apja és a hasonló hírhedt halálfalók után.
Jól érezte magát a bőrében, hiszen úgy vélte, végre hasznos tagja leht a társadalomnak, nincs miért szégyenkeznie.
Boldogan és kiegyensúlyozottan élhetett a kis lakásban, melyet a Minisztériumtól nem messze bérelt. Hermione, aki szintén Londonban járt iskolába, gyakran kötött ki nála éjszakákra. Bár Draco már nagyon szerette volna, ha ez az állapot állandósult volna, Hermione mindig tanulmányi elfoglaltságára hivatkozva hárította a témát. Azonban két hete, amikor a nyári szünidő megkezdődhetett számára, és túl volt az utolsó vizsgán is, úgy tűnt Draco számára, mintha már nem tiltakozott volna annyira az ellen, hogy minden reggel együtt ébredjenek.
Draco minden vágy ez volt. Hermione jelentette számára az életet. Ha ő nincs, talán nem is tudta volna elviselni az élet és apja által kirótt terheket. Persze ott volt Valeriana is, de ő inkább anyáskodott felette, neki pedig társra volt szüksége, és Hermionéban meg volt minden, amire vágyott. Néhány évvel ezelőtt bizony nem gondolta volna, hogy akkori ellenségét a rajongásig imádni fogja.
Nagy dologra készült hát a hétvégére. Miközben már két órája böngészte ugyanazt az aktát, többször nyúlt zsebéhez, melyben egy kis dobozka bújt meg, benne egy apró köves ékszerrel, melyet már két hete megrendelt az egyik leghíresebb Abszol úti ékszerésztől, és ebédidőben sikerült is elmenni érte.
Alig várta a másnapot. Aznap estére még nővéréhez volt hivatalos. Mindig szívesen látogatott oda, de most különösen boldog volt, hogy nem kell tétlenül, izgatottan lesni az idő múlását.
- Na, befejeztük mára! – jelentette ki Mr.Crabby, a főnöke, és leemelte orráról kis, csíptetős szemüvegét. – Jó hétvégét, Draco!
- Önnek is, Mr.Crabby! – mondta Draco, és egy perc múlva már a liftben volt.
Míg a felvonó felfelé haladt, alaposan leellenőrizte, hogy a gyűrű a zsebében van-e. Gyomra görcsberándult, ha elképzelte, miként fogja átadni Hermionénak, és talán leginkább attól tartott, hogy, miként fog a lány reagálni erre a teljesen nyilvánvaló szándékú ajándékra.
A földszintre érve végigment a hűvös aulán, majd kilépett az utcára, ahol fülledt meleg csapta meg. Felnézett az égre, melynek szikrázó kéksége még ebben a hónapban is ritkán látszik tartósan, és elmosolyodott. Hogy is reagálna erre Hermione? Hiszen mindketten egyformán éreznek! Ebben teljesen biztos volt. Márpedig, ha ő örömmel összekötné vele az életét, akkor miért döntene a lány másként?
Ettől a gondolattól magabiztosan indult lakása felé…
Egy óra múlva már az ismerős ház előtt állt. Az alacsony kerítés mögött tündöklő kertecske végén Valeriana lökdöste a hintát, melyben Pénelopé kacarászott. Mosolyogva figyelte őket. A kislány, csilingelő hangon nevetett fel, valahányszor anyja lökött rajta egyet.
Amikor Valeriana észrevette a kapun belépő fiút, lelkesen integetni kezdett, amitől néhány lökés elmaradt, így a hinta lassulni kezdett. Persze ez már kevésbé tetszett az apróságnak, de amikor észrevette közeledő nagybátyját, újból sikongatni kezdett, és már nyújtotta is a karját.
Draco adott egy testvéri csókot nővérének, majd boldogan vette ki az egyre türelmetlenebb kislányt a hintából.
- Becsüld meg magad, mert szerintem még az apjának sem örül ennyire! – mondta mosolyogva Valeriana, majd egy kicsit halkabbra fogta. – Azért ezt ne mond el Perselusnak!
- Nem vagyok a magam ellensége! – nevetett Draco, és próbálta kimenteni haját a kislány kezéből.
- Gyertek, mert már csak rád vártunk a vacsorával! – mondta Valeriana, és elindultak a ház felé.
Odabent finom sült hús illata csapta meg az orrát. Körülnézni azonban nem volt ideje, mert alighogy letette Pénelopét a karjából, az máris húzta magával a nappaliban elhelyezett játéksarok felé.
- Nem, nem, Pen, most vacsorázunk! – csóválta fejét mosolyogva Valeriana, és felkapta a kicsit, hogy elejét vegye egy kibontakozó játéknak.
A dolgozó szoba ajtaja ekkor megnyílt, és kilépett rajta a ház ura. Talárja és iskolai egyenruhája ugyan nem volt rajta, de fekete öltözete és nem éppen vendégfogadó ábrázata így is kellő szigorúságot sugallt.
- Szervusz Draco! – üdvözölte nyersen.
- Jó estét professzor! – fogadta Draco a feléje nyújtott kezet, miközben szeme sarkából jól látta Valeriana fejcsóválását.
Hiábavalóak voltak ugyanis Valeriana próbálkozásai, hogy lebontsa öccse és férje közötti falat. Sógorság ide, vagy oda, a korábbi távolság és tartás megmaradt közöttük. Persze ezen a téren egyik sem volt egyszerű eset…
- Üljetek asztalhoz! – mondta Valeriana, és beültette Pénelopét az etetőszékbe.
A két férfi, szót fogadva, komótosan elindult a terített asztal felé, majd helyet foglaltak megszokott helyükön.
Amíg Valeriana eléjük varázsolta az első fogást, Perselus Dracot faggatta hivatali munkájáról, majd a Minisztérium ügyes-bajos dolgaira tett megjegyzést. Draco alig várta, hogy végre hozzáfogjanak a vacsorához, mert bizony nehezére esett a férfi keresetlen szavait visszavágás nélkül hagyni.
Nővére kedvéért azonban inkább nyelt egy nagyot, és nyelvelés helyett Pénelopé foglalatoskodását figyelte.
A kislány egy rongybabát igyekezett megszabadítani sárga, copfos hajától. Már egy kis darabon meg is indult, de aztán ügyetlen kis ujjai már nem bírtak tovább megbirkózni vele. Ezért aztán fogta, és földhöz vágta a szerencsétlen játékot.
- Jó étvágyat! – tette le Valeriana a gőzölgő tálakat az asztalra, majd mielőtt leült volna, felvette a rongybabát. – Tessék kicsim! Játssz vele még egy kicsit, mindjárt adom neked is a hamit!
A kislány újból bíbelődni kezdett a baba hajával, de aztán Valeriana kivette kezéből, majd elé tett egy tányért, melyen a számára összekészített étel volt.
A vacsora különösebb beszélgetés nélkül telt el. Mindenki figyelmét az evés közben is izgága kislány kötötte le. Nem is kis erőfeszítésébe tellett édesanyjának belédiktálni az ételt.
Draco valahányszor látta unokahúga nyugtalan, huncutságát, nem állta meg kárörvendő mosoly nélkül. Na igen, Perselus Piton bármennyire is imádta egy szem gyermekét, olykor bizony ki tudta hozni a béketűrésből.
A kislány pedig most is megtett mindent, hogy a figyelem középpontjában legyen. Miután befejezte az étkezést, újból babáját igyekezett megkopasztani, majd ahogy nem sikerült, ismét a földhöz vágta.
Draco jól látta, hogy az apa türelme fogyóban van, míg az anya automatikusan visszaadja a játékot tulajdonosának anélkül, hogy bármit is szólt volna, sőt beszélgetéssel igyekezte elvonni a figyelmet meglehetősen idegesítő ténykedéseiről.
- Már éppen itt az ideje, hogy Hermione szülei is megismerjenek! – Fordult Valeriana Draco felé, miután újból a kislány kezébe nyomta a labdának nézett babát. – Jó ötlet volt ez a hétvége!
- Meg akarom kérni a kezét! – mondta ki Draco végre azt, ami már napok óta foglalkoztatta, csak nem volt, kivel megossza.
- Na ez már nem annyira jó ötlet! – dünnyögte Perselus az orra alatt, de Draco igyekezett nem foglalkozni vele, Valeriana pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyta férje nem éppen kedves véleményét.
- Hát ez nagyszerű! – lelkendezett, és kezét Dracoéra tette. – Úgyis olyan sokat vagytok együtt, miért ne házasodhatnátok össze?
- Miss.Grangernek biztosan meg lesz a megfelelő válasza erre – mormolta poharába a mogorva férfi, akit bizony cseppet sem hatott meg a menyegző gondolata.
- És gyűrűt is vettél már? – kérdezte Valeriana, miközben újból lehajolt a repülni kényszerülő baba után.
- Igen! – felelte Draco, és előkotorta zsebéből a kis dobozkát, és sógora újabb megjegyzéseitől tartva nyújtotta át nővérének.
- Ez csodálatos, Draco! Hermione biztosan nagyon fog örülni neki! – lelkendezett Valeriana.
- Biztosan! – húzta el száját Perselus.
- Majd Perselus elkísér, és annak rendje és módja szerint megkéri számodra Hermione kezét! – jelentette ki Valeriana, majd visszaadta a kis ékszerdobozt.
- Micsoda? – prüszkölt bele a pohárba Perselus.
- Erre semmi szükség! – nyöszörögte Draco, és most már fél szemmel sem mert sógorára nézni.
- De igen! Az úgy illik, hogy valaki felmenőd kérje meg Hermione kezét az apjától! - bizonygatta tovább Valeriana, és újból a padló felé hajolt, hogy az ott landolt babát felvegye.
- Én, saját magam intéztem ezt! – morogta Perselus idegesen.
- Mert nem volt, ki megtegye helyetted! De mi itt vagyunk Draconak, akkor miért ne adnák meg a módját, úgy, ahogy illik? – nézett Valeriana férjére, úgy, ahogy csak rá tudott nézni.
Draco ismerte ezt a pillantást, és tudta, hogy a férfi nem sokáig bír majd ellenállni neki.
- Ma már másként van! – próbálta hát még menteni a menthetőt.
- Nem hiszem, hogy változott volna a szokás, csak vannak, akik figyelmen kívül hagyják azt!
- Miért nem hagyhatnánk mi is? – kérdezte Perselus, és dühösen pöccintett egyet pálcájával kislánya felé, aki azon mesterkedett, hogy a rongybabát újból repülni tanítsa.
- Perselus! – szólt erélyesen Valeriana a férfira, és máris kikapta az etetőszékből a bömbölő kislányt, akinek kezéhez odaragadt a baba.
- Túlságosan elkényezteted! –morogta Perselus, és dühösen emelte szájához poharát.
- Kiviszem még egy kicsit játszani! – pattant fel Draco, és átvette Pénelopét anyja kezéből.
Szinte menekült kifelé a házból. Még hogy Piton elkísérje! Na már csak az kellene! Nagyon remélte, hogy a hátrahagyott vitában majd a férfi akarata kerekedik felül.
Tévedett. Másnap dél tájban már kettesben lépkedtek a megadott cím felé. Nem szóltak egymáshoz, hiszen szavak nélkül is éppen eléggé érezték a másik dühét. Egyiküknek sem hiányzott a másik társasága, de Valeriana kedvéért képesek voltak túltenni magukat ezen.
Amikor a kapu elé értek, és Perselus csengetni akart, Draco a karja után nyúlt.
- Várjon! – szólt izgatottan.
- Mi van, csak nem megijedtél? – húzta el gúnyos mosolyra száját Perselus.
- Szó sincs róla! – válaszolt gyorsan Draco. – Csak arra gondoltam… Szóval, hogy szólítsam?
- Engem? – futott Perselus szemöldöke a homlokába.
- Igen! Mégsem hívhatom a sógoromat Piton professzornak!
Perselus összeszorította a száját, szemei szikrákat hánytak, de Draco kitartóan állta tekintetét.
- Rendben! – nyújtotta kezét ridegen a fiú felé. – Akkor szólíts Perselusnak! Szia!
Draco, száján diadalittas mosollyal fogadta a gesztust, de aztán a férfi igyekezett lelohasztani túlzott magabiztosságát.
- De jegyezd meg, hogy mindezt csak a nővéred kedvéért teszem! – integetett mutató ujjával fenyegetően szemei előtt.
- Tudom! – monda halkan Draco, majd izgatottan figyelte, ahogy a férfi megnyomja végre a csengőt.
Szíve majd kiugrott a helyéről, gyomra olyan aprónyira zsugorodott, hogy hiába ebédre érkeztek, úgy érezte, még az étel gondolatától is rosszul van. Halántéka lüktetett, keze reszketett. Mind ezek ellenére megpróbált egy magabiztos mosolyt erőltetni arcára, mielőtt beléptek volna a kapun, csak hogy sógora semmit se vegyen észre izgalmából.
A kapu éppen úgy magától csukódott be, mint ahogyan kinyílt. Piton felhúzott szemöldökkel figyelte a láthatóan önműködő kaput, majd követte az elöl lépkedő fiút.
Szép zöld gyep terült el a kétszintes ház előtt. Piton nem nagyon volt tisztában a muglik anyagi helyzetével és azok vonzataival, de azt azért feltételezte, hogy Grangerék nem szenvednek hiányt semmiben. Ezt azért is találta különösnek, mert úgy tudta, hogy Hermione szülei gyógyítók, illetve, ahogy a muglik hívják, orvosok, méghozzá fogorvosok. A varázslók között ugyan megbecsültek a gyógyítók, de nem jobban, mint egy minisztériumi dolgozó, vagyis a fizetésük nem volt túl magas.
Grangerék házán és kertjén végignézve, azonban valóban azt feltételezhette az ember, hogy igen jó módban élnek.
Ahogy a fehér, különleges üvegbetétekkel díszített bejárai ajtóhoz értek, az már nyílt is, és Hermione lépett ki rajta. Már készült volna kedvese nyakába ugrani, amikor megpillantotta mellette volt tanárát is.
- Piton professzor! – nyögte Hermione. Képtelen volt megakadályozni, hogy a meglepődés arcára is kiüljön.
- Örülök, hogy látom, Miss.Granger! – vetette oda Piton szárazon.
Hermione ezen már meg sem lepődött, hiszen pontosan ilyennek ismerte a férfit korábban is, azonban azt már egyáltalán nem értette, hogy mit keres itt. Megpróbált szemkontaktussal Dracotól tudakolózni, de a fiú gondosan kerülte a lány pillantását. Valószínűleg nem is véletlenül.
Ahogy beléptek, máris megjelent Mr. és Mrs.Granger is. Pitonnal nagyjából egyidősek lehettek, mégis jóval fiatalabbnak néztek ki. Ezt Draco nagyon gyorsan megállapította, mint ahogyan azt is, hogy Hermione leginkább édesanyjára hasonlít, egyedül száját, és állát örökölte édesapjától.
A házaspár nagyon szívélyesen fogadta nem csak Dracot, hanem a hívatlanul betoppanó férfit is.
- Hermione olyan sokat mesélt önről, és kedves feleségéről ! – udvariaskodott Mrs.Granger, miközben hellyel kínálta a vendégeket. – Legközelebb őt is hozza el!
Draco és Hermione szinte egyszerre nézett riadtan a nőre, míg Piton szelíden mosolyogva válaszolt.
- A feleségemet pillanatnyilag lekötik anyai teendői, de köszönöm szépen!
- Jaj, tényleg! Mennyi idős is a kicsi? – kérdezte Mr.Granger, és a odalépett a bárszekrényhez. – Egy italt?
- Nem köszönöm! – csóválta fejét Piton, s bár Draco úgy érezte, ráférne egy kis szíverősítő, ezek után már nem mert kérni. – Tizenhét hónapos a kislányom.
- Biztosan nagyon jól érezné magát a kertben! – ült le az egyik fotelba Mrs.Granger.
Ezután teljesen ártalmatlan, és teljesen értelmetlen beszélgetés következett, melytől valószínűleg Piton szenvedett a legjobban, de Hermione és Draco is várta már a végét.
Aztán végre átvonultak az étkező asztalhoz, ahol nekifogtak a többfogásos ebéd elfogyasztásához. Csak az evőeszközök csattogását lehetett hallani, csupán néha szólt egyik, vagy másik valamit. Draco már majdnem kezdte elfeledni, hogy Piton miért is jött vele. De aztán azonnal feszengeni kezdett, amikor átvonultak ebéd után a nappaliba, és a nők távollétét kihasználva Piton felvetette, térjenek jövetelük okára…