Roxfort hűvös falai sietős lábak lépteit visszhangzották. Szokatlan összetételű kis csapat haladt végig a folyosókon, és gondterhelt arcukon jól látszott, nem éppen éjszakai túrára igyekeztek. Draco haladt az élen, mögötte Hermione és Harry, akiket a még mindig sopánkodó Madame Pomfrey követett. A javasasszony a mellette haladó igazgatónőnek renditlenül azt hajtogatta fojtott hangon, hogy ő biztosan nem hallott a lakosztály felől semmilyen hangot, amikor ott kopogtatott néhány perce. Harry, aki Hemionéval igyekezett lépést tartani, vissza-visszatekintett térképére, hogy megbizonyosodjon Valeriana hollétéről, ami természetesen ez idő alatt cseppet sem változott.
A térkép sohasem hazudott. Akinek neve egy kis pont fölött megjelent, az egészen biztosan a Roxfortban volt, és az is egészen biztos volt, hogy még élt. A pont azonban nem mozdult, csak egy helyben virított messze, többi társaitól. Olyan területe volt ugyanis ez az iskolának, ahol kevesen fordulnak meg. A Mardekárosok klubhelysége is két szinttel feljebb volt, a bájitaltanterem pedig még följebb. Piton lakosztálya táján nem igen jártak, mintha bűbájjal lett volna bebiztosítva, pedig inkább volt valószínű, hogy a tanár kellemetlen modora tartotta távol a hívatlan látogatókat.
Most azonban mind oda igyekeztek, hiszen a Tekergők különös térképe egyértelműen azt mutatta: Valeriana a lakosztályban tartózkodik.
Draco az utolsó folyosót is elhagyva megszaporázta lépéseit, és magabiztosan indult a drapéria felé, ahol korábban Valeriana nyitott ajtót számára. Most azonban tanácstalanul torpant meg előtte.
- Itt van a bejárat – mondta az éppen befutó társaságnak.
- Itt? – kérdezte Harry kicsit kételkedve, majd ismét a térképre nézett. – Igen, itt van a fal mögött. De hogy jutunk be?
- Engedjenek! – csörtetett előre McGalagony professzor.
Láthatóan ő már ismerte a járást, és a bejutás módját is. Azonban ezúttal hiába próbálkozott. A méregzöld szőnyeg renditlenül feszített a falon, a legkisebb jelét sem mutatva annak, hogy fel kívánja fedni titkát.
Eredménytelenül teltek hosszú percek, melyek aztán órává nőtték magukat. A kétségbeesés lassan eluralkodott rajtuk. McGalagony professzor képességeivel mindannyian tisztában voltak, így semmi esetre sem jelentett jót, hogy még ő is képtelen feloldani a védelmi bűbájt, ami egyre inkább úgy mutatkozott, hogy nem akármilyen mágustól származik.
- Ezt nem értem… - sóhajtott nagyot az igazgatónő. – Olyan, mintha nem mindennapi varázslattal állnánk szemben. Mintha…
- Csak nem arra gondol Minerva, hogy Piton professzor fekete mágiát alkalmazott az iskolában? – sikkantott fel a javasasszony, és úgy kapott szájához, mintha ezek a szavak már magukban is rontó hatásúak lennének.
- Lehet. De ha fekete mágia védi is a lakosztályt, akkor sem biztos, hogy Piton professzor keze van a dologban – mondta határozottan McGalagony, majd hosszú idő után végre hátat fordított a drapériának, ami nem volt hajlandó megadni magát.
- Ki kell hoznunk Valerianát onnan! – fakadt ki idegesen Draco, mikor látta, hogy az igazgatónő feladta a próbálkozást.
- Mr.Malfoy, pillanatnyilag nem tehetünk többet – jelentette ki keserűen McGalagony, és kezét együtt érzően tette a fiú vállára.
- Ezt nem mondhatja komolyan? – szólt dühösen Draco az igazgatónő után. – Itt akarja hagyni?
- Mr.Malfoy, mint mondtam, nem tehetünk mást – fordult vissza McGalagony, és szúrós szemmel nézett Dracora. – Kénytelenek leszünk megvárni Piton professzort.
Draco keserűen kacagott fel.
- Piton? Pitonra vár? Hiszen ki tudja, merre van? Valószínűleg nem is érdekli, hogy mi van a feleségével! De miért is érdekelné…
- Biztos vagyok benne Mr.Malfoy, hogy Piton professzor már régen itt lenne a felesége mellett, ha tehetné! – emelte meg McGalagony a hangját, hogy a magát egyre jobban felhergelő fiúba fojtsa vádjait.
- Igazán? Akkor, miért nincs itt? – ordított vissza Draco.
- Mert fogva tartják! – felelte az igazgatónő károgó hangon.
Ez a hír mindenki számára új volt, így most döbbenten néztek rá.
- Miért tartanák fogva, és kicsoda? – kérdezte Draco, akinek bizalmatlanságát látszólag cseppet sem csökkentette ez a hír.
- Hogy miért, azt nem tudom, de az értesüléseink szerint a Malfoy-birtokon van a kislánnyal együtt.
Újabb csend következett. Draco érezte, hogy az igazgatónőre meredő szempárok hirtelen felé irányulnak.
- És honnan tudják, hogy nem önszántából van ott? – kérdezte Draco lényegesen visszafogottabb hangon, bár szavai továbbra sem voltak barátságosak. Tudta, hogy őt senki nem okolhatja ezért, mégis úgy érezte, mintha felelősséggel lenne a Malfoy birtokon történtekért.
- Biztos forrásból tudjuk – felelte McGalagony határozottan. – Ezen kívül, ha ezt a belső információt nem is birtokolnánk, akkor sincs okunk kételkedni a professzorban! Sem nekünk, sem magának, Mr.Malfoy!
McGalagony még pár másodpercig farkasszemet nézett Dracoval, majd a többiek felé fordult.
- Még van néhány óra reggelig, addig pihenjenek le! Ha kérhetném Mr.Potter, kísérje vissza Mss. Grangert a Griffednél toronyba! Maga, Mr.Malfoy pedig térjen vissza a szobájába! – mondta aztán, és elindult a lépcsősor felé, nyomában a még mindig sopánkodó javasasszonnyal.
Hermione egyből Dracohoz lépett, és sajnálkozó szemeit ráemelve próbálta nyugtatgatni.
- Hallgass McGalagonyra, és feküdj le! – nyúlt Draco keze felé Hermione.
- Hagyjál! – lépett arrébb Draco idegesen, és még csak rá sem nézett a lányra. – Ha nem akarsz segíteni, akkor menj csak!
- Draco, ha McGalagony nem tudott segíteni, akkor hogy tudnék én? – nyekeregte Hermione kétségbeesetten. – Majd Piton…
- Piton? – fordult végre Draco Hermione felé. – Hát te elhiszed ezt az egészet? Elhiszed, hogy valaha is visszajön ide?
- Igen! Elhiszem!
- Hermione… - próbálkozott halkan Harry, aki igen kellemetlenül érezte magát a szócsata szemtanújaként.
- Menj csak Harry, majd megyek én is! Ígérem! – pillantott hátra Hermione, majd egyből vissza is fordult, hogy tekintete összekapcsolódhasson a túlságosan nekikeseredett fiúéval. Nagy káoszt látott ott, és ettől megriadt.
- Vidd csak magaddal, hiszen egy követ fújtok mindannyian! – szólt Draco Harry után.
- Menj csak nyugodtan – mondta halkan Hermione barátjának, aki Draco kellemetlen szavaira még visszafordult a lépcső aljáról.
Csend lett. Draco tekintetét lesütötte, ajkait szigorúan préselte össze. Míg hallgatták Harry távolodó lépteinek hangját, Hermione egyfolytában kedvese arcát fürkészte, és kereste benne a fiút, akit annyira szeretett. Úgy érezte, mintha a régi Draco gőgös, önfejű, gyűlölködő maszkja valahonnan előkerült volna, hogy vastag álcájával elfedje az új, a bizakodó, a segítőkész, az önfeláldozó Dracot.
- Draco… - emelte meg Hermione a kezét, hogy a fiú vállára tegye, de az megint ellépett előle.
- Ne mondj semmit! – rivallt rá dühösen. – A legjobb, ha magamra hagysz!
- De nem akarlak így magadra hagyni! –csóválta fejét Hermione, és egyre kínzóbb fájdalmat érzett a félelemtől, hogy elveszítheti Dracot.
- Pedig menj! Menj csak, és nevessetek rajtam! – kiáltotta Draco Hermione arcába. – Most boldog vagy?
- Miért lennék boldog?
- Hiszen megmondtad! Megmondtad, hogy Piton jó! – az utolsó szót valami különlegesen undorító arckifejezéssel és cinikus hangon köpte a lány arcába.
- Mert így is van! – Hermione megpróbálta visszafogni magát, de már egyre kevésbé sikerült.
- A fenéket! Csak ti nem láttok messzebb az orrotoknál!
- Draco fáradt vagy… - nyúlt ismét Hermione a fiú felé, hogy megnyugtassa.
- Nem vagyok fáradt! Csak azt akarom, hogy békén hagyj! Úgysem segítesz, akkor menj! Menj csak a barátaidhoz, és tárgyaljátok ki, hogy őrült meg szegény Draco Malfoy! – ordította Draco, nyakán az erek vastagon domborodtak ki, arca vörös volt, szemei szikrákat szórtak. Valóban olyan volt, mint egy őrült.
Hermione nem bírta tovább. Bármennyire is igyekezett felülkerekedni ezen a veszekedésen, Draco vehemenciája egyre jobban dühítette. Karja hirtelen lendült a magasba, talán fel sem fogta először, hogy mire készül, aztán már csapott is. Draco ugyanazzal a lendülettel ütött vissza, ahogy arcát érték a vékony ujjak.
Hermione ettől még inkább elveszítette a fejét, és már ütött volna vissza, de a fiú ezúttal gyorsabb volt, és ujjait a lány csuklójára fonva akadályozta meg abban, amire készült.
Fújtatva néztek egymás szemébe. Ott keresték a választ a történtekre, de nem találták. Kísértetiesen ijesztő volt a jelenet, hiszen másfél éve pontosan itt tartottak. Hogy juthattak ide?
- Mit csinálsz Draco? – kérdezte Hermione könnyeivel küszködve. – Miért teszel tönkre mindent magad körül? Miért nem bízol bennünk?
Draco nem felelt, csak meredten nézett lányra, mintha minden egyes szavának felfogásáért meg kellene küzdenie. Pokolian érezte magát. Nem csak nevetségesnek, hanem egyszerűen megalázottnak, megvetettnek. Nehéz volt elfogadnia, hogy rosszul ítélte meg a dolgokat, hogy konokságával, bizalmatlanságával megbántotta azokat, akik segítségére voltak az elmúlt időszakban. Szörnyen nehéz volt szembenéznie saját, régi önmagával, aki nem tudni honnan, most előtoppant, hogy visszahúzza oda, ahonnan jött.
Elengedte Hermionét, majd a falnak dőlve lecsúszott egészen a hideg kőig. Fejét előrehajtotta, hónapok alatt újból megnőtt haja arcába omlott.
- Draco… - guggolt mellé Hermione. – Tudod, hogy mi mindannyian melletted állunk! Mindenki, és Piton is!
- Apám mindig arra tanított, hogy ne bízzak senkiben – nézett fel Draco meggyötörten
- Mert őbenne sem lehet megbízni! – mondta Hermione, és kezét lágyan a fiú arcára tette. – De te más vagy! Ne úgy gondolkodj, mint ő! Hidd el, kiszabadítják Pitont, és visszajön, hogy segítsen! Minden rendbe fog jönni!
- És mi van, ha akkor már késő lesz? Ha Valeriana nem éli túl a várakozást?
- Ne gondolj erre! – próbálta nyugtatni Hermione Dracot, bár ez a gondolat már az ő fejében is felmerült, nem is kis aggodalmat keltve.
- Nem ülhetek tétlenül addig! A nővérem! Segítenem kell! Meg kell mentenem!
- De mit tehetnél? Hiszen McGalagony sem ment semmire!
- De, ha te segítesz…
- Én? – kerekedett el Hermione szeme. – Hogy segíthetnék én?
- A könyvekben talán találunk valamit! A könyvtár takarításában is segített! – Draco szeme felcsillant a lelkesedéstől, ahogy bizonyos lett számára, hogy a könyvek bújása esetleg megoldást hozhat. – Segítesz?
- Ez nem olyan egyszerű bűbáj, aminek feloldását csak úgy megtalálhatjuk! – morfondírozott Hermione.
- De ha meg sem próbáljuk? – győzködte a lányt Draco. – Na, segítesz?
- Rendben – adta be derekát Hermione, bár meg volt győződve róla, hogy a diákok számára szabadon látogatható részlegben ugyan semmit sem fognak találni ezzel a titokzatos bűbájjal kapcsolatban.
Draco ugyan nehezen, de belement, hogy azért várják meg a reggelt, hogy újabb szabálysértésekkel ne tetőzzék a dolgot, ráadásul Hermione reménykedett benne, hogy a tiltott részlegbe is bekerülve talán nagyobb esélyük lesz, hogy találnak valamit.
Másik előnye ennek a döntésnek nem csak az volt, hogy kicsit pihenve frissebben állhattak neki a kutatásnak, hanem így már nem csak ketten, hanem Harry-vel és Ronnal kibővült csapatként vethették be magukat a könyvtárba.
Draco egy idő után egy egész halom könyvvel a kezében tért az alagsorba, hogy újabbnál újabb bűbájokkal próbálkozzon. Hermione, és barátai néha lelátogattak hozzá, majd már mentek is a következő óráikra.
Az eredménytelen próbálkozások sora lassan kedvüket szegte. Egyedül Draco volt hajthatatlan. Úgy tűnt, mintha energiája végtelen lenne. Míg Ron és Harry már kókadozott a fáradtságtól, ő addig egymás után mondta ki a bűbájokat a drapériára. Sajnos azonban a kudarc egyre jobban felőrölte őket.
- Nem is biztos, hogy itt van – nyöszörögte már sokadszorra Ron, egy újabb sikertelen varázslat végrehajtása után.
- A Tekergők térképe még sohasem tévedett! – mondta Harry, és a kezében lévő könyvben újabb varázsszó után kutatott.
- Sietnünk kell! – járkált idegesen Draco a zöld faliszőnyeg előtt egy másik könyvvel a kezében.
- Fiúk! – loholt feléjük Hermione egy darab pergament lobogtatva. – A tiltott könyvek között találtam valamit! Ez lesz az, ami nekünk kell!
Mindhárom fiú mohón csapott le az új reményt adó papírdarabra, majd elkerekedett szemekkel néztek a lányra.
- Hermione, ez milyen könyvből van? Hiszen ez fekete mágia! – nyögte Ron félelemmel arcán.
- A zárolt részlegben volt. Madame Cvikker kivételesen beengedett – magyarázta Hermione, aki nagyon is tisztában volt a leírtak súlyával.
- Majd én megcsinálom – jelentette ki Draco határozottan, és kikapta a pergamenlapot Harry kezéből.
- Még sohasem csináltál ilyet! – lépett Hermione a fiú mellé.
- Tévedsz – nézett Draco merengve a faliszőnyeg felé.
Egyikük sem firtatta tovább a dolgot. Bármennyire is megbarátkoztak már a fiúval, azért tisztában voltak múltjával és származásával. Kicsit a háttérbe húzódva figyelték, ahogy Draco magában többször elmormolja a varázsigét, majd minden erejét és tudását összpontosítva pálcáját a faliszőnyegre irányítja, és belekiáltja a folyosó álló csendjébe.
A drapéria eltűnt, az ajtó megnyílt. Draco megtántorodva esett a falnak.
- Jól vagy? – lépett mellé gyorsan Hermione.
- Igen – nyögte erőtlenül. – Menjetek be hozzá, és szóljatok Madame Pomfrey-nak is, hogy sikerült!
Hermione Harryvel együtt belépett az ajtón, Ron pedig a gyengélkedőbe sietett.
Draco fejét a falnak támasztotta, és igyekezett talpon maradva még egy kicsit összeszedni magát. Képtelen volt megmozdulni, egész testében reszketett. Hiába, a fekete mágia nem veszélytelen annak sem, aki alkalmazza. De ez most nem számított.
Lehunyta szemét, és fülelt. Egy darabig nem hallott semmit, aztán végre megszólalt Harry.
- Él még? – kérdezte, és Draco ebből azt feltételezte, hogy bizonyára rátaláltak Valerianára. Lélegzetét visszafojtva várta a választ.
- Igen – hallotta Hermione megkönnyebbült sóhaját.
Draco kifújta a levegőt, és ellökte magát a faltól. Látni akarta nővérét! Meg akart róla bizonyosodni, hogy valóban életben van!
Erőtlenül botorkált be a lakosztályba, de amint belépett az ajtón, meg kellett kapaszkodnia, mert szíven ütötte a látvány. A korábban makulátlanul rendbetartott, gyönyörű lakosztály most romokban hevert. A bútorok megsérülve, tartalmukat szanaszét szórva csúfították a helységet. Riasztó látvány volt. Ráadásul Draco nem is értette, ki tehette, és mikor.
Átvitték Valerianát a hálószobába, ami úgy tűnt valamivel jobb állapotban volt, mint a nappali. Mire Madame Pomfrey megérkezett, már az ágyon feküdt. Arca sápadt volt és élettelen. A négy fiatal aggódva leste a javasasszony mozdulatait, aki mindent megtett, hogy magához térítse az eszméletlen nőt. Valeriana azonban láthatóan egyáltalán nem kívánt visszatérni közéjük.
Ugyanott tartottak, ahol egy nappal ezelőtt. Valeriana eszméletlen volt, állapota élet és halál között lebegett. McGalagony szerint Valeriana eldobta magától az életet. Mérhetetlen elkeseredésének oka az a pusztítás is, amit a lakosztályban végzett.
Draco képtelen volt elhinni, hogy Valeriana tört-zúzott, hiszen ereje is alig lehetett azon az estén, amikor elhagyta a gyengélkedőt. Azt viszont látta, hogy Valeriana állapota semmit sem változik a napok teltével. Most már minden reménye Piton visszatérésében volt. Lassan úgy várta, mintha egyértelműen tőle függne Valeriana élete.
Egy nap aztán végre kinyílt a gyengélkedő ajtaja, és belépett rajta Piton, karján a csendben szunyókáló kislánnyal. Draco úgy pattant föl a székről, mint akit kilőttek.
- Hála Merlinnek! - sietett oda hozzá. Egészen közelről jól láthatta a férfi arcán az elmúlt napok gyötrelmeit. A szégyen kellemetlen, fagyos hidegsége futott végig rajta.
- Piton professzor! – szaladt feléjük Madame Pomfrey, majd kikapta a férfi kezéből az alvó gyermeket. – Máris ellátom a kicsit, aztán magát is!
- Hogy van Valeriana?
Ez volt Piton első kérdése. Dracoval nem is törődve, egyenesen a napok óta válságos állapotban fekvő nő ágya felé sietett, majd lerogyott mellé. Valeriana hófehér kezét az ajkához emelte, és folyamatosan szólongatta.
Draco még sohasem látta így a tanárt. Szíve összeszorult, torkát fojtogatta a meghatottság, és a lelkiismeret-furdalás. Miért nem bízott Pitonban? Hiszen szemmel látható, mennyire szereti Valerianát! Még azzal sem foglalkozott, hogy kifakadásnak szemtanúi vannak. Pedig korábban mennyire ügyelt, hogy érzelmeit senki felé se mutassa! Ezért is gondolta róla mindenki, hogy érzéketlen, rideg ember. Most azonban teljesen kitárulkozva, senkivel sem törődve borult felesége mozdulatlan testére.
Draco mozdulatlanul figyelte kettősüket. Szinte kézzel fogható volt a szerelem csodálatos ereje, ami körüllengte őket, és egészen biztos volt, hogy ha más nem is, de ez biztosan visszahozza majd nővérét az életbe…
Valeriana másnap valóban magához tért, de hosszú napokba tellett, mire teljesen felépült. Legtovább lelki gyógyulása tartott, hiszen nehéz volt elfogadnia azt a sok mindent, ami az elmúlt napokban történt. Természetesen Dumbledore halálán, és annak körülményein tudta a legnehezebben túltenni magát. Hiszen, hogyan is tehetné túl magát könnyen az ember azon a tényen, hogy a nagyapja meghalt, ráadásul az ő keze által?
Mind emellé azonban nagy csalódásként érte, mint ahogyan mindenkit, hogy a mindig barátként kezelt Daniel Parker is halálfaló, ráadásul minden bizonnyal nagyon jó embere volt Voldemortnak. A sok árulás hátterében is valószínűleg ő bújt meg, és ő volt az is, aki Valerianát kicsalta a lakosztályból a csata idején annak ellenére, hogy Piton nyomatékosan meghagyta a nőnek, ne menjen sehova, sőt olyan védelmi bűbájt vont a lakrész köré, hogy biztos volt benne, oda nem lehet se be-, se kijutni. Piton sajnos tévedett. Daniel Parker éppen olyan jártas, ha nem jártasabb volt a fekete mágiában, mint ő maga. Könnyedén kijátszotta a bűbájt, és egy hazugsággal rávette Valerianát, hogy tartson vele. Így került ő és kislánya Voldemort elé. Ezt is nehéz volt tudomásul venni, de azt meg még nehezebben, hogy Daniel Parker Lucius Malfoy segítségével elrabolta, majd fogva tartotta Pitont és Pénelopét.
Ezek után érthető volt, hogy Valeriana csak gyűlölettel tudott gondolni régi barátjára.
Dracot is megviselte nagyapja elvesztése, de amikor Valeriana magához tért, megnyugodott. Sohasem érezte annyira szükségét annak, hogy családja legyen, mint akkor. A családot számára pedig akkor már csak Valeriana jelentette.
Rendeződött hát élete egy újra felszabadult világban, ahol a jó ezúttal győzedelmeskedett a rossz felett. Éppen úgy, mint a mesékben, de a mesének vége, az élet azonban folytatódik tovább. A folytatást pedig senki sem sejtheti. Mindenki a jóra vágyik, de a rossz megbúvik mindenhol, még ott is, ahol az ember nem is sejtené. De ott van, és leselkedik minden apró résen, hogy mikor a jó meginog, újra előléphessen, és megkezdhesse kártékony ténykedéseit.
Ez is egy volt azon leckék közül, amit Draco az elmúlt évben az élettől kapott. Számtalan ilyen lecke volt, és igyekezett mindegyikből tanulni. Felnőtté vált…
McGalagony hozzájárult, hogy levizsgázhasson a többiekkel együtt. Kemény munka várt rá, de férfihoz méltó teljesítményként, no meg Hermione segítségének köszönhetően nyár elején kiválóan tette le az összes vizsgáját.
Ezek után kiléphetett a nagybetűs ÉLETBE…