A gyengélkedő ablaka feketén sötétlett. A tavaszi eső vastag csíkokban folyt le rajta, és a gyertya fényében megvilágított fiú tükörképét zavarosra mosta szét. Draco a szék támlájának dőlve meredt maga elé. Már második napja őrizte nővére vég nélkülinek tűnő álmát, melynek kimenetele meglehetősen kétséges volt. Madame Pomfrey már akkor sem vigasztalta őket, amikor behozták a gyengélkedőre. Még azt is csodával határosnak tartotta, hogy a halálos átkot túlélte. Egyedül azzal magyarázta ezt a különös jelenséget, hogy az átok egyszerre kettőjüket érte, így nem fejthette ki hatását. Még sohasem találkozott hasonló esettel, így még afelől sem volt biztos, hogy Valeriana valaha magához tér.
Draco mégis bizakodott. Bizakodott, hiszen nem tehetett mást. Őrizte nővérét, és ha tehette volna, minden mágikus erejét felhasználta volna, hogy felébressze. De nem volt olyan erő, ami segíthetett volna…
A javasasszony néha megjelent az ágynál, majd keserűen felsóhajtva odébbállt, hogy a többi sérültet is ellássa.
Előző nap még tele volt a gyengélkedő. Sokan megsérültek a küzdelemben, és sokan életükkel fizettek a nyugodt jövőért. A felszabadulás örömét megkeserítette a veszteség, de tisztában voltak azzal mindannyian, hogy minden háború veszteséggel jár.
Sok hőse lett ezáltal a varázslóvilágnak, kiknek nevét sohasem fogják elfelejteni, akikre mindig hálálkodva fog a jövő nemzedéke visszaemlékezni.
Draco is szabaddá vált Voldemort halálával, amiért boldog lehetett volna, de boldogságot egyáltalán nem érzett. Túl sokat veszített ebben a küzdelemben. Persze tudta, hogy gyermeki ábránd csupán, hogy csak csodálatos és mesebeli vége lehet mindennek. Sokszor áldozatot kell hozni a győzelmért, és ahol öröm van, ott üröm is felüti fejét. Talán így van egyensúlyban a világ, mégis nehéz ezt elfogadni.
Draco csak ült a széken, és meredt maga elé, közben pedig azt kívánta, bár visszaforgathatná az idő kerekét, bárcsak alakíthatná úgy a múltat, hogy csak az örömteli eseményeket tartsa meg. Az idő azonban előrefelé halad, és még ha nagy mágusok képesek is vele játszadozni, tudta, hogy igen veszélyes dolog az.
Nincs más hát, mint a beletörődés. De hogy lehet abba beletörődni, hogy az ember egyetlen napon elveszíti a családját?
- Mr.Malfoy, le kell pihennie! Nem tér magához hamarabb akkor sem, ha egésznap az ágyánál ül! – lépett az ágyhoz Madame Pomfrey, és már sokadszorra hajolt az eszméletlen nő fölé, hogy jobban megvizsgálja.
- Úgysem tudok aludni – kapta fel fejét Draco.
- Rendben maradjon még egy kicsit, de aztán feküdjön le aludni! Majd hozok egy jó altató bájitalt.
A javasasszony kitipegett, és az üres terem hosszan visszhangzotta az ajtó csukódását. Már nem volt itt rajtuk kívül senki. Még a délelőtt folyamán elszállítottak minden sérültet további kezelésre a Szent Mungóba. Az iskola élete jelenlétük nélkül is feje tetejére állt, hiszen nem mindennapi esemény történt tőlük nem is olyan messze. Szájról szájra terjedtek a részletek, melyek eredetéről és hitelességéről semmit sem lehetett tudni. Első kézből akartak hát megtudni mindent, így egymás után igyekeztek bejutni a gyengélkedőre, hogy rokonaikkal, vagy vélt rokonaikkal találkozhassanak. Jobb volt hát a rend visszaállítása érdekében elszállítani innen a sérülteket.
Estére üres maradt a gyengélkedő, csak Valeriana maradt, és mellette a kitartóan őrködő öccse.
- Pénelopé! – hallatszott váratlanul Valeriana erőtlen, rekedt hangja. – Pénelopé!
- Madame Pomfrey! – pattant föl elgémberedett ültéből izgatottan Draco. – Madame Pomfrey, magához tért!
Draco majd kibújt a bőréből örömében. Azt sem tudta, mihez kapjon, mit csináljon, csak tehetetlenül topogott jobbra-balra. Közben Madame Pomfrey korát meghazudtoló sebességgel viharzott be a helységbe.
- Hol van Pénelopé? Már biztosan nagyon éhes – motyogta tovább erőtlenül Valeriana, és hunyorogva kinyitotta szemét.
Draco tanácstalanul nézett fel az éppen mellé érkező javasasszonyra, aki fejének apró mozdulatával jelezte, jobb, ha megkímélik a sötét valóságtól az alighogy magához térő nőt.
- Igyon egy kicsit kedvesem! – támasztotta fel Madame Pomfrey Valeriana fejét, és egy csészét tartott a szájához.
Valeriana mohón kortyolta a hideg folyadékot, szinte levegőt is alig vett. Mikor aztán eleget ivott, megpróbált felülni, de szédülő fejjel, kábán hanyatlott vissza párnájára.
- Hol van Perselus? Lent van a lakosztályunkban Pénelopéval? Draco megtennéd, hogy szólsz neki? – mondta Valeriana rekedten pihegve.
Draco ismét felnézett az ágy másik oldalán álló nőre segítség reményében. Nem tudta, mit válaszoljon. Nem igazán szeretett volna hazudni, de az igazsággal sem akarta felizgatni nővérét.
- Mi történt? Menj, kérlek! – nézett Valeriana könyörögve Dracora, aki ettől a pillantástól már képtelen volt tovább tartani magát.
- Valeriana… - kezdett hozzá bátortalanul.
- Hol vannak? – könyökölt föl Valeriana olyan izgatottan, hogy Draco már meg is bánta, hogy belefogott.
- Nem tudjuk – szegte le fejét, csak hogy ne kelljen szembenéznie nővére fájdalmas pillantásával.
- Mi az, hogy nem tudjátok? – faggatta őt tovább Valeriana egyre türelmetlenebbül, és hangjából fájón csengett ki a kétségbeesés.
- Nyomuk veszett – vett nagy levegőt Draco, és úgy döntött elmond mindent. – Amikor Dumbledore professzor meghalt…
- Nagyapa – nyögött fel a felismeréstől Valeriana. – Én öltem meg!
- Nem! A Nagyúr tette – bizonygatta Draco gyorsan, bár szemei előtt azonnal megjelent az a kép, ahogy nővére saját kezével vet véget nagyapjuk életének.
- Az én kezem által halt meg! Bízott bennem, én pedig megöltem!
- A te kezed, de nem a te akaratod volt a gyilkos! – emelte meg határozottan hangját Draco, hogy még nyomatékosabbnak tűnjön, amit mond.
- A végeredmény akkor is ugyanaz – mondta Valeriana keserűen, és könnyel telt szemei a messzibe révedtek. – Mi történt azután?
- Potter eltalált egy átokkal, ami megszüntette köztetek a kapcsolatot. A Nagyúr is meggyengült átmenetileg, amit Longbottom kihasznált, és végül végzett vele.
- Micsoda? –tért vissza Valeriana merengő tekintete a fiúra.
- Vége! A Nagyúrnak vége! Nézd! – azzal Draco felhúzta inge ujját, és Valeriana felé fordította a kétségtelenül jegymentes alkarját.
Valeriana megemelte sajátját is, hogy meggyőződjön arról, amit Draco állít. Az ő karja is csupasz volt. Arcán jól látszott az érzelmek vihara. Az öröm és a keserűség elegye vont sötét felhőt könnyektől csillogó szemei elé. Hiszen mit számít a függetlenség boldogsága, mikor nincs kivel megossza azt!
- Mi történt Perselussal és a kislányommal? – kérdezte komolyan, mintha a korábbi örömhír el sem jutott volna tudatáig.
- Nagy zűrzavar keletkezett. Mindenki a halálfalók után rohant, hogy minél többet elfoghassunk – mondta Draco, végül lehajtotta a fejét. – Utoljára az apja karján láttam a kicsit, de aztán eltűntek. Két napja szakadatlanul keresik őket, de eddig még nem akadtak nyomukra, és… a halottak között sem találták őket. Persze ez sem jelent semmit, mert néhányan transzport varázslattal az ország különböző pontjaiba kerültek mielőtt meghaltak volna…
- Két napja… - csuklott el Valeriana hangja.
Nem szólt többet. Lehunyta szemét, láthatóan kizárta a világot. Draco torkát átkozottul fojtogatta egy öklömnyi gombóc, és sehogy sem tudta lenyelni. Sejtette, hogy nővére valahogy így fog reagálni a hírre, mégis nehéz volt könnyek nélkül elviselni az anya, a feleség fájdalmas gyötrődését.
Madame Pomfrey finoman megfogta karját, és jelezte, hogy hagyják most magára Valerianát. Draco még vetett egy pillantást a látszólag nyugodtan alvó nőre, majd követte a javasasszonyt.
Megkönnyebbült sóhajjal lépett ki a folyosóra, és csak ekkor érezte igazán, mennyire fáradt.
Nem esett hát nehezére Madame Pomfrey intelmeinek eleget tenni, és visszatérni szobájába. Elindult a vendégszobák felé, ahol átmenetileg el lett szállásolva. Mivel egy éve önként hagyta el a Mardekár házat, oda nem térhetett vissza. Így most csak vendég volt iskola falai között, amíg nem döntenek sorsa felől.
McGalagony professzor, aki Dumbledore halála után az igazgatói székbe került, ígéretet tett Draconak, hogy a felette való ítélkezésben méltányolni fogják átpártolását, és segítő ténykedéseit. Még azt is feltételezte az igazgató asszony, hogy majd engedélyezni fogja a bizottság, hogy befejezze tanulmányait a Roxfortban.
Meggyötörten lépett be a vendégszoba ajtaján. Odabent Hermione már jó ideje várakozott rá.
- Na, mi újság? – pattant föl a székről, és máris előtte termett.
- Magához tért! – ölelte át Draco boldogan a karjaiba simuló lányt.
- Hála Merlinnek! Akkor most már minden rendbe fog jönni!
- Remélem… - sóhajtott nagyot Draco. – Nagyon el van keseredve.
- Elmondtad neki? – nézett fel Hermione a fiúra.
- Képtelen voltam hazudni! – szabadkozott Draco fáradtan. – Hermione, meg kell, hogy találjuk őket!
- Annyian keresik, biztosan a nyomukra akadnak majd! – vigasztalta a lány kétségbeesett kedvesét.
Draco nem szólt, csak tovább ölelte magához Hermionét, aki a legnagyobb biztonságot jelentette számára a napokban. Szerette volna ő is hinni, hogy majd minden jóra fordul, hogy majd megtalálják Valeriana kislányát és annak apját, de túl fáradt volt már ahhoz, hogy optimista legyen.
- Itt maradsz éjszakára? – kérdezte, és fejét finoman a lányéra fektette.
- Már így is túl sokáig maradtam ki – felelte halkan Hermione.
- Kérlek! Majd hajnalban visszamész – fogta könyörgőre Draco. – Szükségem van rád!
Hermione megemelte fejét, és belenézett a szürke szemekbe. Hol volt már az a gőgös, öntelt fiú, aki kigúnyolta őt, aki ott tett keresztbe neki és barátainak, ahol csak tudott, akiben az érzelemnek szikrája sem mutatkozott, aki megvetett mindent, aminek most pártjára állt? Messze járt már, és itt maradt számára egy nyílt, őszinte fiatalember, akit az élet talán túl korán tett érett férfivá.
A korábban gyűlölettől égő szemek most meggyötörten, mély karikákkal övezve néztek vissza rá. Eddig is tudta, hogy Draco sok mindenben változott az elmúlt egy évben, de csak most érezte igazán, hogy teljesen más ember lett.
- Rendben. Itt maradok – felelte halkan, és szívesen merült el a hálás tekintetben.
Draco ahogy letette fejét, azonnal mély álomba merült. Az álom azonban egyáltalán nem volt megnyugtató és pihentető. Száz, meg száz halálfaló vette körül, és mind velőtrázón kacagott, miközben lépésről lépésre felé közeledtek. Mielőtt bezárult volna a kör, az egyik levette halálfejes álarcát. Az apja volt az. Diadalittasan mosolygott rá, majd hátravetette fejét, és hangosan felkacagott.
Ekkor hirtelen arra ébredt, hogy valaki erősen lökdösi a vállát. Riadtan ült föl, és csak ekkor érezte, hogy háta és homloka csurom víz. Zavartan nézett Hermionéra, mint aki nem is érti, hogy kerültek ők együtt ágyba, de még mielőtt bármit is kérdezhetett volna, kopogtattak.
Nehezen támolygott ki az ágyból, és míg az ajtó felé haladt, rémálma képei villantak fel szemei előtt.
A félelmetesen élethű álom emlékétől megborzongva nyitott ajtót.
- Végre! – sikkantott fel Madame Pomfrey. – Mrs.Piton eltűnt!
- Micsoda? – nézett elkerekedett szemekkel Draco a sápadt asszonyra.
- Mentem, hogy megnézzem, nincs-e szüksége valamire, és nem találtam a helyén…
- De hova mehetett, hiszen olyan gyenge? – kérdezte Draco, miközben agya lázasan kereste a lehetséges választ, szemei előtt újból megjelent apja kárörvendően kacagó képe. – Lehet, hogy nem is ment…
- Arra gondol, hogy… – kapott szájához riadtan a javasasszony.
- Nem tudom! Szólt már másnak is?
- Nem. Reménykedtem benne, hogy tudja majd, hol találjuk!
- Felöltözök, és jövök! – fordult meg Draco, és majdnem nekiütközött Hermionénak.
- Szólok Harrynek. Majd a térképe segít megtalálni– mondta a lány, aki már felöltözve állt mögötte.
- Miss.Granger… - húzta fel szemöldökét Madame Pomfrey, de bizonyára úgy találta, hogy pillanatnyilag nem az a legfontosabb, hogy erkölcsi prédikációt tartson a fiataloknak, mert teljesen más hangon folytatta. – Milyen térkép?
- Hát, ami…
- Rendben, nagyon jó, akkor találkozzunk az igazgatói irodában! – hadarta izgatottan a javasasszony, majd sarkon fordult, és hamarosan már csak cipőinek kopogását lehetett hallani, ahogy a lépcsőfokokon halad lefelé.
- Milyen térkép? – kérdezte Draco is, miközben magára kapta ruháit.
- Ennek segítségével találtunk meg téged is, amikor…
- Potter segített megtalálni engem? – nézett Draco meghökkenve a lányra, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót.
- Hát, nem önszántából… - mosolyodott el hamiskásan Hermione.
- Remélem, hogy most is segítségünkre lesz! – sóhajtott nagyot Draco.
- Biztosan! Nem juthatott messzire… Talán csak a lakosztályukba ment!
- Hiszen olyan gyenge, hogy még az ajtóig sem lett volna képes elmenni!- lohasztotta le kedvese bizakodását Draco. – Lehet, hogy nem is önszántából hagyta el a gyengélkedőt!
- Nagyon sokan védik most a Roxfortot!
- Én vagyok a legnagyobb bizonyíték rá, hogy számtalan védtelen pontja van az iskolának. Ki tudja, hány hely van még, ahonnan be lehet jutni!
- De ki akarná elvinni őt? – próbálta Hermione érvekkel meggyőzni Dracot.
- Talán Piton! – bökte ki Draco azt, ami már régóta motoszkált fejében.
- Piton? – kerekedett el Hermione szeme.
- Te nem gondoltál még arra, hogy miért volt nála akkor a gyerek, és miért tűntek el olyan hirtelen? Miért nem hozta azonnal vissza a kicsit ide, ahol biztonságban lehetett volna? – tette fel hadarva Draco a megválaszolhatatlan kérdéseket.
- Nem tudom! Senki sem tudja, hogy mi történt akkor, de ez nem ok arra, hogy bármi rosszat is feltételezzünk Piton professzorról! – győzködte tovább a fiút kétségbeesetten Hermione.
- Mi van, ha csak színjáték volt az egész? Ha csak érdekből vette feleségül Valerianát, ha ….
- Őrültségeket beszélsz, Draco! – szakította félbe Hermione a fiú heves szóáradatát, melyet egyértelműen az elkeseredés fakasztott ki belőle. – Piton professzor többször is bizonyította, hogy melyik oldalon áll!
- Halálfaló volt! – kiáltotta Draco ingerülten, hangját keményen visszhangzotta a folyosó.
- Csak annyira, mint te! – vágott vissza Hermione.
Hirtelen csend lett. Draco zavartan túrt bele hajába, miközben gondosan kerülte a lány fürkésző szemeit.
- Én bízom Pitonban, mint ahogy benned is! – mondta aztán Hermione lágyan. – Fáradt vagy Draco, és össze vagy zavarodva. Bízz azokban, akik körülötted vannak!
Draco végre Hermionéra nézett. A lány meleg tekintete kissé ugyan kizökkentette előbbi pesszimizmusából, de aztán szemei előtt újból megjelent apja vigyorgó arca, és többé nem tudott szabadulni a kínzó gondolattól, hogy Piton tőrbe csalta őket. De nem szólt. Nem akart több vitát. Mérhetetlen fáradtságot érzett a gondolkodáshoz, így csak némán hagyta, hogy magával rántsák sötét gondolatai.
- Menj az igazgatói szobához! Sietek én is! – mondta Hermione, majd otthagyta őt.
Draco komótosan indult el, miközben még mindig füleiben hallotta apja vérfagyasztó kacaját. Hermione bármennyire is igyekezett megnyugtatni, a kétely ott maradt szíve mélyén. Az elmúlt évben annyiszor kellett csalatkoznia emberekben hol jó, hol rossz irányban, hogy már nem is volt csoda, hogy nem mert hinni annak sem, amit látott. Most ráadásul igenis rosszat látott: Piton magával vitte a kislányt, most pedig eljött az anyjáért is. Ez abban a pillanatban olyan nyilvánvaló volt számára, hogy nem is értette, Hermione miért kételkedik benne.
Ahogy egyre jobban sikerült meggyőznie magát, úgy lett egyre dühösebb. Dühös volt Pitonra, és dühös volt magára is, amiért nem látott át rajta, és annyira közel engedte magához. Neki észre kellett volna vennie Piton álnokságát, ami a halálfalókra, így apjára is olyannyira jellemző! Igen, észre kellett volna vennie, és meg kellett volna akadályoznia, hogy tönkre tegye nővére életét.
Megkétszerezte lépéseit. Most már a harag és a gyűlölet hajtotta előre. Látta maga előtt, ahogy Piton kijátssza Valerianát Voldemortnak, hogy az általa végezhessen Dumbledore-ral, a nagyapjával. De még ez sem volt elég, magával vitte őt és unokahúgát is! Talán rajtuk akar bosszút állni Ura haláláért?
Észre sem vette, és máris az ismerős kőszobor előtt állt. Izgalomtól pihegve dőlt a falnak. Vére már forrt a gyűlölettől, és fogait csikorgatva feszítette meg állkapcsát a bosszúvágy.
A folyosó végén Madame Pomfrey jelent meg. Ahogy a fáklyák fényében felé közeledett, olyan volt, mint egy megtébolyult kísértet. Haja ziláltan állt szanaszét, karjait pedig őrülten lóbálta a lendülettől, mintha attól gyorsabban haladhatott volna.
- Miss.Granger… - lihegett az asszony, mikor a fiú elé ért. – Miss.Granger is megérkezett már?
- Nem – felelte Draco ridegen az ostoba kérdésre, hiszen jól láthatta a nő, hogy egyedül van.
- Még lerohantam az alagsorba, hátha csak a lakosztályukba ment… - kezdett magyarázatba Madame Pomfrey.
- Igen? – nézett érdeklődve, ugyanakkor bizakodva Draco az asszonyra.
- De, hiába kopogtattam… - szegte le fejét a nő, és zsebkendője után kutatott.
Draco pengevékonyra szorította össze száját. Most már biztos volt benne, hogy nem tévedett. Az alig néhány hónapja megismert testvéri érzés lobbant fel benne, ami azt diktálta, hogy ha a szükség úgy hozza, bosszút kell állnia nővéréért…