Roxfort büszke tornya komoran nézett le a mélyen fekvő tisztásra, mely eddig békésen terült el az iskola tövében. Ritkán látogatott mező volt ez, hiszen nehezen lehetett megközelíteni. Egyik oldalról a Tiltott Rengeteg sűrűje, másik oldalról egy magas, sziklás hegyoldal vette körül. Olyan volt, mint egy ókori teátrum: meredek nézőtér, mélyen a színpad. Talán pont ezért járta az a hír, hogy éjszakánként különös lények, talán tündérek gyűlnek itt össze. Persze olyan szemtanú még sohasem akadt, aki első kézből tudott volna hiteles beszámolót adni az ilyesfajta szeánszokról, mégis szájról szájra terjedt a tündérek éjszakai tánca.
Most azonban nem tündérek gyűltek itt össze, és táncról sem volt szó. Fekete köpenyes, álarcos mágusok küzdöttek ellenfeleikkel, akik szintén varázslók voltak mind, de nem csak külsejükben különböztek, hanem elhivatottságukban is.
Voltak azonban, akik ruhájuk és álarcuk ellenére mégis mást hittek odabent mélyen, és másért küzdöttek. Vigyázniuk kellett azonban, hogy ne lepleződjenek le túl hamar.
Draco is igyekezett megfelelően lavírozni, de nem volt könnyű dolga, hiszen miközben életéért küzdött, ügyelnie kellett, hogy párbajellenfelében ne okozzon túl nagy kárt. Igazi ellenfelei ugyanis nem azok voltak, akik ellen harcolt…
Átok átkot követett, sorra dőltek ki körülötte. Apró sérüléseket ugyan szerzett, de egyik sem volt olyan jelentős, hogy megállásra késztette volna. Folyamatosan küzdött, miközben igyekezett szemével felmérni a terepet. Várt valakit, illetve valakiket.
Hosszú idő telt már el azóta, hogy megjelent a harctéren. Errol, bármennyire is lassú bagolynak számított, és még ha időérzéke fel is borult a heves küzdelemben, azt már sejtette, hogy az üzenetnek meg kellett volna érkeznie Harryhez. Mégsem látta őket sehol.
Ahogy többször végigcikázott szeme a tömegen, észrevette, hogy a tisztás szélén egy fiatal varázsló áll, aki nem küzdött, mint a többiek, és őt sem érhette egyetlen átok sem, mert néhány Halálfaló körülvette, és kivédte azokat. Draco nem tudta, hogy ki lehet a férfi, hiszen még sohasem látta, de az még messziről is lerítt róla, hogy igen nagy hatalommal bír, és nagy tiszteletnek örvend a halálfalók körében. Kevés ilyen embert ismert, de azok is mind fedték kilétüket, ha nyilvánosságról volt szó. Egyetlen egy mágus volt a sötét varázslók között, aki mindig, minden körülmény között bátran és büszkén vállalta fel kilétét. Az a valaki pedig maga volt Voldemort Nagyúr.
Draco gyomra nagyot rándult a felismeréstől. Ahogy két támadás között hosszabban szemügyre vehette a szikár férfit, rá kellett jönnie, hogy az valóban csak Voldemort lehet. Erre a furcsa jelenségre pedig kétféle magyarázatot talált. Egyrészt, a fekete mágus beleszállhatott valakinek a testébe, de ennek Draco pillanatnyilag nem sok értelmét látta, másrészt, és ezt sokkal elképzelhetőbbnek tartotta, hogy mégis hozzájutott egy Hébé virágjához, és annak segítségével fiatalodott meg. Ez azonban egyáltalán nem volt megnyugtató, hiszen tudta, így ereje is igencsak megnőhetett.
Egy újabb átok érte karját, ami visszazökkentette pillanatnyi elmélkedésből. Ahogy támadója felé fordult, megrökönyödve nézett farkasszemet Ron Weasley-vel.
- Weasley, jobb lenne, ha inkább máson próbálgatnád a képességeidet! – szisszent fel, miközben kivédte a vörös hajú fiú újabb támadását.
- Malfoy? – nyúlt meg Ron arca a döbbenettől.
- Személyesen! Nem fejeznéd be? – ugrott el Draco egy újabb átok elől.
- Hermione! – kiáltotta el magát hirtelen Ron.
- Miért nem szólsz egyből mindenkinek? Te, Idióta! – sziszegte dühösen Draco, és egy pálcasuhintással hanyatt döntötte a vörös fiút, aki ezután csak némán hápogott.
- Te, szemét… Stupor! – jelent meg hirtelen Hermione Ron mellett.
Az átok olyan váratlanul érte Dracot, hogy védelem hiányában ő is úgy járt, mint a másik fiú. Nekivágódott egy tőle nem messze küzdő mágusnak, majd a földhöz csapódott. Minden porcikája sajgott. Fájdalomtól elhomályosult szemmel figyelte, ahogy Hermione odahajol Ronhoz, hogy felsegítse.
Ekkor hirtelen egy női hang töltötte be a mező fölötti levegőt. Hermione feltámogatta Ront, de azzal már nem is foglalkozott, hogy tőlük nem messze a korábban hatástalanított feketeköpenyes is feltámolyog, csak döbbenten figyelte a nő természetellenes hangon zengő szónoklatát.
Draco szája is tátva maradt, amint megpillantotta a hang tulajdonosát. Valeriana volt az, aki a tisztás szélén állt ott, ahol néhány perce még Voldemort alakját, vagyis azt a fiatal mágust látta, akiben őt vélte felismerni. Most már végképp nem értette, amit látott, és még felfoghatatlanabb volt számára az, amit nővére szájából hallott.
- Nálam van a hatalom és az erő, ami képes irányítani a világot! – harsogta Valeriana olyan hangon, amin Draco még sohasem hallotta beszélni. – Gyertek mindannyian, és álljatok mellém, hiszen az én utam az egyetlen, ami a mágusvilág dicsőségéhez vezethet. Veletek együtt uralhatjuk az egész világot, mi irányítjuk majd az emberiséget. Nem leszünk alárendelve a muglik világának, nem kell bujdosnunk többé, nem kell titkolnunk azt, hogy egyáltalán létezünk. Nekünk van jogunk igazán az élethez, hiszen mit tudnak a muglik? Semmit! Csak a mi kezünkben van a tudás és a mágia! Éljünk hát vele!
Valeriana hangja túlharsogta a küzdő mágusok viadalát. Egyre többen engedték le pálcájukat, és az utolsó, félig kimondott varázsigével ajkukon döbbenten figyelték. Hallották a szavakat, és érezték a szavak mögötti igazságot.
Néhányan megszállottként indultak a folyamatosan agitáló nő felé. Nem tudták, hogy ki ő valójában, de nem is érdekelte őket. Pár perc elteltével már határozottan érezték, hogy az egyetlen helyes út, ami létezik az, hogy követik az ismeretlent.
Egyedül a halálfalók fedezték fel uruk szavait a nő mondataiban. A látvány azonban még őket is meglepte. Kissé hitetlenkedve hallgatták a szavakat és figyelték a fiatal nőt. A határozottság és a törékeny termet egyáltalán nem illett össze, de érezték a Nagyúr erejét, így nem volt kétségük afelől, hogy mi a feladatuk. Kihasználták a gyengébbek elbizonytalanodását, és pálcáikat elkobozva Valeriana felé terelték őket egy kupacba.
- Jól vagy? – állt Draco mellé Hermione.
- Ühüm – nézett le a maszk mögül Draco a lányra.
- Te tudtad, hogy telepatomagus?
- Nem – felelte őszintén, és a felismeréstől döbbenten fordult vissza nővére felé.
- Megszállta Voldemort, és kihasználja a képességeit! – lépett oda Harry is. – Két éve velem is megtette… Borzasztó volt!
- Valahogy meg kellene állítani, mert egyre többeket kerít a hatalmába! – mondta Draco, miközben szinte képtelen volt felfogni, amit az imént tudott meg nővéréről.
Nem mindennapi képesség volt a telepatomágia, ami igen különös módon, véletlenszerűen öröklődött. Hirtelen felmerült benne, hogy talán ő is rendelkezik a mágia ezen tudományával, de rá kellett döbbennie, hogy ő bizony soha senki érzelmeit nem tudta eddig befolyásolni pusztán a gondolataival. A telepatomágia birtoklása azonban éppen annyi veszélyt is rejtett magában, mint amennyi előnyt, így azt sem tudta, hogy irigyelje nővérét ezért, vagy sajnálja. Minden esetre ebben a pillanatban nem volt hasznos erény ez a képesség, hiszen veszélyes fegyverré vált Voldemort kezében.
- Amíg benne van Voldemort, nem sokat tehetünk – vakarta meg állát Harry, és megpróbált visszaemlékezni arra a rémes pillanatra, amikor Voldemort az ő teste és szelleme felett igyekezett uralkodni. – Rá kellene venni, hogy küzdjön ellene, és valahogy szabaduljon meg tőle, mert így kihasználva a telepatomágiát, a saját gondolatait erőlteti rá, és mindenkire!
- Nézzétek, ott jön Dumbledore! Talán ő majd tudja, mit kell tenni! – intett Neville a tömegből kilépő ősz mágus felé.
Dumbledore lassan, megfontoltan lépkedett. Lélegzetvisszafojtva figyelték, és őszintén remélték, hogy majd hatással lesz a nőre, és megakadályozza, hogy Voldemort a telepatomágiát kihasználva befolyásolja mindannyiuk gondolkodását és cselekedetit.
Valóban, Dumbledore tudta, hogy mit kell tennie. Az egyetlen, hatalmas erőt akarta felhasználni Voldemort ellen, amivel a sötét mágus egyáltalán nem rendelkezett. Ez pedig a szeretet volt. A szeretet erejével akarta a sötétség csapdájából visszahozni Valerianát, hogy rábírja a küzdelemre.
- Dumbledore, ne közeledjen! – szakította meg Valeriana a folyamatos szónoklatot. Arca fájdalmasan eltorzult.
- Valeriana, ne engedd, hogy ezt tegye veled, és a többiekkel! – mondta nyugodt hangon Dumbledore.
Valeriana egy pillanatra megtorpant, és meredten nézett nagyapjára. Úgy tűnt, mintha tudata kitisztult volna, vonásai kisimultak. De ez nem tartott sokáig. Arca ismét csúfos, fájdalmas fintorba torzult, tekintete újból elsötétült.
- Valeriana messze jár Dumbledore, csak én vagyok itt! – nevetett fel Voldemort vérfagyasztó kacajával, mire körülötte mindenki megtorpant. A hang női volt, de a kacaj sátáni, és túl sokan ismerték már ezt a nevetést, ahhoz, hogy bizonyosak legyenek benne, ki az, aki a nő hangján hozzájuk szól.
- Valeriana a nagyapád vagyok! A férjed és a gyermeked vár! Győzd le őt! Ne engedd, hogy elvegye a csodálatos érzéseket, amik benned élnek! – közeledett tovább Dumbledore. Körülöttük mindenki némán figyelte őket.
A Nap lassan ereszkedett a hegyoldal mögé, és közben narancssárga fénye beborította a mezőt. Mintha lángolni készült volna a küzdőtér. A levegő feszültséggel feltöltődve vibrált körülöttük, minden a közelgő véget sugallta. Szinte a bőrükön érezték, hogy nagy dolog fog történni. Egyedül az volt kétséges, hogy milyen kimenetellel végződik majd, kinek a javára fog eldőlni a küzdelem.
- Ne jöjjön közelebb Dumbledore, mert megölöm őt! – zúgott Valeriana hangja szigorúan, aztán kezében megjelent pálcája. – De előbb magával végzek!
- Tom, hiszen mondtam már, hogy nem félek a haláltól! – mondta Dumbledore, és a körülöttük állók döbbenetére még csak elő sem vette saját pálcáját, hogy esetleg megvédje magát. – De te annál inkább! Mindent megteszel, hogy elérd a halhatatlanságot! Azt hiszed, hogy a hatalommal elnyered majd ezt is? Tévedsz!
- Maradjon távol! – remegett meg Valeriana kezében a pálca.
- Valeriana ne engedd, hogy legyőzzön! Tudom, hogy elég erős a hited és a szereteted! – próbált Dumbledore Valeriana szívére hatni. Nem magát féltette a rászegeződő pálcától, hanem Valerianát és az egész mágusvilágot a kegyetlen zsarnoktól, aki nem riad vissza semmilyen eszköztől, hogy elérje célját.
Draco döbbenten, tehetetlenségtől reszketve figyelte nővérét, ahogy nagyapjával szemben áll, küzdelemre készen. Mindkettőt féltette, és ha abban a pillanatban döntenie kellett volna kettőjük között, képtelen lett volna rá. Dumbledore-ra eddig csak úgy tudott nézni, mint igazgatóra, de most mást is érzett…
Vér küzdött vér ellen, mégpedig az a vér, ami az ő ereiben is csörgedezik. Éppen ezért nem akarta elveszíteni egyiket sem, hiszen hozzátartoztak.
- Meg kell akadályozni! – jelentette ki határozottan, és elindult a tisztás széle felé, ahol Valeriana és Dumbledore már egészen közel állt egymáshoz.
- Dumbledore, én figyelmeztettem! Adava…
Valeriana hangja elcsuklott, teste megingott. Draco megszaporázta lépéseit, bár fogalma sem volt, hogy miként léphetne hatékonyan közbe. Azt azonban világosan látta, hogy Valeriana képtelen küzdeni Voldemort ellen, és tartott tőle, hogy súlyos következménye lehet annak, ha ő marad alul.
- Valeriana! – csendült fel ekkor az oly sokak számára ismerős mély, búgó hang, melyet egy apró gyermek sírása kísért.
- Hát ez meg minek hozta ide azt a gyereket? – kérdezte dühösen Draco szinte csak magától, ahogy Pitont ismerte fel a Halálfalók öltözetében közeledő alakban.
- Nem biztos, hogy ő hozta ide… - felelte Hermione, aki éppen ekkor érte be őt.
Valeriana láthatóan megingott, és minden erejével azon volt, hogy fejét férje és síró gyermeke felé fordítsa. A felette uralkodó erő azonban nem engedte. Ezt az apró elbizonytalanodást igyekezett Harry gyorsan kihasználni, és pálcáját Valerianára szegezve, előlépett mögülük.
- Harry, ne! – kiáltott Hermione és Draco egyszerre.
- Nahát végre te is megérkeztél! – nézett Valeriana Harry-re, aki fenyegetően szegezte rá pálcáját. – Legalább végignézheted drágalátos professzorod halálát!
Azzal visszafordult Dumbledore felé, aki éppen akkor szakította le nyakából a telepatomágia áramlását befolyásoló nyakláncot, hogy képességeit szabadjára engedve megkísérelje befolyásolni Valerianát és Voldemortot egyszerre.
- Hiába minden Dumbledore! – zengett fel újból Valeriana hangján a sátáni kacaj, majd a halált hozó átok két szava: - Adava Kedavra.
Dumbledore égbe emelt karjai lezuhantak, szemei tágra nyílva meredtek a rá támadó nőre, majd élettelenül rogyott a földre.
Egy pillanatra megállt a levegő, Draco testét lázas forróság öntötte el. Képtelen volt felfogni, amit látott: nagyapja élettelen teste ott feküdt tőle nem messze, és szemei még mindig azt a reményt sugallták, amit a halál pillanatában érzett.
Többen felsikoltottak a tömegben, Hermione belékarolt. Egy pillanatra, mintha megdermedt volna mindenki, mintha elakadt volna a film, az élet filmje, mintha a sors azon gondolkodna, hogy merre haladjon tovább előre, vagy hátra.
Harry mozdult elsőként. A bosszú dühével lépett közelebb Valeriánához, majd még mielőtt bárki is megakadályozhatta volna, az ő ajkát is elhagyta az a két szó, melynek használata főbenjáró vétségnek számított:
- Adava Kedavra! – üvöltötte, mire Valeriana azonnal összecsuklott.
- Nem! – kiáltotta eszeveszetten Draco, és már indult is volna nővére felé, de Hermione visszatartotta.
Talán ő már sejtette, hogy mi fog történni, és mintha mindenki más is sejtette volna, mert nem mozdult senki. A következő percben Valeriana mellett megjelent még egy test, Voldemort teste. Míg Valeriana továbbra is élettelenül feküdt tovább, Voldemort lassan megmozdult, és erőtlenül támolygott fel. Őrülten vibráló szemei támadóját keresték, de még mielőtt megtalálta volna, újból elhangzott a halálos átok, ezúttal Neville Longbottom szájából.
Voldemortnak még szólni sem volt ideje. Térde megrogyott, majd arccal a földnek elterült közvetlenül Valeriana mellé.
Az eddigi csendet hirtelen iszonyatos ordibálás, sikongatás váltotta fel, és őrülten rohangáló fekete köpenyes alakok igyekeztek elhagyni a mezőt. Draco összeszorult torokkal figyelte, ahogy néhányan közülük közönyösen taposnak át nagyapja teteme fölött, majd még látta, hogy két alak felkapja testét, hogy biztonságosabb helyre vigyék.
Pitont szinte azonnal szem elől tévesztette, ahogy a felfordulás megkezdődött. Nem tudta hova lett, de remélte, hogy kimenekítette a kislányt ebből a vészes forgatagból.
Átvergődve az előtte rohangáló mágusok tömegén, Valeriánához sietett. A nő még mindig mozdulatlanul feküdt a földön, mint ahogyan mellette Voldemort is. A sötétség mágusa most olyan volt, mint, amilyennek Draco megismerte: aszott, viaszos arcú, visszataszító öregember, maga a halál. Döbbenten tapasztalta, hogy vele senki sem törődött. Nem volt egyetlen hűséges embere sem, aki halott teteméről gondoskodott volna. Na persze, halott vezér már nem vezér!
Keserű mosolyt csalt a szájára, ha arra gondolt, valószínűleg a mindig hűségesen túlbuzgó apja is most a saját bőrét menti. A nemesi Malfoy vér!
- Vigyük a gyengélkedőre! – kiáltotta Hermione, és letérdelt Valeriana mellé, hogy közelebbről is megvizsgálja. – Még él!
Draco hirtelen magához tért. Hát van remény! Legalább nővérét megmentheti. Azonnal felkapta, és már indult is Hermione után. Nehezen haladtak a keresztül-kasul rohangáló tömegben, miközben arra is ügyelniük kellett, nehogy támadás érje őket.
Ahogy elérték a kis ösvényt, mely az iskola felé vezetett, már békésebben haladhattak tovább. A káosz zsivaja után hirtelen csend lett, csak kapkodó légvételük, és a növényzet susogása hallatszott.
A Nap már teljesen eltűnt a horizont alá, a fák közé alig szűrődött be fény. Nehezen bukdácsoltak előre felé, de Draco egy pillanatra sem engedte volna el nővérét, mintha attól tartott volna, hogy elvehetik tőle.
Hosszú és kacskaringó volt az út. Karja és lába már teljesen elzsibbadt, mire elérték az iskola kapuját. Odabent mégis olyannyira megszaporázta lépteit, hogy Hermione alig bírta követni.
A gyengélkedőre elsőnek Hermione lépett be, majd Draco követte karján nővérével. Amikor Madame Pomfrey észrevette őket, sikkantva kapott a szájához. Draco azonban mit sem törődve a javasasszony riadalmával, óvatosan letette Valerianát az első szabad ágyra. Amikor aztán levette maszkját, az asszony csak még jobban elsápadt, hiszen azzal a fiúval találta szembe magát, akit már egy éve halottnak hitt.
Még mielőtt azonban elájult volna, Hermione gyorsan elmesélte a történteket. Dumbledore halála ugyan tovább sokkolta, de a mágusvilág győzelme aztán végül magához térítette, és végre az ágyon fekvő alélt nő felé fordult.
- Mr.Malfoy, fáradjon ki, kérem! Meg szeretném vizsgálni Mrs.Pitont! – mondta gépiesen, mintha teste és a lelke még külön életet élne.
- Nem hagyom magára a nővéremet! – jelentette ki határozottan Draco.
- A nővérét? – remegett meg Madame Pomfrey szája. Láthatóan kezdett túl sok lenni az az információ, ami az elmúlt néhány percben érte.
- Igen! – felelte Draco és Hermione egyszerre.
Úgy tűnt, kettejük határozott válasza meggyőzte az asszonyt, hogy most már elfogadjon mindent úgy, ahogy hall, de azért kitartott kérése mellett.
- Akkor is! Fáradjon ki, kérem!
- Menj ki, Draco! – szólt kedvesen Hermione. – Majd szólok, ha bejöhetsz.
Draco belátta, hogy jobb, ha nem húzza további kötekedéssel az időt. Vetett még egy pillantást az élettelenül sápadt nőre, és remélte, hogy nem most látja élve utoljára.
Félve lépett ki ugyanis a folyosóra, mintha attól tartott volna, ha túlságosan eltávolodik nővérétől, majd elveszíti őt is.
Nekidőlt a falnak, és lehunyta szemét. Iszonyatos képek jelentek meg csukott szemhéjai mögött. Küzdő embereket látott, szinte fülében hallotta még zengő átkaikat is, majd látta halott nagyapja arcát, amint tehetetlenül állja, hogy áttapossanak rajta.
Hát ennyi csak az emberi élet! Egyik percben még meg van, még teljesíti a test kívánságait, majd elszáll messzire, és soha nem tér vissza többet, hogy a magára hagyott testet újból mozgásba hozza. Félelmetes csodája ez az emberiségnek, és legyen mágus, vagy varázstalan, mindenki így végzi, mindenki testéből így száll ki az élet!
Sohasem rettentette meg ez ennyire Dracot, mint most, de talán nem is állt még a halálhoz ennyire közel, még sohasem veszített el senkit. Most pedig igenis veszített! Nem maradt számára senki csak Valeriana és Hermione. Ők ketten voltak a legfontosabbak, és rettegve gondolt rá, hogy nővérét ugyanúgy elveszítheti, mint nagyapját, akit mint nagyapa, még ideje sem volt megismerni.
Izgatottan nézett a gyengélkedő ajtajára, és várta, hogy kinyíljon. De nem történt semmi, nem hallatszott semmi mozgás. Őszintén remélte, hogy csak jót jelenthet, ha eddig még nem hívták…