A Nagyterem megtelt vidáman táncoló diákokkal. Minden ugyanolyan volt, mint egy évvel ezelőtt, csak ezúttal egyikük kilétét sem fedte jótékonyan jelmez. Dísztalárban volt mindenki, csinosan, jól fésülten. Lebegő gyertyák fénye villogott felettük, mint ezernyi csillag.
Draco a terem szélén állva Harry és Ron társaságában figyelte, ahogy a nem éppen kedvelt hollóhátas fiú Hermionéval táncol. Legszívesebben odarohant volna, hogy közéjük álljon, de ezúttal nem tehetett egyebet, mint ökölbeszorított kézzel tűri, ahogy a szikár fiú vékony ujjai a lány dereka köré fonódnak.
- Egész jól táncol ez Griffiths! Nem Harry? – szólt hangosan Ron a mellette álló fiúnak, mintha tudomást sem vett volna Dracoról, aki a falhoz simulva állt tőlük nem messze láthatatlanul.
- Aha – felelte szűkszavúan Harry. Ő mintha sejtette volna, hogy Ron megjegyzése valójában kinek is szólt.
- Azt mondja Hermione, hogy az eszével sincs semmi baj – fűzte tovább Ron, kiélvezve azt a helyzetet, hogy Draco tehetetlen a láthatatlanná tévő köpeny rejtekében.
- Weasley, megtartanád a véleményedet magadnak? – szólalt meg dühösen Draco.
- Jaj, bocs, olyan furcsa, hogy itt vagy, de mégsem vagy itt! – tetetett ártatlanságot Ron.
- Weasley, a pálca a kezemben van, úgyhogy ne feszítsd túl a húrt! – ordította túl a zenét Draco, de utolsó hangja már a hirtelen támadt csendben zengett.
Szerencsére senki nem foglalkozott azzal, hogy a hang honnan érkezett, hiszen a hangos taps után újabb számba kezdett a zenekar. Hermione végre elszakadt a hollóhátas fiútól, és visszatért barátaihoz. Draco valahogy szokatlanul pirosnak találta a lány arcát, ami cseppet sem nyugtatta meg.
- Miért nem hívtad ide Robertet is? – kérdezte szenvtelenül Ron.
- Miért hívtam volna? – nézett kissé szemrehányóan Hermione barátjára, hiszen sejtette, a fiú kérdésének okát.
- Sajnálom Hermione, hogy idén nem pörgethetlek meg! – próbált Draco higgadt maradni Ron megjegyzése ellenére is.
- Ha gondolod, én szívesen helyettesítelek! – bökte oda Ron foghegyről olyan hangsúllyal, hogy Draco zsebében azonnal kinyílt a bicska.
- Nem venném lelkemre, ha agyontaposnád Hermione lábát, Weasley! – vágott vissza gyorsan.
- Csak húzd meg magad, Malfoy, mert esküszöm, nem leszek tekintettel arra, hogy láthatatlan vagy! – szájalt Ron is.
- Fiúk, befejeznétek? Jön Piton! – szólt rájuk Hermione, miközben megpróbált úgy tenni, mintha kedvesen diskurálna Harryvel.
- Nocsak, talán ő is veled szeretne táncolni! – mondta Draco, mire Harry alig tudta visszafogni nevetését.
- Na azt azért megnézném! – kapott a témán boldogan Ron. – A felesége sem véletlenül táncol Parkerrel!
Hermione még nyitotta volna a száját, hogy rendre utasítsa a kissé szabad szájú fiúkat, amikor eléjük érkezett az emlegetett tanár, és röntgen szemeivel vizslatta őket.
- Jó estét professzor úr! – köszöntötte zavartan, majd Ron és Harry is odakiáltott egy jó estét.
- Látom, jól szórakoztok! – szólt Piton, s bár nagy volt a zaj, dörmögése nagyon is jól hallatszott.
- Igen, jól sikerült a bál! Igazán jó hangulat van – billegett Harry egyik lábáról a másikra.
Draco mozdulatlanul passzírozódott a falhoz. Túl jól ismerte a tanár képességeit, így nem is alaptalan gyanakvással, visszafojtott lélegzettel várta, hogy mit is akar.
Félelme nem is volt alaptalan, mert rövid méregetés után Piton megszólalt a tőle megszokott szigorú, nyers hangon:
- Gyertek velem mind a négyen!
A három barát jelentőségteljesen nézett egymásra. Draco jól látta szemükben a rémületet, és valószínűleg az övé is hasonlóan meredhetett előre. Piton szavai semmi jót nem ígértek.
- De professzor úr, mi… - kezdte Ron bamba képet vágva.
- Hidd el Weasley, jól tudok számolni! – fojtotta a vörös fiúba a szót Piton. – Ha azt mondtam, hogy mind a négyen, akkor mind a négyen gyertek velem!
Draco figyelte, ahogy Hermione két barátjával elindul a tanár nyomában. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Legszívesebben kimaradt volna a leleplezésből, hiszen sejtette, hogy valóban nem nyelvbotlás okozta, hogy Piton négyet mondott. Pont ezért viszont talán rosszabbul járna, ha más úton kérné számon a férfi. Így némi hezitálás után úgy döntött, ő is követi a többieket.
Néma csendben vonultak az alagsor felé. Harry többször kereste barátai tekintetét, de azok csak zavartan vonták meg vállukat. Hermione idegesen rágta szája szélét, miközben ujjait tördelte.
Lesz, ami lesz arckifejezéssel léptek be tanáruk dolgozószobájába. Már mindannyian jól ismerték ezt a sötét helységet, amiben rengeteg bájital-hozzávaló és könyv sorakozott egymás mellett a polcokon, rendkívül zsúfolt érzetet keltve a belépőben. Már nem is lepte meg őket az a sok furcsa anyag a vitrinben, és a szoba visszataszító hangulata sem. De ha először is léptek volna be a különös helységbe, akkor sem lett volna kedvük komolyabban szemügyre venni a szobabelsőt, hiszen sokkal fontosabb dologgal voltak most elfoglalva. Egymást lesve várták, hogy szigorú tanáruk kifejtse mondandóját, amiért idehívta őket. Persze sejtették, mit akar mondani, de remélték, hogy sejtésük nem válik valóra. Tévedtek.
- Malfoy, most már leveheted a köpenyt! – mondta Piton máris, és tekintélyt parancsoló tekintettel pásztázott körbe a szobán, miközben leereszkedett az íróasztala mögötti székre.
A három fiatal most rettent meg igazán. Köpni-nyelni nem tudtak a döbbenettől. Annyira biztosak voltak tervükben! Egyáltalán nem gondoltak rá, hogy bárki is leleplezhetné őket. Persze bárki nem, de Perselus Piton…!
- De professzor úr… - próbálta Hermione menteni a menthetőt.
- Kisasszony, nagyon csalódtam magában! – nézett Piton most a lányra, akinek ettől a mélyre ható tekintettől elakadt még a lélegzete is, nemhogy szabadkozását folytatta volna. – Nem gondoltam volna, hogy ugyanolyan felelőtlen, mint eszetlen barátai!
Draco valószínűleg a két fiú leszólását még csak eltűrte volna, de nem engedhette, hogy kedvesét miatta szapulja a férfi.
- Ne bántsa Hermionét! – mondta hirtelen, és levette magáról a köpenyt.
- Elmondanád Malfoy, hogy te mi az ördögöt képzelsz magadról? – húzta föl szemöldökét Piton diadalittasan, mint egy nyomozó, aki rátalál a tettesre. – Veszélybe sodrod magad, és társaidat is egy kis bulizgatásért!
- Jól hallom, hogy félt engem? – próbált Draco higgadt maradni, nehogy a férfi túlságosan nyeregben érezhesse magát.
- Csak Valeriana és Dumbledore miatt, akik halálra izgulják magukat miattad! – szegte Draco kedvét gyorsan Piton. – Te pedig itt szórakozgatsz, amíg ők a biztonságodra törekednek!
Draco nyelt egyet, de igyekezett arcán nem kimutatni, hogy mennyire tisztában van a férfi szavainak igazságával.
- Egyáltalán miben töritek a fejeteket? – nézett végig Piton a kis társaságon.
A szemek, amik hirtelen rá meredtek, sok mindent elárultak. Draco úgy érezte, gondolatai sora nyitott könyvként peregnek le a tanár előtt, és talán nem is járt túl messze a valóságtól. Persze az igazsághoz hozzá tartozott, hogy Piton számára nem most volt először gyanús a fiatalok túlzott barátsága.
- Potter, te már többször tapasztalhattad, hogy önös akcióid néha nem, vagy csak fél sikerrel járnak. Ez a fél siker pedig most túl kockázatos! Weasley, apád a lelkét kiteszi értetek, te pedig felelőtlenül kitennéd magad olyan dolgoknak, amiknek igencsak kétes a kimenetele! A kisasszonyról pedig már elmondtam a véleményem, mint ahogy Malfoyról is. Egy szóval őrültség, amire készültök, és mindent meg fogok tenni, hogy megakadályozzam, hogy újból találkozzatok! Ezen túl sokkal jobban foglak figyelni benneteket!
Megsemmisülve, kétségbeesve és dühösen néztek mindhárman a tanárra. Egyedül Hermionén látszott, hogy mérge nem egyszerűen a férfi felé irányul, hanem társai, különösen Draco felé. Tekintete csak úgy sütött, amikor találkozott Dracoéval, aki ugyan megértette a lányt, mégsem tudta elfogadni, hogy őt okolja a történtekért.
- Rendben – szólalt meg újból Piton a hatásos szünet után. – Most Malfoy eltűnik innen, és visszamegy Weasley-ékhez, ti pedig visszamentek a nagy terembe!
Egyiküknek sem volt kedve további beszélgetéshez, esetleg még komolyabb fejmosáshoz, így csak követték a tanárt a folyosóra. Draco tekintete egy pillanatra találkozott Hermionééval, és az sokkal szemrehányóbb volt, mint Pitoné. Persze, ő megmondta, hogy nem lesz ennek jó vége, de Draco túl büszke volt ahhoz, hogy ezt beismerje, így kihúzta magát, és rezzenéstelen arccal magára kanyarította a köpenyt. Pedig mennyivel kellemesebb lett volna az ilyen rideg búcsú helyett egy kellemes csók és egy ölelés!
Az üres folyosó is szemrehányón visszhangzotta lépéseiket, mintha azt mondaná: így jár, aki a tűzzel játszik. Már a lépcsőn haladtak felfelé egymás után, amikor a fönti folyosóról hangokat hallottak. Egyszerre torpantak meg mindannyian, és hallgatóztak.
- Nick, mondtam már, hogy semmi bajom! – mérgelődött Valeriana.
- Láttam, amit láttam! Miért tagadod? – hallották a szellem méltatlankodó hangját is.
- Nem történt semmi! Csak azért hagytam abba a táncot, hogy megkeressem Perselust! – magyarázkodott tovább Valeriana.
- Madame Pomfrey is aggódik érted! Beszéltél vele! – kötötte az ebet a karóhoz a hűséges barát. – Már rég nem szabadna tanítanod! Az az önző férjed…
Nick már nem tudta befejezni a férfi erős kritizálását, mert ekkor lépett a folyosóra az erősen kritizált személy a három diák társaságában.
- Sir Nicolas! Hálás vagyok, hogy jó tanácsokkal látja el a feleségem! – mondta Perselus villogó szemekkel méregetve a zavartan lebegő szellemet.
- Nahát, téged kerestelek! – mosolyodott el Valeriana, de arca elkomorodott, amikor megpillantotta a férfit követő hármast. – Ti mit kerestek itt?
- Egy kis beszédem volt velük – adott magyarázatot Perselus a fiatalok helyet.
- Most? – nézett kérdőn Valeriana férjére. – Történt valami?
- Nem semmi – rázta meg fejét a férfi ártatlan arcot vágva. – És már végeztünk is. Sir Nicolas, megtenné, hogy lekíséri Valerianát a lakosztályig?
A szellem sértődötten bólintott, és már fordult is a lépcső irányába.
- Te hova mész? – kérdezte Valeriana, akinek sehogy sem tetszett, hogy férjét a három griffendélessel látja együtt, akiket soha ki nem állt.
- Mindjárt jövök. Menj csak! – felelte az, és kezével intett a fiataloknak, hogy haladjanak tovább.
Valeriana még egyszer végigmérte a szokatlan társaságot, majd vetett még egy gyanakvó pillantást férjére, és kelletlenül elindult lefelé a lépcsőn, nyomában a kísértettel.
Draco már hetek óta nem látta nővérét, és igencsak elámult annak gömbölyded formáján. Hosszan mélázott el a látványon, míg csendben várták, hogy lépései elhalkuljanak.
- Na, akkor ti menjetek föl a terembe! – szólalt meg ekkor szigorúan Piton.
A három barát szó nélkül eredt útnak lógó fejjel. Tisztában voltak fele mind a hárman, hogy ennél sokkal rosszabbul is járhattak volna, hiszen Piton rajtakapásait ritkán szokta megúszni az ember büntetőfeladat nélkül. Az, hogy most ilyen könnyen távozhattak, akár jót is jelenthetett volna, csakhogy túl jól ismerték már a férfit ahhoz, hogy sejtsék, lesz még ennek böjtje.
Draco komor arccal figyelte távolodó kedvesét, akitől Piton miatt még csak el sem búcsúzhatott. Csalódott volt, hiszen a kellemesnek ígérkező estének nagyon hamar, és igencsak rossz vége lett. Egyáltalán nem ilyenfajta kiruccanásra számított, amikor titokban elhagyta az Odút.
- Te meg mire vársz? – sziszegte Piton váratlanul a foga között, és még mielőtt Draco bármit is mondhatott volna, erőteljesebben ráförmedt. – Indulj!
Lassan, bizonytalanul indult el a folyosón, de nem mert megszólalni sem. Tudta, hogy Piton nem láthatja, mégsem jutott eszébe, hogy kijátssza a férfit, hiszen túlságosan kiszámíthatatlan, és ezáltal nagyon veszélyes volt. Tisztában volt ezzel már diákként is, de mint a házvezető tanár kegyeltje, még sohasem érezte magát ennyire kiszolgáltatva neki és hatalmának. Mert rejtett hatalom volt az, ahogy az emberekkel bánt, ahogy képes volt egy szóval a földbe döngölni, megsemmisíteni a másikat. Pont ezért értette meg Valerianát még kevésbé. Olyanok voltak ők ketten számára, mint a tűz és a víz. Nehezen tudta felfogni, hogy a két ellentétes ember hogyan talált egymásra.
Piton nem láthatott a folyosón egyebet, mint az egyik ajtó nyitódását, majd csukódását. Draco nem szívesen fedte fel a helységet, ahonnan távozik, de remélte, hogy bármennyire is tehetséges mágus Piton, nem fogja megtalálni a kifelé út nyitját…
Napok, hetek teltek egymás után, és az iskolából semmilyen hír nem érkezett. Draconak az a kellemetlen érzése támadt, hogy vagy ennyire haragszik rá Hermione a történtek miatt, vagy Piton tartja rajtuk túlságosan a szemét. Végülis mindkettő elképzelhető volt, és nehezen tudta eldönteni, hogy melyiket választotta volna szívesebben. Talán az fájt neki a legjobban, hogy Hermione neheztel rá. Nehéz volt ebből a távolságból, a kapcsolattartás legkisebb lehetősége nélkül tisztázni a dolgokat kettejük között, és ebben a bizonytalanságban igen vacakul érezte magát.
Az első levél, amit végre a Roxfortból kaptak, értesítette őket, hogy váratlanul, egy hónappal korábban, megérkezett Pénelopé Adrienne Piton. A büszke dédnagyapa, Dumbledore tudósította erről Weasleyéket, és arról is, hogy anya és lánya jól vannak és rövidesen vissza is térhetnek a Roxfortba. Draco arcára kis kárörvendő mosoly ült, amikor megtudta, hogy a kislány egy véletlen folytán mugli kórházban jött világra. Mulatságos volt elképzelni, ahogy ezt a tényt Perselus Piton elfogadja.
Draco sohasem volt az az elérzékenyülő fajta, most mégis szívesen meglátogatta volna nővérét, és unokahúgát. Azonban ez éppen olyan lehetetlen volt, mint visszamenni Roxfortba, hogy Hermionéval találkozzon, pedig egyre jobban őrölte, hogy nem ad magáról hírt. Hiánya egyre fájdalmasabb volt, tehetetlennek érezte magát. Néha azt kívánta, bárcsak eljönne végre a háború, melynek szaga már ott volt a levegőben, és ami ugyan várhatóan veszteségeket hordoz magában, de talán Voldemort végét, és az ő szabadulását jelenthetné. Azonban vészjóslón csend volt a mágusvilágban. Csak annyit lehetett tudni, hogy Voldemort ereje teljében van újra, és hogy éppen úgy készül az ütközetre, mint a varázslótársadalom másik fele.
Újabb hetek teltek eseménytelenül, és lassan tavaszodott. Szinte hihetetlen volt, hogy a véget nem érőnek tűnő tél távozni készült, hogy átadja a teret a tavasznak. Draco úgy érezte a sötét, magányos napokban, hogy nem fogja kibírni tavaszig, de a zsendülésnek induló fákban gyönyörködve bizony szembesülnie kellett azzal, hogy az ember sok olyan dolgot kénytelen elviselni, amiről eleinte meg van győződve, hogy lehetetlen.
Hermione emléke élénken élt benne, éjszakánkét erős vágyat érzett iránta, de a távolság túl nagy volt. De ezt is kibírta egyszer, így most is ki kellett bírnia!
A nagy fásultságban aztán váratlanul, a semmiből jött a jel, mely valaminek a kezdetét jelezte.
Mrs.Weasley kiadós ebédje után sétálgatott a ház körül, amikor megérezte alkarján azt, amit már nagyon régen nem érzékelt. Riadtan kapott oda, majd felhajtotta ingét.
Nem tévedett. A koponya feketén rajzolódott ki alkarjára, határozottan jelezve ura parancsát: mennie kell. Hirtelen görcsberándult a gyomra, kirázta a hideg és leizzadt. Eljött hát a pillanat, amire annyira várt. Eltervezett, elterveztek már Harryvel mindent, most mégis azt sem tudta, mihez kapjon. Tudta persze, hogy minél hamarabb mennie kell, de előtte még értesítenie kellett Harryéket is, ahogy megegyeztek.
Egy bagoly állt csak rendelkezésére, mégpedig az öreg Trevol, aki a Weasley család egyetlen, alig beszámítható postása volt. Mégsem volt más választása, meg kellett bíznia az öreg szárnyasban.
Gyors levélküldés után máris szörnyű gúnyái után kutatott holmiai között. Rendkívüli izgalom fogta el ahogy magára öltötte a köpenyt. Fogalma sem volt, hogy hova fogja vinni a zsupszkulcsként működő álarc. Reszkető kézzel, hevesen dobogó szívvel forgatta kezében, majd vett egy nagy levegőt, és arca elé helyezte. Hűvösségét alig érzékelhette, mert máris zuhanni kezdett, és a következő pillanatban már egy nagy tisztáson volt.
Az első, amit észrevett, hogy már nagyon sokan vannak körülötte, a másik pedig, hogy nem akárhova, hanem a Roxfort közelébe érkezett meg….