A hófödtetáj közepén, szinte a semmiben állt a különös épület, ami már hónapok óta biztonságot nyújtott Draco számára. Nem csak menedék, hanem a szó szoros értelmében otthon volt ez, és ezt az érzést tovább fokozta az a néhány kellemes nap, amit az ünnepek alatt töltött el itt.
Hozzá volt már szokva, hogy a Karácsony nem telhet el nagy nyüzsgés nélkül, most mégis ez a jövet-menet, ez a zsongás teljesen más volt. Itt nem volt semmi színpadiasság, mesterkéltség, csak természetes közvetlenség, és önzetlen szeretet. Otthonnak, családnak nevezte azt is, ahol eddig élt, de ahogy elnézte a szülők arcán egy-egy pillanatra megjelenő gyászt a fél éve elveszített lányuk iránt, komolyan elgondolkodott azon, hogy vajon az ünnepek alatt róla is megemlékeznek-e szülei. Narcissa, akit még mindig anyjaként emlegetett, különös szeretettel viseltetett iránta. Sohasem érezte igazán, hogy vajon tényleg szereti-e őt. Soha, kivéve azt a pillanatot, amikor kissé megtébolyulva beszélt hozzá azon az éjszakán, mikor Valeriánával tértek vissza a Malfoy kúriára a Hébé virágjáért. Akkor furcsának tűntek szavai, gesztusai.. Draco csak később döbbent rá, ahogy akkor mutatta ki igazán őszintén érzéseit.
A Weasley-családban azonban nem volt szükség megjátszásra, az érzelmek kordában tartásárára. Itt mindenki őszinte volt és egyenes. Úgy érezte, ő kilóg ebből a családból, de ezzel nem volt egyedül, hiszen Piton is azok közé tartozott, aki nem ilyen környezetben nőtt fel.
A varázslóvadászaton azonban sikerült összecsiszolódniuk. Draco még sohasem vett részt korábban hasonló mókában. Apja ugyan néha tett említést erről a foglalatosságról, de általában valami kellemetlen jelzővel illette, bár Draco így utólag biztos volt benne, hogy akármit is mondott, biztosan járt már ő is varázslóvadászaton.
Igazán jó móka, férfimulatság volt, ahogy Mr.Weasley emlegette, bár az igazat megvallva, nem magát az állatok megtréfálását tartotta Draco a legjobbnak ebben a dologban, hanem azt, hogy akkor és ott mindannyian egyek voltak. Nem voltak különbségek, nem számított kor, származás, nem voltak előítéletek. Még Piton is felengedett, és olyan oldalát mutatta, amit valószínűleg senki sem ismert, talán még Valeriana sem. Sőt, Draco meg volt győződve, hogy ezt az oldalát sohasem mutatná meg neki, de az igazat megvallva, ő sem Hermionénak. Kicsit kifordultak magukból mindannyian, előbújt belőlük a huncut gyermek és az ősi vadász egyszerre.
Draco arcára még Szilveszter éjszakáján is mosolyt csaltak a közösen eltöltött nap emlékei, miközben figyelte a kis nappali közepén, zenére ugráló ikreket. Rohamosan közeledett az éjfél, és vele együtt az év vége is. Visszagondolva az elmúlt évre, igen mozgalmasnak, és felkavarónak találta. Az élete teljesen megváltozott, mint ahogyan az emberek is körülötte. Bizony egy évvel ezelőtt nem gondola volna, hogy a mindig lenézett Weasley-kkel fogja eltölteni az ünnepeket! Most mégis ott állt közöttük, és velük együtt várta az újév első perceit. Mr.Weasley a pezsgősüveg nyakát szorongatta készen állva a megfelelő pillanatra, és bamba arccal, feszülten figyelte az öreg óra mutatóját. Hermione kiosztotta a poharakat, majd Draco mellett állapodott meg.
Izgatottan várták az utolsó perc utolsó másodperceit, melyet már közösen számoltak vissza. Ahogy fogytak a másodpercek, Draco óhatatlanul az elmúlt évre, sőt eddigi életére emlékezett:
Kilenc, boldog gyermekkor, nyolc, túl nagy önbizalommal telt iskolaévek, hét, Nagyúr visszatér, hat, apja az Azkabanban, öt, elkeseredés, bizonytalanság, négy, Hermione, szerelem és remény, három, elszakadás a múlttól, kettő, Valeriana, Dumbledore, nővér és nagyapa, egy, új barátok, és… BUÉK, hit a boldog jövőben!
Hangos pukkanással szabadult ki a dugó a palackból, melyet lelkes ováció követett. Habzó ital került minden pohárba, majd kedves újévi köszöntések és koccintások következtek.
Dracot elsőnek Hermione köszöntötte, és Draco magában azt kívánta, bárcsak a következő év minden percében érezhetné a lány közelségét. Az elmúlt napokban eddigi kapcsolatuk csak még jobban elmélyült, amit megkoronázott előzőnapi közös éjszakájuk, amikor végre alkalmazhatta a sógorától tanult bűbájt.
Ahogy figyelte a lányt, miközben mindenkivel koccint, kellemes érzés járta át testét. A birtoklás különös mámora volt ez, ami nem hasonlítható semmihez. Az összetartozás ott lebegett körülöttük, szerelmük láthatatlan, különleges fonallal kötötte őket össze. Egyek voltak ők ketten, és ha valaki sugárzó arcukra nézett, akkor efelől kétsége sem lehetett.
Hajnalodott már, mire ágyba kerültek. Hermione már napok óta az ő szobájában, míg ő Ronnal és Harryvel aludt. Azaz csak aludt volna, ha gondolatai egyfolytában nem a szomszéd szobában jártak volna. Hermione rendkívül fontos szerepet játszott életében. Szerelmük biztos kapaszkodó volt, ami mindig megnyugvást jelentett a nehéz napokban. Vágyott a lányra, de nem csak akkor, abban a pillanatban, nem csak néhány percre, hanem örökre. Úgy érezte, Hermione az élet értelme, nélküle minden más lenne. Magához akarta kötni, tudni, hogy mindig vele lesz, hogy számíthat rá, és nem fog eltávolodni tőle úgy, ahogy eddigi életének megszokott szereplői.
Kikelt az ágyból, és lábujjhegyen kisomfordált a szobából. Mielőtt becsukta az ajtót, hallotta, hogy Ron felhorkan, majd a másik oldalára dobja magát. Az ágy hangos nyikorgással jelezte mozgását, majd újból csend lett.
Draco nesztelenül igyekezett lépkedni a folyosón, de a ház egyetlen portréja, mely Mrs.Weasley egyik felmenőjét ábrázolta, mégis észrevette.
- Hát te meg, mit bóklászol ilyenkor a folyosón? – förmedt a fiúra szigorúan.
- Semmi közöd hozzá! – vágta oda Draco idegesen, és meg volt győződve róla, hogy a családi ereklye nem véletlenül lett a ház ezen részére elhelyezve.
- Nahát, ezt a modortalanságot! Téged semmi illemre nem tanítottak fiacskám? – háborodott fel nem ok nélkül az idős asszonyság, és mellkasa előtt összefont karral hátat fordítva a fiúnak.
Draco fittyet hányva a nőre, továbbhaladt régi szobája felé, majd benyitott. Hermione hanyatt feküdt az ágyon, két karja feje mellett pihent a párnán. Mélyen aludt, észre sem vette, hogy váratlan látogatója érkezett. Arcát finoman megvilágította a Hold fénye, a takaró mellkasa alá csúszott. Egy világoskék gombos pizsama volt rajta, melyen apró virágok díszelegtek.
Draco letérdelt az ágy mellé, onnan figyelte a lány arcát. Eszébe jutottak azok az évek, amikor ez az arc nem jelentett számára mást, mint egy mocskos sárvérű, egy ellenség ábrázatát. Ma már képtelen volt felfogni, hogy miként gondolkodhatott úgy. Apja és vele együtt ez a szemlélet már nagyon távol volt. Most ez arc már mást jelentett. Egy angyalt látott benne, aki szebbé, teljesebbé tette életét.
Kezével óvatosan megsimította arcát, de a lány meg sem mozdult. Nézte még néhány másodpercig, majd egy apró csókot lehelt a szájára.
Hermione lassan nyitotta ki szemét, majd mintha már várta volna, lágyan elmosolyodott.
- Nem tudsz aludni? – kérdezte, és bágyadtan nézett fel a fiúra.
- Nem – felelte Draco, és újból megcirógatta a lány arcát, majd most már hosszabban csókolta meg.
Miután ajkuk elvált, Draco tekintete elmélyült Hermione szemeiben. Csend volt, nem mozdult egyikük sem, mintha vártak volna valamire.
- Hozzám jössz feleségül? – kérdezte aztán Draco váratlanul.
- Megbolondultál? – ébredt fel most már teljesen Hermione, és kételkedve nézett kedvesére.
- Nem! – felelte Draco gyorsan. – Én komolyan gondolom, és szeretném, ha te is komolyan válaszolnál!
- Te nem vagy normális! – ült fel Hermione az ágyban.
- Sajnálom, hogy te így látod! – mondta Draco sértődötten.
- Draco, én még nem szeretnék férjhez menni! – magyarázkodott óvatosan Hermione, amikor látta, mennyire megbántotta a fiút.
- Nem mondtam, hogy most kellene hozzám jönnöd, csak tudnom kell, hogy mellettem maradsz-e örökre!
- Draco, én szeretlek… - mondta bizonytalanul Hermione, hiszen fogalma sem volt, mi üthetett kedvesébe, mire is akar kilyukadni.
- Szóval, hozzám jössz? – tette föl Draco újból a kérdést.
- Korai ez még! – próbálta Hermione újból elodázni a dolgot.
- Ezek szerint nem egyformán érzünk – húzta el száját Draco, és feltápászkodott.
- Draco, ne érts félre, kérlek! – térdelt fel Hermione, és kétségbeesetten kapott a fiú karja után. – Hidd el, nagyon fontos vagy számomra, és én is úgy érzem, hogy veled akarom eltölteni az életem hátralevő részét…
- Akkor, hozzám jössz? – csillant fel Draco szeme, és hangja egyre követelőzőbb lett. – Nem kell most! Ráérünk, amikor te akarod! De tudnom kell, bizonyosnak kell lennem! Igen, vagy nem?
- Igen… – felelte szemérmesen Hermione.
- Köszönöm! – vonta magához Draco a lányt.
Ez a kimondott igen, egy újabb biztosíték volt arra, hogy tartozik valakihez. Szüksége volt most erre, hiszen annyi elszakadás, annyi változás történt az elmúlt egy évben, hogy már szinte mindent bizonytalannak érzett. Szüksége volt hát olyan kötelékekre, amik önbizalmát visszaadják ebben a felbolydult világban.
Megkönnyebbült boldogsággal csókolta meg a lányt. Fáradt volt, teste mégis mintha most tért volna igazán magához. A csók egyre hosszabb, és egyre szenvedélyesebb lett, az ölelés pedig egyre szorosabb, a simogatások egyre követelődzőbbek. Míg előző éjszaka minden mozzanatára igyekezett odafigyelni, hogy az izgalommal és gátlással teli lánynak a lehető legnagyobb gyönyört tudja nyújtani, most józanságát elsöpörte a vágy és az ismerős terep. Jól érezte, hogy Hermione is oldottabb, feszültségnek semmi nyoma nem volt, hiszen már ő is pontosan tudta, mire számítson. Az ő keze is bátrabban siklott érzékeny területekre, vágyát minden gátlás nélkül engedte szabadjára.
Draco óvatosan fektette hátára Hermionét, majd rövid időn belül megszabadította pizsamájától. Ajkának érintésére a lány libabőrösen reagált, felszabadult sóhajok hagyták el ajkát. Kezével szenvedélyesen markolt bele a fiúba, ami jól jelezte érzelmeit, és egyértelmű mozdulatai tovább fokozták a fiú hevét. Az esetlenség, bizonytalanság már a múlté volt, úgy érintették egymást, mint két régi szerelmes, aki pontosan tudja, mire vágy a másik. Hajtotta őket a testiség, melyet csak megkoronázott, fennköltebbé tett a szerelem és az összetartozás.
Néhány perc múlva ezúttal minden túlzott odafigyelés és erőltetett irányítás nélkül, egyszerre futott át rajtuk az a kellemes, megsemmisítő hullám, amire annyira vágytak.
Draco pihegve borult a lányra, majd melléfeküdt. Hermione a mellkasára fektette fejét, és finoman cirógatni kezdte a fiú bőrét. Aztán egyszer csak feltámaszkodott, és mélyen Draco szemébe nézett.
- Mondd csak, hány lánnyal voltál már? – kérdezte csalafintán mosolyogva.
- Mit számít az? – nézett Draco meghökkenve a lányra. Erre a kérdésre egyáltalán nem számított, bár tisztában volt vele, hogy akad még egy-két dolog, amit nem szívesen kötne a lány orrára, és pont ezek közé tartozott ez is.
- Csak kíváncsi vagyok! – pislogott ártatlanul Hermione.
- Hermione, senki nem számított számomra előtted annyira, mint amennyire te vagy fontos nekem! – próbált Draco a legmegfelelőbben válaszolni.
- Ez nem válasz! – csóválta fejét Hermione hajthatatlanul. – Szóval, mennyi? Vagy olyan sok, hogy már nem is tudod összeszámolni?
- Nem, dehogy, de hát miért fontos ez most neked annyira?
- Csak szeretném tudni, hogy hanyadik vagyok a sorban!
- Ez butaság! – feszengett Draco.
- Kellemetlen a téma? – kacagott fel gonoszan Hermione.
- Hermione, a múltam eddig sem befolyásolt!
- Ááá, ne tereld el a témát! Szóval mennyi? – élvezte láthatóan a helyzetet Hermione.
- Legyen elég annyi, hogy volt egy pár! – kerekedett Hermione fölé Draco, és magasról nézett a mosolygó lányra. – De te vagy az igazi, és csak ez számít! Ők semmik voltak, csak játék, de te nagyon fontos vagy nekem!
- Igen? – vonta fel szemöldökét Hermione kacéran.
- Igen! – mondta Draco határozottan, és hogy megakadályozza a lány további kíváncsi faggatózását, inkább megcsókolta, ami kétség kívül kellemesebb volt, mint a lány kérdéseinek kereszttüzét állni.
A beteljesült szerelem végtelenül boldoggá tette mindkettőjüket, de ezt a boldogságot hamar beárnyékolt a téli szünet vége. Keserű volt a búcsú, de tartotta bennük a lelket, hogy az iskolai bálon viszontláthatják majd egymást.
Hermione ugyan eleinte tiltakozott az ellen, hogy Draco újból a Roxfortba látogasson, de végül Harry és Ron unszolására belement. Harry átmenetileg még láthatatlanná tévő köpenyét is átengedte Draconak. Ennyi túlerővel szemben pedig Hermione már tehetetlen volt. Ezen kívül rettenetesen boldog volt, hogy a fiúk szervezkedése a legnagyobb bizonyítéka volt annak, hogy az ellenségeskedés falai leomlani látszottak, és ez ezúttal már nem csak Harryre volt igaz, hanem Ronra is.
Pontosan nem lehetett tudni, hogy mi segítette Ront ahhoz, hogy megváltozzon viselkedése Dracoval szemben, de ez már egy idő után nem is számított.
Hermione boldogsága ezzel volt igazán teljes. Úgy érezte, ennél többet már nem is kívánhatna. Persze azért még ott volt Voldemort bukása is, ami természetesen nem csak az ő vágyálmai közé tartozott. Márpedig ezzel kapcsolatban nem volt semmi, ami bizakodásra adott volna okot. Csend volt mindenfelé. Sem az újságból, sem egyéb biztos helyről nem lehetett tudni semmit, ami esetleg lényeges lett volna ebben a témában.
Nyugalom volt a mágusvilágban, ami akár kellemesnek is volt mondható, egyedül Voldemort léte árnyékolta be a felhőtlen életet, ami jellemző volt akkoriban Anglia-szerte.
Lassan, komótosan teltek a napok. Draco számára egy örökkévalóságnak tűnt az a bő egy hónap, ami a bálig telt el. Volt ideje pontosan eltervezni mindent, így mire eljött a várva várt nap, már pontosan tudta, hogyan, s miként vezetheti félre szállásadóit.
Alig várta, hogy este legyen, és egy kis füllentéssel még idejében visszavonulhasson szobájába. Mrs.Weasley kifejezetten büszke volt rá, amikor azt mondta, hogy tanulni szeretne, hogy lemaradásait behozza. Pedig ha tudta volna, hogy mennyire más cél vezérli!
Párnáját megbűvölte, hogy szólításra néhány megfelelő választ adjon az esetleges érdeklődőknek, bár azt már tapasztalta, hogy ha tanulni, vagy akárcsak olvasni vonult vissza, általában nem zavarták. Most azonban jobbnak látta, ha bebiztosítja magát.
Gyors öltözködés után magához vette Harry köpenyét, és már nyitotta is az ablakot, hogy azon keresztül távozhasson. Bármennyire is igyekezett ugyanis megtörni a házban uralkodó hopponálás-gátló bűbájt, nem járt sikerrel. Így viszont nem volt mit tenni, más úton kellett elhagynia a házat.
A vízelvezető csatorna mentén ereszkedett le az emeletről. Végig azon rimánkodott, nehogy most mondja fel a szolgálatot a régi, elhanyagolt csőrendszer. Igazán megkönnyebbült, amikor végre talajt ért, de azért némi aggodalommal nézett fel ablakára, ami most úgy tűnt, magasabban helyezkedett el, mint általában máskor. Minden esetre most nem volt ideje sopánkodni nehéz helyzetén, mert sietnie kellett.
Mielőtt hopponált, még magára terítette a köpenyt, és a következő percben már Roxmorts határában volt, ahol ezidőtájban nem járt egy lélek sem. Megjelenése ugyan nem járt volna nagy feltűnéssel, lévén láthatatlan volt, de a nagy hidegben meglehetősen hangosan ropogott bakancsa alatt a hó.
Mire elérte a titkos járat bejáratát egészen átfagyott. Kabátja sem volt túl vastag, és a láthatatlanná tévő köpenyt sem igazán arra találták ki, hogy viselőjét megóvja a hidegtől.
A földalatti folyosórendszer nyirkos levegője kifejezetten melegnek tűnt a kint tomboló tél után, mégis alig várta, hogy az iskola, varázslat segítségével melegen tartott falai között legyen. Sebes léptekkel haladt hát, így szinte már ki is melegedett, mire elérte azt a helyet, ahonnan hopponálhatott a titkos kárpit alá.
A régen nem használt helységbe érkezve máris az ajtóhoz sietett, és hosszan hallgatózott. Mikor úgy tűnt, hogy tiszta a levegő, résnyire nyitotta az ajtót, majd, amikor meggyőződött róla, hogy nem jár ott senki, kilépett rajta.
Innen már gyerekjáték volt feljutni az előcsarnokba. Odafent már nagy volt a nyüzsgés, hiszen már mindenki a vacsorára igyekezett.
Draco megállt a terem egyik szélén, és tétován nézett körül. Nem kellett sokáig cikáznia szemével a tömegben, mert rövidesen észrevette Hermionét Ron, Harry és nagy bosszúságára annak a hollóhátas fiúnak a társaságában, akit már látott egyszer a lány körül.
Összepréselt szájjal figyelte, ahogy a fiú erősen gesztikulálva magyaráz Hermionénak, miközben az kedvesen mosolyog, és bólogat neki. Hirtelen, tehetetlen dühében, kezében szorongatott pálcáját a hollóhátasra irányította, mire az abban a pillanatban máris átbukott saját lábán.
Hermione és Harry azonnal a póruljárt fiú segítségére sietett, míg Ron, szája szegletében finom kárörvendő mosollyal, csak oldalról figyelte őket. Valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor Draco végre, ha nem is barátjaként, de cimboraként nézett a vörös hajú fiúra.
A hirtelen támadt forgalmi torlódás kizökkentette a korábban folytatott beszélgetés menetét. Az éppen akkor érkező Trelawney professzor segítőkészen lépett a hollóhátas fiú mellé, majd karon ragadta, és bekísérte a Nagyterembe.
Hermione hátra maradt Ronnal és Harryvel. Láthatóan keresett valakit a tömegben.
Draco éppen akkor érte be őket, mielőtt a terembe léptek volna.
- Szia! – suttogta közvetlenül a fülébe, mire az úgy rándult össze, mintha belécsíptek volna.
- Megbolondultál? – szólt hirtelen, gondolkodás nélkül.
- Tessék? – nézett a lányra értetlenül Harry.
- Én… menjetek csak, mindjárt jövök! – felelte Hermione zavartan, és néhány elsőévest csaknem fellökve visszaindult a lépcső felé.
Izgatottan, sietősen lépkedett felfelé. Biztos volt benne, hogy Draco követi, és ahogy felpillantott a szemben érkező diákokra és tanárokra, olyan érzése volt, mintha azok mindent tudnának. Pedig tisztában volt vele, hogy ők nem láthatják a fiút. Inkább attól tartott, hogy arca fogja elárulni.
Megkönnyebbülve lépett hát a kihalt folyosóra, ami a kis szertárhoz vezetett. Kinyitotta az ajtót, majd amikor érezte Draco ellibbenő neszét, ő is belépett, és visszacsukta.
- A frászt hoztad rám! – esett a fiúnak egyből, amikor odabent az végre felfedte magát. – Észre is vehettek volna!
- Nem is vártál? – lépett egészen közel a lányhoz Draco.
- Dehogynem! De…
Hermione már nem tudta befejezni mondandóját, mert Draco egy heves csókkal beléfojtotta következő szavait. De aztán egy kis idő után sikerült elszakadni tőle.
- Csak úgy mentem bele, hogy ide gyere, hogy nagyon óvatos leszel, és nem kockáztatsz feleslegesen! – korholta tovább a fiút.
- És? – nézett Draco tettetett ártatlansággal a lányra.
- Mi volt az a gáncsolás? – tekintett fel Hermione szemrehányóan.
- Nem tetszik, hogy állandóan körülötted ólálkodik!
- Állandóan? Mikor láttál már vele? – kezdett Hermione gyanakodni, amit Draco is felismert.
- Hát, régen, amikor… - kezdett magyarázkodni.
- Szóval, jártál itt már régebben is? Amiről én nem is tudok? – tette kezét csípőre Hermione.
- Látni akartalak!
- Draco, most már látom, hogy te nem olyan vagy, mint Harry, hanem sokkal rosszabb! Miért nem tudod
komolyan venni, hogy most nem járhatsz-kelhetsz ott, ahol te akarsz?
- Tudom, mit csinálok, és eddig még sohasem buktam le!
- Ha így haladsz, akkor még az is bekövetkezhet!
- Azért nem eszik olyan forrón a kását!
- Már megint túl magabiztos vagy!
- Te meg túlságosan aggódó! Lassan már Valeriánán is túl teszel!
- Csak féltelek! – lágyult el Hermione hangja.
- Csak nyugodtan, de ne küldj el! – húzta magához Draco a lányt, és finoman végigsimított arcán.
- Arra képtelen lennék… - mondta Hermione, és ajkai közeledtek a fiúéhoz.
- Helyes! – lehelte Draco a lány szájára, majd megcsókolta.
Már sokadjára jártak együtt a tilosban, és mint mindig, most is édes volt ez a titkos légyott. Vágytak ugyan már arra, hogy egyszer végre szabadon, nyíltan mindenki előtt is felvállalhassák viszonyukat, de egymás iránti vágyuk sokkal erősebb volt annál, semhogy ezt türelemmel, visszafojtott hévvel ki tudták volna várni.
Hermione ugyan szavakkal tiltakozott a veszélyes találkozások ellen, de mint mindig, most sem tudott ellenállni az édes csábításnak.
- Vissza kell mennem! – kapott levegő után Hermione Draco szenvedélyes csókjai között.
- Ráérsz még! – siklott Draco ajka a lány nyaka felé. – Nem maradsz le semmiről, ami ennél fontosabb lenne!
- Feltűnne, ha hosszan maradok távol…
- Majd Harryék falaznak! – suttogta Draco, miközben keze már a dísztalár nyitját kereste.
- Nem! Nem keverhetünk mást bajba! – fogta le kezét hirtelen Hermione, és elszántan nézett szemeibe.
- Rendben! – mondott le hosszú csend után Draco a kellemes folytatásról.
Néhány perc múlva már a kihalt folyosókon haladtak végig. Elöl Hermione haladt kipirult arccal, ruháját igazgatva, mögötte pedig Draco követte láthatatlanul…